Author Archives: Ákody Zsuzsa

Egy a ráadás

Kedves Naplóm!

Tudod, van nekem egy kedvenc színésznőm, úgy hívják, Czakó Julianna. Illetve Julcsi, ahogy mi hívjuk, vagyis Juli, ahogy most már a nagyérdemű ismeri. Ő a gyerekkori barátnőm lánya. Tartalmas miskolci évek után ebben az évadban már férjével, Görög Lászlóval együtt a Thália Színház társulatát erősítik.

Julcsit évekkel ezelőtt is láttam már a Tháliában, Moliere Dandin György című darabjában ő volt Angyalka, a “megcsúfolt férj” felesége, de az az előadás még a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka volt. Másodszor a Ványa bácsiban (pontosabban a Ványa bában) láttam a Thália színházban Jelena szerepében. Ványát Görög László alakította.

Kuriózum számomra minden olyan előadás, amelyben a művészházaspár együtt játszik. A My Fair Ladyben és a Három nővérben izzott körülöttük a levegő. (Czakó Juli mint Eliza Doolittle, illetve Mása, Görög László mint Higgins professzor, illetve Versinyin alezredes.) A Tótékban mindketten szenvedélyes emberek, csak míg Ágika szenvedélye gyermeki rajongás az őrnagy iránt, az őrnagy viszont háborodott elméje miatt a dobozgyártásra pazarolja a szenvedélyt. Ibsen Nórájához pedig sok-sok pluszt ad, hogy a színészházaspár játssza a darabbéli Helmer házaspárt.

Visszakövetve a felsorolt színházi előadásokat, rádöbbenek, hogy mindegyikben a női szereplő rajong a férfi szereplőért, amit aztán a férfi szereplő vagy viszonoz, vagy nem. Ez egy kissé sokkoló. (Nem áll szándékomban kitérni a művek társadalmi hátterére, ám az mégiscsak érdekes, hogy e drámák írói elképzelhetetlennek tartják, hogy ne a nő rajongjon a neki rendelt férfiért.) E drámaírói férfisovinizmusból üdítő kivétel Csehov Ványa bácsija, mert itt – megelégedésemre – Ványa rajong a gyönyörű Jelenáért.

A múlt szombati előadás volt a harmadik, amit Czakó művésznővel a főszerepben a Tháliában láttam. Úgynevezett könnyű műfajú a darab (habár sokan mondják, hogy ilyen műfaj nincs, ám ha mégis, akkor egyáltalán nem könnyű, sőt, a könnyű a nehéz), vígjáték, rengeteg poénnal, helyzetkomikummal és egy fergeteges tánccal. Julcsi sokoldalú művész, remek tánctudással és gyönyörű hanggal rendelkezik.

Julcsi édesanyja és a nagymamája mellett ültem a bemutatóelőadáson, zsebünkben a Julcsi által juttatott tiszteletjeggyel, a közelünkben Imre, valamint Julcsi édesapja ült.

Már a színházba vezető úton megbeszéltük, hogy a színház büféjében perecet mindenképpen veszünk. Én ugyan különösebben nem szeretem a perecet, ám hiszem és vallom, hogy a színházi büfében vásárolt perec hozzátartozik a színházi fílinghez, és egyáltalán nem örülök neki, ha a felvonás szünetében megközelítvén a bárpultot, azt hallom, hogy a perec sajnos elfogyott. Minthogy Julcsi nagymamája, Magit néni egyértelművé tette, hogy szeretne perecet, eldöntöttük, hogy túljárunk nézőtársaink perec utáni mohóságán, és nem a szünetben, hanem már az előadás kezdete előtt megvesszük a perecet. Így is tettünk, és össznépi megelégedésünkre szolgált, hogy rendelkezünk e színházi kellékkel.

Ezután, mivel hogy korán érkeztünk, és még jócskán volt időnk a kezdésig, ötös fogatunk teljes egyetértésben átsétált a Thália melletti kávébárba, mivel Imre úgy emlékezett, hogy ott a Ványa bá előadása előtt valami nagyon finomat ittunk. Csak épp arra nem emlékezett, mi volt az. És hiába igyekezett, a nagy forgalom ellenére készséges, sőt kifejezetten barátságos, jó kedélyű felszolgáló hölgyek segítségével sem tudta kideríteni. Ellenben összebarátkozott egy angol, ugyanakkor szingli korunkbeli hölggyel, akinek az asztalához Margit néni ült le, lévén, hogy az angol hölgy rendelkezett a kávéház egyetlen szabad székével.

Hogy honnan tudom, hogy a csinos angol nő – amely ugye Hofi Géza meglátása szerint nonszensz, hiszen Anglia azért szigetország, hogy az asszonyaik széles körben ne terjedhessenek el! – az életben is szingli, nem csupán kávéházi berkekben? Onnan, hogy az én drága párom a csekély angol tudásával rákérdezett. Ám hogy miért pont a szingliség érdekelte a hölgy előéletéből, az számomra is rejtély. Mindenesetre a hölgy ráharapott a dologra, és – szerintem – reményekkel telve visszakérdezett:

– Are you single too?

Vagyis hogy Imre is szingli-e.

No, ekkor léptem közbe én. Neked is be kell látnod, Naplóm, nem várhattam meg, hogy az én drágám netán igennel feleljen! Egyetlen hosszú lépéssel Imre mellett termettem, és folyékony magyarsággal közöltem a hölggyel:

– Nem az!

Ha a szavaimat nem is értette, az arckifejezésemet valószínűleg igen, mert némi csalódottsággal ránk nevetett.

Margit néni viszont azon rövid idő alatt, amit a kávébárban töltöttünk, olyan jól összebarátkozott a ladyvel, hogy amikor visszaindultunk a Tháliába, a lady öleléssel búcsúzott tőle.

Tehát vidám hangulatban érkeztünk vissza a színházba, és ez jó, mert bármilyen kacagtató is egy előadás, komor embert nehezen tud nevetésre késztetni.

Az Egy a ráadás című darabot az a Ray Cooney írta, aki a Miniszter félrelép címűt is (társszerző Tonny Hilton), és ez ugyebár nem rossz ajánlólevél. A “ráadás” Billy, vagyis az őt alakító Zayzon Zsolt személye körül bonyolódik, akire apja üzlettársa révén nagy örökség, no meg az üzlettárs gyönyörű lánya, Cynthia, vagyis Czakó Juli révén nagy szerelem vár. Az előadást Tasnádi Csaba rendezte, és Czakó Julin és Zayzon Zsolton kívül kellemes, nevetős perceket köszönhetünk Vida Péternek, Bede-Fazekas Szabolcsnak, Csarnóy Zsuzsannának, Tamási Zoltánnak, Sóvári-Fehér Annának, Nagy Viktornak, Jámbor Nándornak.

Mint általában a vígjátékokban, ebben sem a történet a fontos, hanem a szórakoztatás, és mi remekül szórakoztunk. És amikor Julcsi a hosszú, szőke hajával egy repdeső, habos ruhában megjelent, Ruttkai Éva szavai jutottak eszembe a Butaságom története című filmből, amint a francia színésznőt játszó Irina Petrescura mondja:

– Azt hittem, olyan, mint a kábítószer, és tessék, inkább vitaminra emlékeztet.

Nos, Julcsi a sugárzó fiatalságával abban a lila ruhácskában valóban olyan volt, mint a vitamin. Vitamin a szemnek és a szívnek, minden egyes testrésznek, mert aki látja és hallja, vitaminbombával, ifjúságszérummal töltődik fel.

Naplóm, ha teheted, nézd meg az előadást! Hiába múltak el netán feletted az évek, kacarászó ifjúként fogod elhagyni a nézőteret.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Egy kedves arc a múltból

Kedves Naplóm!

Öröm ért a minap. Először azt akartam írni, nagy öröm ért a minap, aztán az jutott eszembe, ha van nagy öröm, akkor bizonyára van kis öröm is. Aztán ezen a nyomvonalon haladva tovább, van nagyon nagy öröm és egészen kicsi öröm stb. És hogy jövök én ahhoz, hogy osztályozzam és minősítsem az érzést, amely feldobja a napomat, bearanyozza az óráimat, feltölti a ráncaimat, akár a botox?

Szóval öröm ért, mert egy gyermekkori ismerősömtől kaptam e-mailt. Az ő édesapja és az enyém már gyerekkorukban a közös szülővárosukban ismerték egymást. Aztán úgy a harmincas éveik közepén mindketten ugyanabba a városba költöztek a családjukkal, és onnantól a két család, az övék és a miénk rendszeresen összejárt, az ünnepeket is együtt töltöttük.

A két családfő vasárnap délelőttönként együtt járt próbára a városka híres fúvószenekarába, ahová később a cseperedő fiaik is velük mentek. És évek hosszú során át rituálévá tették a fenyőfa befaragást – aminek persze az asszonyok nem örültek felhőtlenül. 

Ez úgy történt, hogy szenteste délelőttjén ki ki fogta a saját karácsonyfatalpát (ez egy nehéz, fa kereszt volt, a közepén lyukkal) és fenyőfáját, majd a garázsunk előtt addig ügyeskedtek, farigcsáltak, míg a fenyők szilárdan álltak talpaikban. Ez persze nem pár perces művelet volt, gyakran fél délelőtt kitartott, hiszen akadt közben sok-sok megtárgyalni való, no meg öntözni is kellett a torkokat, nehogy a nagy munkában kiszáradjanak.

Ám a férfiak közös programjain felül a mi, akkor még öttagú és az ő, akkor még háromtagú családjaink közti összetartó erőt a feleségek tették oly szilárddá. Zsuzsa néni nyolc évvel volt fiatalabb az én anyámnál, ám ez egyiküket sem zavarta, igazi, mély barátság volt az övék. Amikor édesanyám beteg lett, Zsuzsa néni egy éven keresztül minden egyes hétközi nap meglátogatta, így próbálva elterelni a figyelmét a betegségről. (A hétvége a családé volt, mi, a távol élő gyerekek mentünk hozzá.)

Zsuzsa néni rendkívüli asszony, az a ritka fajta, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, legyen az felnőtt vagy gyerek. Szerettük. Kedvence volt a családunk minden tagjának.

A fiatalember, aki a minap írt nekem, az ő fiuk.

Tomi nem az én pajtásom volt, hanem a nálam hét évvel fiatalabb húgomé. Ők egyidősek voltak, ugyanabba az óvodába, aztán iskolába, zeneiskolába jártak. Jó kis páros lehettek ők ketten. Van egy fotó még óvodáskorúkból, amikor is biciklizés közben elestek, ám mindketten nevettek, bele a kamerába.

Aztán valamikor, az évszámot nem tudom, csak azt, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, Tomiék visszaköltöztek a szülők szülővárosába. Minthogy az én anyám már rég nem élt, az asszonyok összetartó ereje nem működhetett, s innentől többnyire csak a családtagjaink temetésén találkoztunk. Először Tomi édesapjának, Karcsi bácsinak a temetésén, aztán a húgomén, bátyámén, és utoljára az apám temetésén.

Több okból is örültem Tomi levelének. Az örömöm egyik forrása az volt, hogy kiderült, Tomi nyomon követi a munkáimat, olvassa a regényeimet, blogomat. Annak is örültem, örülök, hogy nem bánja, amiért az egyik könyvem epizód szereplője számára kölcsönvettem a családnevüket és némiképp a családi hátterüket. Kedves szerep és kedves szereplő, nekem mindenképpen az, és remélem, hogy az olvasók is így látják. És persze azt is remélem, hogy Tomi, a felesége és a nagylánya is így látja.

Minek örültem még Tomi levele kapcsán? Annak, hogy a sorai visszahoztak egy szeletet a múltból: anyám nevetését, a húgom kedves arcát, a bátyám „igaz vicc” szavajárását, apám játékos ujjait a zongorabillentyűkön, Karcsi bácsi dohányos rekedt hangját, ahogy azt mondja, Tersánszky.

Naplóm! Sajnálhatod, hogy nem vagy ember, így nem tudsz emlékezni. Mert emlékezni jó, főként, ha olyan embereket tudhat barátjának a család, mint az én családom: Zsuzsa nénit, Karcsi bácsit és Tomit.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

A földönkívüliek a Földön kívül vannak?

Kedves Naplóm!

Most, hogy a férjem az egy hét kórház után itthon lábadozott, gyakran néztük a tévét. Egészen pontosan, gyakran bekapcsoltuk, aztán volt, hogy néztük is, főként az itthonléte első napjaiban, mert akkor még leginkább csak pihent a nappaliban, keze ügyében a tévé távirányítójával, és nagyokat aludt. Amikor meg ébren volt, szokásától eltérően nem kapcsolgatott a csatornák között, hanem azt az adót nézte, amelyiken a tévé a bekapcsolásakor állt.

Én a konyhában ügyködtem, próbáltam olyan ételt készíteni, amit majd meg is eszik, mert az én, egyébként jó étvágyú párom a betegsége idején alig-alig evett. Szóval a konyhában ügyködtem, amikor álmos hangon azt mondta:

‒ Mostanában sokat foglalkoznak a földönkívüliekkel.

Ránéztem a csatorna kijelzőjére. Ugyanott állt, ahol előtte való nap, meg tán az azelőtt való nap is.

‒ Szerintem csak ezen a csatornán ‒ feleltem, és leültem mellé, hogy meghallgassam, miről is beszélnek azon a bizonyos adón.

Tudományosnak és – meglepődésemre – hihetőnek hangzott.

Mielőtt belemerülnék a földönkívüliek témába, valamit le kell szögeznem. Én hiszem és vallom, hogy valahol a világegyetemben a Földbolygón kívül is van élet. Azt viszont, hogy itt, a mi Föld nevű bolygónkon lennének, hogy közöttünk járkálnának, nos, nagyon valószínűtlennek gondolom. Azoknak az embereknek pedig, akik váltig hangoztatják, hogy találkoztak velük, sőt, elvitték őket az ufók, megkérdőjelezem az igazmondását.

Azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy nem hiszek a köztünk járkáló ufókban, volt egy fura álmom. Tényleg nagyon fura volt, annyira különös, hogy az egyik, még csak kéziratban, kéziratként létező könyvemben meg is írtam. Ez az álmom ráadásul rendkívül valóságosnak tűnt, annak ellenére, hogy bizarrabb nem is lehetett volna. Viszont Pataki Attilával ellentétben engem ebben a bizarr álmomban sem vittek el az ufók. Valamiért nem kellettem nekik.

Hogy miért nem? Fogalmam sincs, erről nem szólt az álom. Talán mert látták, mennyire félek tőlük, és megszántak. Vagy talán nem voltam elég érdekes számukra. Hogy akkor meg miért zavarták meg az álmomat, miért jöttek el hozzám benne? Nem tudom. Talán az ide úton még azt hitték, érdemes vagyok a figyelmükre, aztán, hogy szemtől szembe kerültek velem az álmomban, rádöbbentek, hogy mégsem.

Mindenesetre, ha meg is sértették az önérzetemet, nagyra értékelem, hogy nem vittek magukkal. És most, hogy a betegségből lábadozó férjemmel együtt nézzük a tévében a róluk készült műsort, úgy hiszem, ebben a férjem is egyetért velem.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Ha horkolsz is, szeretlek!

Kedves Naplóm!

Nemrég olvastam egy nyilvános fórumon, hogy egy nő mindenki, ismerősök és ismeretlenek előtt arról panaszkodott, hogy nem bírja tovább, megőrül a férje állatias horkolásától. Az nem derült ki, mennyi idősek ő és a férje, de nagyon bízom benne, hogy fiatalok, mert az életük elején járókkal elnézőbbnek kell lenni – én így gondolom –, mint azokkal, akik már tisztában vannak vele, hogy minden élet ugyanazzal a mozzanattal zárul. Ugye tudod, Naplóm, milyen mozzanatra gondolok?

Azért is volt számomra megrázó, hogy valaki „megőrül” a férje horkolásától, mert halottak napja táján jártunk, és az jutott eszembe, hány, de hány asszony örülne, ha éjszakánként még mindig ott horkolna mellette az ágyban a férje, és nem a temetőben kellene beszélgetnie vele, amikor mécsest gyújt a sírhantján.

No meg azért is érintett ennyire érzékenyen a nő nyilvános kifakadása a férje „állatias” horkolásáról, mert akkor, amikor ezt olvastam, már ötödik napja nem aludt mellettem a férjem, kórházban volt. Igaz, ő nem horkol, de azon az öt magányosan töltött éjszakán azt kívántam, bárcsak olyan hangosan horkolna itt mellettem, hogy emiatt ne tudjak aludni egy szemhunyásnyit sem, nem pedig az érte való aggódás miatt.

Az asszony, aki a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy nem bírja tovább a férje állatias horkolását, vajon szereti a férjét? Meglehet. Sőt. Valószínű. Hiszen, ha nem szeretné, már elhagyta volna a „kibírhatatlan” horkolás okán. Ám ha a férje olvasta az írást, vajon mit gondol? Nem azt gondolja-e, hogy őt magát nem bírja tovább elviselni a felesége?

Vigyázni kell a szavakkal. A szavak fegyverek. Van, hogy éles, szúró, akár a tőrdöfés, máskor meg méreg, amely talán lassan, de biztos, hogy megmérgezi az életet.

Bizonyára zavaró a mások horkolása, és a horkoló ember sem tud nyugodtan pihenni, a légzéskimaradások oxigénhiányos állapotot eredményezhetnek, szakemberhez kell fordulni.  

Ám nem lett volna méltóbb a férjével és önmagával szemben – ha már mindenképp a nyilvánossághoz fordul tanácsért –, ha ez az asszony csupán ennyit ír: „A férjem horkol. Kihez forduljunk?”

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Lányok-asszonyok egymás között

Kedves Naplóm!

A középiskolában hatan laktunk egy kollégiumi szobában – a hatból öten a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve nemhogy csak tartjuk, hanem a mai napig barátnők vagyunk. Hogy a hatodik lánnyal mi van, nem tudom, bár kollégistaként mindannyian elvoltunk vele, hogy leérettségiztünk, sem ő nem keresi velünk a kapcsolatot, sem mi ővele.

Valamikor valakitől azt hallottam, hogy felnőtt korban nem köttetnek igazi barátságok. Ezt én nem így gondolom, ezért inkább emigyen módosítom: gyerekkorban életre szóló barátságok szövődnek, szövődhetnek. Úgy gondolom, az ötünk barátsága ilyen.

Gy.-vel négy éven át minden reggel együtt indultunk az iskolába, délután egymás mellett ültünk a tanulószobában. És ha pihenni akartunk, akkor felmásztunk az emeletes ágy tetejére, és lóbáltuk a lábunkat. Bizony, Naplóm, nem kellenek méregdrága kütyük a boldogsághoz. Elég, ha ott ülsz az ágy tetején a barátnőddel, és lóbálod a lábadat.

K.-val már óvodás korunk óta ismerjük egymást, aztán hat évig ültünk egy padban, de még a tanórák után is annyi megbeszélnivalónk volt, hogy el-vissza kísérgettük egymást az otthonaink között. Ez a kísérgetés köszön vissza a Lélekrablók című könyvemben Kunigunda és Évi barátságában.

Gyv.-rel felnőttként napi kapcsolatban voltunk, és amikor 1989-ben kinyitották a határokat, együtt utaztunk külföldre azokon a fura kirándulásokon, amikor az éjszakákat a buszon töltöttük, hogy ne kelljen drága szállást fizetni. Monacóban, a Casino de Monte-Carlo előtt szájtátva figyeltük, ahogy a nyitott sportkocsikkal érkeznek az aranyifjak, amikor mérgesen megszólalt:

‒ Én már unom csodálni a gazdagokat!

I.-vel mi voltunk az éjszakai baglyok a kollégiumban. Vacsora után visszamentünk a tanulószobába, hogy majd alaposabban felkészüljünk másnapra, mint azt a délutáni szilencium alatt tettük, aztán persze tanulás helyett a hülyéskedés ment. I. nagy szerelme Gojko Mitic volt, habár azt ma sem értem, mit tudtunk egy fél éjszaka vihogni azon, hogy én azt mondtam neki:

‒ Apám, Csingacsguk!

Ő meg nekem azt:

‒ Fiam, Unkasz!

Miután kimaradtunk a gimnáziumból-kollégiumból, szorgalmasan ápoltuk a barátságunkat. Aztán férjhez mentünk, gyerekeket szültünk, és egy ideig nem találkoztunk. Majd ahogy nőttek a gyerekek, és már nem volt ránk szükségük huszonnégy órában, újra megkerestük egymást. És hogy az összejöveteleink egyszerűbben véghez vihetők legyenek, bevontuk a férjeinket is. És bár később kiderült, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet, szép időket töltöttünk el együtt mind a tízen.

Ahogy sorban megszülettek az unokák, megint a család töltötte ki az időnk javarészét, csak szomorú eseményeken találkoztunk. Ám most tavasszal Gy. édesapjának temetése utáni beszélgetés során nemcsak a szüleink halálával szembesültünk, hanem azzal is, hogy mi is bármikor sorra kerülhetünk. Így aztán megegyeztünk, hogy újra összejövünk, csak mi öten, férjek nélkül. Így is lett.

Egy csodaszép szeptemberi nap délelőttjén találkoztunk Gy.-ék nyaralójában, és átbeszélgettük a napot. Mivel az éjszakázást már nem nagyon bírjuk, tizenegy körül aludni mentünk, aztán a másnapot is átbeszélgettük, este hat után indultunk csak haza.

Hogy miről tudtunk ennyit beszélni? Mindenről. Az örömeinkről és persze a bánatainkról is. Természetesen szóba jöttek a gyerekek és az unokák, ám nem ők voltak a fő téma, hanem mi magunk. És azt hiszem, ezt nagyon jól tettük. Mert magunkról is kell beszélni, Naplóm, úgy bizony, kell, hogy fontosak legyünk önmagunknak! Hiszen ha mi nem törődünk a saját lelkünkkel, más miért kérdezné meg:

‒ Mondd csak, hogy vagy?

Hihetetlenül nyugodt két napot töltöttünk együtt mi, gyerekkori barátnők, tartalmas, feltöltődős napot. Két felejthetetlen napot.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Mr. és Mrs. – Pindroch/Verebes

Kedves Naplóm!

A csodaszép nyárutó elmúlt vasárnapján Szigligeten jártam, és meglepődtem, hogy a Várudvar előtti hirdetőtáblán még mindig olvasható a nyári műsor. Eszembe jutott, hogy írni akartam az egyik színházi előadásról, és hogy bele is kezdtem, de egyéb elfoglaltságom miatt nem fejeztem be.

A szóban forgó színdarab címe Mr. és Mrs., Pindroch Csaba és Verebes Linda házaspár szereplésével.

Bevallom, eddig nem kedveltem Pindroch Csabát. Hogy miért alakult így, pontosan már nem tudom, de a legvalószínűbb, hogy olyan műsorban láttam a tévében, ami nem tetszett, aztán ‒ nem törődve a „ne ítélj elhamarkodottan” intelemmel ‒ már azokat a műsorokat, amelyekben szerepelt, csípőből elutasítottam, vagyis meg sem néztem.

Hogy akkor miért vettem mégis jegyet egy olyan színházi előadásra, amelyben Pindroch a főszereplő?

Egyszerű az ok: a nyár folyamán két rendezvényen is jártam a Szigliget Várudvarban ‒ egyszer Bródy János koncerten, illetve a Kiskakas gyémánt félkrajcárja gyerek műsoron ‒, és egyikben sem csalódtam. Gondoltam, három a magyar igazság, és valóban, a harmadik várudvari műsor is remek volt.

Kezdem ott, hogy a délutáni rendelés végeztével gyorsan tisztálkodtunk, átöltöztünk, majd, nehogy elkéssünk, no meg legyen helyünk a Várudvartól nem túl messze parkolni, vacsora nélkül indultunk Szigligetre. Én az oda úton elrágcsáltam egy egész zacskó sós mandulát, vagyis mire megérkeztünk Szigligetre, én már nem voltam farkaséhes, ám Imre igen. Minthogy jegyünk már volt ‒ interneten vettem ‒, maradt némi időnk az előadás kezdetéig.

Szó ami szó, elég furcsa a rendszer, amelynek során ételhez-italhoz juthat az ember. Először körülnézel a standokon, hogy mit szeretnél, aztán, ami megtetszett, azt nem ott fizeted, ahol kinézted, hanem egy közös pénztárnál – feltéve, ha emlékszel a nevére ‒bemondod, mit akarsz, fizetsz, kapsz egy jegyet, amivel visszasétálsz ahhoz az ételpulthoz, ahonnét választottál, hogy aztán a jegy ellenében megkapd, amit szeretnél. Minthogy van négy-öt étel és ital árusítóhely, a pénztár előtt természetesen kígyózik a sor. Ha nagyon éhes vagy, kivárod, mást nem tehetsz.

Imre kijelentette, ő ezt nem hajlandó kivárni, inkább éhkoppon marad.

Én közben meglátogattam az illemhelyet. Még a Bródy koncertről emlékeztem, hogy az öt-hat vécé közül az utolsó előttinek nem lehet zárni az ajtaját. A soromat kivárva ezért a harmadikba mentem, de pechemre, ennek sem lehetett zárni az ajtaját. Bűvészkedned kell, hogy miközben húzod fel a nadrágodat, hol a kezeddel, hol a lábaddal tartsd az ajtót. (A Szigliget Várudvar egy klassz hely gyönyörű kilátással. Hogy miért nem adnak ilyen apróságokra, ami viszont bosszantja az odalátogatókat?)

A földszint ötödik sorának legszélén volt a helyünk. Ha tehetem, mindig a sor szélére veszek jegyet minden rendezvényre (a covid óta meg főleg így teszek). Épp csak elhelyezkedtünk, amikor odajött a sorunkhoz az ügyelő fiatal hölgy, és – valószínűleg ‒ az Imre mellett ülő férfihoz címezve a mondandóját, így szólt:

‒ Pindroch Csabi kérdezi, megfelelő lesz-e itt? Ha nem, feljebb is ülhet.

Imre persze rögtön válaszolt, mintha őt kérdezte volna a hölgy, holott jól tudta, hogy nem.

‒ Köszönöm, jó lesz itt.

Ezzel meg is alapozta a hangulatunkat, vidáman kacarásztunk. A megszólított férfi intelligens volt, nem fűzött kommentárt, igaz, nem is nevetgélt velünk.

Eddig írtam meg nyáron a bejegyzést – most innen folytatom. A színdarab két szereplője öt különböző jelenetben öt különböző, hol vidám, hol megható történetet mesél el egy-egy férfiról és nőről, méghozzá zseniálisan, hiszen most, két hónap múltán is emlékszem, melyik miről szólt. (SPOILER!)

Az első történetben egy újsághirdetés társkereső rovatának köszönhetően találkozik egy nő és egy férfi a férfi lakásán. A férfi laza, a nő merev. A férfi szószátyár, a nő kevésbeszédű. Mi, nézők és ő maguk is úgy érzik, nem illenek össze, tévedés a megismerkedésük. Aztán a férfi bevallja, hogy a lazasága némi ‒ bátorításul ivott ‒ alkohol eredménye, és az őszintesége jó hatással van a nőre, már kevésbé merev. És amikor úgy döntenek, hogy vacsorázni mennek, már azt érezzük, lehet közös jövőjük. Vagyis számomra a tanulság az, hogy semmit nem szabad már az elején feladni, minden, így egy új kapcsolat is megér egy próbát.

A második jelenetben a férfi ismert művész, a titkárnője pedig, aki egyben a legjobb, vagy talán az egyetlen barátja, szerelmes bele. Verebes Linda észvesztően csinos, egy ideig nem is értjük, a főnöke miért nem viszonozza az érzelmeit. Aztán kiderül, hogy a férfi a férfiakat szereti, illetve szerette, mert már nem becsüli sokra a szerelmi kapcsolatokat, talán mert túl sokban volt része, és a mennyiség a minőség rovására ment, vagy mert túl gyakran csalódott. Aztán a nő felveti neki, ha már úgysem értékeli a szerelmet, a szex meg szerelem nélkül nem kulcsfontosságú tényező, miért nem élnek együtt? Senki sincs, aki úgy megértené a férfit, mint ő, és őt a férfi, remek páros lehetnének.

És tényleg. Miért ne lehetnének társak, akik nagyra becsülik egymást? Miért ne élhetnének együtt? Az idő múlásával a szex, főként szerelem nélkül, veszít a varázsából, és ha a párunk nem a lelki társunk, lassanként elmagányosodunk a házasságban.

A harmadik jelenet rendkívül vicces volt. A férfi mindenáron túl akar már lenni a húga esküvőjén, a nő viszont fél, már-már visszakozik, holott nem az első házasságára készül. A bátyja próbálja nyugtatni, sőt lelkesíteni. Közben érezzük, nem nagyon kedveli a húga jövendőbelijét, ahogy a két volt férjet sem kedvelte (valószínűleg meg is volt rá az oka, hiszen a húg elvált mindegyiküktől!), ám a lényeg továbbra is az, hogy legyenek végre túl az esküvőn. A húg végül sutba veti a kételyeit, és elindul a lakásból a kertbe, az esküvő helyszínére. A báty pedig sietve, ám megkönnyebbülten a nyaka köré kanyarítja a papi gallért. Nagyszerű poén volt, eredeti.

A negyedik jelenetben a nő híres színésznő, a férj nem híres színész. Ám most beindulhatna a karrierje, ha elmegy a hőn áhított és szeretett turnéra. Csakhogy a felesége rákos. Bár még jól van, annyira nem, hogy elkísérje. Nagyon szeretik egymást. A nő unszolja a férfit, hogy fogadja el a felkérést a turnéra, hiszen tudja, a férje imádja a turnékat, az az élete. A férfi pedig le akarja mondani a meghívást, hogy a felesége mellett maradjon. A darabból nem derül ki, hogy a férfi végül útra kel-e, ezt mindenki maga döntse el. Csodaszép ez a negyedik jelenet, és varázslatosan játszanak a színészek. Megértjük, hogy a szerelem nem a másik birtoklása, magunkhoz láncolása, hanem a nagylelkűség, hogy a másiknak, a szerelmünknek akarjunk jót.

Az ötödik jelenet tetszett talán a legjobban nekem. A válófélben lévő házaspár elmegy egy spanyol útra – talán még azelőtt fizettek be rá, hogy válni készültek. Az asszony gyönyörű (Verebes Linda elképesztően néz ki ebben a jelenetben!), nem csoda, hogy többen is randevúra hívják – a férj féltékeny. Próbálnak úgy tenni egymás előtt, mintha nem érdekelné őket a másik, de érezzük, hogy ez tényleg csak próbálkozás, mert még mindig szeretik egymást. Hogy akkor miért akarnak válni? Tény, hogy az együttélés nehéz, s ha nem vigyázunk,  a sok kis apró nézeteltérés ha felgyülemlik, tönkreteheti a boldogságunkat. Folyton résen kell hát lennünk, hogy legalább ne nagyítsuk fel a problémákat, és minden nap olyan szeretettel öntözzük-gondozzuk-nevelgessük a házasságunkat, mint a kedvenc szobanövényünket.

Remek előadás volt, remek színészpáros, akik hosszútávra szóló élményt nyújtottak a nézőknek. Ezentúl vadászni fogom azokat az előadásokat, amelyekben Pindroch Csaba és/vagy Verebes Linda játszik. Ezt ajánlom nektek is.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

„Napot hoztam, csillagot” ‒ Broadway Táncszínház

Kedves Naplóm!

A Kisfaludy utcaSzínház Fesztivál Sümegen számos érdekes és értékes programmal várta a közösségeket és a nagyérdeműt 2023. szeptember 22-23-24-én.

Jómagam rendkívül sajnáltam, hogy egyéb elfoglaltságom miatt nem tudok mindegyiken részt venni, ám a Broadway Táncszínház vasárnap esti Omega táncjátékát mindenképpen meg akartam nézni – egyrészt, mert nagyon kíváncsi voltam rá, másrészt azért is, mert egy barátnőm lánya táncolt benne. Átszerveztem tehát a vasárnapomat, hogy negyed hétkor indulhassak Sümegre.  

Hogy semmiképp se tévesszem el az időpontot, délután a telefonomon rápillantottam a táncegyüttes plakátjára: az időpontra jól emlékeztem, azt viszont sajnálatosan figyelmen kívül hagytam, hogy a belépés díjtalan ugyan, de regisztrációhoz kötött. Egy próbát tettem, ám érthető módon vasárnap délután már nem lehetett regisztrálni. Egy pillanatra megrémültem, hogy mégsem fogom látni a táncjátékot: tudvalevő, hogy a sümegiek lokálpatrióták, ebből következően a színházterem teltházas lesz.

 ‒ Lesz, ami lesz – felkiáltással azért pontban negyed hétkor beszálltam a férjem mellé az autóba.

Beigazolódott, amit gondoltam, a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt. Ám a Művelődési Központ munkatársai nem csupán kedvesek és segítőkészek voltak, de varázslók is, és nekem és a néhány hozzám hasonlóan nem regisztráló renitensnek hipp-hopp gyorsasággal kerítettek ülőhelyet.

Amint felcsendült az Omega együttes zenéje és a táncosok megjelentek a színpadon, már tudtam, hogy felejthetetlen élményben lesz részem.

A gyermek- és ifjúkorom az Omega együttes bűvöletében telt. Rajongójuk volt a bátyám és a barátja (aki most már a férjem), valamint a szomszédban lakó nagyfiú, kislánykorom plátói és viszonzatlan szerelme, akinek a többször hangoztatott jelmondata az volt:

‒ Isten után első az Omega!

Aztán tovább már nem tudtam a múltban időzni, minden érzékemet lekötötte a tánc.

Képzeld el, Naplóm, hogy gyönyörű, tehetséges fiatal lányok testhez simuló fekete nadrágban-felsőben démoni táncot lejtenek egy csodás koreográfia lépteivel (a rendező-koreográfus Oláh Tamás) egy csodálatos zenére! Ők a Démonok, akik folyton megkísértenek bennünket, embereket, és akikről eszembe jut Oscar Wilde örökérvényű megállapítása:

‒ Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.

Aztán megjelenik a Jó fehér ruhában, és mi, emberek, tudjuk és érezzük, hogy őt, a jót kellene választanunk, az ő hatásától, táncától és cselekedeteitől kellene elcsábulnunk, hagynunk, hogy ő vezessen minket. Mindezt jól tudjuk, ám a Démon csábítása erős és izgató és titkokat rejtő, és mi újra és újra elcsábulunk. Végül hol a Jó, hol a Démon kísértésének engedve mindkettőjüket magunkba fogadjuk, hogy aztán bennünk élve hol az egyik, hol a másik törjön utat magának, meghatározván cselekedeteinket. Ezt a kettőséget zseniálisan oldották meg a színpadon: az Embert alakító táncosra szürke színű ruhácskát húztak a társai. Aztán hol a jó, hol a démon tört a felszínre, és ennek megfelelően hol fehérben, hol feketében táncolták el a táncosok a történetüket. Vagyis a történetünket, hiszen nem csak hozzánk, nem csak nekünk, de rólunk, emberekről szólt minden a színpadon.

Rendkívüli és felejthetetlen. Ez a két jelző jut elsőként az eszembe a Broadway tánccsoport táncművészetéről. És két érzés, amit az ő művészetük keltett bennem: Vasárnap este Sümegen, a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ színháztermében jó volt magyarnak lenni, mivel az Omega magyar. És jó volt sümeginek, sümegi kötődésűnek lenni, mert a Broadway tánccsoport sümegi.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

A barátnőm barátnője

Kedves Naplóm!

Ezt a történetet egy barátnőm mesélte a barátnőjéről. Minthogy ez bármelyikünkkel megeshetett volna, sőt, ennél is tovább megyek, bármikor meg is eshet, no meg nehéz volna úgy fogalmazni minden mondatot, hogy a barátnőm barátnője, vagy a barátnőm barátnőjének a férje ezt meg ezt csinálta, ezért az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben írom le az egészet, úgy, mintha velem és az én barátnőmmel történt volna meg.

Nos, mivel az iménti egy többszörösen összetett, túlbonyolított mondat volt, talán csapjunk is a lovak közé. Rajt!

A barátnőmmel és a gyerekeivel a játszótéren ismerkedtünk meg, és nagyon hamar nagyon jóban lettünk. Szinte napi szinten találkoztunk, munka után hol náluk, hol nálunk töltöttük a késő délutánt, kora estét. A késő estét azért nem, mert kicsik voltak a gyerekeink. Az én három lányom négy, öt és nyolcéves, az ő három fia kettő, három és négy évesek. Ha nálunk voltunk, én főztem a vacsorát mind a tízünknek, ha náluk voltunk, akkor ő főzött. Szerencsére a férjeink is jóban voltak és a gyerekeink is kedvelték egymást, még a nyolcéves lányom sem panaszkodott soha, hogy elege van abból, hogy vagy a saját húgai, vagy a barátnőm fiai akarnak folyton az ölébe kutyorodni.

Szóval minden rendben volt, már-már idilli volt a kapcsolatunk, egyetlen dolgot kivéve. Ez pedig a saját férjeinknek a hozzánk való viszonyulása volt.

Az én férjem szégyellős férfi, mások előtt nem szereti kimutatni az érzelmeit. Ha úgy érzi, valamennyire mégis muszáj, a humoros oldaláról közelíti meg, így aztán egy kívülálló számára még a dicséretei is inkább csipkelődésnek tűnnek, mint valódi elismerésnek. Íme, néhány példa.

Ha ízlik neki a főztöm, nem azt mondja, hogy finom volt, hanem azt:

‒ Ettem már rosszabbat is.

Ha tetszik neki rajtam egy ruha, nem azt mondja, hogy csinos vagy, hanem azt:

‒ Látom, igyekeztél.

Ha fodrásznál jártam, akkor valami ilyesmit dörmög:

‒ A fodrász hozott anyagból dolgozott. Ennyit tudott kihozni belőle.

Ő ilyen volt mindig is, én pedig remekül szórakoztam az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésein, mert tudtam, hogy őszintén szeret, és bármit megtenne értem.

Ám amióta szinte „összecuccoltunk” a barátnőm családjával, és egymás előtt zajlott az életünk, néha nem bántam volna, ha ő is úgy viselkedik velem, mint a barátnőm férje a barátnőmmel. Mert ők aztán álompár voltak! A férje folyton csak dicsérte.

Bármit főzött a barátnőm, a férje teljes odaadással kiáltotta:

‒ Ilyen finomat még életemben nem ettem!

Akkor is így tett, ha nyilvánvaló volt, hogy túloz.

Ha új ruha volt a barátnőmön, a férje azt hajtogatta:

‒ Remekül áll rajtad! Mintha divatlapból léptél volna ki!

Ha a barátnőm fodrásznál járt, akkor meg azt mondogatta:

‒ Gyönyörű vagy! Akár egy filmsztár!

Ráadásul a férj nem tudott úgy elmenni a barátnőm mellett, hogy hozzá ne érjen, hogy meg ne érintse. Vagy az arcát simogatta meg, vagy a haját csókolta, mindeközben pedig tett valami dicsérő jelzőt a külsejére.

Egy idő után ‒ szégyen vagy nem ‒ egy kicsit irigykedni kezdtem, és azt mondtam a férjemnek.

‒ Miért nem tudsz kedveskedni nekem? Legalább mások előtt!

A férjem persze nem értette, mi történt ‒ szerintem mind tudjuk, nők és férfiak egyaránt, hogy a férfiak agya másként jár, mint a miénk ‒, hiszen máskor nevettem a suta, fordított bókjain.

Talán egy évig tartott a napi szintű barátságunk, munkahelyváltás miatt a barátnőmék elköltöztek a városból. Egy ideig próbáltuk tartani a kapcsolatot, de túl nagy volt a távolság.

Talán a költözésük utáni második évben egy közös ismerősünktől hallottam, hogy ‒ a férfi hibájából ‒ válnak.

‒ Nem hiszem el ‒ hebegtem. ‒ Hiszen a tenyerén hordta a feleségét. Imádta!

‒ Nos, elég furcsán fejezte ki az imádatát ‒ jegyezte meg fanyarul a közös ismerős. ‒ Évek óta csalta, a másik nőnél már hároméves a gyerek.

Aznap este, már az ágyban, azt mondta a férjem.

‒ Nagyon csendes vagy ma. Bánt valami?

Hozzábújtam, és azt suttogtam.

‒ Tudod, mit? Csipkelődj csak továbbra is. Már nem akarom, hogy mások előtt kedves legyél velem.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kolozsvári Olga Barbara

Valóra vált álom

Helga és Vanda középiskolás koruk óta a legjobb barátnők. S míg Vanda gyakran érzi úgy, hogy elmerül a saját meggondolatlanságában, Helga maga a megfontoltság.

Tizenhat évesek voltak, amikor Helga összeismertette Vandával Pétert, óvodáskori pajtását. Olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy az azt követő két évben mindenhová együtt jártak, és minden apróságon nyerítve nevettek. Nem akadt olyan téma, amit ne vitattak volna meg.

Addig-addig beszélgettek, míg Vanda és Péter szép lassan egymásba szerettek.

Az idő előrehaladtával, Helga egyre inkább feszélyezve érezte magát barátai társaságában. A közös összejövetelek már nem töltötték fel, sokkal szomorúbban távozott, mint ahogy érkezett. Az egykori jó barátaitól szépen lassan elmaradt. Felesleges harmadiknak érezte magát, ami nem is meglepő, hiszen Vanda és Péter bimbózó szerelme tombolt.

Nem voltak ők önzőek, csak ebben az időszakban minden egyes percben egymással akartak lenni. Nem szándékosan mellőzték Helgát, tulajdonképpen nem is gondolták, Helga mennyire szenved, mennyire hiányzik neki a hármójuk harmonikus barátsága, azok az idők, mikor még nem csapta meg két legjobb barátját a szerelem szele. Lám, most ez a szél, mint vihar tombolt a szerelmespár életében. Mindent elsöprő, szenvedélyes kamasz szerelem volt az övék, és ebben a viharban Helgának nem volt sok keresnivalója, így kihátrált ebből a baráti kapcsolatból.

Csendben várt, hogy valamelyest csillapodjon a tűz a két szerelmes ifjú szívében. Ám ez a tűz nemhogy nem csillapodott, egyre hatalmasabbra duzzadt. Helga már ezerszer megbánta, hogy annak idején összeismertette őket. Álmában sem gondolta volna, hogy két olyan ember, mint Vanda és Péter egymásba szeretnek. Sokkal inkább el tudta képzelni saját magát Péter oldalán. Természetesen tiszteletben tartotta Péter választását, de mélyen legbelül darabokra tört a szíve. Titkon azt remélte, hogy őt választja Vanda helyett.

Persze, Vanda mindig mindent megkapott az élettől. Sosem irigyelte tőle a sikert, mert őszintén szerette. Ha a padlóra került, Helga volt, aki a jobbját nyújtotta és felsegítette. Soha nem várt érte köszönetet vagy hálát, mert így érezte természetesnek. Hiszen a barátság olyan, mint egy zsenge virág, gondozni kell, ápolni kell, hogy életben maradjon. Most úgy érezte elárulták őt. Kilépett az életükből és még csak fel sem tűnt nekik. Nem keresték.

Hiányuk hatalmas űrt hagyott a szívében. Marta, égette belülről a szomorúság, esténként csendben sírdogálva hajtotta álomra a fejét.

A hetek lassan vánszorogtak, majd hónapok teltek el, az őszi mélabút felváltotta a tél, majd bekopogtatott a tavasz aztán újra eljött a nyár.

Egy szép nyári reggelen, Helga a szokásos jóga gyakorlatát végezte, mikor az ászanát a csengő hangja zavarta meg. Szülei elutaztak a nagyihoz, így neki kellett ajtót nyitnia.

– Ki lehet ilyen kora reggel? – kérdezte magától kissé bosszúsan. Feltápászkodott és kelletlenül a bejárati ajtó felé vette az irányt.

– Hát te? – Köszönés helyett csak ennyit tudott kinyögni. Vegyes érzelemmel fogadta a látogatót.

– Szia Helga! Rég láttalak. Bocs, hogy ilyen kora reggel zavarlak, bíztam benne, hogy már ébren vagy. Bemehetek? – Péter volt, aki felborította Helga napi rutinját.

– Persze, gyere csak! – Kíváncsi volt, mi szél hozta hozzá a rég nem látott barátot. A nappaliban helyet foglaltak és feszült figyelemmel nézte Pétert.  

– Nos, mit tehetek érted? Miért jöttél?

– Szakítottam Vandával! – A döbbenet kiült Helga arcára.

– De mégis mi történt? Miért szakítottál vele?

– Mert rájöttem valamire. Amit mindig is éreztem, de most tudatosult bennem igazán.

– Mire jöttél rá Péter?

– Arra, hogy téged szeretlek! Hiányoztál! Vanda teljesen más, mint te! Beismerem elvarázsolt, megfertőzött a benne tomboló erő, az a tűz, ami belőlem hiányzik. Azt hittem erre van szükségem, ahhoz, hogy boldog legyek. De tévedtem. Ahogy telt az idő, egyre inkább vágytam a társaságodra. Arra a végtelenül kedves személyedre, az intellektusodra, a mélyen szántó beszélgetéseinkre. Hiányoztál és már csak rád tudtam gondolni.

– Péter, eltelt egy év! Nem kereste egyikőtök sem a társaságomat! Se te, se Vanda! És most azzal jössz, hogy szerelmes vagy belém?! Hogy hihetnék neked?

– Mindig is téged szerettelek, de te csak az ovis pajtást láttad bennem. Emlékszel, mikor moziba hívtalak? Kettesben akartam veled lenni, de te ragaszkodtál ahhoz, hogy Vanda is jöjjön.

– De, olyan jól elvoltatok, remekül megértettétek egymást. Én, én nem is sejtettem, hogy mit érzel irántam. Oh, ha tudtam volna… de miért nem mondtad, hogy engem szeretsz.?

– Nem volt bátorságom hozzá, úgy éreztem, te úgy sem viszonoznád. Hiszen te annyira szép vagy és olyan művelt.

– Oh, Péter! Nem kellett volna kételkedned magadban. Titkon reméltem… – Helga kereste a szavakat.

– Mit reméltél? Mondd, hogy ugyanazt érezted és talán még most is ugyanúgy érzel, mint én!

– Bevallom, meglepett, hogy Vandát választottad! Igen, szerettelek, de most nem tudom… nem tudok mit kezdeni a vallomásoddal. Ha tudnád hány álmatlan éjszakát töltöttem a nevedet suttogva a végtelenbe. Sokszor ostoroztam magamat amiatt, hogy összeismertettelek Vandával. Hiba volt.

– Sajnálom, ha megbántottalak. Szeretlek. Őszintén, tiszta szívemből.

– Péter… ez nem ilyen egyszerű. Vanda a barátnőm és nem tehetem meg…

– Elmondtam Vandának mit érzek irántad. Megértette, szerintem ő is rájött, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Bár nem kértem, ő áldását adta a mi szerelmünkre.

– Oh, Péter!

– Helga, szeretlek! Mondd, hogy adsz esélyt kettőnknek! – Péter szavai, meggyengítették Helga szívét és a régóta résnyire hagyott ajtón keresztül beszivárogtak egyenesen a szíve csücskébe.

– Én is szeretlek! Persze, hogy adok esélyt kettőnknek! – suttogja halkan. Péter odakuporodik hozzá és csordogáló könnyeit finoman letörli az arcáról. Szorosan átölelik egymást. Hányszor elképzelte ezt a pillanatot és lám, most valóra vált a legszebb álma. Nincs több szomorúság, nincs több kétely.

Vége

Ha tetszett Kolozsvári Olga Barbara írása, lájkold a facebookon, Instragamon, és kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu