Ákody Zsuzsa
A Völgyben
Első fejezet
részlet
‒ Te vagy az életem értelme, Kyra! Miért nem kellek neked? ‒ kérdezte elcsukló hangon a férfi.
A lány dühösen válaszolt.
‒ Mert folyton ezt hajtogatod, akár egy mantrát! Vedd már észre, unom. Unom!
‒ Kyra, drágám! ‒ próbálta átölelni a férfi.
‒ Hagyj! ‒ húzódott el a lány. ‒ Miért nem érted meg? Elegem van a ragaszkodásodból, az imádatodból! Elég!
‒ Jéghideg a szíved ‒ komorult el végképp a férfi.
Már félórája veszekedtek, szörnyűségeket vágtak egymás fejéhez. A férfi egy ideje tudta, hogy Kyra nem szereti, de képtelen volt belenyugodni. Nem értette, hogy a szenvedélye miért nem indítja meg, miért nem teszi kezesebbé, lágyabbá.
A lakásban minden egyes csecsebecse a próbálkozásairól mesélt, hogy miként akarta magához édesgetni. De Kyra nem volt megvehető. Sem ajándékokkal, sem szép szavakkal, sem őrült szerelemmel. Öntörvényű volt és hideg.
A garzonlakás Kyráé volt, a Dunára nézett. A férfi arra gondolt, talán a kilátás miatt nem akart soha őhozzá költözni. Még a kapcsolatuk azon időszakában sem, amikor még szerette. Már ha váltott ki valaha érzéseket belőle.
‒ Hideg a szíved. Akár a jég ‒ sóhajtotta a férfi, megismételve korábbi szavait. ‒ Talán nincs is benne vér, ami felmelegítené.
Kyrát bosszantotta, hogy nem tudja megértetni vele: vége. Illetve úgy igazából soha nem is kezdődött el. A részéről soha nem volt ez szerelem, még vonzalomnak is erőtlen, mivel a kapcsolatukra az első pillanattól rányomta a bélyegét a férfi már-már elviselhetetlen rajongása, a viszonzás mindenáron való kizsarolása. Már napok óta csak veszekszenek, sértegetik egymást, holott ő semmi mást nem akar, minthogy a férfi menjen el.
Eddig jól tűrte a sértéseit, mert arra összpontosított, hogy lerázza, de az az állítás, hogy jéghideg a szíve, rosszul érintette, mondhatni, szíven ütötte.
Huszonnyolc éves volt, és tényleg nem túl érzelmes, a racionalitás többnyire mindent felülírt nála. Ám azt, hogy jégszívű lenne, túlzásnak tartotta és sérelmezte.
Az apjától örökölt tőrgyűjtemény a régi vitrin mozgatható polcain sorakozott. Kihúzta a legfelsőt, és megmarkolta apja kedvenc Böker tőrét.
‒ Nézd meg hát, van-e vér a szívemben! ‒ adta a tőrt a férfi kezébe.
A napok óta tartó huzavonába már mindketten belefáradtak, ám a férfi hiába tudta, hogy visszavonulót kellene fújnia, nem akart ő lenni az, aki elsőnek hátrál meg.
‒ E nélkül is tudom, hogy nincs! ‒ lengette meg a tőrt.
Ebben a pillanatban a túlságosan kihúzott vitrinpolc megbillent. Hogy a tőrökkel együtt a földre ne zuhanjon, Kyra két kézzel odakapott. A következő pillanatban azt érezte, hogy a férfi hadonászó kezében lévő tőr hegye a szívébe hatol.
Ijedten néztek egymásra, majd még ugyanabban a másodpercben a férfi már írta is be a telefonjába a mentők számát.
Kyra néhány pillanatig még állva maradt, s várta, hogy a vére lüktetve előtörjön. Ám csak egy kicsi, alig-alig növekvő vörös folt jelent meg világoszöld blúzán.
‒ Lehet, hogy tényleg jég tölti ki a szívemet vér helyett? ‒ kérdezte csodálkozva, majd összeesett.
Mikor a mentő megérkezett, még élt.
*
‒ Apu? Apu!
‒ Itt vagyok, kincsem!
‒ Segíts, apu!
‒ Szívesen segítenék, de nincs szükséged rá, Kyra! Mindenre képes vagy, amire én!
‒ Igen, igen, ezt értem, de… Szeretnék átkerülni hozzátok.
‒ Én is azt szeretném. Jól tudod te is.
‒ Hazudjunk valamit, apu, hogy biztosan átmehessek!
‒ Kislányom, már hogy hazudhatnánk? Itt? Lehetetlen.
Kyra csalódott arca láttán végül azt mondta:
‒ Jó, megpróbálom. A kedvedért. Most vissza kell mennem, de amint tudok, újra eljövök. Ha meg szükséged van rám, csak hívj, és azonnal itt leszek.
*
‒ Hogyan jutottunk idáig? ‒ tette fel a kérdést önmagának Kyra.
Túl volt már azon a sokkon, melyet az váltott ki, hogy nem pulzált vér a szívéből. Egy régen olvasott újságcikk emlékfoszlányaiból összerakta, hogy ha valóban a szívét érte a szúrás, az befelé vérzik, de azért a sérülés ugyanolyan súlyos, mintha a vére eláztatta volna a blúzát és körülötte a padlót.
‒ Hogyan jutottunk idáig? ‒ kérdezte újra. ‒ Lukács nem rossz ember, csak idegesítő. Kár, hogy nem tudtam szeretni… De ha nem szerettem, miért töltöttem el vele kerek négy hónapot? Sajnálatból? Te jó ég! Együttérzésből négy hónapot adtam ebből a rövid életemből annak a férfinak, aki jégszívűnek nevezett!
Az anyja jutott az eszébe. Már bánta, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy jobb legyen a kapcsolatuk.
Magabiztos nő volt az anyja, egy kicsit talán földhözragadt, aki képtelen volt elfogadni az ő szabad szellemét.
‒ Inkább szabadosnak mondanám ‒ jegyezte meg egy vitájuk alkalmával, holott ő csak azt akarta elmagyarázni neki, hogy a szárnyaló lelke miért képtelen elfogadni a kötöttségeket.
‒ Milyen lehet a szárnyaló lélek? ‒ kalandoztak el Kyra gondolatai. ‒ Fehér? Vagy talán fekete, hosszú madárszárnyakkal? Ne, olyan ne legyen! Félek a nagy madaraktól, ez valami fóbia nálam, ki tudja, milyen gyerekkori élményben gyökerező. A lélek inkább színes lepke legyen, egy gyönyörűséges fecskefarkú pillangó! A lepkéket kedvelem, jó néhány fajt ismerek is apu gyűjteményéből… Nem. Egy lélek ne legyen színes. A lélek legyen fehér. Legyen olyan, mint a Pieris ergane, a sziklai fehérlepke!
A gondolatai visszatértek az anyjához.
Mikor kicsi gyerekek voltak, az anyjuk sokat foglalkozott velük. A saját óvodáskorára nem nagyon emlékezett, de a húgáéra igen. Az anyjuk óvónő volt ‒ még ma is az, hiszen dolgozik ‒, és amikor a gyerekzsivajtól fáradtan hazaért, nem pihent, hanem vacsorát főzött, takarított, mosott, vasalt, leckét ellenőrzött, és magától mindent megvonva rakosgatta a pénzt, hogy nekik legyen mindenre, amire kell.
Vajon az anyjának voltak-e, vannak-e be nem teljesült vágyai? Bizonyosan, hiszen minden ember kívánkozik valami után, legyen az tárgy, érzés vagy bármi, ami egy kicsit más, mint ahogyan él. Ez éppen olyan bizonyos, mint az, hogy ezeket az ábrándokat az anyja soha nem teljesítette be, mert ő arra született, hogy feláldozza magát a családjáért: érte, a húgáért, az apjukért.
Az apjuk halála után az anyjuk türelmetlenné vált, aminek ránézve az lett a következménye, hogy a vitáik gyakran veszekedésbe torkolltak. Ebből pedig az következett, hogy egy ideje már csak akkor látogatott haza, ha a húga is otthon volt.
‒ Sajnálom, anyu ‒ mondta Kyra hangok nélkül. ‒ Ha tehetném, mindent megváltoztatnék, a bocsánatodat kérném.
Egy ideig még a vérvörös foltot bámulta a blúzán, majd behunyta a szemét.
‒ Fáradt vagyok. Alszom egy kicsit ‒ mormolta.
Már félálomban volt, amikor ütemes, fájdalmasan erőteljes nyomást érzett a szegycsontján, aztán egy idegen száj tapadt rá az övére, és erőszakkal levegőt fújt a tüdejébe. Tudta, hogy Lukács az, felismerte az ajkai ízét. Azt is tudta, hogy Lukács azt hiszi, meghalt, és megpróbálja újraéleszteni.
‒ Hagyj! ‒ akarta mondani, de nem volt ereje hozzá.
*
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu
Megvásárolható:
