Az utóbbi fél évben hétvégenként gyakran járunk Budapesten Imre kötelező továbbképzései, különféle kongresszusok miatt. Ilyenkor a VII. kerületben van a szállásunk, és útban a Hernád utca felé elhaladunk a New York Kávéház mellett.
Tíz alkalomból kilenc és félszer a tömeg hosszú, tömött sorokban várakozik, hogy bejusson az épületbe. Nagyon érdekelt, hogy mit tudhat ez a kávéház, mi a titka, ami miatt az emberek órákat képesek várakozással tölteni. Persze, persze, itt írta Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat, itt öntötte le Karinthy tintával a szürke kanapét, ám azért azt mégsem hiszem, hogy a külföldiek szívét – merthogy főként ők állnak a sorban – ez olyannyira megdobogtatná, hogy hóban-fagyban és kánikulában várják ki a sorukat.
Hányszor, de hányszor mondogattam Imrének:
− Úgy szeretnék bemenni, részese lenni a varázslatnak, ami emberek tömegeit vonzza ide!
Ám vagy nem értünk rá megállni, de leginkább a hosszadalmas sorban állás riasztott el minket, s így a kávéház titka továbbra is titok maradt előttem. Az meg, hogy előre időpontot foglaljunk, nem jutott eszünkbe.
Aztán a mostani hétvégén beteljesült az álmom. Már a kezdet is izgalmas volt, ugyanis hétközben láttam egy érdekes beszélgetős műsort a New Yorkról, a „Világ Legszebb Kávéházáról” a tévében, ami aztán teljesen felkorbácsolta a már amúgy is felfokozott kíváncsiságomat.
Az egész egy véletlenen múlott.
Míg Imre a kongresszuson volt, én egy új, ám annál kedvesebb barátnőmmel találkoztam a Vaj kávézóban. (No, ja, ha egy „kávéházazás” beindul!) Edittel csupán három hónapja ismerjük egymást, ám sok minden összeköt minket: a gondolkodásmódunk, a világról alkotott felfogásunk, az elveink. Ám a köztünk lévő legerősebb összekötőerő a megismerkedésünk körülményei. (Erről talán majd írok egy másik alkalommal.)
Az Edittel töltött kellemes, csajos beszélgetés után a férjemmel és a kisebbik fiammal lett volna randevúm a Vajhoz közeli Borhálóban, ám a fiam nem tudott eljönni, s nélküle a Borháló számomra nem a megfelelő tér. (Ha Pálinkaháló lett volna, talán még be is vállalom.) Így aztán úgy döntöttünk Imrével, ha nem kígyózik sor, bemegyünk a New Yorkba.
Örülök, hogy megtettük. Egyrészt, mert bár a titkot nem fejtettem meg, de valóra vált egy álmom. Másrészt, mert így derülhetett csak ki, hogy már nem vágyom oda.
Abból a bizonyos beszélgetős tévéműsorból már tudtam, hogy a kávéház 1894-es átadása óta a berendezés nem sokat változott, mert a tulajdonos korhűen újíttatta fel. A muranói üvegcsillárokkal, aranyozásokkal, tükrökkel, márványoszlopokkal nekem sem volt bajom, sőt, bár a túldíszítettség nem az én világom, szépnek találtam. Ám Ady, Babits és Márai szellemiségét hiába kerestem. Találtam helyette egy túlzsúfolt, sötét termet, pontosabban többet is. A sok-sok asztaltól-széktől és a rengeteg ott tartózkodó embertől úgy éreztem magamat, mintha iskolai menzán lennék. Ám nem egy pörgős, vidám ebéden, hanem egy vizsgaidőszaki, elnyűtt, fáradt vacsorán. Ettől aztán puccos hivalkodásnak tűnt az előkelőnek szánt, és talminak, megkopottnak a ragyogás. Ráadásul a személyzet minden tagja angolul szólt hozzánk: aki az asztalhoz kísért minket, aki felvette a rendelést, aki kihozta, és az is, akinél fizettünk. Zavart, hogy bár az ország fővárosában vagyunk, fel sem tételezik, hogy magyarok vagyunk. Ha ez az árak miatt volt, még szomorúbb a helyzet.
Ahogy a berendezés, úgy a desszert is (csak édességet ettünk) a látszatra épült. Mutatós citrom mousse kávéropogóssal, ám száraz, és emiatt, bár biztosan friss volt, másnaposnak tűnt. Az áfonyás sajttorta fagylalt kehely külsőleg költemény, ám megízlelve csupán próza, és még a gyomromat is elrontottam vele.
Erika barátnőm vágyakról szóló története jutott eszembe.
Nagyon sóvárgott egy bizonyos, általa elképzelt kétrészes fürdőruhára. Olyan sokszor és olyan szemléletesen írta le, hogy én is magam előtt láttam. Aztán egyszer, talán Hévízen sétálgatott az asszonylányával, amikor is a lánya – aki szintén mindent tudott a vágyott bikiniről – felkiáltott:
− Anyu! Ott van!
És valóban. Ott himbálódzott az egyik árus sátránál. Ugyanaz a királykék szín, rajta az apró, fehér százszorszépek és margaréták, ugyanaz a nem túl zárt és nem túl merész merevítő nélküli melltartó, ugyanaz az ezüstszínű csattal záródó pánt, a tai fazonú alsórész.
Erika megtapogatta, és láss csudát!, az anyaga is olyan volt, mint amilyet elképzelt. És még az ára sem volt csillagászati.
Erika egy ideig még gyűrögette, simogatta testet öltött vágyálmát, aztán lassan megrázta a fejét.
− Köszönöm, nem kérem – mondta.
Amikor másnap megkérdeztem tőle, miért nem vette meg, felnevetett, és azt felelte:
− Akkor most mire áhítoznék?
Majd kicsit később furcsa, komoly hangon hozzátette:
− Vigyázni kell a kívánságokkal. Ha valóra válnak, meglehet, csalódás éri az embert.
Nos, úgy jártam én a New York Kávéházzal, mint Erika barátnőm a margarétás, tai bugyis, kék bikinivel.
Ui.: A mousse-t és a fagylalt kelyhet az étlapról fényképeztem, mert bárhogy is igyekeztem, a többi asztaltól valakik mindig rákerültek a képre.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Vágyak és beteljesülések
Vágyak és beteljesülések
Az utóbbi fél évben hétvégenként gyakran járunk Budapesten Imre kötelező továbbképzései, különféle kongresszusok miatt. Ilyenkor a VII. kerületben van a szállásunk, és útban a Hernád utca felé elhaladunk a New York Kávéház mellett.
Tíz alkalomból kilenc és félszer a tömeg hosszú, tömött sorokban várakozik, hogy bejusson az épületbe. Nagyon érdekelt, hogy mit tudhat ez a kávéház, mi a titka, ami miatt az emberek órákat képesek várakozással tölteni. Persze, persze, itt írta Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat, itt öntötte le Karinthy tintával a szürke kanapét, ám azért azt mégsem hiszem, hogy a külföldiek szívét – merthogy főként ők állnak a sorban – ez olyannyira megdobogtatná, hogy hóban-fagyban és kánikulában várják ki a sorukat.
Hányszor, de hányszor mondogattam Imrének:
− Úgy szeretnék bemenni, részese lenni a varázslatnak, ami emberek tömegeit vonzza ide!
Ám vagy nem értünk rá megállni, de leginkább a hosszadalmas sorban állás riasztott el minket, s így a kávéház titka továbbra is titok maradt előttem. Az meg, hogy előre időpontot foglaljunk, nem jutott eszünkbe.
Aztán a mostani hétvégén beteljesült az álmom. Már a kezdet is izgalmas volt, ugyanis hétközben láttam egy érdekes beszélgetős műsort a New Yorkról, a „Világ Legszebb Kávéházáról” a tévében, ami aztán teljesen felkorbácsolta a már amúgy is felfokozott kíváncsiságomat.
Az egész egy véletlenen múlott.
Míg Imre a kongresszuson volt, én egy új, ám annál kedvesebb barátnőmmel találkoztam a Vaj kávézóban. (No, ja, ha egy „kávéházazás” beindul!) Edittel csupán három hónapja ismerjük egymást, ám sok minden összeköt minket: a gondolkodásmódunk, a világról alkotott felfogásunk, az elveink. Ám a köztünk lévő legerősebb összekötőerő a megismerkedésünk körülményei. (Erről talán majd írok egy másik alkalommal.)
Az Edittel töltött kellemes, csajos beszélgetés után a férjemmel és a kisebbik fiammal lett volna randevúm a Vajhoz közeli Borhálóban, ám a fiam nem tudott eljönni, s nélküle a Borháló számomra nem a megfelelő tér. (Ha Pálinkaháló lett volna, talán még be is vállalom.) Így aztán úgy döntöttünk Imrével, ha nem kígyózik sor, bemegyünk a New Yorkba.
Örülök, hogy megtettük. Egyrészt, mert bár a titkot nem fejtettem meg, de valóra vált egy álmom. Másrészt, mert így derülhetett csak ki, hogy már nem vágyom oda.
Abból a bizonyos beszélgetős tévéműsorból már tudtam, hogy a kávéház 1894-es átadása óta a berendezés nem sokat változott, mert a tulajdonos korhűen újíttatta fel. A muranói üvegcsillárokkal, aranyozásokkal, tükrökkel, márványoszlopokkal nekem sem volt bajom, sőt, bár a túldíszítettség nem az én világom, szépnek találtam. Ám Ady, Babits és Márai szellemiségét hiába kerestem. Találtam helyette egy túlzsúfolt, sötét termet, pontosabban többet is. A sok-sok asztaltól-széktől és a rengeteg ott tartózkodó embertől úgy éreztem magamat, mintha iskolai menzán lennék. Ám nem egy pörgős, vidám ebéden, hanem egy vizsgaidőszaki, elnyűtt, fáradt vacsorán. Ettől aztán puccos hivalkodásnak tűnt az előkelőnek szánt, és talminak, megkopottnak a ragyogás. Ráadásul a személyzet minden tagja angolul szólt hozzánk: aki az asztalhoz kísért minket, aki felvette a rendelést, aki kihozta, és az is, akinél fizettünk. Zavart, hogy bár az ország fővárosában vagyunk, fel sem tételezik, hogy magyarok vagyunk. Ha ez az árak miatt volt, még szomorúbb a helyzet.
Ahogy a berendezés, úgy a desszert is (csak édességet ettünk) a látszatra épült. Mutatós citrom mousse kávéropogóssal, ám száraz, és emiatt, bár biztosan friss volt, másnaposnak tűnt. Az áfonyás sajttorta fagylalt kehely külsőleg költemény, ám megízlelve csupán próza, és még a gyomromat is elrontottam vele.
Erika barátnőm vágyakról szóló története jutott eszembe.
Nagyon sóvárgott egy bizonyos, általa elképzelt kétrészes fürdőruhára. Olyan sokszor és olyan szemléletesen írta le, hogy én is magam előtt láttam. Aztán egyszer, talán Hévízen sétálgatott az asszonylányával, amikor is a lánya – aki szintén mindent tudott a vágyott bikiniről – felkiáltott:
− Anyu! Ott van!
És valóban. Ott himbálódzott az egyik árus sátránál. Ugyanaz a királykék szín, rajta az apró, fehér százszorszépek és margaréták, ugyanaz a nem túl zárt és nem túl merész merevítő nélküli melltartó, ugyanaz az ezüstszínű csattal záródó pánt, a tai fazonú alsórész.
Erika megtapogatta, és láss csudát!, az anyaga is olyan volt, mint amilyet elképzelt. És még az ára sem volt csillagászati.
Erika egy ideig még gyűrögette, simogatta testet öltött vágyálmát, aztán lassan megrázta a fejét.
− Köszönöm, nem kérem – mondta.
Amikor másnap megkérdeztem tőle, miért nem vette meg, felnevetett, és azt felelte:
− Akkor most mire áhítoznék?
Majd kicsit később furcsa, komoly hangon hozzátette:
− Vigyázni kell a kívánságokkal. Ha valóra válnak, meglehet, csalódás éri az embert.
Nos, úgy jártam én a New York Kávéházzal, mint Erika barátnőm a margarétás, tai bugyis, kék bikinivel.
Ui.: A mousse-t és a fagylalt kelyhet az étlapról fényképeztem, mert bárhogy is igyekeztem, a többi asztaltól valakik mindig rákerültek a képre.