Author Archives: Ákody Zsuzsa

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

9.

*

Eva tágas, egyszemélyes szobában lakott, amely sem berendezésében, sem színeiben nem hasonlított az általam ismert kórtermekhez. Nem mintha nagy tapasztalatom volna a kórházi szobák terén, Tobias mandulaműtétjét leszámítva nem volt szükség rá, hogy megismerkedjem velük.    

Az ágyon látszott, hogy a kényelmet és az egészséges alvást egyaránt biztosítja. A takarók és a párnák huzatának zöld-fehér csíkozása elegáns, a szoba akár egy hangulatos nappali, fotellal, számítástechnikai sarokkal, néhány cserepes virággal. A fürdőszoba ajtaja csukva volt, ám bizonyára az is tiszta és takaros.

Eva a fotelban ült, tudta, hogy jövök, a nővér felszólt neki a videotelefonon. Pólót és kényelmes nadrágot viselt, nem pizsamát, a bőre halovány volt és áttetsző. Attól féltem, ha megérintem a testét, eltörik.

– Helló, Eva – köszöntem.

Ő nem köszönt, csupán intett azzal a fura, kicsit suta kézmozdulattal, amitől összeszorult a gyomrom. Emlékeztem, hogy egyszer a Boldogságbolygón ugyanezzel a mozdulattal búcsúzott tőlem. Haboztam, megpusziljam-e. Nem volt szokás nálunk az efféle érzelemnyilvánítás, csupán Tobias nyalt végig mindenkit. Lehet, hogy magammal kellett volna hoznom őt is? A lelki bajokkal küszködő Evának talán jót tett volna Tobias szókimondása.

A számítástechnikai kütyüket tároló állvány alól előhúztam a forgószéket, és leültem Evával szemben, tartva némi távolságot, nehogy úgy érezze, nem tartom tiszteletben az auráját.

– Tobias? – kérdezte Eva. Már bántam, hogy nem hoztam el.

– Üdvözöl – hazudtam. Aztán az jutott eszembe, ez az Igazságbolygó, és Eva a testvérem, ezért helyesbítettem. – Nem tudja, hogy itt vagyok.

Eva elmosolyodott, és ettől már nem látszott oly törékenynek az arca. Hallgatagon ültünk. Eva újra elmosolyodott, és azt mondta:

– Testvérek vagyunk, Jude, ám az egyetlen közös tulajdonságunk, hogy egyikünknek sem kenyere a beszéd. Pedig beszélnünk kell, az orvosom szerint a bajomra a beszéd a gyógyír. Poszttraumás stressz szindrómám van. Tudom, mi okozta. Erről majd később. Azért kértem, hogy látogass meg, mert amióta beteg vagyok, rögeszmésen foglalkoztat a gyerekkorom.

Csodálkoztam, miért velem akar beszélni a gyerekkoráról. Az első néhány évet kivéve, nem voltam részese.

– A Földbolygón töltött idő foglalkoztat – találta ki a gondolatomat. – Az a nyolc év. Az életem első nyolc éve. Apa szüleivel laktunk együtt, illetve csak a nagyapánkkal, mert a nagyanyánk röviddel az én születésem után lelépett. Te tudod, mi lett vele?

Bután néztem rá.

– Sosem gondolkodtam rajta. Azon sem, hogy volt nagyanyánk.

– Pedig volt. Itt van a fényképe.

Régi, még fotópapírra nyomtatott fényképet húzott elő az íPadja alól. A merev tok ellenére a kép gyűrött volt, a színei megkoptak. Azért az látszott, hogy egy fiatal nőt ábrázol, határozott állút, komoly tekintetűt, csinosat. Kisbabát tartott a kezében, alig néhány hetes lehetett. A mozdulaton, ahogy fogta, látszott, hogy büszke a porontyra.

– Ez apa? – kérdeztem.

– Nem. Ez te vagy.

Ez szíven ütött. Ott a képen már huszonhat éve tart a kezében büszkén a nagyanyám. Fiatal, nincs rajta semmi nagymamás. Talán csak az unokája iránti rajongás. Nekem pedig egyetlen emlékképem sincs róla, nem tudom, él-e, hal-e, még a nevére sem emlékszem.

– Hogyan került hozzád ez a fénykép?

– Elloptam – felelte Eva szemrebbenés nélkül. Na, ja, ez itt az Igazságbolygó. Lopni lehet, hazudni nem. – A Boldogságbolygóra költözésünk előtti estén.

Egy ideig csendben voltunk, aztán Eva újabb kérdést tett fel a nagyanyánkról.

– Te tudod, miért ment el, Jude?

Megráztam a fejemet. Eva, Eva, gondoltam mérgelődve, ne kérdezz ostobaságokat. Honnan tudnám, miért ment el? A te születésedkor csak kétéves voltam!

– Sokat veszekedtek nagyapával?

– Honnan tudnám? – ismételtem meg immár hangosan. – Kétéves voltam!

– Gondolkozz. Hátha említett valamit nagyapa. Úgy jártál a nyomában, mint egy pulikutya.

Meglepetten kaptam fel a fejem. Eva nem kedvelte nagyapát?

– Én veled szerettem volna játszani, de te nem értél rá soha. Folyton nagyapa körül ugráltál.

– Ezt hogy érted?

– Hol ide küldött, hol oda, ezt hozd, azt vidd, mindig kitalált valamit.

– Te ezt rosszul láttad – próbáltam megmagyarázni, mennyire nincs úgy, ahogy gondolja. – Nagyapa kedves volt. Jóságos.

– Nagyapa egy kényúr volt – felelte Eva. Aztán hozzátette. – Ne haragudj. Én másképp láttam őt, mint te. Engem nem szeretett.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Sosem néztem más szemével az öreget, és sosem figyeltem a családunk többi tagjával való kapcsolatára. Most visszagondolva úgy látom, nemigen volt velük kapcsolata. Nem jutott rájuk ideje. Vagy kint volt a hegyen, vagy velem volt, de többnyire velem volt kinn a hegyen.

Nagyanyáról sosem mesélt nekem, arról sem, milyen volt a kettejük viszonya. Valószínűleg nem túl jó, ha nagyanya elment.

Hirtelen eszembe jutott valami. Néhány éve, egy vasárnap délután éktelen kiabálás hallatszott a szomszédunkból. Nem ez volt az első eset, Joe bácsi és Emma néni gyakran veszekedtek. Gőzöm sincs, miért és min, mert egyébként mindketten kedvesek voltak, segítőkészek.

– A nagyszüleink soha nem veszekedtek – mondtam Evának arra gondolva, hogy a nagyanyánk nem perpatvarok miatt ment el.

– Az imént még azt mondtad, hogy semmit sem tudsz erről – jegyezte meg Eva. Biztosan azt hitte, azért gondolom így, mert nem akarok sarat dobni nagyapa emlékére.

‒ Az imént bevillant, hogy mekkora vircsaftot szoktak csapni a szomszédban Joe bácsi és Emma néni. Minden áthallatszott, elég kellemetlen volt. Egy ilyen alkalommal azt mondta apa: „Folyton veszekszenek, mégis együtt vannak már harminc éve. Nagyanyád sosem veszekedett nagyapáddal, mégsem maradt vele. Ahogyan anyád sem velem.” Akkor sem tudtam, és most sem tudom, úgy értette-e, hogy anya nem veszekedett vele, vagy úgy, hogy nem maradt vele.

– No, csak – mondta Eva –, egyre érdekesebb. A családunkban a nők látszólag indok nélkül hagyták el a férjüket. Azt ugye tudod, hogy nincs ilyen? Ok nélkül ritkán cselekszünk, többek között ezért vagyunk tudattal rendelkezők. Gondoltál már rá, hogy megkeresd a nagyanyánkat?

Egy kicsit sok volt nekem Eva. Én nem szoktam gondolkodni a miérteken, a kérdések megzavarják a nyugalmamat. A nyugalom biztonságot ad, és a biztonság fontos. Azért vagyok jó üzletkötő, mert az ügyfelek látják rajtam, milyen sokra tartom a biztonságot; ez által hiteles vagyok, és megveszik tőlem, amit ajánlok.

Azért jöttem el Evához, mert beszélni akart velem. Arról fogalmam sem volt, hogy a gyerekkorunk lesz terítéken! Állítólag minden lelki baj a gyerekkorban gyökerezik. Én mégsem hiszem, hogy azért van most poszttraumás valamicsodája Evának, mert a nagyanyánk lelépett, amikor ő megszületett.

– Nem gondoltam rá, hogy megkeressem – feleltem.

Eva mosolygott, kicsit elnézően, ahogyan azok az anyák szoktak a parkban, akiknek a gyereke elvette a másik gyerek játékát, és kicsit bosszúsan, ugyanúgy, mint amikor ugyanezeknek az anyáknak a gyerekeitől más gyerekek veszik el a játékukat.

Mintha hirtelen felcserélődtek volna a szerepek. Eva lett a látogató, és én a poszttraumás stressz szindrómával küszködő beteg. Ő kérdezett, és én válaszoltam.

– Gyakran gondolok arra, hogy megkeresem – mondta a húgom –, de tudom, hogy sosem fogom megtenni. Túl nagy a tét. Mert mi van, ha kiderül, hogy nem miattam ment el? Hogy még annyi szerepet sem játszottam az életében, hogy miattam menjen el.

Eva nyakatekert logikájából arra következtettem, hogy valami tényleg nincsen rendben vele. A következő kérdése megerősített ebben.

– Eszedbe jutott már, Jude, hogy te meg én azért vagyunk ilyenek, mert csonka családban nőttünk fel?

Először nem is értettem, mit mond, aztán rájöttem, hiszen beszédes kifejezést használt. Hogy hol tanulta? Gőzöm sincs. A tanodában nem, az biztos. Ott csak pozitív dolgokról tanultunk, negatívokról nem.

Nagyapa bal mutatóujjának hiányzott az utolsó perce, egy fűrészgép nyisszantotta le még gyerekkorában. Csináltathatott volna toldást, hiszen teljes karokat, lábakat pótoltak tökéletesen, nagyon fejlett volt az orvostudomány. Ám hallani sem akart róla, nyakas ember volt. Az egyik őszön, amikor hirtelen fordult hidegre az idő, azt mondogatta:

– Meglásd, hó lesz. Ez a csonka ujjam jobban tudja, mint a főnik műholdjai. 

Arra már nem emlékszem, végül esett-e hó, csak arra, hogy ezt a fura jelzőt nagyapától hallottam először.

– Fura szavakat használsz – mondtam Evának.

– A világ a fura – felelte Eva. – Annyi a csonka család, hogy nem rájuk, hanem az együtt maradókra kell új szavakat kitalálni. Te hogyan viselted, amikor a mehetnékjét a Földbolygó megmentésére fogva, anya lelépett? Gondoltál arra, Jude, hogy te meg én ezért lettünk szeretethiányosok?

– Úgy látom, Eva, a kérdéseiddel saját magadat zaklatod fel. Ez nem segíti elő a gyógyulásodat. Holnap folytatjuk.   

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

8.

*

Tobias az egykerekűjével száguldozott a parkban. Az jutott eszembe, olyan, mint én voltam annak idején, holott Tobias nem volt kövér, és az egykerekűhöz is nagyobb ügyesség kellett, mint annak idején nekem a biciklihez.

Tizennyolc éves voltam, szinte még gyerek, mégis öregnek éreztem magamat, rettentő vénnek. Még nem tudtam, hogy másnap cirkusz tör ki anyánál Angelina miatt, így nem ez okozta a vénség érzetemet.

Megkértem anyát, hogy Tobias az otthoni pólójában jöhessen ki a parkba, de anya leintett.

– Itt nem ez a szokás.

Lehúzta Tobiasról a zöld pólót, és babakéket húzott rá.

Így persze nehezebb volt a dolgom, Tobias elvegyült a sok kék-rózsaszín kölyök között. Az egyik rózsaszín padon ücsörögve próbáltam szemmel tartani, amikor megláttam Anát. Nem a szemem, az agyam látta meg. Onnan tudtam, hogy ő az, hogy a pulzusom az égbe szaladt, a gyomrom összeszűkült. 

Ana huszonnégy éves volt, én tizennyolc. Éppoly különösnek találtam az arcát, mint első alkalommal. Nem éreztem, hogy fújna a szél, a lófarokba kötött hosszú, fekete haja mégis táncot járt. Égőpiros ruhája virított a sok kék-rózsaszín járókelő között.

Két férfival volt, egyre közelebb értek hozzám. Átfutott rajtam, hogy egyikük talán a férje, és ettől megrémültem. Nem lehet férjnél, nyugtattam magamat. Kizárt, hogy házas legyen.

– Hé, Ana – mondta az egyik kísérője –, az a feltűnő férfi ott a padon téged bámul, majd kiesik a szeme.

Ana rám nézett, egyenesen a szemembe. Éreztem, hogy megismert, tudja, hogy látott már, és azt is, hogy hol.

– Az nem férfi, hanem egy kölyök – mondta csúfondárosan, és biztos voltam abban, azt is tudja, hogy hallom, hiába voltak még messze tőlem.

Tobias nem bírt magával. Fiatalabbnak nézik a koránál, és ezt ő ki is használja. Az egykerekűjével nekiütközött a vitorlásról ismert férfinak, aki barackot nyomott a fejére, és megkérdezte tőle.

– Jól vagy, te kis csirkefogó?

Ekkorra már én is odaértem. Meggyőződtem róla, hogy az öcsém sértetlen, és elnézést kértem a férfitól.  

– A fia? – kérdezte a férfi.

Ana felnevetett.

– Hogy lehetne a fia, Pete, mikor még ő maga is gyerek? Az öcséd, ugye? – fordult felém.

Elég idióta benyomást kelthettem, ahogy ott álltam a százkilencven centimmel, és egyetlen hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam, mint a halak a Balatonban. Tobias aggódva fogta meg a kezemet.

– Jól vagy?

– Persze – gyűjtöttem végre annyi levegőt a tüdőmbe, hogy meg tudjak szólalni.

Ana csúfondárosan, a Pete nevű férfi gúnyosan nevetett, aztán továbbmentek.

Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Bravó. Mindent elkövettem, hogy Ana rám se nézzen többet.  

Tobias türelmetlenül rángatta a kezemet.

– Miért hagytad, hogy kinevessenek, Jude?

– Mert úgy tartotta kedvem – feleltem.

 Mégiscsak Lanának van igaza. Tobias nagyon idegesítő.

*

– Halló, Lana, mi újság?

– Anya mondta, hogy hívjalak fel. Eva akar beszélni veled.

– Akkor add őt.

– Eva beteg, kórházban van. Anya szerint ide kellene jönnöd.

– Mióta van a Boldogságbolygón kórház?

‒ Már hogyan lenne? – képedt el Lana. Sosem értette az iróniát. – Eva az Igazságbolygón van. Ezért kéri anya, hogy ide gyere.

– Előbb Evához megyek. Jössz?

– Tudod, hogy nem mehetek. Bolboha vagyok! Hamarosan megkapom a Hűségért oklevelet.

– Drukkolok neked, Lana.

*

Az Angelina-ügy kirobbanása óta eltelt nyolc évben ritkán találkoztam Evával. Amikor csak tehette, jótékonysági túrán vett részt a Boldogságbolygón.

Nem tudom pontosan, miből állt a túra jótékonykodása, én mindenfajta jótékonykodást elutasítanék. Nem tudom, mi értelme van kihúzni valakit a ramatyból egy röpke időre, aztán hagyni, hogy visszazuhanjon ugyanoda. Ráadásul sem szegények, sem betegek nem laktak a Boldogságbolygón.

Nincstelenek eleve nem kerülhettek a Boldogságbolygóra. Az első lakók akár a síkvidéken élők közül is tudtak venni ott házat, mint például anyáék. Ma már a jómódúak domboldalán élőknek is túlságosan drága. Többnyire csak a gazdagok hegyoldalán élők tehetik meg, hogy átköltözzenek. A létfenntartás viszont ugyanannyiba kerül, mint más bolygókon, így lecsúszók nincsenek. Aki mégis elköltözik onnan, az általában nem anyagi megfontolásból teszi.

Ellentétben a szegénységgel, a betegség viszont létező probléma a Boldogságbolygón. Illetve csak volt. Ám tény, hogy sokat vakargatták a fejüket a főnik, míg ez a probléma megoldódott.

Hogy kórház épüljön a Boldogságbolygón, azt eleve kizárták mind a főnik, mind a bolbohák. Nagy egyetértésben szögezték le, hogy a boldogság és a betegség egymást kizáró fogalmak. A vita csupán arról folyt, hogy a Boldogságbolygón megbetegedők hol kapjanak kórházi ellátást. Eleinte a dolognak nem volt jelentősége, a párbeszéd inkább csak elméleti síkon zajlott, hiszen a Boldogságbolygó kihelyezésekor az odaköltözés feltételei között szerepelt a be nem töltött negyvenedik életév és orvosok által igazolt egészség. Ebből következően a többség évekig nem szorult kórházi ápolásra, aki pedig mégis, azt a Földbolygó kórházai minden további nélkül befogadták. Az első néhány évben csak enyhébb betegségek jelentettek gondot, mint nátha, gyomorrontás, hasmenés. A bolbohák egy része orvosi rendelőket szeretett volna. A többség és a főnik ellenezték.

A járóbeteg-ellátás végül mindenki megelégedésére oldódott meg. Mobilizált háziorvosi szolgálat alakult a Földbolygón, ami azt jelentette, hogy nem a beteg ment az orvoshoz, hanem az orvos a beteghez.

Először az volt a rend, hogy iPhone-on jelentkeztek be a betegek. Rengeteg volt a vaklárma, az indokolatlan segítségkérés. Az erre szakosodott orvosok és ápolók nem győzték fogadni a hívásokat a Földbolygón. Aztán volt még néhány sikertelen próbálkozás a járóbeteg-ellátás megoldására, aztán a főnik megtalálták a megoldást.

Térfigyelő kamerákat helyeztek el az utcák fölé, és egy irodaházból huszonnégy órás hangkép-megfigyelést tartottak a kamerák által pásztázott területeken. Azoknál a házaknál, ahol megbetegedett valaki, zászlót tűztek az ajtóra, kerítésre vagy az épület homlokzatára, és amint zászlót jelzett a kamera, az irodaházból már riasztották is a Földbolygó mobilorvosait. A betegségek tüneteit különféle színekkel jelezték. A kék és a rózsaszín természetesen szóba sem jöhetett, hiszen a térfigyelő kamerák elsiklottak volna felettük.

A piros a fájdalom színe volt. A fogfájásé piros-vörös csíkos. A sárga a gyomorbántalmak színe, beleértve a bélrendszeri panaszokat és a székelési problémákat. A zöld a nátha és mindenféle akut panasz színe, a súlyos betegségeké a sötétlila. Amikor én először léptem a Boldogságbolygóra, a zászlórendszer már működött, és anya mesélte, hogy azóta milyen fejlett a bolbohák egészségmegőrző tudata.

Minthogy a zászlókat a szomszédok is láthatták, megszűntek a vakriasztások: a bolbohák egyike sem akart beteges hírébe kerülni. Csak akkor tűzték ki a zászlót, ha annak oka volt.

Épphogy megoldódott az enyhébb betegségek ügye, amikor előtérbe került és egyre sürgetőbbé vált a kórházi ápolásra szorulóké. Az történt ugyanis, hogy a bolygó kihelyezésekor a még csupán negyvenéves bolbohák idővel ötvenévesek lettek és reumások. Az egykori harmincasok negyvenesekként magas vérnyomással küszködtek, a jelenlegi harmincasok túlsúllyal, a huszonévesek karriergondokkal, a tizenévesek pedig önértékelési zavarokkal.

A Földbolygó pedig, amely oly sok éven át látta el kórházaiban az elenyésző számú bolbohát, a beteg bolbohák tömegével nem tudott mit kezdeni. Ráadásul abban az évben, amikor a bolbohák elárasztották a Földbolygó kórházait, a Földbolygón influenzajárvány tört ki, amely súlyos szövődményekkel járt. A radikálisabb fölbohák már azt rebesgették, hogy azért nincs számukra hely a kórházakban, mert a bolbohák elveszik előlük…

A főnik persze nem hagyhatták, hogy a Földbolygó és az egyik műbolygó hazafiai között ellenségeskedés legyen. Felvetették tehát egy Betegbolygó legyártásának és kihelyezésének lehetőségét, ami aztán hihetetlen mennyiségű indulatot szabadított fel.

Érdekes, hogy a legvisszafogottabban az érdekeltek, vagyis a beteg bolbohák reagáltak. Nekik akkor már mindegy volt a hol, nekik kórházak kellettek, mégpedig hamar. A beteg bolbohák hozzátartozói is hallgattak, még nem döntötték el, hogy számukra jó vagy rossz hír-e a Betegbolygó ötlete.  

A többi bolygó hazafiai viszont vonyítottak, akár a koncon marakodó kutyák.

A fölbohák teljes mellszélességgel támogatták a Betegbolygó ötletét. A főnik megnyugodva neki is láttak a legyártatásának. És ekkor egy magát megnevezni nem kívánó főni kiszivárogtatott egy vékonyka hírt, amely aztán nagyobbat robbant, mint addig bármi.

A nyúlfarknyi hír az volt, hogy a főniknek nem éri meg csupán a beteg bolbohák számára legyártatni egy műbolygót. A terveknek menet közben úgy kell majd módosulniuk, hogy a beteg fölbohák is a Betegbolygóra kerüljenek.

Az Élvbolygó és a Börtönbolygó hazafiai buzgón helyeseltek. Utálták a fölbohákat, hiszen mind az élvbohák, mind a börbohák egy része a fölbohák kirekesztő viselkedése, prűdsége, másságuk el nem fogadása miatt volt kénytelen elhagyni a Földbolygót. Persze az utálat kölcsönös volt. A kibicnek semmi sem drága alapon az Igazságbolygó és a Hobbibolygó hazafiai, valamint az Utasok hol a fölbohák mellett, hol ellenük szólaltak meg a vitában.

A hírre a fölbohák első reakciója a pánik volt. Az örök ügyeskedők nagy pénzekre tettek szert azáltal, hogy gyors menekülést szerveztek a különböző műbolygókra. Ám menekülni csak a gazdagok hegyoldalán, valamint a jómódúak és a tehetősek domboldalán élők voltak képesek. Csak ők tudták megfizetni a műbolygókon egyre inkább elszabaduló ingatlanárakat. Mikor ezt a lap- és a síkvidéken élők belátták, legyűrték a pánikot, és a tudattal rendelkező mivoltuk során először emelték magasba a fejüket, és – a főnik megrökönyödésére – összefogtak. „Nem adjuk a betegeinket!” feliratú transzparensekkel, jelszavakat skandálva a főni centrumokhoz vonultak.  

Az első ijedelem elmúltával a gazdagok hegyoldalán élő, valamint a tehetősek és a jómódúak domboldalán élő fölbohák rájöttek, hogy az igbohák és a hobbohák könnyen beszélnek, mivel vannak saját kórházaik, és senki sem akarja a betegeiket a Betegbolygóra költöztetni, vagyis az ügyben egyáltalán nem érdekeltek. Az Utasok pedig a markukba röhögnek, mert nincsenek olyan sokan, hogy a betegeik ellátása problémát jelentene akár a Földbolygó, akár bármelyik műbolygó kórházainak. A gazdagok hegyoldalán, illetve a jómódúak és tehetősek domboldalán élők arra is rájöttek, ha nem rabjai semmilyen élvezetnek, vagy nem űznek megszállottan valamilyen hobbit, no meg az igazságérzetük sem túl fejlett, akkor semmi keresnivalójuk a műbolygókon. A Boldogságbolygó az egyetlen, ahol egyébként jól ellennének, ám az épp azzal a problémával küzd, ami elől ők a Földbolygóról menekülnének. 

Lassanként belátták, ha meg akarják tartani az addigi életformájukat, csatlakozniuk kell a lap- és síkvidéken élők transzparensekkel tiltakozó tömegéhez.

Okosan csinálták. Igazi úri módon.

Egyelőre nem vonultak ki az utcákra, csak széltében-hosszában híresztelték, hogy rövidesen megteszik. A hírre a főnik berezeltek, és hatályon kívül helyezték a Betegbolygó legyártatására kiadott jogszabályt. A bolygókat lázban tartó ügy tehát megoldódott. A lap- és síkvidéken élő fölbohák eldobhatták transzparenseiket, minden elcsendesedett, a dolgok visszatértek szokásos medrükbe.  

És ekkor kezdték el hallatni a hangjukat a bolbohák. Volt is rá okuk, hiszen az alapprobléma maradt: voltak betegeik, de nem voltak kórházaik. Odáig fajult a dolog, hogy a Boldogságbolygó létének szükségessége kérdőjeleződött meg, ugyanis néhány bolboha kijelentette, az lenne a megoldás, ha a bolbohák mindannyian visszaköltöznének a Földbolygóra.

Ebből aztán hatalmas káosz kerekedett. A börbohák kijelentették, hogy ők sem akarnak műbolygón élni, és hogy joguk van az anyaföldön tölteni le a börtönbüntetésüket.

A főnik fejvesztve kapkodtak. Felajánlották, hogy kórházakat építenek a bolboháknak a Földbolygón. Csakhogy ebbe a fölbohák nem mentek bele.

– Nincs helyünk – mondták. – Sem kórházakra, sem semmi másra. Azért kellettek a műbolygók, hogy itt a Földbolygón elviselhető legyen az élet.

Végül az Igazságbolygó hazafiai oldották meg a helyzetet. Felajánlották, hogy a kórházaik befogadják a bolboha betegeket.

– Legfeljebb egy kicsit szűkösen leszünk – mondták. – A pszichiátriai osztályaink nagy részét átalakíthatjuk belgyógyászattá, mert az igazmondásunknak köszönhetően alig vannak pszichiátriai betegeink.

Az igboháknak a bolboha betegeket befogadó kijelentése éppen egy éve és két napja történt. Onnan tudom ilyen biztosan, mert aznap volt a huszonötödik születésnapom.

A főnik öt műbolygót helyeztek ki. Ezek sorrendben a következők: Hobbibolygó, Élvbolygó, Boldogságbolygó, Börtönbolygó, Igazságbolygó. Az Utasok egyik bolygóhoz sem tartoznak, ők tetszésük szerint járnak-kelnek a mindenségben.

Nem tudom, hogy a Börtönbolygó milyen szabályok szerint működik, a börbohák nem nagyon érdekelnek. Persze a közönyöm valószínűleg csak addig tart, míg oda nem kerülök. Az Élvbolygó sem hoz lázba. Akik már jártak ott, állítják, hogy az élvbohák nem élnek erkölcsi fertőben. A szerencsejátékok, drogok, a szex vagy más gyönyört hajszolók másokra is veszélyes többsége nem az Élvbolygón hazafi, hanem a Börtönbolygón.

Az Igazságbolygó viszont érdekel. Már csak azért is, mert ez az egyetlen műbolygó, amelynek a legyártatását és kihelyezését nem föntről, hanem lentről kezdeményezték. A főnik nem is akarták, csak a nagy nyomás miatt nem térhettek ki előle.

Ha az volna a tanodai vizsgafeladatom, hogy magyarázzam el az Igazságbolygó működésének mibenlétét, megbuknék. Csupán annyit tudok róla: igazat kell mondani, és eszerint is kell élni. Az igazmondást nem durván kell megtenni, vannak árnyalatok, és egyébként sem ellenőrzi senki, hogy minden kimondott szó igaz-e. Egy vérbeli hazug is élhet igbohaként, egészen addig, míg ki nem derül róla. Akkor viszont vége. Többé nem teheti be a lábát a bolygóra. A házát és az ingóságait elárverezik, a befolyt pénzt az agyműködés kutatására fordítják. Ennek ellenére egyre több az igboha. Senki sem tudja, hogyan és miért. Ránézésre egyik igboha sem különleges, sem nem szebb, sem nem okosabb a többi bolygó hazafiainál. Egy volt ügyfelem, aki az Igazságbolygóra költözött, azt mondta:

− Azért költözöl oda, hogy olyan emberek között élj, akikben megbízhatsz, akik igazat mondanak neked. Aztán, ha már ott élsz, rájössz, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy te mondj igazat. 

Még aznap látni akartam Evát, hogy Lana telefonált. Felhívtam az Igazságbolygó Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalát, és bemondtam Eva nevét, hazafiságát és születési számát.

A születési szám nem azonos a születési dátummal. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanazzal a névvel egyszerre több gyerek is születhet. A helyzet csak bonyolódott azóta, hogy nincsenek nemzetek, mert a nevek ilyen módon való megkülönböztető szerepe elveszett. Kizárólag a Földbolygón vannak szülőszobák, ahol minden újszülött kap egy számot, illetve számkombinációt. Amióta születési számok vannak, nem fordult elő, hogy két azonos nevű tudattal rendelkezőt összekevertek volna a kórházakban.  

Az Egészségügyi Rendszerfenntartó tájékoztatott, hol találom Evát. Bedobáltam néhány pulóvert, alsógatyát és zoknit a táskámba, és indultam az űrállomásra.

Még nem jártam az Igazságbolygón. Tudtam, hogy sok mindenben különbözik a többi műbolygótól. Abban is, hogy nem a főnik elképzelését tükrözi, hanem a legyártatását kezdeményezőkét. Kíváncsi voltam, mennyiben lesz más, mint a többi műbolygó?

Amikor az űrállomáson kiszálltam a kompból, egy pillanatig azt hittem, valamit elszúrtam, és visszaérkeztem a Földbolygóra. Kicsit talán szebb, újabb, tisztább volt ez az állomás, de ugyanolyan természetes. Nem várt fogadószemélyzet, hogy megkérdezzék, honnan jöttem és mit akarok, mindenki úgy jött és ment, ahogyan a kedve tartotta. Még némi humort is megcsillantottak a tervezők azzal, hogy ‒ mint később megtudtam ‒ Dante sorait írták az űrállomás fogadócsarnokának bejárata fölé:

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

 Az utcán ugyanolyan egy- és kétszemélyes autók suhantak, mint a Földbolygón.

Más műbolygókon a vidéki életérzést utánzó családi házak épültek, itt összevissza építkeznek. Családi házak és sokemeletes lakóházak vegyesen, színek kavalkádja, az összhatás már-már kaotikus, mégis kellemes az utcakép.

Az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatal egy mentálhigiénés centrum címét adta meg Eva tartózkodási helyéül. Utánaolvastam, az Igazságbolygó mentálhigiénés központjaiban nem kezelnek súlyos betegeket. Céljuk a kedélybetegségek kialakulásának megakadályozása, az egészséges lelki élet kialakítása. Így már kevésbé aggódtam a húgomért.

Nagyapa szerint az egészséges lélekhez két dolog kell: kaja és önbecsülés. A kajával kapcsolatban igaza volt. Sráckoromban folyton ettem, és amikor mégsem, rosszkedvű voltam és ideges. Az önbecsülésről nem tudok nyilatkozni. Meglehet, azért nem, mert zavart a kövérségem. Esetlennek, ügyetlennek éreztem magamat, és emiatt persze esetlen és ügyetlen voltam. Csak akkor nem éreztem magamat lúzernek, amikor nagyapával voltam. Amikor elugrasztott valamiért, boldog voltam, mert a bringámon száguldozva fürgének és hasznosnak érezhettem magamat.

Evának kajája bőven van.  És önbecsülése?

Az, hogy szerethető, okos és csinos, nem jelent semmit. Ha ő nem így érzi, nincs önbecsülése. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, mit gondol, mit érez? Nem. Egyáltalán nem.

Az Igazságbolygón a járókelők is tetszettek, ugyanazért, amiért a házak: nem volt rajtuk semmi különleges. Láttam a járókelők között jóképű fiatalokat és kevésbé szépeket, láttam középkorúakat, időseket, nőket és férfiakat.

Gyereket viszont keveset láttam, bizonyára a tanodákban voltak, a kisebbek meg a tanodai előkészítőkben. Ez utóbbi új intézmény, az én gyerekkoromban még nem létezett, és nem is bánom; így minden időmet a nagyapámmal tölthettem. Aztán az is lehet, azért látni az utcákon kevés gyereket, mert a kisgyerekes szülőknek fontosabb dolguk van az igazság hajszolásánál, ezért egyelőre elkerülik az Igazságbolygót.  

Mi tagadás, tetszik nekem itt. Még úgy is, hogy nem értem, az igbohák miért hagyták el az otthonukat, gyakran a családjukat is, csak azért, hogy olyan tudattal rendelkezők között élhessenek, amilyenek ők maguk.

A mentálhigiénés központ kívülről ugyanúgy nézett ki, mint az itteni épületek többsége. Ám amikor beléptem az előcsarnokba, rossz érzés fogott el. Azt hiszem, az volt a baj, hogy túl steril volt minden; túlságosan nagy a rend, a tisztaság, túl halvány a zöldre festett fal, túl nagy a csend, olyan vattaszerű, és túl ovális az információs pult. Túlságosan ránctalanra vasalt a nővér egyenruhája. Mindezek ellenére nem éreztem semmit mesterkéltnek, még a nővér kellemes hangját és kedves mosolyát sem.

Amikor beléptem, tetőtől talpig végigmért. Ismertem ezt a különös pillantását a nőknek, és egy egészen kicsit megijedtem. Ám amikor a nővér útbaigazított, már nem a férfihoz, hanem a hozzátartozóhoz beszélt, és a Földbolygó agyonhajszolt ápolónőivel ellentétben az ő hangja nem volt személytelen, sem unott, sem leereszkedően kedves. Csupán egy barátságos, a kérdésre, hogy hol találom Evát, pontos választ adó hang volt.

– B szárny, 12-es szoba.  

– Ez nem lesz jó – feleltem, és közben elnézően mosolyogtam, nehogy azt higgye, haragszom, amiért téves útbaigazítást adott. – A táblán az áll, hogy a B szárny a pszichiátria.

Láttam, nem érti, mi ezzel a gondom.

– Ez nem egy mentálhigiénés központ? – kérdeztem.

– De, az – felelte.

Mögöttem már többen is várakoztak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy információt kérjenek tőle. Ám a nővér nem pillantgatott mögém, nem próbált siettetni vagy eltéríteni attól, hogy a problémám végére járjak. Nyugodtan állt, várakozón, nyílt, értelmes tekintettel.

– Nekem azt mondták az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalban, hogy Eva egy mentálhigiénés intézményben van, nem azt, hogy a pszichiátrián.

A pszichiátria számomra ijesztő szó. A hallatán zavart agyú, űzött tekintetű, magukat tengeri halnak, esetleg űrkompnak képzelő elmebetegek képe jelenik meg előttem.

A nővér értette, mi a problémám.

– Nincs annyi betegünk, hogy külön központot tartsunk fenn a mentálhigiénés panaszok kezelésére, és külön központot a pszichiátriai betegek gondozására. Ezért döntött úgy a Rendszerfenntartó, hogy a mentálhigiénés központon belül nyissunk egy pszichiátriai osztályt. 

Rövid ideig habozott, aztán hozzátette.

– Nem kell aggódnia Eváért. Sem a mi intézményünkben, sem az egész bolygónkon nincs olyan egység, amelyet a Földbolygón zárt osztálynak neveznek.

Ez megnyugtatott. Legalábbis egyelőre

*

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

7.

*

Négy évvel később Eva ágyán fekve hallgattam a konyhából beszűrődő veszekedés hangjait.

– Nem hiszem el, hogy már négy éve tart! Te beteg vagy, Angelina, megzakkant az agyad! Mit akarsz a fiamtól? Mi a fenét akarsz tőle?

– Hogy mi a fenét akarok? Én? Azt hiszed, én kezdtem, Pat? Tudod, hogyan történt?

– Nem akarom tudni! Az ég szerelmére, hiszen még gyerek!

– Ez a gyerek bejött a szobámba, és befeküdt az ágyamba!

− Nehogy megpróbáld elmesélni! Nem szégyelled magad? Megrontottad a fiamat, és még neked áll feljebb!

Meglepődtem, hogy anya ilyen vehemensen véd. Most nem volt benne mesterkéltség, csak fájdalom. Nem csupán én fájhattam neki, hanem az is, hogy kijátszotta a barátnője. Ám a végeredmény ugyanaz: miattam támadt Angelinára.

Nem akartam, hogy veszekedjenek, nem szeretem a vitát. Gondoltam rá, kimegyek, hogy kibékítsem őket. Azt tartott vissza, hogy nem tudtam, kinek a pártjára álljak. A maga szempontjából mindegyiküknek igaza van. Tény, hogy én csábítottam el Angelinát, és nem ő engem. Az is tény viszont, hogy négy éve még csak tizennégy éves voltam, Angelinának vissza kellett volna utasítania. Örülök, hogy nem tette. Angelina a legrendesebb nő, akit ismerek. Ha nem volna Ana, szerelemmel szeretném Angelinát.

Ana. Hiába akarom, nem tudom nem létezőnek tekinteni. Négy éve a Hobbibolygón láttam először, a vitorlás tavaknál. Másodszor tegnap találkoztam vele. Itt, a Boldogságbolygón.

Gyakran elhozom Tobiast anyához, mert jót tesznek egymásnak. Tobias ösztönössége fellazítja anya mesterkeltségét, anya női volta pedig lágyítja Tobiasnak a férfi általi neveltetéséből adódó vadságát. Ugyan sem az öröme, sem a bánata nem látványos, én érzem, hogy anya örül, amikor Tobias eljön hozzá, és bánkódik, amikor elmegy. És Tobias is jól érzi magát anyával.

Milyen fura. A családunk fele a Boldogságbolygón lakik, mégsem vagyunk boldog család. Apát anya hiánya gyötri, engem nagyapa hiánya, anyát a bolbohaként való megfelelés, Evát a Földbolygó hiánya. Lanát nem gyötri semmi, ő mindig egyforma. Illik rá a mondás: akinek nincs kínja, annak az öröme is sekély.

Lana az egyetlen a családban, aki nem próbál Tobias kedvére tenni. Ő nem szeretnivaló vadócnak, hanem idegesítőnek találja. Azt hiszem, Lanának nincsenek érzelmei. Lana jó bolboha, és ha majd felnő, akkor is jó bolboha lesz. Lana igazából irigylésre méltó. Soha nem örül, és soha nem bánkódik, teszi a dolgát, bármi legyen is az. Lana olyan, mint egy gép. Azt hiszem, Lana olyan, mint én.

Kint a konyhában anya már lezárta a vitát. Érzem a hallgatásából, hogy szégyelli, amiért ennyire elragadtatta magát.

Eva miatt pattant ki az egész. Persze vétlen benne, mégis ő az okozója.

A tanodákban egy időben vannak a szünetek minden bolygón. Ilyenkor jövünk Tobiasszal a Boldogságbolygóra, és ilyenkor szokta kivenni az éves szabadságát anya.

Ma reggel anya főzéshez készülődött a konyhában, én reggeliztem, amikor bejött Eva, és azt mondta.

– Én itt megfulladok.

Azonnal értettem, mire gondol. Ez a bolygó engem is maga alá gyűr, a mások mosolyát látva még örömtelenebbnek érzem magamat. A művisége rabbá tesz, ketrecbe zár.

Anya félreértette Evát. Tipikus, aggódó anyai kérdést tett fel.

– Rosszul érzed magadat, kicsim? Feküdj vissza, főzök neked teát.

– Nem teát kérek, hanem levegőt. Érted? Levegőt! A Földbolygón akarok élni.

Anya megrémült, és ha értette is, mit mond Eva, fogalma sem volt, mit kezdjen vele.

Evát figyeltem. Külsőleg nincs rajta semmi különös, semmi figyelemre méltó. Csinos fiatal lány, olyan, mint a többi tizenhat éves. Ám Eva nem átlagos. Eva gondolkodik. És ez sem a korosztályára, sem a Boldogságbolygón élőkre nem jellemző. Eva okos. És most már lázad is. Ez nem gyakori a Boldogságbolygón.

Eva érdekes lány. Fura, hogy a testvérem, hogy azonos a vérünk. Én ugyanis egy csöppet sem vagyok érdekes.

Kíváncsian nézegettem Evát. A lázadása vajon a korából fakad, vagy több annál?

Nagyapa egyszer azt mondta, tizenhat évesen mindenki lázad, csupán azért, hogy más legyen, mint a többiek. Aztán éppen a lázadással áll be a sorba, s lesz ugyanolyan, mint a többi tizenhat éves.

– A kölyköknek fogalmuk sincs, hogy az igazi lázadáshoz ész kell és tapasztalat. Különben a lázadás nem más, mint vihar a biliben – mondta annak idején nagyapa.

Azt hiszem, nagyapa lázadó volt. Az életmódjával, amellyel az új világban megtartotta a régit, mindenképpen.

– Te bolboha vagy – mondta erőtlenül Evának anya.

– Nem akarok az lenni – felelte Eva csendesen. – Semmilyen boha nem akarok lenni. Én csupán haza akarok menni.

Közben kijött a konyhába Lana, és később Tobias is.

Lana leült reggelizni. Nem próbálta marasztalni Evát, és a pártjára sem állt. Nem érdekelte, mi zajlik körülötte.

Tobias viszont, aki soha nem maradt kívül semmin, és az ösztönei diktálták a tetteit, átölelte Evát.

– Oké zsoké! Ezentúl majd hármasban látogatjuk meg a mamát – mondta, és bár nem tudta, ezzel el is döntötte a vitát.

Anya tisztában volt Tobias ösztönösségével, és azt is tudta, hogy Tobias szereti őt. Az tehát, hogy Tobias Eva mellé állt, anya számára azt jelentette, hogy Evának igaza van.

– Apádhoz költözöl? – kérdezte Evától anya, és én megsajnáltam. Minden mesterkéltsége leolvadt róla, és olyan pőrén állt előttünk, mintha ruhátlan volna.

– Sosem bántanálak meg azzal, hogy helyetted apát választom – felelte Eva. – Angelina néninek van egy kis háza, a lapvidéken élőktől bérli. Biztosan megengedi, hogy nála lakjam.

– Angelina házat bérel a Földbolygón? Sose mondta nekem. Te tudtál róla, Jude?

Egyetlen pillanatig haboztam csak, mit mondjak. Tobias kihasználta a pillanatnyi csendet, és már ki is kotyogta a titkot.

– Én is tudtam – mondta büszkén. – Jude gyakran meglátogatja.

– Ti tartjátok a kapcsolatot Angelinával? – lepődött meg még jobban anya. – Ezt sosem mondtad, Tobias.

– Én nem. Csak Jude.

Anya értetlenül nézett rám, aztán leesett nála a tantusz. Ha volna bennem szégyenérzet, biztosan elszégyelltem volna magamat. Sajnálat viszont van bennem, és most nagyon-nagyon sajnáltam anyát. Nem lehet könnyű szembesülni vele, hogy a barátnője a fia szeretője.

Az iPhone-jáért nyúlt, és felhívta Angelinát.

– Azonnal gyere ide – mondta neki.

– Nem tudok, Pat, dolgozom. Mi a baj?

– Indulj most rögtön. A bérelt házadról van szó.

Nem láttam Angelina arcát, csak hallottam, hogy csuklik egyet.

– Indulok – mondta halkan.

– Biztos voltam benne – felelte gúnyosan anyám. 

Lenyűgöző volt a határozottsága, a higgadtsága, még a gonoszsága is. Hihetetlen, hogy hány személyiség él egyetlen emberben!

Egyetlen hozzám intézett elítélő szó, lesújtó pillantás nélkül folytatta a főzést. Teljesen új oldaláról mutatkozott be, és én csodáltam érte. Most megint az a hős volt a szememben, aki a Földbolygó megmentése érdekében feladta az addigi életét.

– Engem nem kérdezel – mondtam várakozón.

Rám nézett. Olyan tiszta volt a tekintete, hogy leláttam a lelke mélyére.

– Te gyerek vagy – mondta. Nem haraggal, csupán ténymegállapításként. – Rajtad nincs mit számon kérnem.

Amikor egy óra múltán megérkezett Angelina, már nem voltam a konyhában. Eva ágyán feküdtem, és a konyhából beszűrődő veszekedés hangjaira figyeltem.

– Ne haragudj – jött be Eva. – Nem tudtam.

– Te ne haragudj – feleltem. – Mit teszel most?

Nyilvánvaló volt, hogy ezek után Angelinához nem mehet.

Elmosolyodott.

– Anya vulkánkitörése óta már nem is látom olyan elviselhetetlennek itt az életet. Te gondoltad volna, hogy ennyi tűz van benne?

– Engem is meglepett.

Hallgattunk. Aztán Eva tanácstalanul nyitotta szét, majd zárta össze tenyerét.

– Jude, miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek?

– Nem tudom, Eva. Azok vagyunk?

Nem felelt. Kifelé indult a szobából. Az ajtóban megállt.

– Kár, hogy nem kicsi gyerekkorod óta ismered Angelinát. Akkor ez nem történt volna meg, és tudnád, hogy milyen rendes.

– Most is tudom.

– Az jó – mondta, majd suta mozdulattal búcsút intett a kezével.

Az azóta eltelt években többször is találkoztunk, s csak felszínes dolgokról váltottunk szót. Komoly beszélgetésünk majd csak nyolc év múlva, egy kórházi szobában lesz. Én látogató leszek, ő ápolt. 

*

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

6.

*

A taxi leereszkedett, majd az egyik rózsaszínű ház kocsifelhajtójára tolatott fel. A ház szalagkerítése kékben pompázott, és rózsaszín virágok nyíltak az előkertjében. Az úttest rózsaszínű burkolata és a járda kékje az utolsó lökést adta hozzá, hogy meginogjon a valóságérzetem. 

A csengetésemre egy barna hajú, vékony lány jött elő a házból. Lanaként azonosítottam be, ő volt az egyik húgom. Hirtelen azt sem tudtam, hány éves. Anya négy éve költözött el otthonról, Lana akkor ötéves volt, vagyis most kilenc. A másik húgom, Eva pedig tizenkettő.

– Helló, Jude, tehát idetaláltatok – mondta Lana. – Anya tudta, hogy így lesz, te feltalálod magadat. Gyertek be! Anya mindjárt jön. Ma engedménnyel dolgozik a fodrásza. 

Először nem értettem, miért mondja, aztán rájöttem. Az anyánk azért nem jött ki elénk az űrállomásra, mert ma olcsóbban dolgozik a fodrásza.

Eva a nappaliban ücsörgött, az iPadjével volt elfoglalva. Amikor beléptünk, odaintett, aztán görnyedt tovább az információforrása fölött. Ő is barna volt, csinos, sportos.

– Találtok ennivalót a hűtőben – vette a kezébe az iPadjét Lana is. – Jobbra van a konyha.

Sem az öcsém, sem én nem akartunk enni. Leültünk a nappaliban, és figyeltük a két lánytestvérünket.

Míg velünk laktak, jóban voltak velem, különösen Eva. Néha társasjátékoztunk, hol a számítógépen, hol dobókockával. Mindig Eva nyert, pontosabban én veszítettem. Nem voltam nyerő típus semmiben. Eva sosem élt vissza a győzelmével, sosem volt diadalmaskodó, és sosem csúfolt a kövérségem miatt sem. Kedves lány volt.

Lana ötéves volt a költözésükkor. Emlékszem, nagyon sírt, amikor apánktól búcsúzkodott.

– Te is gyere velünk, papa! Te is gyere! – ezt mondogatta.

Néztem Lanát, és a csinos kis arcában próbáltam felidézni azt a síró, ötéves kislányt. Nem sikerült.

Sosem értettem, mi alapján válogatott köztünk az anyám. Miért hagyta apánkra a két fiút, és miért vitte magával a két lányt? Biztosan tudom, hogy az ő döntése volt, apa csupán rábólintott. Minden más is így történt apa és anya között. Apa nem vitatkozott. Abban is biztos vagyok, ha anya úgy akarta volna, mindannyian átköltözünk a Boldogságbolygóra. De anya nem így óhajtotta. Ő csupán a lányait akarta, a két fiát és a férjét pedig elhagyta.

Néztem a húgaimat és az öcsémet, a testvéreimet. A nembeli megoszlásunk a színeinkben is megmutatkozott. Tobias olyan volt, mint én: szőke haj, barna szem, kreol bőr. A húgaim haja barna, a szemük kék, a bőrük hófehér. Ők örökölték apánk színeit, anyánkét meg az öcsém és én.

Ahogy figyeltem a lányokat, az jutott eszembe, mennyire megváltozott minden. Főként ők. Rá se fütyülnek, hogy a négy éve nem látott fiútestvéreik hirtelen betoppannak az életükbe. Vajon csak ez a négy év tett idegenné minket a számukra? Vagy ez a Boldogságbolygó fura tréfája? A bolbohákkal elfeledteti a múltjukat?

Persze tudtam, hogy a bolygó nem oka semminek. És mégis… Ez a sok kék és rózsaszín elfed mindent, csupán a felszínt mutatja meg.

– Hahó, édeskéim – lépett a nappaliba anya. Először Lana, majd Eva homlokát csókolta meg, csak aztán jött oda hozzánk.

– Milyen nagyot nőttél, Tobias! Kész férfi vagy.

Mosolyogva megcsipkedte a legkisebb gyereke arcát, de nem ölelte meg. Némi gondolkodás után őt is homlokon csókolta, s csak aztán nézett rám.

– Te is hatalmasat nőttél, Jude. Ezek az újfajta, egészségtudatos ételek jót tettek neked.

– Nem eszem újfajta ételeket.

– Ha nem, hát nem – mosolygott kényszeredetten az anyám, és láthatóan gőze sem volt, mit kezdjen velem. Az arccsippentésről és a homlokcsókról már lekésett, mivel azt üdvözlésként kellett volna megtennie. Csak ácsorgott előttem mosolyogva, bennem pedig nőtt a várakozás. Itt áll előttem az anyám, akit hősnek tartottam, s akiről éjszakánként azt álmodtam, eljön értem, és sírva kéri a bocsánatomat, amiért elhagyott.

De anyám semmi ilyet nem mondott, csupán zavartan feszengett. És abban a pillanatban megértettem, soha nem fogja kérni tőlem, hogy bocsássak meg. Mondott viszont helyette mást.

– Sajnálom, Jude, rossz hírem van. Nem tudunk elmenni a Hobbibolygóra.

– Hogy érted ezt?

Leginkább az döbbentett meg, hogy még mindig mosolygott. Akkoriban még nem tudtam, hogy a mosoly nem érzelemkifejezés nála, hanem állapot.

– Nem akarom elhagyni a bolygómat. Úgy érzem, ha elmennék, hűtlen lennék.  

– Te most viccelsz, anya?

Meglepetten nézett rám, még mosolyogni is elfelejtett.

– Hogy érted azt, hogy viccelek?

Tobiasnak volt érzéke a drámai jelenetekhez. Bár egyikünk sem kérdezte meg, miért a fodrászt választotta ahelyett, hogy várt volna ránk az állomáson, a tüske mindkettőnkben benne maradt.

– A Hobbibolygóra akarok menni! – kiabálta Tobias. – Megígérted! Apának ígérted meg!

– Itt nem szokás kiabálni – mondta kimérten anya. – Ez nem az a bolygó.

Észrevettem, hogy a húgaim figyelik a jelenetet. Egy pillanatra sikerült Eva szemébe néznem, és úgy láttam, részvét csillan benne. Újra ránéztem, kerestem a tekintetét, de már visszafordult az iPadjához.

Néhány pillanatig csend volt, senki nem vállalta fel, hogy ő határozza meg, milyen hangnemben folytatódék a nap. És ebben a csendben Tobias egyszer csak sírni kezdett. Megrendítő volt, ahogy az ötéves gyerek zokogva átkarolta a derekamat, és úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni. Nagyon kínos lehetett anyának, de nem próbálta vigasztalni Tobiast.

A megoldhatatlannak tűnő helyzetből csengőszó mentett ki bennünket. Az ajtócsengő szólt. Lanát megelőzve Eva szaladt ki ajtót nyitni, és már invitálta is befelé a vendéget.

Anya barátnője jött. Nagydarab, vidám nő, természetesen kedves hanggal és mosollyal.

– Ni csak, de csinos fiaid vannak, Pat! Eddig miért rejtegetted őket?

Lehajolt Tobiashoz, és kedvesen megkérdezte.

– Miért bömbölsz, kisöreg?

Egyetlen mondatától vidámsággal telt meg a szoba, és már nem éreztem annyira elkeserítőnek a helyzetünket.

– Angelina néni – szólította meg Eva –, elvinnéd magaddal a fiúkat a Hobbibolygóra? Te úgyis minden kedden mész! A bátyám meg az öcsém nagyon szeretnék látni, de még egyikük sem nagykorú. 

Angelina néni nevetős szeme kérdőn tekintett anyára. Anya nem viszonozta a pillantását, így hát Angelina a saját felelősségére döntött, és ránevetett Evára.

– Oké zsoké, jöhetnek. – Aztán hozzátette. – És te meg Lana? Nektek nincs kedvetek velünk jönni?

Eva anyánkra nézett, aztán ránk. Mielőtt dönthetett volna, Lana szólalt meg.

– Én nem megyek. Ha elmennék, felnőttként nem kaphatnám meg a Hűségért kitüntetést. Az nagy elismerés, és anya meg én mindent elkövetünk, hogy kiérdemeljük.

Tehát a kitüntetés miatt nem visz el minket a Hobbibolygóra anya. Ennyi legalább kiderült.

– Én szeretnék menni – mondta váratlanul Eva.

– Rendicsek – mosolygott rá Angelina. – Holnap reggel indulás. Értetek jövök.

*

A Hobbibolygó némi csalódást okozott. Minden megvolt rajta, amit ígértek, és minden megvolt rajta, amit vártam, és mégis… Talán a tökéletessége nem tetszett. Ahogy a Boldogságbolygón a kék és a rózsaszín, a Hobbibolygón a zöld a mindent betöltő szín. Zöld a fű, zöld a fa, az úttest, a házak fala. Energiát, dinamizmust és harmóniát sugall, sőt erőltet rá mindenre. Ezzel együtt tény, hogy a Hobbibolygó egy csoda.

Egy vagyonba került ugyan az űrkompra a jegy, de már a megérkezéskor, az állomáson úgy érezhette az utazó, hogy megérte. A fogadószemélyzet ismert sportolókból állt, és minden egyes érkezőt név szerint üdvözöltek. A rendszeresen közlekedők felmutatták az elektronikus igazolványukat, az újaknak pedig ott a helyszínen készítettek.

Az elektronikus igazolvány maga is csoda volt. Bele kellett néznem egy aprócska, kameraszerű készülékbe, és a nevemen meg a házcímemen kívül minden adat megjelent rólam a képernyőn. Hogy tizennégy éves vagyok, hogy a vérnyomásom és a vércukorszintem normális, hogy nincs akut, sem krónikus betegségem, hogy az átlagosnál magasabb vagyok, hogy a súlyom a magasságomnak megfelelő, hogy jól bírom a terhelést, és hogy a hangom jelenleg mutál. Hogy ezt honnan a csudából szedték? Meg se szólaltam. Vagy mégis? Már magam sem tudtam.

A minket fogadó sportoló Leon volt, a focista, és Tobias rögtön autogramot akart kérni tőle. Leon nevetve kérdezte:

– Még egyet?

És megmutatta, hogy az igazolványainkon már rajta van az autogramja. Azt is megmutatta, hogy az igazolványok GPS-ként működnek, így nem tudunk eltévedni.

A terminálrész, ahol Leon fogadott minket, egy mini focipálya volt tribünökkel. Aki éppen következett, az a kispadon ült, a többiek a nézőtéren várakoztak. A közvetlen mellettünk lévő ökölvívó ringben Aljuhin, a nehézsúlyú bokszbajnok fogadta az utazókat. Angelina néni mesélte, ha valakit a beutazásakor az ökölvívó ringben üdvözölnek, akkor biztos lehet benne, hogy legközelebb nem ott fogadják.

A Hobbibolygón négy évszak van, és amikor megérkeztünk, éppen tombolt a nyár. Tobiasnak és nekem nem újdonság a nyári meleg, de Eva a Boldogságbolygó örök tavaszához szokott. Mégis, ahogy kiléptünk a ragyogó, forró napsütésbe, így kiáltott fel:

– Imádom a nyarat!

Még nem döntöttük el, ki hová megy. Angelina bowlingozni jött, ám az minket nem nagyon érdekelt.

– Váljunk szét – javasolta Angelina. – Csak a beutazáshoz kellettem én, itt már szabadon jöhet-mehet mindenki, mindegy, hány éves.

Átsétáltunk az úttesten a liftállomáshoz.

A Hobbibolygón a közlekedés liftfolyosókban zajlik. Nagyjából úgy működik, mint otthon a liftek, csak miután eléri azt a szintet, ahová az utazó menni akar, becsusszan egy vízszintes folyosóba, végigsiklik rajta, majd a célhoz érve beáll a függőleges folyosóba, és leviszi az utazót a földszintre.

Az egyes szint végállomása a labdajátékok helye volt, a kettes szint a vízi sportokhoz vezetett. A vízisípályától a horgásztavakig minden volt itt. A hármas szint végállomása megint egy másfajta sportcentrum volt, és így tovább. A szintek vezettek a hobbohák lakónegyedéhez, a parkokhoz, játszóterekhez, az élelmiszer- és jégboltokhoz. Mivel a liftfolyosón át bárhová el lehetett jutni, a Hobbibolygón nem voltak autók.

Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a horgászatot és a vitorlázást szeretném kipróbálni. Eva és Tobias meg azt mondta, őket minden érdekli, úgyhogy oda mennek, ahová én szeretnék. Így aztán mind a hárman a kettes szint H leágazásán át a vitorlás tavakhoz siklottunk a lifttel.

Úgy hittem, jó sokat kell majd gyalogolnunk a liftállomástól a helyszínig, ám amint kiszálltunk a liftből, ott terült el előttünk az első tó, mögötte még jó néhány.

A tó smaragdzöld volt, a kék égbolt a bárányfelhőkkel visszatükröződött a felszínén. S ahogy a lengedező szél fel-felborzolta a hullámokat, úgy változott a színe hol világosabb, hol sötétebb zöldre. Csodaszép volt. Egy kicsit hasonlított a lapvidéken élők Balaton nevű tavához.

Volt kisebb hajó és nagyobb, csillogó és kopottas, modern vonalú és hagyományos. Jó néhány szelte dagadó vitorlával a vizet, míg mások a kikötőben vesztegeltek.

A középkorú oktató apró termetű volt, nem sokkal magasabb Tobiasnál.

– Én igazából egy jelkép vagyok – mondta. – Annak a jelképe, hogy a vitorlázáshoz nincs szükség különösebb izomerőre, csupán logikus gondolkodásra. Mit szeretnétek?

– Azt szeretnénk megnézni – mutattam rá egy, éppen a kikötőbe manőverező hajóra.   

– Jó szemed van. Az egy 50-es cirkáló, nagy becsben tartott oldtimer, 1954-ben építették acéllemezből, teakfa borítással. Gyönyörű hajó, klasszikus vonalvezetésű, elegáns. A hajótest hossza tizenkét, a szélessége két és fél méter, a vízkiszorítása hét tonna, a nagy- és az orrvitorla névleges mérete ötven négyzetméter. Egy csoda! Sajnos nem oktatóhajó, magánkézben van. De ne bánkódjatok, egyébként is jogosítvány kell hozzá, kishajó-vezetői képesítés. Jogosítványt pedig csak nagykorú kaphat. Mennyi idősek vagytok?

– Tizennégy, tizenkettő és öt – feleltem.

– Nos, amíg nagykorúak lesztek, megtanulhattok vitorlázni ezen a jollén – mutatott rá egy kisebb vitorlásra. – Ennek a hajóosztálynak optimist a neve. Ez a jolle egyszemélyes, a hossza három méter, és éppen az ilyen gyerekek oktatására fejlesztették ki. Megtanítalak benneteket a kikötői rendre, az alapvető csomók szakszerű megkötésére, a helyes testtartásra, a stabil mozgásra, s aztán ezzel a hajóval önállóan is vízre szállhattok. Ha rájöttetek az ízére, és kialakultak a kishajós reflexeitek, átszállunk arra a vitorlásra – mutatott rá egy másik hajóra. – Az egy kalóz. Öt méter a hajótest hossza, stabil, tágas, megbízható, kitűnő nevelőhajó. Ahhoz is kell ugyan engedély, de ha azzal tudtok már minden manővert, egy tőkesúlyos hajót, mint az az 50-es, könnyedén kormányoztok.

Az optimist nem tetszett, gyerekjátéknak láttam, a kalóz klassz volt.  

Időközben az 50-es beállt a kikötőbe. Tényleg gyönyörű hajó volt, azóta sem láttam szebbet. Egy nő és két férfi volt a fedélzetén. A nő háttal állt nekem, fekete, lófarokba kötött haját meg-megborzolta a szél. Mondott valamit az egyik férfinak, miközben a fedélzetről átlépett a mólóra. Nem hallottam, mit mond, ám a szavak zenéje furcsán ismerős volt.

Az oktató kérdezett valamit, nem figyeltem rá, a nő és a két férfi kötött le. Már mindhárman a mólón lépkedtek. A nő jobb oldalán haladó férfi azt mondta a nőnek.

– Húszéves vagy, Ana, ne beszélj tiltott nyelven. Teljesen felesleges, kettőnkön kívül úgysem érti a kutya sem.

Nem hallottam, mit felelt a nő, de már rájöttem: nagyapa beszélt ezen a nyelven. Apa veszekedett is vele miatta.  

A Földbolygó és minden műbolygó nyelve egységes. Csupán az Utasok beszélnek tiltott nyelveket, ők minden másban is renitensek.

Lehet, hogy a nő Utas? Nem úgy néz ki. Az Utasoknak egytől egyig van valami különcsége: zöld haj, karika az orrban, tetoválás, rágógumizás, tökmagköpködés, hangoskodás, feltűnő ruházat. Ő viszont teljesen normális fiatal nőnek látszik, az egyetlen, ami deviáns benne, az a beszéde. Jó volna megnézni az arcát, sóhajtottam magamban. Mintha meghallotta volna, hátrafordult, és rám nézett.

Csinos nő volt. Nem feltűnően, csak kellemesen. Néhány évvel idősebbnek látszott húszévesnél, talán a komoly tekintete miatt. Semmi rendkívüli nem volt az arcában, és mégis… Megrendítőbb arcot az életem tizennégy éve alatt egyszer sem láttam. Ana… Az arca beleégett az agyamba. Bár már eltűnt a szemem elől, még mindig láttam őt, elé úszott az oktató arcának. Próbáltam figyelni, mit mond az oktató, nem ment.

– Menjünk a horgásztavakhoz – indítványoztam Tobiasnak és Evának. 

  Meglepetten néztek rám. Az én kedvemért jöttünk a vitorlás tavakhoz, most meg anélkül akarok továbbmenni, hogy kipróbálnám a vitorlázást.

A kettes szint F leágazása vezetett a horgásztavakhoz. Az odaút elég volt rá, hogy összeszedjem magamat, és tudjak figyelni a horgászoktatóra.

– Kétféle hal létezik, növényevő és ragadozó. A növényevők leginkább a kukoricát szeretik, a ragadozók meg a kishalakat és a földigilisztát. Most megmutatom, hogyan kell felszerelni a pecabotot. Ahány horgászási mód, annyiféle szerelék. Más a fenekezéshez, más a nádban, és megint más a nyílt vízen. A damil vastagságát fontos jól megválasztani. Látjátok? Ez egy vékony damil, egyetlen mozdulattal eltépem. Viszont ha erre a hosszú, hajlékony botra szerelem, a bot átveszi azt a húzóerőt, ami másfajta bottal a damilra hárulna. Gyere, Tobias, neked kicsi, hozzád illő botot adok. A Hobbibolygón az a szabály, hogy az oktatásban való részvételhez nem kell horgászengedély. Ám ha már élesben megy akár itt, akár a Földbolygón, vennetek kell engedélyt. A gyerekjegy általában olcsóbb.

És csak mondta, mondta, egy pillanatra sem állt be a szája.

A tó szép volt, nagy fákkal a partján. Távolabb a többi tó is látszott, meg a pecások, akik hol egymás mellett ülve, hol a másiktól távolabb lógatták a csalijukat a vízbe. 

Eva és én egymás közelében, Tobias kicsit messzebb, az oktató felügyelete mellett horgászott. Eva egész nap nem szólt, így aztán meglepett, amikor felém fordult. Attól, amit kérdezett, elakadt a szavam.

– Az a nő ott a vitorlás tavaknál nagyapa nyelvén beszélt, ugye, Jude?

– Igen – mondtam nagy sokára –, én is úgy hallottam.

Elgondolkodott, aztán még jobban meglepett a kérdésével.

– Mi miért nem azon a nyelven beszélünk, Jude? Szép nyelv. Mindketten értjük, te biztosan beszéled is.

– Az tiltott nyelv, Eva. Te is tanultad a tanodában, hogy régen a tudattal rendelkezők, akiket akkor még embereknek hívtak, egy nyelvet beszéltek. Aztán abban a Bábel nevű városban minden összezavarodott, és az emberek többé nem értették egymást. Országhatárokat jelöltek ki, és a különböző országok hazafiai más és más nyelvet beszéltek. És akkor a főnik rájöttek, hogy el kell törölni az országhatárokat, és alkotni kell egy közös nyelvet, amit aztán minden tudattal rendelkező használ.

– Te tudod, hogy milyen nyelvek voltak akkor, amikor még léteztek országok? A tanodában ezt nem tanítják.

Nem tudtam, továbbadhatom-e, amit nagyapától hallottam. Aztán beláttam, Eva a testvérem, és nagyapa azt tanította, a vérrokonsági kötelék minden mást felülíró törvény.

– Sokféle nyelv volt – mondtam végül Evának –, mindet nagyapa sem tudta.

– És ő? Ő milyen nyelven beszélt?

– Ki? – kérdeztem, holott nagyon jól tudtam, kire gondol.

– Hát az a nő. Ana.

– Magyarul – mondtam csendesen.

– Ezek szerint nagyapa magyar volt?

– Az.

Eva letette a horgászbotját, és izgatottan megfogta a kezemet.

– Akkor mi is magyarok vagyunk!

Annyira elképesztő ostobaság volt, hogy megdühödtem.

– Jársz te tanodába, Eva? Mert ha jársz, akkor tudnod kell, hogy nincsenek nemzetek. Bolygók vannak, a bolygókon hazafiak élnek, akik mind egy nyelvet beszélnek.

Kicsit később hozzátettem.

– A nemzetekkel mindig csak gond volt. Folyton vitáztak meg háborúztak, maguk sem tudták, miért.

– Ezt a tanodában tanultad?

– Nem. Ezt nagyapa mondta – feleltem.

A következő pillanatban már nem figyeltem Evára, húzni kezdte valami a zsinóromat, és elkapott a horgászat heve. Azóta is lázban égek érte, amikor csak tehetem, pecázok. Kikapcsol és ellazít, mégis izgalomban tart. Otthon, a fallabdán kívül mást már nem sportolok, a horgászbotot választottam helyettük. A lapvidéken élőktől bérelek egy stéget a Balatonon. A területi horgászengedélyt is tőlük veszem, bár a főni központból, ahol az alapengedélyt árulják, azt írták, jobban járnék, ha a területi engedélyt is tőlük venném. Nem veszem. Azt nem tudom, hogy a főnik mire fordítják az engedélyek árát, de azt igen, hogy a lapvidéken élők mit kezdenek vele. A tehetséges gyerekeket taníttatják. Mivel én nem járhattam magas képzésre, örülök, hogy valamelyik tehetséges lapvidéki gyerek orvos, tanár vagy tudós lesz majd a pénzemen.

Este értünk vissza a Boldogságbolygóra. Anya várt bennünket az űrállomáson. Nem tudom, Eva vagy Angelina kedvéért jött-e ki elénk.

Tobias már a vacsoránál nagyokat ásított, és amint lefeküdtünk, nyomban elaludt, hallottam az egyenletes szuszogását. Ő és én Eva szobáját kaptuk meg, Eva pedig átköltözött Lanához. Angelinának külön szobája volt, mivel minden kedden anyáéknál aludt. 

Forgolódtam, egy szemernyi álom sem volt rajtam. Fura nap volt. Meg az előtte levő is a rideg fogadtatással. Miért kimért velünk anya? A gyerekei vagyunk mi is, négy évig csak hangképen látott bennünket! A mesterkéltsége dacára Evával, Lanával, Angelinával szívből kedves, szereti őket. Tobiast és engem miért nem szeret?

Próbáltam felidézni, milyen volt, amikor még mindannyian együtt éltünk a Földbolygón. Velem nem nagyon törődött. Habár nem is volt mikor, folyton nagyapával lógtam. Vagy azért voltam mindig nagyapával, mert anya nem törődött velem? Tobiast szerette. Ez biztos. Láttam, milyen féltőn tartotta nagyapa temetése napján – Tobias tizenkét órával később született, mint ahogy nagyapa meghalt. És láttam később is, hogyan gügyög neki, és mennyire aggódik, ha sír. Miért hagyta mégis apára alig egyévesen? Persze, anya hős. És hősökké a tudattal rendelkezők azért lesznek, mert másként gondolkodnak, mint én.  

Akkoriban helyezték ki a Boldogságbolygót, nagy volt a felhajtás körülötte. Én nem sokat törődtem az egésszel, de a tanodában minden mozzanatát tanítják.

A reklámok azt sugallták, aki tenni szeretne a Földbolygóért, az átköltözik az új műbolygóra, és ezáltal hőssé válik, a Földbolygó megmentőjévé. A tanodában arról nincs szó, mennyibe kerül egy ház a Boldogságbolygón. Én tudom, hogy drága, anya öröksége nem volt rá elég, apa a közösen spórolt pénzüket is nekiadta. Büszke voltam anya hősiességére, és azt szerettem volna, hogy mindannyian menjünk. Persze senkinek sem mondtam. Nagyapán kívül senkit nem érdekelt a véleményem, ő meg akkor már nem élt.

Az utolsó együtt töltött esténken a kerti padon ücsörögtünk Evával.

– Anya és apa nem szeretik egymást. Azért megyünk el – mondta szomorúan a húgom.

– Rosszul tudod – szóltam rá. – Amikor nagyapa meghalt, és anya a nagy hasával az ágya mellett sírdogált, apa átölelte, és azt mondta neki, szereti, és még Tobiast is megsimogatta a hasában.

Nem tudom, miért mondta Eva, hogy a szüleink nem szeretik egymást. Borzasztó, hogy ezekhez a dolgokhoz ennyire nem értek.

Ana vajon megérti az érzelmeket?   

Tudtam, túl sok a gondolat a fejemben ahhoz, semmint aludni tudjak. Azelőtt nem nagyon gondolkodtam, hogy most igen, az Ana miatt van. Ana miatt van az is, hogy bizonyítani akarok, véghezvinni egy tettet, bármit, csak tett legyen és véghezvigyem.

Kiszálltam az ágyból, ránéztem Tobiasra, alszik-e. Aztán átmentem Angelina szobájába.

– Taníts meg szeretkezni – mondtam neki.

Nem törődtem az elképedésével. Bemásztam mellé az ágyba, és ügyetlenül szájon csókoltam.

Folytatás következik

– Szebb vagy, mint a kereteid – mondtam neki.

Tudta, hogy nagyra tartom a képkereteit, ezért a bókot újabb csókkal jutalmazta. Nemcsak a művészetét, a csókjait is kedveltem, és ezt ő is tudta.

– Mi leszünk a legszebb pár a bemutatón – hadarta. ‒ És a második legszebb is.

Kedvelem Julianne humorát. És azt is, hogy a külsőmet csupán kelléknek tartja, amely a saját megjelenése hatását fokozza. És mivel a külsőm szerintem is csak a munkámhoz való kellék, örülök, hogy egyetértünk.

*

Julianne számára a megnyitó remekül sikerült. Nekem kevésbé.

Ott volt Ana. És ahol ő ott van, nekem végem.

Rengeteg képkeret kelt el, Julianne aratott. És persze ragyogott. A kiállítóteremben csoportokba rendeződve beszélgettek a jelenlévők. Az egyik társaságtól megtudtam, hogy Julianne-nek nem csupán az apja, hanem már a nagyapja is főni volt, méghozzá az első főnik, a Zöldek közül való.  

– Aludj ma nálam – bújt hozzám az autóban hazafelé. – Nem akarok mást, csak hogy ott legyél velem. Olyan boldog vagyok, Jude. Ugye, te is az vagy?

– Tudod, hogy nagyon tehetségesnek tartalak.

Elhúzódott tőlem.

– Egy fatörzsben több érzelem van, mint benned. Hogy lehet ez, Jude? Itt az ideje kielemezni.

Megbántottam, és most bosszúból veszekedni fog velem.

Nem akartam veszekedni. Nem szeretek veszekedni. Egyszer az öcsém valami hülyeséggel kihozott a sodromból, és utána percekig tartott, amíg visszanyertem az irányítást a testem felett. Nagyon kellemetlen érzés volt, a vérnyomásom az egekben, és a torkomban dübörgött a szívem.

Megfogtam Julianne kezét, a számhoz húztam, és megcsókoltam.

– Nem azért fizetsz, hogy az analitikusom legyél.

Elrántotta a kezét.

– Mondd csak, ismersz más kapcsolatot, mint ami a munkaadó és a szolgáltató között van?

– Munkaadó és szolgáltató között nem.

Az én autómmal voltunk, az kicsit nagyobb, mint az övé, így volt helye, hogy távolabb húzódjon tőlem.

– Miért szakadt meg a kapcsolatod az előttem lévő munkaadóiddal? – kérdezte rosszkedvűen.

– Az egyik felmondott.

– És a többi?

– Nekik én mondtam fel.

– Miért?

Nem feleltem.

– Azért, mert beléd szerettek?

Erre sem feleltem.

– Tudom, hogy becsületes vagy, Jude. Amint észrevetted, hogy már nem szolgáltatóként néznek rád, elpucoltál. Így volt, Jude? Felelj, kérlek.

– Így volt.

– Magadnak vagy nekik nem akartál problémát?

– Sem nekik, sem magamnak. Nekik azért nem, mert szenvedtek volna tőle, hogy nem kapnak viszonzást, magamat pedig a szenvedésüktől akartam megóvni. Rossz alvó vagyok. És ha furdal a lelkiismeret, még inkább.

Julianne közelebb csusszant hozzám.

– Amióta ismerlek, ez volt a leghosszabb beszéd, amit hallottam tőled. 

Válaszolni akartam, de a számra tette a kezét.

– Tudom. Nem azért fizetlek, hogy te beszélj, hanem hogy én spóroljam meg az analitikust. Szeretem figyelni, ahogy másokkal beszélsz, ahogy bókolsz nekik, hogy aztán viszonzásul megvegyék a képkereteimet. Az öreg Broderiknét teljesen elbűvölted. Cserébe nem kevesebb, mint három képkeretet vett meg. Hogy csináltad?

– Elfelejted, hogy üzletkötő vagyok… Az öreglány, ez a Broderikné arra utalgatott, hogy fiatalkorában gyömöszölte őt a nagyapád. Miért nem beszélsz soha a nagyapádról?

Megérkeztünk Julianne házához. Leereszkedtem az úttestre, aztán beálltam a felhajtóra Julianne autója mellé. Ritkán állítom az autókat automatára, szeretek vezetni.  

Julianne-nek nem volt garázsa, az autója mindig a felhajtón állt. Amikor a munkaadóm lett, és elmondta, mit hol találok, megjegyezte, hogy nincs garázsa. Megkérdeztem, miért nem építtetett valamelyik mélyebb szinten.

– Nálam nincsenek mélyszintek – felelte. – Én annyi földterületet lakom, amennyi a megengedett. A garázst nem tartottam olyan fontosnak, hogy elpazaroljam rá a földtörvényben előírt maximális építési terület egyetlen négyzetcentiméterét is. Az autó egyébként sem fontos dolog, hiszen csak egy gép, pótolható tárgy. Kielégítettem a kíváncsiságát?

Így zajlott le az első találkozásunk.

– Bejössz vagy üldögélsz még egy kicsit az autóban? – kérdezte.

Bent a lakásban alsónadrágra vetkőztem, és indultam a nagy fürdőszobába zuhanyozni.

– Hányszor akarsz egy nap tusolni? – állított meg Julianne. – Ne menj sehova, te tisztaságmániás, mossunk fogat itt a kis mosdóban, aztán bújjunk ágyba. Ha netán eszembe jutna szeretkezni, figyelmeztess, hogy csak beszélgetésről volt szó.

– Szeretkezni is szeretek veled – húztam magamhoz.

– Hát, ha ennyire invitálsz – nevetett Julianne –, legyen.

Mindig kiharcolta, hogy az esti szeretkezések után a karjaimban aludhasson el. Olyankor, ha egyéb ügyeim miatt nem tudtam nála maradni reggelig, akkor is megvártam, míg elalszik, s csak aztán lopakodtam ki az ágyból.

Most is befészkelte magát a karomba. Azt hittem, alszik, és már én is majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

– Tudod, mi az a politika?

– Nagyapám gyakran használta. Ha valami nem stimmelt, rögtön azt mondta, az átkozott politika az oka – emlékeztem vissza a gyerekkoromra, aztán felmondtam a tanodában tanult leckét. –  A politika az államhatalomnak az ország kormányzásában követett irányvonala volt, ma már nem használják, kiürült, elveszítette a jelentését. Nincsenek országok, melyeket kormányozni kellene, és államhatalom sincs.

Julianne átbújt a karom alatt, s úgy igazgatta el a párnáját, hogy félig ülő, félig fekvő helyzetben lehessen.

– A jelentését valóban elveszítette. A jelentőségét viszont nem – mondta furcsa hangsúllyal.

– Hogy érted ezt? – ültem fel, és az övé mellé igazítottam a párnámat.  

Sokára szólalt meg, akkor sem a kérdésemre válaszolt.

– A nagyapám valóban dugta az öreg Broderiknét. Ez volt a kisebb hiba, amit elkövetett. A nagyobb az volt, hogy meglovagolta a politikát. Ezért gyűlölöm őt, és ezért nem beszéltem róla neked. A Zöldek élén hőssé vált. Részt vett a kipusztulás fenyegette állatok védelmében hozott rendelkezések megalkotásában és a végrehajtásukhoz szükséges pénz előteremtésében. A legnagyobb hőstette a földtörvény megalkotása volt. Annak minden egyes paragrafusában benne volt a keze. Kiszámította, hogy maximálisan mekkora lehet az az építési telek, amelyet egyetlen család birtokolhat ahhoz, hogy ne lakjuk be teljesen a Földbolygót, hogy legyenek a házainktól, a középületeinktől mentes területek, ahol a bolygó lélegzethez juthat, regenerálódhat, pihenhet.

Még egészen kicsi lány voltam, amikor elolvastam ezt a törvényt, pontosan nem is értettem, mi a lényege. Ám a nagyapámat imádtam érte. Fakockákkal kiraktam a kertünkben, hogy ha majd nagy leszek, miképpen tudok olyan kicsi házban élni, hogy a megengedett nagyságú építési telek területén még fákat és bokrokat is ültethessek, hogy a fák és bokrok között eper és szőlő teremhessen, hogy tyúkok kapirgálhassanak az udvaron… Szerinted a fák és bokrok között megterem az eper és a szőlő?

– Az eper lehet. A szőlő nem valószínű.

– Most már mindegy is. Egyiket sem ültettem, inkább megveszem a boltban. Ám ha nem szart volna bele a becsületbe az öreg, most lehet, hogy szőlősgazda volnék.

Láttam Julianne-on, hogy dühös. Olyan dühös, amilyen csak egy gyerek tud lenni, olyan dühös, mint amilyen én voltam, amikor meghalt a nagyapám. Az ő nagyapja viszont él. 

– Ennek az egésznek köze van ahhoz, hogy nem építtettél mélyszinteket a házad alá?

– Okos fiú – mondta elismerően. – Amikor fél évvel ezelőtt bementem az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhhez, hogy adják mellém kísérőnek a legintelligensebb szolgáltatójukat, a céhigazgató elém tolta a fényképedet. Nem a legszebbet, hanem a legmagasabb IQ-val rendelkezőt kérem, mondtam neki. Ő az, felelte komolyan az igazgató.

Julianne rám mosolygott.

– Már régóta tudom, hogy igazat mondott… Azt kérdezted az autóban, hogy miért nem beszélek soha a nagyapámról. Azért nem mesélek róla, mert becsapott. Ő vésette kőbe a földtörvényt, és ő volt az is, aki legelőször játszotta ki. A hegyoldalban vett telket, akkora alapterületűt, amekkorát a törvény megenged. Aztán leásatott egészen a hegy gyomráig, és minden talpalatnyi helyet beépíttetett. Első mélyszint, második mélyszint, harmadik mélyszint, negyedik mélyszint és így tovább, tovább, tovább. Aztán persze őt követve a haverjai is így cselekedtek. Hamarosan aranyárban keltek el a hegyoldalakban a területek, hiszen itt lehetett a legegyszerűbben kijátszani a törvényt. Akinek nem volt elég pénze a hegyoldali telekhez, az a dombok oldalában építkezett, azzal a különbséggel, hogy nem nyolc-tíz szint mélységig, hanem csak háromig, négyig terjeszkedett. Nem vagyok büszke rá, hogy becsapott a nagyapám. Elhittem neki, hogy hős, holott csak egy csaló politikus volt.

Megsajnáltam Julianne-t. Azt szerettem volna, ha tudja, én nem csapom be. 

– Akarod, hogy meséljek neked az én nagyapámról?

– Úgy érted – nézett rám hitetlenkedőn –, hogy két mondatnál többet fogsz beszélni?

– Csak akkor, ha nem vagy álmos.

– Megbőgetsz, Jude – vakarta meg az orra tövét.

Nem is gondoltam, hogy az életem első kilenc évéről ennyi élményem van. Úgy tűnt, hogy azóta semmi sem történt velem, csak vagyok, vegetálok. Elmeséltem Julianne-nek, amikor kint a hegyen meglátogatta az egyik szőlősgazdát a városi komája. Leült a gazdák közé a nagy tölgyfaasztalhoz, a nagyapám borospincéje elé, és amikor megkérdezték tőle a gazdák, hogy mit kér inni, azt felelte:

– Sört!

Először azt hitték, viccelődik, és illendőségből néhányan nevetni kezdtek. Aztán, hogy kiderült, komolyan beszél, a gazdák a nagyapámtól várták, hogy igazságot szolgáltasson, mivel csorba esett a büszkeségükön: a hegy levén.

Nagyapa a vörösbort jobban szerette, most mégis a fehérboros kancsóért nyúlt. Öntött magának, megitta, aztán a városi koma szemébe nézett.

– Örülünk, hogy leültél közénk, ennyi most már elég is lesz. Ha kedved támad máskor is meglátogatni a komádat, tudd: arra a kérdésre, hogy mit iszol, a helyes válasz az, hogy vöröset vagy fehéret. 

Elmeséltem azt is, hogy milyen esetlen, kövér és gyámoltalan kisgyerek voltam. A társaim gömböcnek hívtak. Rettegtem tőlük. Azoktól is, akik sohasem bántottak. Az apám azt szerette volna, hogy áthívjam játszani a szomszéd gyerekeket, és hogy focizni járjak. Szegény apa, nem tudott semmit… A nagyapám tudta. Ő mindent tudott. Tudta, hogy nincsenek barátaim, hogy mamlasz vagyok. És mégis szeretett. Annak ellenére szeretett, hogy semmi szeretnivaló nem volt bennem. Hát persze hogy rajongtam érte! Alszol?

– Dehogy alszom, amikor végre mesélsz magadról.

– Tetszett volna neked az öreg. És te is tetszettél volna neki. Azt is nagyapának köszönhetem, hogy már nem vagyok kövér. Szerette nézni, ahogy eszem. Azt mondta, neki is megjön tőle az étvágya. Amikor meghalt, nem volt kiért ennem… Most már aludjunk – mondtam Julianne-nek.

Érte nyúltam, és ő engedelmesen simult a karomba.

Azt hittem, alszik. De megszólalt.

– Láttam őt a megnyitón, Jude.

– Kit?

– Azt a nőt, akire egyszer sem néztél rá, mégis minden porcikád csak rá figyelt.

– Nem tudom, kiről beszélsz. Aludjunk.

*

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

4.

– Elkísérsz a megnyitóra?

– Ha nagyon szeretnéd – feleltem nem túl lelkesen.

– Nagyon, nagyon, nagyon szeretném – szopogatta a gyűrűsujjamat Julianne.

Számolni kezdtem. Huszonhat éves vagyok, tizenkilenc évesen léptem be a Céhbe, teljes nevén az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhbe, tehát hét éve dolgozom a szakmában. Nos, hét év óta Julianne az első munkaadóm, akit kedvelek.

Csinos, okos, jó humorú, és csak egészen kicsit különc. Ellentétben a szakmában töltött hét évem számtalan munkaadójával, akik – lehettek bár okosok, csinosak, netán jó humorúak – mindannyian hihetetlenül különcök voltak.

Sosem értettem, miért van szüksége Julianne-nek fizetett kísérőre. Az, hogy most ez a divat, nem elegendő ok: Julianne a saját, és nem mások feje után szokott menni.

Egy pillanatra kivette a szájából az ujjamat.

– Meg kell emelnem az ellenszolgáltatásodat – nézett rám.

Mindig így mondta, sosem úgy, hogy a béredet vagy a fizetésedet. Ezt azzal magyarázta, hogy mivel én szolgáltatást nyújtok neki, ő nem bért, hanem ellenszolgáltatást nyújt nekem a szolgáltatásért cserébe. Fél éve a munkaadóm, ő az első ilyen hosszú távú ügyfelem. Élvezem a társaságát.

 – Jól hangzik – mondtam, és elhúztam az ujjamat. – Miért is?

Udvariasságból kérdeztem csak, tudtam az okot. Engem főként azért akarnak a munkaadók, hogy az ismerőseik előtt kérkedhessenek velem. Julianne egy főni lánya, ráadásul ismert képkeretező művész, a soron következő bemutatóján is sok híresség és tudósító lesz. Azok, akik Julianne-nel látnak, engem akarnak majd kísérőjüknek.  

A kérdésemre nem válaszolt, helyette azt közölte, hogy vesz nekem öltönyöket. Legalább fél tucatot.

– Minek? – kérdeztem. – Több ruhát vettél nekem, mint bármelyik volt munkaadóm. Egyébként is ritkán hordok öltönyt.

– Épp azért – nevetett Julianne. – Amint meglátod a gardróbodban valamelyik nem hordott öltönyödet, rögtön én jutok eszedbe… Hány barátnőd volt előttem?

– Tudod te is, nem barátnőim, hanem munkaadóim vannak.

– Én is a munkaadód vagyok?

Végigpillantottam a ruházatomon. Az ingemtől és nadrágomtól az alsógatyámon át a méregdrága cipőmig mindegyiket ő vette.

– Szerinted? – kérdeztem.

– Nem vagy túl kedves ma – mondta elszontyolodva.

– Sosem vagyok kedves. Ezt is tudod.

Megbántottan nézett rám, majd újra a szájába vette az ujjamat. Egy ideig szótlanul vártam, hátha mondani akar valamit.

– Hatra érted jövök – simítottam meg végül az arcát.

Láttam, hogy az ablakból nézi, amint beszállok az autóba. Intettem neki, nem jelzett vissza. 

Tetszett Julianne háza. Annak ellenére, hogy a gazdagok hegyoldalán épült, hiányzott belőle a kivagyiság. Nem volt úszómedencéje, biliárdszobája, sem vívóterme. Volt viszont egy kicsi, barátságos műterme, ahol Julianne a képkereteket készítette. Érdekes módon a műteremben nem munkaadó és szolgáltató voltunk, hanem két tudattal rendelkező, akik kedvelik egymás társaságát és tisztelik a művészetet.

Miután eljöttem Julianne-től, bementem a Céhhez. Két nappal korábban küldtek egy e-mailt, hogy keressem fel őket, amikor időm engedi. Most engedte.

Arra gondoltam, elkészítették az adóbevallásomat. Magam is meg tudtam volna csinálni, csak hogy a főnik nagyon komolyan vették az adózást. Az önbevallókkal folyton gonoszkodtak, félévente küldtek ki rájuk ellenőröket, és akármilyen kicsi összegről is állapították meg, hogy fekete pénz, az önbevalló két hét leforgása alatt a Börtönbolygóra került.

Az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céh irodaépülete a gazdagok hegyoldalán épült, és ez nagyon bosszantott. Ha beérték volna kevésbé előkelő hellyel, kevesebb tagdíjat kellett volna fizetnem. A Céhnek persze nemcsak mi, szolgáltatók fizettünk sápot, hanem a munkaadók is, akik a Céhtől „béreltek” minket.

Apát irritálja, hogy szolgáltató vagyok, holott épp olyan elfogadott, bejegyzett foglalkozás, mint bármelyik más. Ráadásul rendkívül magasra tett mércének kell megfelelnie annak, aki céhtag akar lenni, ebből következően kevesen vagyunk, a kereslet viszont nagy irántunk. A felvételi kritériumok között szerepel a 140 feletti intelligenciahányados, a bárminemű labilitásra való hajlam hiánya, és a művészetek nem csupán műkedvelő szintű ismerete. Száztizenhárom oldalnyi tesztet kell kitölteni a bizottság előtt felvételkor, és a teszt alapján dől el a kritériumoknak való megfelelés. A külsőre vonatkozóan nincs megkötés, a munkaadók döntése, hogy kit foglalkoztatnak és kit nem. Amikor a felvételi tesztet írtam, tizenhét jelentkező közül egyedül engem vettek fel.

A recepciós hölgy a titkárnőhöz kísért, az meg az igazgatóhoz. Az igazgató középmagas, kopasz, átlagos külsejű férfi, rendkívül magas intelligenciaszinttel.

– Megrendelőink száma alig emelkedett az elmúlt félévben. A Céhnek reklámarcra van szüksége – mondta. Nem volt szokása nagy feneket keríteni a dolgoknak, tiszteltem érte. – Rád gondoltam, Jude. Vállalod? A feltételeket te szabod meg.

Gyerekként megpróbáltam mesét írni. Csupán néhány oldalig jutottam, mert nem volt elég képzelőerőm, hogyan folytassam a történetet. Most viszont könnyedén elképzeltem, ahogy kifut az arcomból a vér, és ájultan terülök el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ám tény, hogy a céhigazgató feladta a leckét. Gyerekként arra vágytam, hogy kitűnjek, hogy különleges legyek, és szenvedtem attól, hogy nem vagyok az. Most egyetlen igenlő fejbiccentésemre minden megváltozhat: kitűnhetek, különleges lehetek. A Céhnek csak úgy érdemes pénzt fektetnie belém, ha bolygóhírűvé tesz: ha minden egyes gazdagok lakta hegyoldalon, jómódúak és tehetősek lakta domboldalon és a műbolygókon a reklámcsatornák terjesztik, ontják az arcképemet.

Most is jól keresek, ám ha reklámarc leszek, a legjobb ajánlatok között válogathatok, dől hozzám a pénz… A kérdés csupán az, vágyom-e ilyen dicsőségre.

Tudom, hogy jól csinálom, amit csinálok, ugyanolyan jól, mint az üzletkötést, és ugyanolyan komolyan veszem. Szolgáltatóként is becsületes vagyok: sosem hazudok érzelmet. Már az elején tisztázom a munkaadóimmal, hogy számomra ez munka, amit a legjobb tudásom szerint végzek. Nem a szexről beszélek. A szex a munkámmal többnyire együtt járó dolog, ám annak elenyésző része. A hangsúly a munkaadó rendezvényekre kísérésén van, ahol nem csupán partnernek, de felvigyázónak is kell lennem. Folyton résen lenni, hogy a munkaadóm mennyit beszél és kivel, mennyit iszik és kivel, szükséges-e közbelépnem. Aztán a szolgáltatónak illik a munkaadó „társalkodónőjének” is lenni, aki végighallgatja, aki tanácsot ad, s ha kell, visszafogja, vagy éppen lelkesíti. Tény, hogy nem egyszerű munka ez. Mégsem érzem dicsőségnek, hogy szolgáltató vagyok.

– A hírnév kötelez – szokta mondani a nagyapám, ha egy ismert személy valami jó dolgot tett.

Ha szolgáltatóként teszek szert hírnévre, az mire kötelez? Hogy mások előtt ne engedjem úgy beszélni a munkaadómat, mint egy kocsis? És a fő dilemma: Vágyom-e még rá, hogy kitűnjek, hogy ismert legyek?

– Ez rossz jel – szólalt meg a céhigazgató.

– Mi? – kérdeztem.

– Hogy hezitálsz. Azért én adok neked hat hónap gondolkodási időt.

– Köszönöm – feleltem.

– Nem szerelemből teszem. Ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem az igazgatótanácsot, szükség van hírverésre, s aztán mozgósíthatóvá tegyem a Céh pénzeszközeit, megterveztessem a promótálást. Ha nem a te arcoddal, akkor máséval. De én a te arcoddal szeretném. Tudod, az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok.  

*

A különféle rendezvények számomra nem szórakozást, hanem munkát jelentenek, de Julianne-nel ebben is szerencsém van. A nagyon kevés kivételtől eltekintve a magatartása visszafogott, mértéktartóan iszik, beszél és nevel, egyszóval tud viselkedni. Ez a gazdagok hegyoldalán lakóknál ritka tulajdonság.

Volt egy munkaadóm, akinek még a béremet is visszautaltam, mert nem akartam, hogy úgy érezze, az adósa vagyok. Ez a korábbi munkaadóm egy jótékonysági úgy itta a whiskyt, akár a vizet, holott tudta jól, hogy nem bírja az italt. Persze ezt a többi meghívott is tudta, és alig várták, mikor tör ki a botrány. A gazdagok hegyoldalán élők közt farkastörvények uralkodnak: aki vét az etikett ellen, azt kiközösítik. A kiközösítésnek nem csupán az erkölcsi, az anyagi vonzatai is jelentősek. Attól függően, miből él, nem kap megrendeléseket, nem veszik a termékeit, vagyis lelkiismeret-furdalás nélkül tönkreteszik.  

Az alaptermészetem inkább szótlan, mint beszédes, ám mind a szolgáltatói, mind az üzletkötői munkám megkívánja tőlem a kommunikációt. Azon a bizonyos jótékonysági rendezvényen minden kommunikációs képességemet bevetve próbáltam megértetni Katie-tel, hogy ne igyon többet. Ő is tudta, és én is tudtam, amit mindenki más is: még egy korty whisky, és kikezd a nős férfiakkal – ha iszik, csakis a nős férfiak érdeklik –, aztán ledobja magáról a ruháit, és azt kiabálja:

– Megkaphattok!

Ez akár komikus is lehetne, csakhogy Katie gyönyörű nő. A meztelen teste megőrjíti a férfiakat, ebből következően a feleségeiket is.

Akkor este már megitta azt a kortyot, a blúzát ledobta, és azon igyekezett, hogy a szoknyájától is megszabaduljon. Lépnem kellett.

Levetettem a zakómat, és ráterítettem a vállára.

– Menjünk haza – mondtam, és a kezemet végigfutattam a csapzott haján. Aztán átkaroltam, és elindultam vele a kijárat felé.

Amint félbeszakadt a vetkőzőszáma, már senki sem törődött vele. Azt sem kérdezték, miért megy el ilyen korán, meg sem várva a házigazda köszönőbeszédét, holott nem volt titok, hogy Katie mélyen a zsebébe nyúlva adakozott. 

Katie autójával voltunk. Felnyitottam a tetejét, és amint elindultunk, a szél pillanatok alatt megszárította a haját.

– Bunkók – mondta dühösen.

Nem feleltem. Ránéztem a gyönyörű arcára, és megsajnáltam.

Kíváncsian nézett vissza rám. Láttam a szemén, hogy már teljesen józan.

– Nem bánom, hogy így alakult, tetszik a viselkedésed. Szeretem, ha egy kapcsolatban a férfi a domináns.

Erre sem feleltem.

– Hallod, Jude? Arról beszélek, hogy beléd estem.

Lefékeztem az autót, leereszkedtem vele az úttestre, aztán a járdaszegély mellé kormányoztam, és megálltam.

– Szolgáltató vagyok. Az a tisztem, hogy a kísérőd legyek. Ha kell, a sofőröd, ha kell, a szeretőd, ha az kell, akkor a barátod vagy a védelmeződ. Te a munkaadóm vagy. Bért fizetsz a szolgálataimért. Te is hallod, amit én mondok, Katie?

– Hallom hát. Minden egyes szó itt dübörög a fülemben… Fura fickó vagy te, Jude. Becsületes. Holott a szerelmes nőkből nagyobb hasznot húzhatnál, mint amit elképzelni bírsz.  

– Mégsem hallod, amit mondok, Katie. Én nem akarok hasznot húzni senkiből. Én a béremet akarom. Azt a bért, amiért megdolgozom.

 – Jól van. Megértettem. Vigyél haza, kérlek.

Az éjszaka hátralevő részét végigszeretkeztük, reggel pedig felmondott nekem. Ő volt az egyetlen munkaadóm a hét év során, akinek nem én mondtam fel.

Nem kedveltem Katie-t, ám volt benne kurázsi, az tény.

– Én nő vagyok, Jude – mondta akkor reggel, amikor felmondott –, egy asszony. Nem egy tárgy, hallod, Jude? Nem egy kibaszott munkaeszköz.

*

Hatra mentem Julianne-ért, hogy elvigyem a kiállítása megnyitójára. Julianne kivételes nő és nagyon tehetséges.

Néhány éve még új művészeti ágnak számított, mára az egyik legdivatosabb műfajjá vált a képkeretezés. A kép maga legtöbbször jelentéktelen volt, az igazi értéket a keret jelentette. A formája változatos, a színek kavalkádját hordozó, vagy épp szürke és színtelen.

Julianne intarziás kereteket készít, és ami az ő keze alól kerül ki, az mind gyönyörű. Tényleg kivételes nő.

Újabban az a heppem, hogy osztályozom a tudattal rendelkezőket: kivételesek vagy nem azok. Persze tudom, hogy ez a két kategória kevés, sőt az is megeshet, hogy akik e két kategória határmezsgyéjén mozognak, azokat rossz helyre sorolom be. Ám mivel különösebb tétje nincs a dolognak, talán bocsánatos bűn a tévedésem.

Julianne egyszer azt kérte tőlem, meséljem el egy napomat. Részletesen, onnan, hogy reggel felkelek.

– Az üzletkötői vagy a szolgáltatói napomra vagy kíváncsi?

– Miért, a kettő nem ugyanaz? – kérdezett vissza Julianne. – Hiszen mindkettő te vagy, így mindkettő a te napod.

Most egyáltalán nem találtam különlegesnek őt. Sőt! Arra gondoltam, ilyet csakis egy nő mondhat. És ez azért szörnyű, mert nem állítottam fel olyan megkülönböztető kategóriákat, hogy nők és férfiak… 

Egyáltalán nem lenne szabad kategóriákat felállítanom. A tanodában azt tanultuk, egyetlen kategória létezik, a tudattal rendelkezők kategóriája.

A nagyapám idejében a férfiakat és a nőket közös néven embereknek hívták. És az ember lenézett mindent, ami nem ember volt. Ember mivoltára hivatkozva szaporodott el ő maga, és ember mivoltára hivatkozva irtotta ki a Földbolygó élővilágának tetemes részét. Majd amikor az ember már a saját létét veszélyeztette, jöttek a főnik, és megpróbálták a lehetetlent: visszafordítani a visszafordíthatatlant.

Az első főniket Zöldeknek hívták.

Az óceánok legnagyszerűbb állatait, a kék bálnákat már nem tudták megmenteni a kihalástól. A többi bálnafajt igen. A szibériai tigrisek menthetetlenek voltak. Ám a kisebb testű rokonaiknak mind az öt alfaja, még a dél-kínai tigris is él és szaporodik. A keleti gorillák fajából a hegyi gorillák kipusztultak. Viszont a másik alfajuk, a keleti síkvidéki gorillák velünk vannak.

Nincs olyan földrész, óceán vagy sziget, amelynek ne kellene siratnia néhány pompás állatfaját… Ám az, amelyiket sikerült megmenteni, a szigorú törvényeknek és az újfajta hozzáállásnak köszönhetően ma már nem áll a kihalás szélén.

Az első főnik vésették törvénybe, hogy el kell törölni az ember nevet. Nem érdemli meg ember névvel illetni önmagát, hiszen embertelen. 

A lény, akit addig embernek hívtak, nem emelheti feljebb magát más fajoknál, mert nélkülük életképtelen. Törvény mondja ki, hogy tudattal rendelkezőnek kell hívni mindent, ami tudattal rendelkezik. A baj csak az, hogy nincs törvénybe foglalva, melyek azok az állatfajok, amelyek tudattal rendelkeznek, így mindenki a saját ítéletére hivatkozva döntheti el, hogy mely állati lények rendelkeznek tudattal, és melyek nem.

Én magam sokat gondolkoztam ezen. Vegyük például a majmokat. Tény, hogy például a gorillákat meg lehet tanítani a siketek jelbeszédére. Az én értelmezésemben tehát a gorillák tudattal rendelkezők. Egy munkaadóm viszont úgy látta, mivel a gondolataink a tudatunk részei, ezért csak az ember lehet tudattal rendelkező, mert csak az ember tudja elmondani a gondolatait. De ha ezen elmélet szerint haladunk, akkor az, aki születésétől fogva siket, az nem rendelkezik tudattal? Aztán, ha a siketsége ellenére megtanul beszélni, onnantól tudattal rendelkező lesz? Vagy vegyük például a kutyát. Ugyan nem felel meg a volt munkaadóm tudattal rendelkezőkkel szemben támasztott elvárásainak, hiszen nem tud beszélni, viszont kétségtelen, hogy sok mindent megért, és sok mindenre megtanítható. Akkor most a kutya tudattal rendelkező vagy sem?

Julianne-nel ezekről a dolgokról is lehet beszélgetni. Ő azt állítja, hogy a főnik nem az állatok kizsákmányolása miatt vették el az embertől az ember nevet. Szerinte a névváltozás azért történt, mert amikor az első műbolygót kihelyezték, nem akarták megsérteni a kirekesztéssel a Földbolygón kívüli értelmes lényeket. Attól féltek, a földönkívüliek bosszút állnak, és megkeserítik akár a fölbohák, akár a hobbohák életét.

Nem tudom, igaza van-e Julianne-nek. Az tény, hogy a tudattal rendelkező elnevezés törvénybe iktatása a Hobbibolygó kihelyezésével egy időben történt. Apa szerint viszont a két dolog azért történt azonos időben, hogy az egyik elterelje a figyelmet a másikról. Csak éppen azt nem árulta el, hogy melyik ügyletet tartja a másik elfedőjének. 

Amikor pontban hatkor beléptem a házába, Julianne elém futott, és hevesen szájon csókolt. Az izgalom és a várakozás gyönyörűvé tette.

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

3.

*

Éppen hét éve létezett már a Hobbibolygó, a Boldogságbolygó pedig négy éve, amikor az öcsémmel először látogattuk meg a Boldogságbolygón anyát. Apa a születésnapi ajándékomnak szánta.

Tizennégy éves voltam, sosem jártam még a Földbolygón kívül, és anyámmal sem találkoztam immár négy éve. Izgatott voltam, telve várakozással: az indulás előtti estén elaludni sem bírtam. Apa az éjszakás hetét töltötte a bolygóalkatrész gyárban, ám hogy ki tudjon vinni minket az űrkomp állomásra, műszakot cserélt. Éjfél körül bejött a szobámba.

– Az öcséd bezzeg alszik, mint a tej – mondta. – Jó természetű gyerek.

Ezt érthettem volna úgy is, hogy én meg nem vagyok az, de tudom, hogy nem így gondolta. Csupán megállapított egy tényt, mégpedig azt, hogy Tobias jó természetű.  

– Biztos, hogy elég lesz négykor kelnünk? Nem fogunk elkésni? – aggodalmaskodtam.

– Akkor sem történne nagy baj, óránként indulnak járatok. De időben odaérünk, ne izgulj.

Közelebb jött, egy pillanatig azt hittem, leül az ágyam szélére. Ez azért volt meglepő, mert még sosem tett ilyet, akkor sem, amikor beteg voltam.

– Furcsa lesz négy év után újra látnod anyádat. Engem a bolygó neve is émelyít, ahol él – mondta.

Ez bevezető mondat volt, a lényeg az utána következőkben rejlett, de én túlságosan izgultam, hogy az árnyalatokra felfigyeljek.

– Nem biztos, hogy jól emlékszel rá. Sosem azt mondja, amit gondol, és az adott szó nála csak formaság. Ha ezt elfogadod, nem ér csalódás, mert máskülönben rendes nő.

Négy órakor felébredtem, és amint leszálltam az ágyról, a felfokozott izgalom helyét félelem foglalta el. A műbolygók létezése óta csupán egyetlen baleset történt, és az sem a Földbolygóról való induláskor, hanem visszafelé, a Földbolygó légkörébe érve égett el a komp. Mind az ezerkétszáz utazó meghalt. A terminálban várakozva aztán elillant a félelmem, és alig vártam, hogy felszállhassak a Boldogságbolygóra induló járatra.

 Az indulási oldalon három hatalmas terminál volt: az egyikből a Boldogságbolygóra, a másikból az Élvbolygóra, a harmadikból a Hobbibolygóra startoltak el a kompjáratok. Éppen akkor landolt egy űrkomp, amikor megérkeztünk.

Sosem láttam még űrkompot. Csodálatos érzés volt, olyan, mint amikor apa bepakolt engem és nagyapát az autóba, és először láttam meg a tengert. Mintha egy sci-fi film kellős közepébe csöppentem volna. A régi idők nagy kultfilmjei, a Star Wars, Csillagkapu meg a többiek jutottak eszembe. Amikor útra kelek, néha ma is elfog az eufória az űrkomp látványától, bár más már a kompok formája: letisztult, kevésbé meghökkentő és kevésbé izgalmas. Immár nincs szükség óriási hordozórakétákra, sem hatalmas, tányér formájú napelemekre az önálló repüléshez. A mai kapszulák laposak, kecsesek, és persze gyönyörűek.

A tudattal rendelkezők sokasága, a jövés-menés, a hangzavar, a kompok futurisztikus, nem mindennapi látványa sok volt az öcsémnek. Átkarolta apát, és sírva fakadt.

– Nem akarom látni a mamát! Nem szeretem! Veled akarok maradni!

Nem először lepett meg apa határtalan gyengédsége, ahogy magához ölelte.

Tobiasnak teljesen igaza volt. Nem is értettem, miért erőltette apa, hogy magammal vigyem. Tobiasnak anyánk csupán egy idegen asszony. Egyéves volt, amikor anya elköltözött. Sem emlék, sem érzelem nem fűzi hozzá.

Hat évvel később, már felnőtt férfi voltam, amikor végre meg mertem kérdezni apát, miért küldte el velem az alig ötéves Tobiast.

– Biztos akartam lenni abban, hogy visszajössz – felelte apa, és én döbbentem hallgattam.

Apa barátai el-elmaradoztak, amikor anya lelépett, és ő magára maradt velem és az egyéves öcsémmel. Én már tízéves voltam, de főzni, mosni rám is kellett, az öcsém meg a kora miatt teljes ellátást igényelt, ráadásul beteges kisgyerek volt. Apa nem ment sörözni munka után, focimeccsekre sem járt, hanem beállt a konyhába főzni, takarított és bevásárolt, s a maga módján megtanított minket az életre. Tobias imádta őt, és apa ugyanígy érzett Tobias iránt. Irigyeltem őket. Nagyapa halála után nekem nem maradt szövetségesem. Ezért döbbentett meg, hogy apa félt, hogy elveszít. Hogy szeret engem.

A Boldogságbolygó feliratú kompok hővédő burka halványkék volt, rajta a felirat rózsaszínű. A beszállókat egy csinos fiatal és egy csinos középkorú nő fogadta rózsaszínű kosztümben, babakék kalapkával a fejükön. Az ülések három szinten, körben helyezkedtek el, egy-egy szint több, egyre szűkülő sugarú körből állt. A középkorú stewardess Tobiast és engem a felső szintre vezetett.

Fotelra emlékeztető, kékszínű ülések képlékeny anyagból készültek, ahogy beleültem, felvette a testem formáját. Ha megmozdultam, azonnal igazodott hozzám; rugalmas volt és kényelmes, nem olyan tehetetlen, mint a vízágyak, vízfotelek. A stewardess elmondta, hogy arra tervezték az üléseket, hogy az utazók könnyebben viseljék az indítás és az érkezés során fellépő túlterhelést. Aztán megmutatta, hogy az ülések könyöklőjén lévő hangképernyőn keresztül milyen szolgáltatások érhetők el: kérhetünk enni- és innivalót, beszélhetünk apával vagy mással, nézhetünk filmet, hallgathatunk zenét, bekapcsolhatjuk, illetve leállíthatjuk azt a tájékoztató szöveget, amely folyamatosan futott minden képernyőn, és arról győzködte az utazókat, hogy teljes biztonságban vannak.

Az öcsém mellettem ült. Már nem sírt, de nagyon félt, és csak az érdekelte, hogy mikor jövünk vissza. Hangosabbra állítottam a tájékoztatót, és a biztonságos visszatérést szolgáló eszközök felsorolását kértem. Engem is ez érdekelt a legjobban, mert az indulás és a dokkolás korántsem volt olyan kockázatos, mint a légkörbe való visszatérés, no meg a légkörbe való visszatéréskor történt az a szörnyű baleset. A tájékoztató elmondta, hogy öt éve már nem csupán a komp alján található hőpajzs, hanem az egész felületén, így bármilyen szögben ér a légkörbe, az utazók védve vannak, lehetetlen, hogy a komp elégjen. Ráadásul olyan alakúra tervezték, hogy a légkörben felhajtóerőt termelve csökkentse a fellépő terhelést. A tájékoztató arról is beszélt, hogy öt éve a földet érést segítő rakétákat légzsákokra cserélték, és azok szinte észrevehetetlenné csökkentik a talajhoz ütődés miatt fellépő erőhatásokat.

A lehetséges veszélyeket tekintve én megnyugodtam, Tobias viszont ugyanúgy görcsölt, mint a tájékoztató előtt. Néhány vigasztaló szó talán megnyugtatta volna, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az első közös utazásunk idején a lehető legrosszabb életkorban volt. Ahhoz kicsi, hogy a haverom lehessen, ahhoz meg idős, hogy babusgatni kelljen. Az meg főként a hátrányára szólt, hogy nagyapa halála után született, ezért aztán nem ismerte a történeteket, amelyeket nagyapa mesélt. Hiába vigasztaltam volna valamelyik elbeszélése tanulságára hivatkozva, egy szót sem értett volna belőle. Így aztán csak ült mellettem ijedten és magára hagyottan, és valószínűleg azt számolgatta, hány óra múlva lehet újra apával.

Körbenéztem, a zsilipajtót kerestem. Meglepődtem, mert a fejünk fölött, a komp tetején találtam meg, és elképzelni sem tudtam, kiszálláskor hogyan tudjuk majd megközelíteni. A könyöklőn zölden villant a képernyő, és egy hang arra kért, dőljek hátra, hogy az automata biztonsági öv hozzá tudjon kapcsolni az üléshez. Inkább csak sejtettem, mint éreztem, hogy megtörtént a kilövés, a hordozórakéták útnak indítottak minket.

Néhány pillanat múlva visszahúzódott a csatból a biztonsági öv, jelezve, hogy a repülés két veszélyesebb fázisa közül az egyiken túl vagyunk.

– Pisi lesz – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Tobias.

Mosdó felirat után kutatva néztem körbe.

A kör alakban elhelyezkedő üléseknek nagy előnye, hogy általuk csökkenthető az utazók félelemérzete azzal, hogy mindent látnak. És ez a hátránya is: a félkörök ülésein utazók mind látták, hogy vécére megyünk. De senki sem törődött velünk. Volt, aki aludt, mások a hangképernyőt böngészve múlatták az időt.

Amikor visszaültünk a helyünkre, Tobias szégyenlősen mondta:

– Rendes vagy.

– Merthogy? – kérdeztem.

Tobias elengedte a füle mellett a kérdést, már újra a félelme kötötte le.  

Alig kétórás út volt. A másik veszélyes művelet, a dokkolás pillanatok alatt lezajlott. Az iménti hang felszólított, hogy dőljek hátra, a biztonsági öv körém fonódott, majd egy halk kattanás jelezte, hogy a komp a bolygóhoz kapcsolódott. Majd tett egy negyed fordulatot a saját tengelye körül, így az eddig a komp tetején lévő zsilipajtó oldalirányba került, és az utazók már meg is kezdték a kiszállást.

Az orvosi vizsgálat még a zsilipkamrában megtörtént. Áthaladtunk egy olyan képalkotó kapun, amely szelvényenként átvizsgálta az egész testünket, majd pislogás nélkül bele kellett néznünk egy írisz analizátorba, és már mehettünk is tovább. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.

*

A híradások szerint a műbolygók szebbek, élhetőbbek, mint a Földbolygó.

Tobiasszal egyszerre léptünk a Boldogságbolygó földjére. A zsiliptől az űrkomp állomásig néhány lépést a szabad ég alatt tettünk meg. Biztosan azért volt ez így, hogy az érkezők lássák, minden olyan, mint amikor a Földbolygó a legjobb formáját hozza. Felettünk sütött a nap, az égen bárányfelhők úsztak, és mi mélyeket lélegezve szippanthattuk be a friss, oxigéndús levegőt. És akkor észrevettem a bolygót körülvevő üvegburát.

Tudom, hogy nem lett volna szabad látnom. Abban az egyetlen pillanatban valami gond lehetett a megvilágítással, a fény-árnyék viszonyokkal. Soha többször, soha máskor nem láttam a védőburát, bármelyik műbolygóra utaztam. Ám a tudat, hogy létezik, elég volt ahhoz, hogy ne érezzek vágyat rá, hogy műbolygót válasszak lakóhelyemül. Ha ott élnék, egy idő után úgy érezném magamat, mintha egy tágas ketrec lakója volnék.

A csalódás csupán megérintett, elhatalmasodni nem volt ideje. Anya úgy beszélte meg apával, hogy az űrkomp állomás hetes számú kapujában vár ránk. Ám nem várt.

Ott álltunk egy idegen bolygón, idegen tudattal rendelkezők tömegében, és anyánk sehol. Az öcsém, mint egy kis állat, nyüszített félelmében. Ki kellett találnom, mit tegyünk.

Kézen fogtam Tobiast, és a hetes kapun át kivezettem az utcára.

Tobiast némileg megnyugtatta az elénk táruló látvány. Én viszont ideges lettem tőle.

A Boldogságbolygó olyan mesterséges planéta, ahol nem változnak az évszakok. Mindig tavasz van, virágzó fákkal, bokrokkal, könnyű, rövid ujjú inget, pólót, blúzt viselő, folyton mosolygó bolbohákkal. Minden egyes bolboha a Boldogságbolygó két színéből álló ruházatot hord, és nekem úgy tűnt, mintha egyenruhát viselnének. A boldogság két színe kellette magát az utak felfestésében, a házak falán, ez tükröződött vissza a tudattal rendelkezők szemének szivárványhártyáján. Egy kislány pici, fehér kutyát sétáltatott, a nyakörve rózsaszín volt. Kicsit távolabb, a parkolóban kék és rózsaszín autók várakoztak. A felemelkedő és az éppen landoló autók is ilyen színűek voltak.

– El ne mozdulj innen – engedtem el Tobias kezét.

Visszafutottam az állomásra. A terminálban lévőkre voltam kíváncsi, milyen színű ruhákba öltöztek.

Elhűltem. Amikor végigjöttem a csarnokon, fel sem tűnt, hogy mindenki a boldogság színeit viseli.

– Biztosan bolbohák – nyugtattam magamat.

Aztán beláttam, nem lehet mindenki bolboha, aki a terminálban van, látogatóknak is lennie kell közöttük. Csakhogy az én zöld pólómon kívül alig láttam más színű ruhába öltözötteket, csakis a Boldogságbolygó színeit. A kompon még mindenki különböző színű ruhában volt. Átöltöztek!

– Furcsa szerzet az ember – mondta egyszer a nagyapám. – Nem meri vállalni, hogy más, mint a körülötte lévők.

Tobias ugyanott ácsorgott, ahol hagytam. Sárga inge üde színfolt volt, és én hálás voltam érte.

Először arra gondoltam, iPhone-ozom anyának, jöjjön értünk. Aztán letettem róla. Anya nagyon jól tudja, hogy itt vagyunk. A kompjáratok sosem késnek. Egyébként is neki kellene hívnia bennünket, hiszen ő nincs itt a megbeszélt helyen.

Körülnéztem. Biztos voltam benne, valahol lennie kell egy taxiállomásnak. Nem minden látogató elé jön ki a szülőanyja, hogy hazavigye. A taxik a Földbolygón hatalmas hangárokban várakoznak, és onnan suhannak ki, ha hívják őket.

Végre megpillantottam a taxis emblémát. Na persze, az otthoni sárga színűt kerestem, de a piktogram itt természetesen kék volt.

Kétszer érintettem meg az emblémát, hogy a taxivállalat tudja, két személyt kell szállítania, nehogy egyszemélyes autót küldjenek.

*

A taxi hangtalanul ereszkedett le az úttest közepére, majd az úttest szélére manőverezett. Tobiasszal beszálltunk. Állóhelyes taxi volt, kék színű. Az ülőhelyes nyilván rózsaszín.

Bemondtam anya címét, majd a taxi a levegőbe emelkedett velünk. Néhány másodpercig suhantunk csak, aztán máris leereszkedtünk. Ezek szerint anya a közelben lakott. Míg én kivettem a taxiból a két csomagot – a ruháink voltak bennük és néhány kedveskedő ajándék a húgaimnak –, Tobias bepötyögtette apa folyószámlaszámát és a saját ellenőrző kódját a díjszabás képernyőre.

*

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

2.

Míg Nicole engem bámult, felmértem a nappalit: hamisítatlan jómódú otthon. A tehetősek domboldalán lakók házainál igényesebb, a gazdagok hegyoldalán lévőknél kevésbé fényűző.

A Földbolygón az átlagos jövedelműek a síkvidéken, a szegények a lapvidéken laknak. Ez a vagyon szerinti lakóhelyfelosztás a Földbolygón.

Nagyapám mesélte, amikor ő gyerek volt, még voltak országok meg országhatárok, és több időbe tellett eljutni egyik országból a másikba, mint most egyik bolygóról a másikra. Akkoriban az autók nem suhantak, hanem kerekeken gurultak. Azt is mondta, hogy a különböző országok hazafiai más-más nyelvet beszéltek, s nehezen vagy sehogyan sem értették meg egymást. Azt is tőle tudom, hogy akármilyen más is volt a világ az ő gyerekkorában, szegények és gazdagok akkor is voltak.

Aztán nagyapa úgy tett, mintha megpödörné a nem létező bajuszát, és azt mondta.

– Hiába változik, a világ mindig ugyanaz marad.

Hogy ez mit jelent, máig sem értem, de azt tudom, hogy ez nagyon fontos mondat. A legfontosabb, amit valaha is mondott a nagyapám.   

Nicole nappalijában volt egy fényképtartó, amelyet úgy állítottak be, hogy öt másodpercenként váltson képet. Így megismerhettem Nicole férjét, néhány barátjukat, és valószínűleg a szüleiket. Gyerekről készült felvételt egyet sem láttam, vagyis Nicole-ék még el sem kezdték az elvárt legkisebb gyerekszám teljesítését. Ez fontos információ volt, amelyhez anélkül jutottam hozzá, hogy kérdéseket tettem volna fel, vagyis egy csomó időt nyertem. Az üzlet nyélbeütéséhez elengedhetetlen az információgyűjtés – hivatalos nevén az igényfelmérés –, viszont rengeteg időt vesz igénybe.

– Ha minden érthető – mondtam Nicole-nak –, akkor derítsük ki, hogy a hét főbűn közül melyik a legesélyesebb arra, hogy elkövesse. Ha megengedi, felteszek néhány kérdést, amelyek közelebb visznek minket ahhoz, amit tudni szeretnénk.

A beszélgetés elején sok nyitott kérdést kell feltennem ahhoz, hogy megnyíljon az ügyfél, és megossza velem a gondolatait. A jó nyitott kérdés az, amikor a válaszadó szabadon asszociálhat, előbb-utóbb mégis egy számára fontos dologra összpontosít. Nekem a fókuszálás irányát kell figyelnem, hogy a következő nyitott kérdésem valamennyire szűkítse a kört. Később már csak zárt kérdéseket használok: pontosítót, eldöntendőt, alternatívot vagy szuggesztívet, esetleg tükrözőt.

Így visszagondolva hihetetlen, hogy kezdőként mennyit szenvedtem! Képtelen voltam kézben tartani a beszélgetés irányítását, és az ügyfél az asszociációival olyan messzire szállt, hogy az üzlet megkötésére esélyem sem volt. Azóta rengeteget fejlődtem, leginkább a saját magam kárán, mert nemigen akadt a cégnél olyan kolléga, aki átadta volna a tudását: vagy azért, mert nem volt mit, vagy az irigység tartotta vissza. Aztán persze olyan is akadt, aki segített, kedvesen, önzetlenül, de ebből volt kevesebb. Én sem segítek az újaknak, kivéve, ha kérik, hogy segítsek. Ám ez egyre ritkább. Manapság a tudattal rendelkezők egy nagyon fontos kapcsolattartási formától estek el azáltal, hogy elfelejtették, hogyan kell kérni.

Talán a negyedik kérdésre nyílt meg Nicole, s onnantól csak úgy ömlött belőle a szó, alig győztem hallgatni. Csinos pofikája kivörösödött az igyekezettől, annyira akarta, hogy jól feleljen.

Az első öt mondatából tudtam, hogy a bujaság az, ami ellen eredménytelenül küzd. Ez határolta be az egész létét, bár ő azt hitte, hogy a torkosságról beszél.

A Bűn és Következményei Zrt. ugyan a hét főbűnhöz alakította a szolgáltatásait, anélkül, hogy ennek bármi köze volna a valláshoz. A főbűnökhöz is nagyjából csak annyi, hogy a nevüket használta. A cég olvasatában a kevélység magában foglalta a nagyképűséget, a dicsekvést, mások lenézését, megbántását, a túlzásokat. A fösvénységbe beletartozott a kapzsiság, a harácsolás, az önzés, a lelketlenség. A bujaság nemcsak a szexuális túlkapásokra vonatkozott, hanem az egyéb élvezetekre is. Irigység összefoglaló néven szerepelt a káröröm, a tiszteletlenség, a békétlenség, a hazudozás, a viszályszítás. A torkosság a mértéktelen evésen, iváson túl a féktelenséget, a javak habzsolását, vagyis általában a mértéktelenséget jelentette. A harag önmagán kívül bosszúvágyról, sértődékenységről, önzésről, megtorlásról szólt. A jóra való restség pedig bárminemű lustaságot, henyélést, dologtalanságot, nem cselekvést magában foglalt.

– Köszönöm, hogy megosztotta velem a félelmeit – mondtam Nicole-nak. – Most vegyük át újra, milyen szolgáltatásokról van szó, nehogy félreértsük egymást. Tegyük fel, hogy ön a bujaságban látja a legnagyobb csábítást, vagyis ennek a főbűnnek adja a legtöbb esélyt, hogy elköveti. Ez esetben az a teendője, hogy a bujaság megbánására biztosítsa magát. Hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? Kötünk most egy szerződést, aminek fejében ön havi rendszerességgel egy bizonyos összeget fizet a zrt.-nek. És ha beigazolódik a félelme, és valóban a bujaság bűnébe esik – ez az ön esetében egészen pontosan azt jelenti, hogy megcsalja a férjét –, és ezt ön megbánja, mi értékeljük a bűnbánatát, és egy nagyobb összeggel jutalmazzuk. A megbánásnak nyilvánosnak kell lennie, értem ezalatt, hogy a kedves férje és néhány tanú előtt kell megtörténnie. Természetesen, ha ön a megbánást követő öt éven belül elválik a férjétől, vagy különélést kezdeményez, a jutalom nem illeti meg, hiszen a megbánás nem volt őszinte, mivel nem a férjével akarja folytatni az életét. Ha a nyilvános megbánás következményeként netán a férje hagyná el önt, az ön számára kifizetett vigaszdíjat a férje kötelessége lesz visszaszolgáltatni cégünknek, mivel az ön töredelmes bűnbánata nem hatotta meg, vagyis nem élt a bűnbocsánat lehetőségével.

Néhány másodpercre elhallgattam, hagytam, hadd eméssze meg a hallottakat. Aztán folytattam.

– Persze a bűn bocsánatának elutasítására is lehet velünk szerződést kötni. Ha az ön férje képtelen megbocsátani önnek, rendszeres havidíj befizetése ellenében nem várjuk el, hogy visszaszolgáltassa nekünk a bűnbánatért önnek kifizetett jutalmat. És persze az egész fordítva is létrejöhet. A férje köt szerződést a bűnbánat megjutalmazására, ön pedig a bűn meg nem bocsátására.

– Értem – csillant fel Nicole szeme, és már biztos voltam benne, hogy négy szerződést kötök velük. – A nyilvános bűnbánatnál kik a tanúk?

– Ha ön a bűnbánó, akkor tanúként jelen van a kedves férje, egy jogászdoktor és egy szakértő a cégünktől, valamint egy független megfigyelő.

– Mennyi havidíjat kellene fizetnünk, hogy a férjemmel együtt bűnbánatra és bűnbocsánatra is biztosítva legyünk?

Ennél a kérdésnél húzok egyedül hasznot a külsőmből. A cég tól-ig határokat ad meg, és a kollégáim nemigen mernek a -tól fölé menni, mert az is hatalmas összeg. Én viszont az összes hófehér fogamat rávillantom az ügyfélre, és az -ig összeget mondom. A havidíj megnevezése előtt újra hangsúlyozom a szolgáltatás előnyeit és a bűnbánatkor esedékes egyösszegű vigaszdíj elképesztő nagyságát.

   Mondhatnék kevesebbet is, ám sosem engedek az árból. Ha fele a havidíj, fele a vigaszdíj is, no meg a jutalékom.

– Önnek igaza van – szoktam mondani az ügyfélnek –, ez nem kis összeg. Ezzel együtt én azt mondom, amit cserébe kap, a biztonság, a nyugodt alvás, a megtisztult lelkiismeret, s a lehetőség a bűnbánat megjutalmazására, ennél sokkal többet ér.

Rövid hatásszünet után így folytatom.

– És ha ezt ön is így gondolja, kérem, ajándékozzon meg a mosolyával.

Kivétel nélkül visszamosolyognak rám. Ahogy most Nicole is. Most már csak azt kell megelőznöm, hogy felajánlkozzon. 

– Még ma este átküldöm a szerződéseket az e-mailjére – álltam fel, hogy távozzak. – Önnek és a férjének csupán annyi a dolguk, hogy ellássák az elektronikus aláírásukkal. Cégünk a díjat automatikusan leveszi a számláikról.

– Maradjon még – nyújtotta ki felém a kezét Nicole.

Egyértelmű volt a felajánlkozása, megsértettem volna, ha nem veszek tudomást róla.

– Maga nagyon csinos nő, Nicole, épp a kedvemre való. – Határozottan beszéltem, hogy ne legyen kedve vitatkozni. – Ezzel együtt mi néhány órára sem alkothatunk egy párt, ugyanis a Bűn és Következményei Zrt. szabályzata nem engedi az ügyféllel folytatott viszonyt. Én a munkámtól, maga pedig a jutalomtól esne el, ha a velem való viszony bűnét bánja meg. Ugye maga szerint sem éri meg?

Ha erre azt felelné, „De igen!”, csapnivaló volt az igényfelmérésem, és valamit nagyon félreértettem. Ez ugyanis szuggesztív kérdés, amelyet a szakma egy olyan vén rókája, mint én, csak akkor tesz fel, ha tudja, hogy a válasz az rá, amit hallani szeretne. 

Fellélegeztem, amikor Nicole azt mondta, „Persze, hogy nem!”  

Az öcsém egyszer azt kérdezte.

– Mi van, ha a férj és a feleség összejátszik, és csak hazudják, hogy bujaság bűnébe estek?

– Egy fillért sem kapnak. Nem hiába van a cégtől szakértő a tanúk között. Kivizsgálja az esetet, és ha csupán álbujaság, biztos, hogy kideríti. Egyébként kár leragadnunk a bujaságnál. Ez csupán a harmadik leggyakoribb szerződésfajta, a pálmát az irigység viszi el. Gondoltad volna? Persze minden esetben csak akkor fizetünk, ha a megbánás azelőtt történik, hogy fény derülne a bűnre.

*

Sok bűnöm van, rengeteg. A kevélység nem tartozik közéjük, ezzel együtt szemrebbenés nélkül állítom, hogy jó üzletkötő vagyok. Az egyik legjobb. Nyeremény a cégnek és nyeremény az ügyfeleknek is. Korrekt vagyok. Csak arra a bűnre kötök szerződést, amelynek az igényfelmérés alapján a legnagyobb az esélye, hogy az ügyfél egyszer majd elköveti. A kollégáim gyakran figyelmetlenek, és emiatt félrevezetik a klienseket: például restségre kötnek szerződést, holott az irigység az, amellyel küzd. Amikor aztán elköveti az irigység bűnét, és később megbánja, természetesen nem fizetünk, és a megrendelő becsapva érzi magát. Kígyót-békát kiabál a cégünkre, hogy hiába fizette a magas havidíjat, holott a Zrt vétlen: az ügyfélre leselkedő kísértés megítélésében az üzletkötő volt ügyetlen. (Illetve a tanácsadó, merthogy a kollégák így hívatják magukat.)

Amikor a céghez kerültem, utánanéztem, mi az, hogy bűn. Nem a főbűnök, hanem általában a bűnök. Azt derítettem ki, hogy a bűn olyan cselekedet vagy mulasztás, amit egy adott erkölcsi norma tiltottnak vagy elmarasztalandónak tart. Vagyis a bűn egy erkölcsi-filozófiai fogalom, amely valamely erkölcsi előírás megszegését jelenti.

A nagyapám szerint a legnagyobb bűn az istenkáromlás. Az ő és a kortársai életében minden bűnnek volt vallási felhangja. Ma a bűnnek nincs köze a valláshoz, csupán a rossz, a helytelen szinonimája.

Nagyapa azt mondta, az istenkáromlás halálos bűn. Azt is mondta, hogy a halálos bűnök mások, mint a főbűnök. A halálos bűnök megbocsáthatatlan bűnök, míg a főbűnök megbocsáthatók; az igazi veszélyük abban rejlik, hogy hajlamossá tesznek más bűnök elkövetésére, és az általuk gerjesztett egyéb bűnök elszaporodását idézik elő. A nagyapám istenfélő volt, és soha nem vette hiába szájára az Úr nevét.

Ma már nem tudunk mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal, mint istenfélő, istenkáromló. Hacsak nem a nagyapjuk közelében nőttek fel, a korosztályom nem is érti, mit jelentenek. Én értem, bár nem használom.

 Az én főbűnöm a fösvénység. A megszerzett javakhoz való rendíthetetlen ragaszkodásom. Jó üzleteket kötök, ebből következően jól keresek. Ám a hat év során, amióta a cég munkatársa vagyok, egy fillért sem költöttem a keresetemből, mind ott várakozik a számlámon. Szép summa. Ha a gazdagok hegyoldalán nem is lakhatnék, a jómódúak domboldalán mindenképp. Ám én a síkvidéken élek az apámmal és az öcsémmel. Mindig is itt éltem. És a nagyapám is itt élt. Már akkor itt éltünk, amikor a tudattal rendelkezők nem az anyagi javaik alapján osztoztak meg a domborzati viszonyokon. 

Nagyapám szerint akkor kezdte el rágni a féreg az embert, és azóta nevezi magát tudattal rendelkezőnek, amikor az első műbolygót elkészítették. Nem tudom, milyen féregről beszélt a nagyapám, de érzem, hogy rág.

Amint már mondtam, a cégtől kapott pénzhez nem nyúlok. De nem az apám tart el. Engem a nők tartanak el. Emiatt tart az apám gátlástalannak és lelkiismeretlennek, holott nem vagyok az. Csupán praktikus. Nem hagyom veszendőbe menni az egyetlen értékemet. A nagyapám szálfatermetű parasztgazda volt, az apám vékonyabb dongájú városi ember. Anyám a magas rangú felmenőivel dicsekedett, nem tudom, igazat beszélt-e. Egyikük se vitte sokra, és én sem fogom. De a külsőmben rejlő lehetőséget veszni nem hagyom. Nem tudom, kinek, minek köszönhetően lettem ilyenné, amilyen vagyok. A hajam napszítta szőke, a szemem barna, az orrom egyenes, az ajkam telt, a fogaim épek és hófehérek, a bőröm hibátlan. A vállam széles, a lábam hosszú, és bár keveset sportolok, izmos vagyok. A cégnél az elektronikus felvételi adatlapomon ez áll: „Kellemes orgánumú, gyönyörű férfi. Alkalmazása feltétlenül ajánlott”.

E jellemzés miatt döntöttem úgy, hogy máshol is szerencsét próbálok. Nem árt két lábon állni. Megtartva a Bűn és Következményei Zrt.-nél az üzletkötői állásomat, jelentkeztem a Céhbe. Felvettek.

*

Anya barátnője volt az első szeretőm. Kár, hogy vége lett. Sosem éreztem olyan biztonságban magamat, mint mellette.

Anyát és a húgainkat látogattuk meg a Boldogságbolygón az öcsémmel. Anya ekkor már a negyedik éve volt bolboha, apa gondjaira hagyva az öcsémet és engem. Akkoriban azt gondoltam, anya hős: feláldozta magát értem és a többi fölboháért. Akkoriban azt gondoltam, hogy bár elhagyott, az anyám szeret engem.

Már létezett a Hobbibolygó, az elsőként legyártott műbolygó, és az Élvbolygó is, amely a második. Anya azt ígérte, a születésnapomon elkísér a Hobbibolygóra, hogy kiválaszthassam azt a sportot, amit aztán a Földbolygón űzhetek. A Földbolygón csak egy adott klub tagjaként lehet sportolni, ám horribilis összegbe kerül a belépés. A Hobbibolygón viszont tagság nélkül lehet kipróbálni a sportokat, s csak aztán kell fizetni belépőt. Úgy gondoltam, a Hobbibolygón ingyen kipróbálok néhány sportfajtát, és amelyik megtetszik, abba a klubba lépek be otthon.  

Hétéves voltam, amikor kihelyezték a Hobbibolygót. Nagyapával együtt figyeltük a tévében a műveletet, ám ő egyáltalán nem lelkesedett.

– Valami kehe van ezzel az egésszel – mondta. – Isten ellen való vétek, hogy fogja magát az ember, és olyan életteret buherál magának, amilyet az Úr teremtett neki. Baj lesz még ebből, meglátod.

A Hobbibolygóban még nem volt pénz. Az telepedett le ott, aki akart, nem kellett fizetni a hobbohaságért. Apa szerint a főnik első és egyetlen jótette volt a Hobbibolygó kihelyezése az űrbe.

Tulajdonképpen menedéknek készült, kiútnak a Földbolygón tarthatatlanná vált dzsungelből, a beszűkült életlehetőségekből. Az ökológiai lábnyom ugrásszerű megnövekedése volt a kényszerítő erő a kiútkereséshez. Az ökológiai lábnyom az az élettér, amely egy meghatározott számú népességet meghatározott életszínvonalon végtelen ideig képes eltartani. Azt jelzi, hogy az adott gazdasági tevékenység és kultúra mekkora terhelést jelent a természetre. A főnik tana szerint az ökológiai lábnyom 1961-ben 0,88 hektár/fő volt. Ez 2011-re 2,2 hektár/főre emelkedett, míg a biológiai kapacitás, tehát az eltartó képesség csupán 1,8 hektár/fő volt. Vagyis az ökológiai deficit 2011-ben 4 hektár/fő. A Hobbibolygó kihelyezésekor az ökológiai deficit már 13 hektár/fő.

A Hobbibolygó elkészítése életmentő tett volt, ugyanakkor hatalmas kihívás a tudósoknak: elfogadható életfeltételeket kellett teremteni.

Ennek érdekében egy réges-régi kísérlethez nyúltak vissza, amelyet annak idején Bioszféra 2-nek hívtak. A Bioszféra 2 lényege az volt, hogy egy, a környezetétől hermetikusan elzárt, 1,27 hektár területű laboratóriumban mesterséges ökoszisztémát hoztak létre: erdőt, mocsarat, tavat, sivatagot, szavannát, óceánt, belterjes gazdaságot és nyolc fő számára életteret, akik két évre beköltöztek ebbe az üvegházba, ahová kívülről csupán a napfény juthatott be. Aztán másfél év elteltével be kellett avatkozni a rendszerbe, mert a tudósok élete veszélybe került: az oxigénkoncentráció 21-ről 14 százalékra csökkent. Vagyis a Bioszféra 2 kísérlet megbukott, ám a Hobbibolygó megálmodói okultak a hibákból, és életképes rendszert hoztak létre.

A Hobbibolygón voltak édesvizű folyók és tavak, trópusi esőerdők, fenyvesek, lombhullató erdők, dombok és hegyek, óceán korallzátonyokkal, lakótelepülések a sokmillió tudattal rendelkező számára, valamint rengeteg szabad terület a különféle hobbik gyakorlására.

Voltak pályák a labdajátékok kedvelőinek, vizek a vízi sportokat űzőknek, erdők-mezők a túrázóknak, és minden más kedvtelésnek a megfelelő hely. Nemcsak az elkészítése, a Hobbibolygó kihelyezése sem volt egyszerű. Némely kondíciói megegyeztek a régi korok űrállomásainak kihelyezésével, csakhogy ez nem űrállomás, még csak nem is űrváros, hanem űrbolygó volt.

A közlekedés a Földbolygó és a többi bolygó között a mai napig űrkompokkal történik. Az űrkompok két legfőbb tulajdonsága a gyorsaság és biztonság. Vannak kicsi űrkompok, néhány fő szállítására, ezek többnyire űrtaxiként üzemelnek, és vannak nagyok, amelyek menetrend szerinti járatain több száz utazó közlekedik. Én az űrtaxit szeretem jobban. Nincs kötve indulási időhöz, s ha úgy akarom, órákat vár rám. Persze lényegesen drágább, mint a menetrend szerinti járatok, de nagyjából ez az egyetlen luxus, amire költök.

A fizetőeszköz neve minden bolygón pénz: a Földbolygón földpénz, a Hobbibolygón hobbipénz és így tovább, ám pénz csak virtuálisan létezik, megfogni, megszagolni, mint apám tette a Hűségéért kapott oklevéllel, nem lehet.

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

1.

A családomból csak apám, az öcsém és én élünk a Földbolygón. Anyám, a húgaim és néhány más rokon szanaszét szóródtak a Mindenségben: ki identitása, ki jelleme vagy érzelmi töltése, ki a hobbija szerint választotta a bolygót, ahol élni akart. Születni azonban mindenkinek a Földbolygón kell, ez törvény. Az egyetlen törvény, amely lakóhelyétől függetlenül minden tudattal rendelkezőre vonatkozik.

Anyám a húgaimmal a Boldogságbolygón élt. Ők sosem jöttek hozzánk, ám az öcsém és én gyakran meglátogattuk őket.

A Boldogságbolygó volt sorrendben a harmadik mesterséges planéta.

A műbolygókat azért hozták létre, mert a Földbolygón túlzsúfolttá vált az élet. Amikor elkészült egy új műbolygó, a munkaadók hét napra szabadságra küldtek minden tudattal rendelkezőt, hogy figyelhessék a műbolygók előnyeit bemutató reklámokat. Ilyenkor én az egész hetet arra szántam, hogy azt tegyem, amit tenni szeretnék.

Egy alkalommal például felástam a nagyapám kertjét. (Régen, még a nagyapám életében szőlőskert volt. Apám nem értett a szőlőműveléshez, kedve sem volt hozzá. Az öreg halála után kivágatta az összes tőkét, a támasztókarókat eladta.) Két ásót törtem el munka közben, de megérte. Amikor végeztem, beültettem facsemetékkel.

Emlékszem, nagyapám azt mondta, a tölgy nemes fa, és ha megnő, a lombja menedéket ad nemcsak a nap, hanem az eső elől is. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lassan terebélyesedik. Az akácfa lombjának árnyéka nem sokat ér, ám gyorsan növekszik, akár esőben a gomba. Így aztán a felásott kert felét tölgy, a másik felét akáccsemetékkel ültettem be. Mire végeztem, letelt az új műbolygó reklámozásának idejére kapott szabadságom, a csemetéket a kertgondozóra bíztam. Ügyes szerkentyű volt. Figyelte a fásított terület egészét, és minden egyes csemetéről naponta laborjelentést készített. Amelyik fácska szomjazott, azt megöntözte, amelyik tápanyagra vágyott, azt megtrágyázta. A fákat több jogszabály védte, mint a tudattal rendelkezőket, és a betartatásuk is szigorúbb elbírálás alá esett. Ha például egy újonnan ültetett csemete elhalt, mert a figyelőrobot rosszul gondozta, kártérítés járt a fa tulajdonosának.

A betegsége előtt nagyapám kora tavasztól késő őszig mindennap kiment a szőlőbe. Ha másért nem, körülnézni, mint a többi szőlősgazda, mert akkoriban még volt élet kint a szőlőhegyen. A három kilométeres utat a házunktól a pincéig nagyapám gyalog, én biciklivel tettem meg, naponta többször is.

A gazdák szép sorban elvégezték az aznapra tervezett munkát, aztán összegyűltek a nagyapám pincéje előtti nagy tölgyfaasztal köré borozgatni. Én hallgattam, mit beszélnek, közben pedig rajtra készen álltam a biciklimmel, mert hol egy vekni kenyérért, hol egy tábla szalonnáért küldtek vissza a faluba anyámhoz, vagy valamelyik gazda feleségéhez. Kint a szőlőben sosem mutatkoztak az asszonyok, őket nem vonzotta ez a fajta élet.

Nagyapám generációja volt az utolsó, amely a szőlőhegyen élte az életét. Hogy miért nevezték hegynek azt a majdnem sík területet, senki sem tudta. Talán régen volt ott valamiféle dombocska, ami aztán a műveléstől elkopott, elfogyott, lapállyá zsugorodott, ám a környék lakóinak szavajárásában hegyként élt tovább.

Nagyapám generációja volt az utolsó, amely egyedül a Földbolygót ismerte el életterének.

Kilencéves voltam, amikor meghalt az öreg. Abban a kilenc évben, amíg ide-oda cikáztam a biciklimmel a falu és a szőlőhegy között, boldog voltam.  

*

– Fiacskám! – szólított meg anyám. Képtelen voltam megszokni a mesterkélt mosolyát.

Anyán semmi sem volt valóságos: se a mosolya, se a hangja, se a kedvessége, de még a bolygó sem, amelyen élt. Nem értettem, miért utazom el mégis újra hozzá.

A Boldogságbolygón mindenki mosolygott, holott nem volt rá törvény, hogy kötelező a vidámság. Ahogy arra sem, hogy babakék és babarózsaszín ruhákat hordjanak, soha ne emeljék fel a hangjukat, és hogy a halált és a betegséget szalonképtelen szavaknak tartsák, és még suttogva se mondják ki.

A Boldogságbolygón a bolbohák voltak az állandó lakosok – Boldogságbolygó hazafiak –, nők, férfiak, gyerekek.

– Apa szeretné, ha hazajönnél – mondtam.

– Én bolboha vagyok. Itt van az otthonom – felelte anyám rendületlen kedvességgel.

Úgy láttam, a szokásosnál is mesterkéltebb a mosolya.

Apa szereti anyát. Nem érdekli, hogy elhagyta, és nem érdekli a mesterkéltsége sem. Egyszer hallottam, amikor az öcsém megkérdezte tőle, miért szereti anyát, mire apám azt felelte:

– Szeretem, mert szeretem.

Akkor még nem tudtam hová tenni a válaszát, most már sejtem. Apa úgy vélte, a szerelemnek nincs különösebb oka vagy magyarázata, nem lehet kiérdemelni, sem kikövetelni; egyszerűen csak megtörténik velünk.

Apám az a fajta Földbolygó hazafi, akit régi vágásúnak mondanak. Én is fölboha vagyok, vagyis Földbolygó hazafi, nem Utas, de én közlekedem az égitestek között, ellentétben apámmal, aki még soha nem hagyta el a bolygóját. Elismerő oklevelet is kapott érte a főniktől, a Főnök Intéző Központtól.

A Főnök Intéző Központban nem kedvelik az Utasokat. Az Utasok egyik bolygón sem hazafiak, nincs állandó lakóhelyük, és folyton úton vannak az égitestek között. Kilógnak a sorból, és hajlandóságot sem mutatnak rá, hogy valaha is hazafiakká váljanak. Velük szemben a törvényeket is lehetetlen érvényesíteni, mert egy-egy bolygó törvényei csak az adott bolygón élő hazafiak életét szabályozhatják.

Amikor apa megkapta a Hűségért elismerő oklevelet, melyet nagy megtiszteltetésként postai levélben küldtek neki a Főnök Intéző Központból, és amelyet egyenruhás postás kézbesített, megszagolgatta a borítékot meg az oklevelet, aztán az orrom alá dugta.

– Szeretem a papír szagát – mondta –, az ifjúságomra emlékeztet. Érzed, milyen finom?

Én szófogadóan megszagoltam, nem találtam kellemesnek.

– Poros – mondtam.

Apa újra megszagolta. Lassan, élvezettel szippantgatta, még a nyelvével is megnyalta. Aztán darabokra tépte, és a fecniket beszórta a szemétégetőbe. 

– Miért? – kérdeztem sután. Ritkán tettem fel kérdéseket az apámnak. 

– Ez az oklevél képmutatás ‒ felelte. ‒ A főniknek nem érdekük, hogy hűséges legyek, ők a hűtlenségből élnek. A műbolygókban rengeteg pénz van. Ma ez a legnagyobb üzlet, és műbolygót csakis a főnik gyártathatnak. Ha mindenki hűséges fölboha volna, mint én, mit kezdenének a kizárólagos műbolygó gyártató jogukkal?

A tanodában azt tanították, hogy a főnik tudják, mit miért tesznek, és a hivatalba lépésükkor az igazságra esküsznek fel. Mégsem ezzel érveltem, hanem anyával.

– Anya szerint a hűség fontos ‒ mondtam. ‒ Amióta a Boldogságbolygón él, ő ugyanolyan hű bolboha, mint amilyen hűséges fölboha te vagy. Soha nem hagyja el a bolygóját.

– Engem ellenben elhagyott – felelte apám. – És téged meg az öcsédet is.

A tanodában azt hallottam, hogy műbolygók nélkül megoldhatatlan lenne az élet a Földbolygón, mert nem férnénk el. Anya tehát áldozatot vállalt a Földbolygóért, amikor bolboha lett, és a húgaimat is bolbohává tette.

– A főnik szerint anya hős – mondtam. – Engedi élettérhez jutni a fölbohákat.

– És arról mit mondanak a főnik, hogy ha már úgyis sokan vagyunk fölbohák, miért emelték családonként ötre az elvárt legkisebb gyerekszámot?

Nem tudtam mit felelni. Azok a családok, amelyek teljesítik az elvárt legkisebb gyerekszámot, többféle kedvezményt kapnak. Persze családon kívül is lehet gyereket szülni, az is számos kedvezménnyel jár.

Mára az elvárt legkisebb gyerekszám hatra emelkedett.

*

Az Igazságbolygó volt az ötödik műbolygó; elkészíttetése megosztotta a főniket. A legyártatás ötlete lakossági kezdeményezésre indult, majd népszavazás döntötte el, hogy legyen-e.

Hírközlő e-mailjeimből úgy értesültem, hogy a Főnök Intéző Központban nem hiszik, hogy valaha is benépesül. Én sem hittem. Ennek ellenére érdeklődve figyeltem az eseményeket, a hírek fogadását az Igazságbolygóval kapcsolatos információkra állítottam, és minden érkező levelet elolvastam.

A nyomásnak engedve végül elkészült az Igazságbolygó, és az előrejelzéseket semmibe véve mára ez a legsűrűbben lakott műbolygó. Ez önmagában is elég meglepő, ám van még más is: az igbohák között sokkal több a nő, mint a férfi. Nem gondoltam, hogy ennyire fontos a nőknek a hazugság nélküli élet.

Csupán látogatóként jártam ott, mégis úgy vélem, a Földbolygón kívül ez az egyetlen bolygó, ahol élni tudnék. Persze meglehet, az is hozzájárul, hogy Ana az Igazságbolygón él.

*

– A 14:00 tökéletes lesz. Akkor holnap – mondta az ügyfél az iPhone-ban.

A cég szabályrendszerében az szerepelt, hogy az iPhone-t videotelefonként használni kifejezetten kerülendő. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy tilos, ám a tiltás régóta nem szerepelt a szalonképes intézkedések között. A cég ezzel a szabállyal a kevésbé jóképű üzletkötőit védte: amikor az ügynök a helyszínre ér, a külseje már csupán másodlagos, hiszen akkor már bevetheti kommunikációs és meggyőző képességét, felkészültségét.

Beálltam a céges autóba, és elindultam egy aznapra megbeszélt találkozóra. Útközben már bántam, hogy nem a saját kocsimat használtam. Az ügyfél messze lakott, a cég autóit meg egyébként sem kedvelem. Egyszemélyesek és ülés nélküliek, ráadásul ha beállok a kormányhoz, a legmagasabbra kell állítanom a tetőt, hogy elférjek. A saját autóm kétüléses, így a másik ülésre rápakolhatom a régimódi, nagyképernyős iPademet, amelyen a jegyzeteimet tárolom, és amelyet prezentációra is használok.

Az asszony, akivel a találkozóm volt, a jómódúak domboldalán lakott. Az időpont egyeztetésekor azt kértem tőle, hogy a férje is legyen jelen a tárgyaláson.

Csengettem, és amikor a nő kaput nyitott, előírásosan felé nyújtottam az e-igazolványomat, hogy ellenőrizhesse, valóban az vagyok, akinek a nevére az igazolvány szól. Annak ellenére tettem így, hogy tudtam, akkor is behívna, ha a Kitaszítottak Szövetségétől jöttem volna. Amint meglátott, a szeme a meglepetéstől elkerekedett, aztán megigazította a frizuráját, és szélesre tárta előttem a kaput.

– Jude Barker üzletkötő vagyok, a Bűn és Következményei Zrt.-től jöttem – mondtam, és újra a látóterébe toltam az igazolványomat, kinagyítva.

A kollégáim e-igazolványában tanácsadó szerepel foglalkozásként, én viszont kiharcoltam a cégnél, hogy üzletkötőként jegyezzenek be. Én nem akarok úgy tenni, mintha csakis az ügyfelek érdekét tartanám szem előtt és tanácsokat osztogatnék. Én a magam és az ügyfeleim érdekeire egyaránt figyelve kínálok üzletet. Méghozzá jó üzletet, s erre bármelyik ügyfél mérget vehet.

A jegyzeteimből tudtam, hogy az asszonyt Nicole-nak hívják, azt pedig láttam, hogy harmincas, csinos, gömbölyded. Bevezetett a nappaliba, hellyel és teával kínált.

– A kedves férje csatlakozik hozzánk? – kérdeztem reménykedve.

– Dolgozik – felelte.

Már biztos voltam benne, hogy hosszú délelőtt elé nézek.

– Hallott már a cégünkről, Nicole? – tettem fel az első kérdést.

– Persze, hallottam – felelte, és én reménykedni kezdtem, hogy rövidre zárhatjuk a tárgyalást. Csak hogy Nicole meggondolta magát.

– Azért csak mondja el. Olyan szép a hangja.

Nekifogtam elmondani, mi a cég profilja, és Nicole helyes kis arca egyre érdeklődőbbé vált.

Aznap, amikor beálltam a céghez, és este otthon vázoltam apámnak, mivel foglalkozom, ő azt mondta.

– Ez badarság. Nem hiszem el, hogy bárki pénzt adjon ki ilyesmire. Egyébként is lejátszották már ezt egyszer. A tanodában azt tanították, hogy volt idő, amikor gátlástalan papok búcsúcédulákat árultak jó pénzért, és elhitették a hívőkkel, hogy általuk bűnbocsánatot nyernek, így biztos helyük lesz a mennyországban.

– Én nem búcsúcédulákat osztogatok. Én azt kínálom fel, ha valaki elkövet egy bűnt, aztán megbánja, meglesz a jutalma. Aki meg nem követ el semmi bűnös dolgot, annak az a jutalma, hogy nincs mit megbánnia.

– És ha én most azt gondolom, hogy szívesen kitekerném annak a nyakát, aki ezt az egészet kitalálta?

– Gondolati bűnözés? – kérdeztem vissza az akkor éppen csak betöltött tizennyolc évem minden komolyságával. – Van rá mód, hogy megtedd. Ám ha megbánod, és ezt valami módon igazolod, megillet a jutalom.

Láttam apámon, szeretne hozzáfűzni valami elmarasztalót, végül nem tette. Inkább azt mondta.

– Járj szerencsével!

– Köszönöm ‒ feleltem, és indultam kifelé a konyhából. Apám utánam szólt.

– És mit kezdesz az asszonyok vonzalmával? Ha rád néznek, gondolati bűnözőkké válnak.

– Kerülendő az ügyféllel folytatott viszony – mondtam meggyőződéssel. – Aki mégis megteszi, a jutaléka bánja.

*

– Az alapszolgáltatásunk a hét főbűn valamelyike elkövetésének megbánására vonatkozik – magyaráztam Nicole-nak. – Természetesen kiegészítő szolgáltatást is lehet kötni egyéb bűnök megbánásával kapcsolatosan, ám csak az alapszolgáltatás megkötése esetén. Érthető, amit mondtam?

Ezt a kérdést mosolyogva szoktam feltenni az ügyfeleknek. Nicole-ra nem mertem rámosolyogni. Amúgy se vette le rólam a tekintetét, ha még mosolygok is, estig sem szabadulok.

Huszonhat éves vagyok. Volt időm megszokni, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre. Nem örülök neki, és nem is átkozódom miatta. Anya szerint isten adománya a külsőm, apa szerint az ördögé. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Egyelőre én az előnyeit kamatoztatom, a hátrányait pedig igyekszem kézben tartani.

Folytatás következik