Author Archives: Ákody Zsuzsa

Kedves Naplóm!

Imádom a víz illatát. A Dunáét és más folyó- és állóvizekét, de leginkább a Balatonét. Persze ez magától értetődik, hiszen itt lakom.

Néha, amikor déli szél fúj, és nekicsapkodja a hullámokat a hullámtörő gát köveinek, leülök a partra, és beszippantom az orrlyukaimba a víz szagát.

Van, hogy mélyeket lélegzem, egészen mélyeket, hogy feltaláljon a szag az orromon át az agyamig. Máskor meg csak aprókat szippantgatok, játékosan, kóstolgatva, és élvezem, hogy minden kis szippantással újabb és újabb víz illat tölti be az orrom szaglóhámját.

Persze olyan is van, hogy rothadó hal bűzét hozza a szél a nádasból. Ezt ugyan kevésbé kedvelem, sőt, ha túl tömény, akkor egyáltalán nem, de tény, hogy a döglött hal szaga is hozzátartozik a Balatonhoz, így elfogadom.

Van, hogy a víz szaga emlékeket kelt bennem. A gyerekkorom táborozásait a Balatonakaliban lévő úttörőtáborban, amikor mi, gyerekek egymás kezét fogva kört alkottunk a Balaton vízében állva, és viháncolva „halacskáztunk”. Vagy amikor nagyokat kurjantgatva, labdával „kidobóst” játszottunk a vízben. Vagy amikor a barátnőmmel mi adtuk éjféltől kettőig a táborban az őrséget. Miután leváltottuk a tíztől éjfélig őrködőket, álmosan, takarókba burkolódzva ücsörögtünk a tábor kapujánál lévő padon. Megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk, vagyis amíg egyikünk figyel, nem akar-e idegen lopódzni be a táborba, a másikunk ültében szundít egyet. Aztán mindketten elaludtunk, s a két órától őrködők keltettek fel minket.

Persze játék volt az egész, soha senki illetéktelen nem akart sem a kapun bejönni, sem a kerítésen bemászni, mégis presztízs volt őrt állni, talán amiatt, mert csak a felsőbb évfolyamok adhattak őrséget. Szóval büszkék voltunk, hogy őrök lehetünk ‒ még akkor is, ha elaludtunk közben. (Gondolom, most hasonlóan zajlanak a dolgok a cserkésztáborokban.)

Aztán a víz szaga azt az emléket is felhozta bennem, amikor Imrével Balatonszemes felé kerekeztünk, és az út melletti árokban, a leállított motorbiciklije takarásában egy korombéli, testes férfi ült, és KÖTÖTT.

Barna fonalból készült valami, bár valószínűleg csak mintadarab, mert még sálnak is túl keskeny volt a már meglévő, rövidke termék.

Annyira hihetetlen, szürreális volt az egész, hogy miközben tekertem a pedált, többször is visszakaptam a fejemet, hogy biztosan jól láttam-e. Kétség nem fért hozzá: lustakötéssel kötögetett. Gondoltam rá, hogy megkérdezem, miért itt az árokparton hódol a szenvedélyének, de végül is mi közöm hozzá? Ha ő így relaxál, az az ő dolga.

Volt nekem egy kedves barátom, csoporttársam az egyetemen, aki ha ki akarta kapcsolni az agyát, hímezgetett. Nekem is készített egy asztalterítőt, azt hiszem, futónak hívják, a mai napig őrízem. Özvegy édesanyja három fiúgyermeket nevelt, s mindhármuknak ki kellett venni a részét a házimunkából, ha apa nélkül boldogulni akartak. (Mielőtt még bárki elkezdene elméleteket gyártani, ez a barátom a lányokat kedvelte, nagyon is!) Őt, a csoporttársamat, vagyis a nem mindennapi hobbiját örökítettem meg az Egy csúnya nő című regényem Oszkárjának alakjában.

Szóval a víz szaga hihetetlen dolgokra képes. És még az is az előnye az általa, illetve a révén felelevenített emlékeknek, hogy mindig csak a kedves, szép történéseket idézi meg nekem, sohasem a rosszakat. Mert hát rossz emlékeink is vannak, ezt senki sem tagadhatja, de azok is a mi emlékeink, a lényünk részévé váltak.

Kedves Vígh Gabi! Tudom, hogy te kedvelted azokat az írásaimat, amelyek a gyerekkoromról szóltak, mert te is hasonló dolgokat éltél át. Szóljon hát ez a bejegyzés a Te emlékednek!

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Most két, egymástól független, rövid történetet mesélek el.

Írtam már, hogy az egyik kedves időtöltésem a Balaton körüli kerékpározás. Amikor csak tehetjük, felkerekedünk Imrével, hogy újra és újra bejárjuk a már jól ismert helyeket. A szokott útnak számomra több előnye is van. Az egyik, hogy már nem, de legalábbis kevésbé kell az utat figyelnem, így többet tudok nézelődni, elmerülni a táj szépségében. A másik ok sokkal prózaibb: tudom, hogy hol találhatók nyilvános vécék.

És ez igenis értékes információ ‒ még akkor is, ha csak inkább a hölgyek számára az ‒, ugyanis a Balaton parton enni-inni lépten-nyomon lehet, ám mosdót találni nehezebb.

A jó idő beköszöntével itt, Keszthelyen nyeregbe szálltunk, és irány a déli part. Kedvelem ezt az utat, főként az első útszakaszt, nyugodt, szinte békés, lehet nézelődni, de lehet tekerni is, sebesen, mikor milyen kedvem van.

Az első falu Balatonberény.

Tudom, hogy Berényben a strand bejárata előtti kis téren van mosdó. Itt ha kell, ha nem megállok, mert aztán a balatonfenyvesi vasútállomásig nincs újabb pisihely.

Nyitnám a mosdó ajtaját, zárva. Beijedtem, hogy Fenyvesig várakoznom kell.

‒ Jó napot! Még nincs szezon? ‒ kérdeztem a strand előtti ágyásokba virágokat ültetgető, valószínűleg az önkormányzat alkalmazásában álló hölgyeket.

‒ Holnaptól! ‒ felelt egyikük, s tette tovább a dolgát.

Csalódottan engedtem el a bejárati ajtó kilincsét, és indultam a biciklimhez. Már nyeregbe szálltam, amikor a virágot ültető asszonyok közül egy másik utánam szólt.

‒ Várjon! Elmegyek a kulcsért.

Hosszan kellett gyalogolnia, hogy segítsen rajtam, be a strand területére, aztán ott tovább, el az öltözők mellett, jó messzire.

Amikor dolgom végeztével visszaadtam a kulcsot, és hálásan megköszöntem neki, csak ennyit mondott kedvesen:

‒ Nők vagyunk.

*

Minthogy biciklizni is, és új helyeket felfedezni is szeretünk, gondoltunk egy merészet, és vettünk kerékpártartót a kocsi vonóhorgára. Így két legyet ütünk egy csapásra: autóval elmegyünk Keszthelytől olyan távoli helyekre, ahová biciklivel eddig nem jutottunk el, ott leparkolunk, lepakoljuk a kerékpárokat, és két keréken fedezzük fel a vidéket.

Így indultunk el Baranyába, és a 67-es úton egyszer csak látom a kiírást: ZENÉLŐ ÚTTEST.

Gondolhatod, milyen izgatott lettem. Mi lehet ez?

Imre a kiírásnak megfelelően az autóval kihúzódott az út szélére, lelassított 80-as sebességre, és ahogy ráhajtott a rovátkákra, felhangzott a Republic együttes A 67-es út című slágerének néhány taktusa.

A dallam hallatán eszembe jutott, hogy Cipőhöz hasonlóan a szintén kisvárdai kötődésű volt kolléganőm mesélte, milyen jószívű ember volt Cipő, akinek tudott, segített, és hogy Kisvárdán mindig ingyen koncertezett.

Ne nevess ki, kedves Naplóm, de olyan meghatónak tartottam a Republic immár örökzöld dala előtti ilyesfajta tisztelgést, hogy megkönnyeztem.

Értem én, értem, ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.

De tudod, mit? Nem szégyellem.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Sokszor hallottam már minden szakmára, hogy aki igazán nagy benne, az szerény. Általában azzal indokolják e véleményt, hogy csak a legjobbak vannak tisztában vele, mennyi mindent nem tudnak a foglalkozásukról. Szerintem viszont meglehet, hogy ez csak egy jól hangzó sztereotípia, hiszen a legnagyobbak is csak emberek, s ebben a minőségükben mindannyian különbözőek: van köztük ilyen is, meg olyan is.

A múltkor már beszéltem róla, hogy gyerekkori barátnőm kisebbik lánya színésznő, és próbálom úgy szervezni a programjaimat, hogy megnézhessem a szerepeiben.

A színésznő édesanyja az a bizonyos barátnőm, akivel annak idején együtt szánkóztunk a Kálvária-dombon, és akivel azóta is töretlen a kapcsolatunk. És bár az unokáink születése nagy változást hozott az életünkben, és ritkábban találkozunk, „ugyanott tudjuk folytatni, ahol az előző alkalommal abbahagytuk”. (Az idézőjeles részt egy másik barátnőm fogalmazta meg, akihez szintén ezeréves barátság fűz.)

Habár Kati barátnőm Győrben él, színésznő lánya pedig a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, az unokája születéséig minden szerepében megnézte. Akkor viszont el-elmaradt a színházból, mivel amíg a lánya és annak szintén színművész férje esténként elkápráztatták a játékukkal a nézőket, ő a művészházaspár kislányára vigyázott.

Most viszont, hogy a barátnőm színésznő lánya, Czakó Julianna és színész veje, Görög László a budapesti Thália Színházban első közös főszerepükre készültek, elhatároztuk, hogy mindenképpen megnézzük az előadást, mégpedig Csehov Ványa bácsi című színművét, amelyet Ványa bá címmel Kelemen József rendezett. A művészházaspár főszereplésével utoljára Ibsen Babaház című drámáját láttam még februárban, a Jókai Színházban, Komáromban.

Időpont egyeztetések sokasága előzte meg, de végül sikerült: május tizedikén, szerdán izgatottan ültünk be a Thália Télikertjének nézőterére. Teltház volt, és mi tudtuk, ez jó jel.

Míg mi és a többi néző kényelmesen elhelyezkedtünk a székeinken, a címszereplőt alakító Görög László, mint szunyókáló Ványa bá már ott hevert egy pamlagon, a színpadon. Mozdulatlan volt, ám laza, és én azon gondolkoztam, hogyan képes ilyen hosszú ideig moccanás nélkül feküdni. Én képtelen volnék rá. És bár lehet, hogy furcsán hangzik, ám ez a laza mozdulatlanság még inkább elmélyítette bennem a színészmesterség iránti tiszteletet. Aztán bejött a színpadra az orvost játszó Szabó Győző, majd kicsit később a dadát alakító Molnár Piroska, és a beszélgetésük hangja felébresztette délutáni szunyókálásából Ványa bát.

Görög László nem hirtelen ült fel, hanem ébredezett, lassan, természetesen, úgy ahogy bármelyikünk egy nyugodt vasárnap reggelen vagy délután, amikor nem kell rohannunk, hogy még időben beérjünk a munkahelyünkre. Sok darabban láttam már Görög Lászlót (a teljesség igénye nélkül: My Fair Lady, Tóték, A mi osztályunk, Három nővér, Babaház), ám az ébredező Ványa bát figyelve döbbentem rá, azért kedvelem azokat a darabokat, amelyekben szerepel, mert természetes a játéka. Egyszerűen elhiszem neki, hogy az, akit épp alakít. Elhiszem, hogy ő Higgins professzor a My Fair Ladyból, az őrnagy a Tótékból, Zygmunt A mi osztályunkból, Versinyin a Három nővérből, Helmer a Babaházból, és igen, elhiszem neki, hogy ő Ványa a Ványa bából, és hogy ez a Ványa most éppen a délutáni szunyókálásából ébredezik.

Aztán bejött a színpadra a többi szereplő, Szervét Tibor, Martos Hanga, Bede-Fazekas Szabolcs, Csarnóy Zsuzsanna, és persze ő, aki miatt Kati barátnőmmel heteken keresztül próbáltuk összehozni a mindkettőnknek megfelelő időpontot, hogy együtt nézhessük meg: Czakó Julianna.

Katival ellentétben Csehov írásait én nagyon szeretem. Habár mindenki folyton boldogtalan bennük, soha senki nincs a számára megfelelő helyen, úgy vélem, az író fricskát mutat nekünk, hogy látod, a lustaságod, a gyávaságod, a változtatni nem akarásod miatt tespedsz és vagy boldogtalan. A Ványa bá Hamvai Kornél által modernizált fordítása tele van humorral, ami ugyebár nagyon fontos, hiszen humor nélkül lehetetlen élni, humorra egyszerűen szükségünk van, akár a vízre vagy a levegőre.

Szóval tetszett a darab, és tetszett a színészek játéka, kivétel nélkül mindenkié, ám ez a mostani írás arról a két művészről szól, akiket a civil életből is ismerek.

Tehát ott tartottam, hogy bejött a színpadra Czakó Julianna, nem is jött, hanem lépdelt, és ha a gravitáció engedte volna, bizonyára jóval a föld felett lépkedett volna, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire unja, mennyire nem érdekli, ami körülötte zajlik, legyen az tárgy, ember vagy gondolat.

Biztos vagyok benne, szépségén, szőke hajzuhatagán és fiatalságán kívül ez az érdektelenség, unalom és semmittevés, más dimenzióban lebegés is hozzájárult, hogy elhiggyük, a darab összes férfi szereplője beleszeretett. Hiszen ez a városi fiatalasszony annyira más volt, mint azok a dolgos, szorgalmas vidéki lányok, akiket addig ismertek! És innentől főképp a Czakó Julianna alakította Jelénáról szólt a darab, hiszen amikor nem volt jelen, a szereplők akkor is róla beszéltek, a szerelmes Ványa és az orvos mindenképp. Az orvos és Jeléna közti csókjelenet aztán megmutatta, hogy Jeléna nem volt mindig ilyen életunt, hogy néhány éve még telve volt vitalitással és rajongással, amely rajongás a férjének szólt. Csakhogy a férj méltatlannak bizonyult rá, és a sors ezt nem rajta, hanem Jelénán bosszulta meg: kiégett és érdektelenné vált.

Amit fentebb leírtam Jelénáról, ezek a tények szavakkal nem hangoztak el, hanem Czakó Julianna játékából, mozdulataiból derült ki.

Bizonyára rájöttetek már, hogy kedvelem, amikor a színészek nem beszéddel, hanem a viselkedésükkel, mozdulataikkal mesélik el a történetet, és Czakó Julianna az ilyesféle történetmesélésben mindig is remekelt. Ahogy a nyakán végigsimítva unatkozik… Elbűvölő!

Az előadás után a Thália melletti kávébár teraszán beszélgettünk Julcsival és Lacival. És ekkor tűnt fel, hogy mennyire szerények. Laci két volt iskolatársa jött oda az asztalunkhoz, hogy gratuláljon a játékukhoz. Hálával és szinte gyermeki örömmel fogadták a gratulációt, és látszott, hogy hálájuk és örömük őszinte.

Julcsit gyerekkora óta ismerem, és Lacit is jó pár éve. Nem vettek fel sztár allűröket, mindketten kedvesen, szerényen viselkednek, mintha hétköznapi emberek lennének, nem pedig ismert színművészek, akik estéről estére nézők sokaságát varázsolják el a tehetségükkel.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Fura a világ.

Fura világban éltem gyerekként. A szegények, a szegénység mint tulajdonság létezett, és egyúttal azt is jelentette, hogy aki szegény, az jó. A gazdagok, a gazdagság szintén jellemvonásnak számított, és azt sugallta, aki gazdag az rossz.

Persze az akkori, a gyerekkorombeli szegénység nem azt jelentette, mint ma. Akkoriban a szegénynek is volt ennivalója, volt hol laknia, és még munkahelyének is muszáj volt lennie, mert akinek harminc napnál hosszabb ideig nem volt bejegyezve munkahely a személyi igazolványába, közveszélyes munkakerülésért akár börtönbüntetést is kaphatott.

Az állam olyan szigorú apaként gondoskodott az állampolgárairól, aki eteti, ruházza, altatja a gyermekét, ám cserébe nemigen tűri a kilengéseket, és a gyermek minden lépéséről tudni akar.

Emlékszem, a tizennyolcadik születésnapomra Omega koncertre szóló jegyet kaptam a férjemtől – aki akkor még persze nem volt a férjem.

Szombat reggel volt. Vonattal utaztunk Budapestre, s aztán a Bajkál étteremben ebédeltünk – Imre az ösztöndíjából spórolta össze a rávalót. Ugyan másodosztályú besorolású volt a Bajkál, ám olyan elegáns helyen én addig nem jártam. Halk zene szólt a falra erősített hangszórókból, már nem emlékszem, mi, de az étterem nevéből következtetve orosz népzene lehetett. Míg ebédeltünk, a pincér végig ott állt a közelünkben, éppen a megfelelő távolságra: annyira nem közel, hogy a jelenlétével zavarja a beszélgetésünket, ám annyira igen, hogy rögtön észrevegye, ha bármi kívánságunk lenne. A déli étkezés rituáléjának végén és egyben fénypontjaként jéggel teli pezsgős vödörben tolta asztalunkhoz a pezsgőt – akár a filmeken. Azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a pezsgőt. Ám akkor olyan élvezettel kortyolgattam, és olyan jólesett, mint Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének az író által felhúzott kútvíz.

A legutolsó vonattal indultunk haza Budapestről, s minthogy a késő éjszakában csámborogtunk, már jött is igazoltatni az állam-apa rendőrnek öltözve, és bár rendkívül udvariasan, de megkérdezte, hogy mégis mi a fityfenét keresünk ily ifjan a késő éjszakában.

Ezt a történetet azért meséltem el, hogy szemléltessem, abban az időben, amikor a szegénység erény volt, olykor-olykor a hétköznapi ember is megengedhetett magának ilyesféle dőzsöléseket, kicsapongásokat, ám ezek a kicsapongások folytonos kontroll alatt álltak az állam által.

Félreértés ne essék: én nem sírom vissza sem a fiatalságomat (vagy mégis?), sem azt az időszakot. Miért is tenném? Rengeteg minden van ma, ami akkor nem volt, nem létezett, és amelyek nélkül ma már szinte elképzelhetetlen az élet. (Természetesen a sok-sok új dologra is igaz, hogy az éremnek két oldala van. Az informatikai forradalom nemcsak jót, hanem rosszat is hozott, ám a mai írásom témája nem az informatikai vívmányok visszáságai.) Ráadásul azt sem nagyon kedvelem, ha folyton ellenőriznek, mit teszek, merre járok.

Azzal indítottam, hogy fura világban éltem gyerekkoromban. S most azzal folytatom:

Fura világban élek most. Most a gazdagság az erény, és a szegénység a szégyen. És ez nincs így jól.

Szerencsére a gazdagság és a jóság egyelőre nem vált egymás szinonimájává, mint gyermekkoromban a szegénység és a jóság. Ám az tény, hogy a gazdag ember többre tartja magát másoknál, és ez a „kivagyiság” nem is biztos, hogy a saját kút fejéből pattant ki, hanem többnyire mi, a többi ember hitettük el vele, hogy több nálunk, hogy felettünk ál. No, ja, az aranynak szép a csengése, a pénznek meg nincs szaga, de… A gazdag ember lehet, hogy ügyesebb, lehet, hogy okosabb, és biztos, hogy szerencsésebb, mint mi vagyunk. Ám hogy „több” lenne nálunk? Kétlem.

És mi van a szegény emberrel? Ö butább, ügyetlenebb, mint mi? Valószínűleg ilyen is van. Hogy kevésbé szerencsésebb nálunk az biztos. De hogy „kevesebb” lenne, mint mi, többiek? Nem, nem és nem.

A mai szegénység más, mint gyerekkoromban. A most élő szegény embernek nincs ennivalója, méltatlan körülmények között lakik, vagy nincs hol laknia, és ha ma éppen van is munkahelye, holnap már valószínűleg nem lesz. Ám nem fogják körözni közveszélyes munkakerülés miatt, mert ma egyszerűen nem „ügy”, hogy valaki – akár önhibájából, akár önhibáján kívül – beledöglik az életbe.

„Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény” – mondja József Attila Hazám című versében.

Ugye nem térünk vissza ide?

Nyugtassatok meg, hogy nem!

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Szerinted kinek mi jut eszébe a meztelenségről? Nem tudom, készült-e erről felmérés valamilyen formában ‒ bár valószínűnek tartom, hogy igen, hiszen mi, emberek mindent lemérünk, megmérünk, kimérünk, összemérünk, és persze mindenről felmérést készítünk ‒, mindenesetre az eredménye érdekes lehetne.

Azt tudjuk, arra a felszólításra, hogy mondj egy gyümölcsöt, többségünk azt válaszolja:

‒ Alma.

Arra a kérésre meg, hogy mondj egy színt, a legtöbben azt válaszoljuk:

‒ Piros.

De mi jut eszünkbe először arról a szóról, hogy mezítelenség? Mire asszociálunk?

Biztosan sok mindenkinek eszébe jut az, hogy:

‒ Szex.

Másoknak:

‒ Szerelem.

A kettő, mármint a szex és a szerelem ugyan szorosan összefügg, ennek ellenére biztos vagyok benne, Sigmund Freud messzemenő következtetéseket tenne az illető ember pszichéjével kapcsolatosan attól függően, melyiket mondja ki először.

Aztán gondolhatunk még a meztelenség hallatán szépségre, nyárra, zuhanyozásra és sok minden másra.

És ebben a sok minden másban benne van egy szörnyű szó is:

‒ Kiszolgáltatottság.

Ha ezen a nyomvonalon megyünk tovább, eszünkbe jut a védtelenség, a megalázottság, és bár teljesen mást jelent, mint az előbbiek, nekem eszembe jut az ártatlanság is. Biztosan azért, mert aki ártatlan, az valamennyire kiszolgáltatott másoknak.

A mezítelenség-kiszolgáltatottság párhuzam egy színdarabról jutott eszembe.

Nemrég láttam Ibsen Babaház (Nóra) című drámájának előadását a Miskolci Nemzeti Színház művészeivel, főszerepben Czakó Juliannával és Görög Lászlóval.

Czakó Julianna gyerekkori barátnőm kisebbik lánya, így ő többet jelent nekem még annál is, hogy tehetséges színésznő. Ráadásul azt is neki köszönhetem, hogy az ő kedvéért, mármint hogy láthassam a különféle szerepekben, erőt vettem a lustaságomon és „visszaszoktam” a színházba.

Remek előadás volt, remek színészekkel, de most nem erről akarok beszélni, hanem a mezítelenség és a kiszolgáltatottság összefüggéséről.

A rendező Béres Attila úgy tette mindenki számára érthetővé, hogy a gyermekded Nóra mennyire kiszolgáltatott az őt egyébként szerető férjének és tulajdonképpen az egész világnak, hogy elénk tárta az öngyilkosságot elkövetni akaró nő mezítelenségét (bugyi+melltartó). Nóra fiatal és szép. Ám hogy ennek ellenére a fiatal, szép teste nem vágyat kelt, hanem szánalomra késztet, szerintem nagyon is elgondolkodtató.

Aztán a meztelenség és a kiszolgáltatottság akkor is összefügg, ha idős emberekre gondolunk. Egy ruhátlan idős ember, főként, ha nagyon öreg, mindenképp a kiszolgáltatottságot juttatja eszembe.

Most már más világ van, mi már nem vagyunk nagyon szemérmesek, a gyerekeink kisgyerekként láttak pucéran minket. Én viszont gyerekkoromban soha nem láttam ruhátlanul a szüleimet. Akkor láttam először pőrén őket, amikor már nagybetegek voltak, és a tisztálkodásukhoz szükségük volt a segítségemre. Így az ő mezítelenségük az elmémben a betegséggel párosul.

Aztán a meztelenséghez öröm és boldogság is társulhat, gondoljunk a gyerekeink – és én most már az egy szem unokám – babakorára, amikor pucéran rúgkapáltak a pelenkázón, vagy fröcsköltek a fürdőkádban.

Azt hiszem, elmondhatjuk, a meztelenséghez az érzelmek egész arzenálja társulhat. Hogy éppen melyik, az csupán attól függ, milyen szemszögből nézzük.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Elnézést kérek a fiataloktól, hogy ez, az ezelőtti, és nagy valószínűséggel majd a következő bejegyzésem is a régmúltnak állít emléket. Főként amiatt kérem a bocsánatukat, mert emlékszem, amikor még én magam is ifjú voltam, mennyire haragudtam a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű triádákra. Nos, az én történetem ugyan nem a „bezzegről” szól, ám előfordulhat, hogy valaki ‒ tévesen ‒ úgy értelmezi.

Tehát. Amikor én gyerek voltam, hideg telek voltak. Nem kicsit hidegek, hanem csikorgó hidegek. A most felnövekedők nem is ismerik azt a hangot, amikor csikorog az ember talpa alatt a hó. A vaskályha, amivel akkoriban fűtöttünk, amíg égett benne a tűz, nagy meleget adott, ám reggelre olyan hideg volt a szobában, akár egy jégveremben. (Egyszer talán majd azt is elmesélem, milyen volt, hogyan nézett ki a jégverem.) Előfordult, hogy az iskolába készülődvén a paplan alatt húztam magamra a trikót és a pulóvert, hogy egy pillanatig se kelljen meztelen felsőtesttel lennem.

És sok hó esett, volt, hogy rengeteg. Emlékszem egy esetre, amikor apám a kapun belülről lapátolta a szél által embermagasságúra összefújt havat, a két szomszéd családfő ‒ egyik mellettünk, a másik velünk szemben lakott ‒ meg kívülről, az utcafrontról, hogy ki tudjunk jönni a házból.

Telente mi, gyerekek nem a fűtött szobában ültünk, hanem szánkóztunk a templom mögötti Kálvária-dombon. Minthogy a családunk és a barátnőmék családja is az úgynevezett „Házhely”-ben laktunk, a Kálvária-domb pedig a falu közepén volt, bizonyára sok időbe telt, míg eljutottunk oda, de egyáltalán nem emlékszem az út „gyötrelmeire”, vagyis fel sem tűnt, hogy messze van, hogy sokat kell odáig gyalogolni. Bár nem is gyalogoltunk, hiszen egyikünk húzta a szánkót, a másikunk meg rajta ücsörgött, aztán cseréltünk, és hipp-hopp, már ott is voltunk a Kálváriánál. A szánkóval lecsúszni ugye csak emelkedőről lehet, és mivel a Kisalföldön laktunk, amely tájegységünk tudvalevőleg nem a dombjairól híres, a szánkózás szempontjából egyenesen létfontosságú volt a falu közepén álló dombocska.

Sötétedésig csúszkáltunk a dombról szánkóinkkal a falu többi gyerekével együtt. Hol párosával, hol hármasával ültünk a szánon, és persze gyakran felborultunk, és persze ez mindig nagy vihogással járt.

Aztán nemcsak szánkóztunk, hanem csúszkáltunk is a Kálvária-dombról. Voltak nagyon ügyesek, főként fiúk, akik állva csúsztak le a meredek domboldalon, korcsolyaként használva a csizmájukat. Remek egyensúlyérzék kellett hozzá. Én sosem mertem állva csúszni, csakis guggolva, amiből aztán legtöbbször fenéken csúszás lett ‒ nem voltam fenegyerek, inkább csak olyan óvatos duhaj.

Akkoriban nem voltak olyan jó kis kezeslábasok, mint manapság, amelyek alá se hó, se szél nem tud beférkőzni. Így gyakran került a nadrágunk-kabátunk-pulóverünk alá hó, aztán a testünk melegétől szép lassan el is olvadt, és mégsem fáztunk, sőt, meg sem fáztunk, nem tüsszögtünk másnap, nem lettünk betegek.

Amikor aztán már tényleg olyan vizesek lettünk, hogy fázni kezdtünk, szépen hazamentünk. Otthon aztán anyám rám parancsolt, hogy vegyek fel száraz ruhát, a levetett vizes ruháimat meg egy székre teregette, és odatolta a meleget ontó kályhához közel, hogy a kabátom-sálam-sapkám-kesztyűm másnapra megszáradjon.

Vagyis gyerekkoromban a telek hidegek és havasak voltak, néha hóembert építettünk, néha hógolyóztunk, ám a legkedvesebb szórakozásunk a kálvária-dombi szánkózás és a csúszkálás volt. Eszünkbe sem jutott, hogy megsérülhetünk, és nem is sérültünk meg soha. Megjegyzem, ha az egyetlen unokám majd belép abba a korba, hogy egyedül mehet(ne) szánkózni, és persze lesz hó is, biztos, hogy halálra fogom aggódni magamat miatta. A mi szüleink, nagyszüleink ugyanúgy szerettek bennünket, mint mi a gyerekeinket, unokáinkat, ám ha például szánkózni mentünk, nem aggódtak értünk. Tudták, hogy van annyi eszünk, hogy vigyázunk magunkra és egymásra, amikor meg fázni kezdünk, úgyis hazamegyünk. Nos, igen. Ebben a pillanatban értettem meg: a szüleink bíztak bennünk. Akkor miért van az, hogy mi nem bízunk meg az unokáinkban? Miért nem hisszük el, hogy semmi baja nem lesz, ha nagycsoportos óvódás, kisiskolás korában a falu határán belül ‒ nagyvárosban természetesen más a helyzet ‒ szánkózni megy a barátaival? Vagy talán a világ változott meg? És mi nem az unokáinkban, hanem a körülményekben, netán az emberekben nem bízhatunk meg?

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Rengeteg remek dolgot adott számunkra az informatikai forradalom. Ám kétségkívül van árnyoldala is, olyasmik, amelyekkel én nem tudok megbarátkozni, mert nem előreviszik, hanem inkább visszavetik a barátok közötti kapcsolatokat. Most ezek közül egyről szeretnék beszélni, mégpedig azért, mert annyira egyszerű vele bánni, hogy talán éppen a könnyűségében van a rákfenéje. És talán amiatt, mert mi, emberek nem nagyon értékeljük azt, ami túlságosan könnyen megkapható, létrehozható. Mintha kódolva lenne bennünk, hogy jobban szeretünk megküzdeni a dolgokért.

Amikor gyerek voltam, s aztán fiatal lány, nemhogy internet nem volt, de a magánlakások többségében még vezetékes telefon sem ‒ vidéken biztos, hogy nem.

Már „ifjú menyecske” voltam, amikor a kisvárosban lakó szüleimnél bekötötték a vezetékes telefont, és már jómagamnak is voltak gyerekeim, amikor a mi falusi házunkba úgyszintén. De ez a kései vonalba kapcsolódás igazából senkit nem hátráltatott abban, hogy akár a tőle messze lakó ismerősökkel, barátokkal tartsa a kapcsolatot. Ez a következőképpen történt.

A találkozókat többnyire személyesen beszéltük meg egymással. Vagyis amikor találkoztunk, megbeszéltük, hogy mikor és hol jövünk össze legközelebb. Aztán persze olyan is volt, hogy postai levélben, netán levelezőlapon ‒ van még levelezőlap? Képeslap biztos, hogy van, no de levelezőlap? ‒ leleveleztük az időpontot és a helyszínt.

Az internet korának szülöttjei most biztosan arra gondolnak, milyen bonyolult lehetett régen egy baráti találkozó egyeztetése, főként, ha mindannyian más-más városban laktak. De a velem egykorúak emlékezzenek csak vissza, akkoriban egyáltalán nem úgy gondoltuk, hogy ez nehézkes. Megbeszéltük,  mikor? és hol?, s láss csodát: akkor és ott találkoztunk is!

Soha még csak eszünkbe sem jutott, hogy a másik talán nem jön el! Teljes nyugalommal és az iránta való teljes bizalommal indultunk el otthonról akár egy távoli helyszínre is, mert tudtuk, hogy a másik már ott toporog, vagy utánunk néhány perccel érkezik.

Most viszont, a mai világban, amikor annyira egyszerű megbeszélni egy összeröffenést, hiszen kütyük és alkalmazások sokasága csak arra vár, hogy üzenetet küldjünk rajta, vagy hívást kezdeményezzünk, úgy tűnik, mintha bonyolultabbá vált volna a helyzet.

Hívjuk az illetőt, nem veszi fel. Várunk, hogy majd visszahív, amikor alkalmas lesz neki. De nem hív. Ráírunk, és várjuk, hogy visszaírjon, kimentve magát, hogy miért nem reagált a hívásunkra. De nem menti ki magát, sőt, vissza sem ír. És ez nem csupán a laza és friss ismeretségekben alakul így, de ezeréves barátságokban is!

(Sajnálom, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy nem a korosztályomról beszélek, mert mi megszoktuk, hogy a megbeszéltek szerint cselekedjünk, hiszen módosításra nem nagyon volt mód. A vissza nem jelzés az ifjúság betegsége.)

És az a bizonyos ifjú nem azért nem veszi a fáradságot visszajelzésre, mert nem érdekli a másik, vagy – urambocsá! – nem akar találkozni vele. Nem, ó, nem! Csupán és egyszerűen lusta. Hiszen bármikor válaszolhat, ott van a rengeteg „hívó- és írószerszám”, melyek csakis arra várnak, hogy ő visszahívja a barátját, vagy visszaírjon neki, és ezt villámgyorsan megteheti. Csupán egy pillanat az egész!

De ez most speciel nem az a pillanat. A következő perc majd az lesz, csak most még végigpörgeti a facebook, instagram stb. oldalakat.

Uh, hogy elszaladt az idő. Illik ilyen későn ráírni valakire? Lehet, hogy már alszik… No, nem baj, majd holnap visszahívja. Vagy visszaír. Hiszen csak pár másodperc az egész, míg megkérdezi, miért kereste. Bármikor megteheti.

Igen. Holnap. Most inkább megnézi, milyen klipet tett fel Tik Tokra Kesha.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Már rég jelentkeztem, és ezért elnézésedet kérem. Az ok az, hogy annyi minden történt – nyomtatás alá került A Völgyben című új regényem, jött a karácsony stb. –, de tudom jól, ezek csak kifogások. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, arra érünk rá, amire akarunk, és mivel mindenre valóban nem volt időm, én blog írása helyett még kellemesebb időtöltést választottam: a két és fél éves unokámmal játszottam.

Most egy volt barátnőmről szeretnék írni. Azért írom úgy, hogy „volt” barátnőm, mert már sajnos meghalt. Nem mostanában, sőt, már nagyon régen, vagyis már nem friss a hiánya, ám most, januárban van a születése évfordulója, és én ezzel az írással szeretnék emlékezni rá.

Tizenéves korunkban mindössze egyszer találkoztunk. Én anyám nagynénjéhez utaztam az Alföldre, ő Tatán lakott, de hogy miért és hová ment arrafelé, mint én, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a hosszú vonatúton összebarátkoztunk, még címet is váltottunk. (Akkoriban a lakcímünket adtuk meg. E-mail cím, internet még nem létezett.) Egy ideig buzgón leveleztünk, aztán ahogy lenni szokott az efféle rövid ismeretség utáni levelezésekkel, valamelyikünk nem válaszolt a másiknak, és megszakadt a kapcsolatunk.

Aztán egyszer csak, már asszonyfejjel kaptam tőle egy levelet. A régi lakóhelyemre címezte, és apám továbbította nekem. Azt írta, Győrbe költözött, és ha még Kapuváron élek, minthogy Győrtől nem nagy távolság, találkozzunk.

Minthogy már nem ott laktam, ezért történt ismét úgy, hogy újra levelezni kezdtünk. Néha személyesen is találkoztunk, aztán, hogy hozzánk is, hozzájuk is bekötötték a vezetékes telefont, olykor telefonon keresztül beszéltünk, ám a fő kapcsolattartási formánk továbbra is a levelezés maradt.

Ő volt a legörömtelibb ember, akit a már nem is olyan rövid életem során megismertem. Mindig pozitív, mindig mosolygós, mindenben észrevette a jót. És még a humora is remek volt, folyton megnevettetett.

Ha valami vélt vagy valós sérelem ért, és elpanaszoltam neki a bajomat, postafordultával már jött is a válaszlevél, benne pontokba szedve, melyek a pozitívumok abban, ami történt velem. És neki köszönhetően már én magam is úgy láttam, hogy az egész történet, ami miatt tollat ragadtam, tulajdonképpen semmiség, ráadásul inkább vicces, mint bánatra okot adó.

‒ Nézd a jó oldalát ‒ ez volt a szavajárása, és e szerint a felfogás szerint is élt.

A férjéről nem sokkal tudtam többet, mint hogy egy jóságos mackó ‒ sosem találkoztunk. Épp ezért rögtön rosszat sejtettem, amikor a szokásos lakcímről idegen kézírással jött egy levél. Ő volt a feladó, a barátnőm férje.

Hosszú levél volt. Megírta benne, mi történt, hogy álmában halt meg, és hogy ő először nem is gondolt rá, hogy halott, mert mosoly volt a száján, és nemegyszer fordult elő, hogy álmában mosolygott.

Költözködéskor sajnos elveszítettem a levelet, de az utolsó mondatra tisztán emlékszem.

‒ Nézd a jó oldalát. Boldogok az angyalok, hogy vele lehetnek.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu