Author Archives: Ákody Zsuzsa

Az utolsó vacsora

Thália Színház

Nem arról a bizonyos utolsó vacsoráról van szó, melyet Jézus a tizenkét apostollal költött el a keresztre feszítése előtti napok valamelyikén. Ám ennél a terített asztalnál is van mindig egy személy, akinek az aznapi az utolsó vacsorája lesz.

A bonyodalom Zackkel kezdődik és Normannel végződik. Remek előadás. Elgondolkodtató, ugyanakkor humoros − főként, ha szereted a fekete humort −, utána még napokig azon agyalsz, létezik-e abszolút igazság.

Öt fiatal él egy nagy házban valahol egy amerikai kisvárosban. Két lány és három fiú. Jude, Paulie, Mark, Pete és Luke.

Egyetemisták. Szépek, okosak, jó szándékúak, világmegváltók. Gazdagok.

Illetve a szüleik azok. Ám az életvitelüket tekintve nyugodtan mondhatjuk rájuk, hogy gazdagok, hiszen minden vasárnap este pazar vacsorát tálalnak fel önmaguknak és a világmegváltás mikéntjéről a gondolatok kicserélése okán meghívott mindenkori vendégeiknek.

Valójában most még csak elkényeztetett gazdag kölykök. Legalábbis ezt mondja rájuk az a vacsoravendég, akit ugyan előzetesen nem hívtak meg magukhoz, ám ha már betoppant hozzájuk, a legelemibb, hogy ott marasztalják vacsorára. Csakhogy ez a vendég más, mint a szokásos vasárnap esti vitapartnereik. Ez a vendég nem egyetemista, nem szép, nem okos, nem jó szándékú, és eszében sincs megváltani a világot. Ez a vendég egyáltalán nem olyan, mint ők. Ez a vendég tanulatlan, ráadásul sem a szülei, és ő maga sem gazdag, Viszont erős fizikumú és öntelt, önmagát Afganisztánt megjárt nemzeti hősként aposztrofálja. Egy volt katona. Egy veterán… Valójában pedig egy holokauszttagadó náci. Zacknek hívják. Tagadja az elme elsőbbségét a testi erővel szemben, és egész valójával megveti, ugyanakkor irigyli a pazar vacsorát adó gazdag kölyköket. Azon munkálkodik, hogy elhitesse velük, több náluk, és hogy ők, a gazdag egyetemisták tulajdonképpen csak rontják a levegőt. Megalázza őket, aztán megfélemlíti. Csak hogy sem a megaláztatást, sem a megfélemlítést nem jól tűrik az emberek, még az elkényeztetett gazdag kölykök sem.

Igen ám, de mi van akkor, ha az, aki addig erőszakmentes életet élt, egyszer csak megízleli a vért? Akad, akit a vér íze elborzaszt, mást felhevít. Van, akit annyira feltüzel, hogy már istennek képzeli magát. Csak hogy Isten nem kedveli a vetélytársakat.

Jude: Gyönyörű, szenvedélyes. Élvezi, ha megbotránkoztathat és nagyon okos. Zack, a haza hőse szerény szellemi képességei ellenére tisztában van vele, hogy ezt a nőt soha nem kaphatja meg. És épp ezért, mert ő nemzeti hős, nem lehet, hogy a saját személye miatt utasítsák vissza. Nem. Ez kizárt. Ezért aztán ráfogja a lányra, hogy leszbikus, vagyis eleve kizárja, hogy a visszautasítás sértse az egóját. Jude felvállalja, hogy leszbikus. Bármit felvállal, amivel lázadhat a polgári erkölcsök ellen. Egészen addig, míg belátja, nem állhatja a vért. Még nem tudja, hogy ő a legjobb ötük közül.

Paulie: Visszafogott, erkölcsös. Képes különbséget tenni jó és rossz között, és ő maga is jó. Csak hogy megízleli a vért, és rájön, hogy szereti az ízét. A vér íze egyben a hatalom íze is! Önkényesen dönteni más emberek sorsáról, nincs ennél mámorítóbb!

Mark: Művész. Vagy csak hiszi, hogy az. Nem vallásos, sosem volt az. Zsidó. Ám csak olyankor az, ha meg lehet sértődni, ha valaki szóval vagy tettel, netán hallgatással szapulja a zsidókat. Olyankor nagyon önérzetes és nagyon zsidó. Szeretné hinni és másokkal elhitetni, hogy zsidóságában megsértve érzett rá a vérrel szerzett hatalom ízére.  

Pete: Ő hozza a szakadó esőben a kéretlen vendéget. Ázott, határozatlan, ügyefogyott. Azt hiszi, szerelmes Jude-ba, de csak azért, mert Jude – a társaságból egyedül – nem feküdt le vele. Aztán meg Paulie-ba szerelmes. Aztán meg saját magába. Később azt állítja magáról, hogy meleg. Persze nem biztos benne. Ő semmiben sem biztos. Csak az ölésben. Azt nagyon szereti.

Luke: Határozott, hangadó, erőszakos. Ötletgyáros. Az is az ő ötlete, hogy mindenkinek, akinek más a véleménye, mint az övék, pusztulnia kell. A vér íze mindent visz nála. A barátságot is. Túl határozott, túl hangadó, túl erőszakos. Nincs már hova fejlődnie, csak vissza.

Norman: Fröcsögő. Manipulatív. Pénzéhes. Véleményvezér. Sztár műsorvezető. Mi dolgunk a világban? – teszi fel magának nap mint nap a kérdést, és könnyen meg is válaszolja: Hogy eladjuk magunkat! Mindegy, milyen áron. Pénz, pénz, más nem fontos. Esetleg az, hogy felismerjék az utcán. No, meg, hogy imádják. Elvégre ő az alfa-hím! Őt illet minden siker és pénz és babér. Ha az útjában állsz, urambocsá! meg akarod ölni? Jól gondold meg!

Jude: Czakó Julianna

Paulie: Banovits Vivianne

Mark: Dóra Béla

Pete: Jámbor Nándor

Luke: Jaskó Bálint

Zack: Domokos László

Norman: Szabó Győző

Írta Dan Rosen

Rendezte Horváth Illés

Fordította Bendi Balázs

Fotó: Thália Színház

Cseh Gabriella interjúja velem, Keszthelyről és rólam: https://moly.hu/merites-rovatok/kimeno-keszthely

– Eltelt egy hónap legutóbbi beszélgetésünk óta, és körülötted tényleg nem áll meg az élet. Július 2-a és 4-e között részt vettél a XIX. Mátyusföldi Fesztiválon. A szlovákiai Nagyfödémesen a háromnapos rendezvényen azonban nemcsak egy író-olvasó találkozó részese voltál, nagy megtiszteltetésben is részed lehetett.

– Az a pár nap emlékezetes időszaka az életemnek. Másodikán Száraz Pál nagyfödémesi íróval, kedves barátommal együtt egy remek hangulatú író-olvasó találkozón vehettem részt. Harmadikán pedig Nagyfödémes Község Önkormányzatának Képviselő-testülete „Nagyfödémes és Csabrendek testvértelepülések barátságának, együttműködésének elmélyítésében szerzett érdemeiért”Nagyfödémes Község Díszpolgára címet adományozott nekem. A községnek ez a legrangosabb kitüntetése, gondolhatod, milyen boldog voltam! A közösségi médiában az írói oldalamon tizenhatezren látták azt a reels-videót, amelyben végigzokogom az ünnepséget.

– Többször is vendége voltál már a fesztiválnak? Mit jelent neked Nagyfödémes? Van valamilyen személyes kötődésed a településhez vagy a szeretetteljes légkör az, ami fontossá teszi számodra a községet?

– A Mátyusföldi Fesztiválnak is voltam már vendége máskor is, Nagyfödémesnek meg számtalanszor. Úgy kezdődött, hogy az ottani Kultúrház akkori vezetője, Száraz Erzsébet, akivel akkoriban még nem is ismertük egymást, meghívott író-olvasó találkozóra. Az a szeretetteljes első találkozás a község lakóival, és az azt követő találkozások is könnyet csalnak a szemembe. Szlovákiai magyarnak lenni más, mint anyaországi magyarnak. Az ő életük kettős. A hazájuk Szlovákia, amit ugyanúgy szeretnek, mint mi Magyarországot, ám az identitásuk magyar, és mindent el is követnek annak érdekében, hogy megtartsák a magyarságukat. Nagyon kedvelem az ottani embereket, úgy megyek oda, és ők úgy fogadnak, mintha hazamennék. Aztán a sokszori találkozás mély barátsággá alakult Száraz Pál, Száraz Erzsébet, valamint a férjem és köztem. Amikor megkaptam az interjúra felkérő leveledet, akkor is épp együtt voltunk, ugyanis immár tizenöt-húsz éve négyesben barangolunk a Művészetek Völgyében. Fel is olvastam nekik az első két kérdésedet, hiszen ez tulajdonképpen róluk szólt.

– Néhány éve a gyönyörű természeti környezetben fekvő Csabrendek nagyközség is díszpolgárává avatott.

– Az egy nagy csoda volt az életemben – örömkönnyek nélkül nem is történhetett. Azóta, ha Csabrendek valamelyik rendezvényén bemutatnak, mint meghívottat, a felsorolt „titulusaimhoz” mindig hozzáteszem: és Csabrendek Község díszpolgára. (Csabrendek most már nagyközség, de a címadományozásakor még nem volt az.)

– A színház is fontos része az életednek, hiszen például a Fehér babákat nemrég harmadszorra láttad, ráadásul ez az (eddigi) utolsó alkalom azért is különleges volt, mert a salföldi Thália Nyárikertben élvezhetted Görög László rendezését. Ha megkérnélek, hogy ajánld nekem a darabot, mivel akarnál meggyőzni, hogy mindenképpen meg kell néznem?

– Talán azzal, hogy megkérdezem, akarsz-e látni egy dalban elbeszélt történelemkönyvet? Mert az előadás a hatvanas évektől kezdve a kétezres évek elejéig a magyar történelmet, az életünket mutatja be. A dalok, a Led-falak, a tévéképernyőn bejátszott interjúk mind-mind erről szólnak. A színészek hangja, játéka már csak a ráadás, igaz, professzionális ráadás.

– És hogyan szólna az ajánlásod, ha elárulom, hogy a Fehér babák Kulka János előadásában az egyik legkedvesebb dalom?

– Szégyellem, hogy a mai napig nem ismertem, nem tudtam róla, hogy Kulka János is előadja a Fehér babákat. Most, hogy meghallgattam, azt mondom, remek ízlésed van! És ezek után azt hiszem, ajánlanom sem kell, ha teheted, az ajánlásom nélkül is meg fogod nézni.

– Van még az életedben olyan színházi előadás, ami legalább ennyire fontos a számodra, mint a Fehér babák?

– Móricz Kivilágos kivirradtig című kisregényét a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be Rusznyák Gábor rendezésében. Vannak frissebb színházi élményeim is, de Te a fontosságra kérdeztél rá. Nos, az az előadás ugyanolyan időszerű, időtálló és felejthetetlen számomra, mint a Fehér babák. Zseniális mű, zseniális rendezés, zseniális színészek.

– Ha otthon vagy, és kikapcsolódni, pihenni szeretnél, milyen zenét szoktál hallgatni? Van olyan előadó vagy dal, amiről úgy érzed, hogy méltatlanul kevesen hallgatják, pedig több figyelmet érdemelne?

– Ez egy fontos kérdés, és mégsem tudok érdemben válaszolni rá. Nem tudom megmondani, kit hallgatnak méltatlanul kevesen, de talán még azt sem, hogy kit hallgatnak méltatlanul sokan. Én Nirvana számokat és Ravel Boléroját hallgatom kikapcsolódásként.

– Korábbi beszélgetésünkben már esett szó a könyvekről, az olvasásról. Mi a jelenlegi olvasmányod? Szakmai okból vagy kikapcsolódásként olvasod?

– Jelenleg két regényt olvasok egyszerre, illetve felváltva – ha már ismerem az adott írásokat, máskor is szoktam egyszerre több könyvet forgatni. Kikapcsolódásként kedves barátom, Kellei György Fullasztó csend című krimijét olvasom újra, szakmai és emberi szempontból pedig a Nobel-díjas François Mauriac kisregényét, A kis idétlent. Ezt az írását minden évben, van, hogy többször is elolvasom. Próbálom ellesni a titkot, hogyan kell írni. Persze ez lehetetlen, lévén, hogy Mauriac az írás géniusza volt, ám én rendületlenül próbálkozom. Emberként pedig a történet újra és újra arra figyelmeztet, hogy az elesetteket, a magukat megvédeni nem tudókat segíteni kell.

– Amikor néhány éve betört az országba a COVID, sokan áttértek az online rendelésre, és ez a tendencia azóta is megmaradt – a könyves piacon is. Ha könyvvásárlásra gondolsz, mi az, amit preferálsz, az internetes vásárlás vagy a könyvesbolti, személyes válogatás?

– Sokkal jobban szeretek könyvesboltban vásárolni, ennek ellenére egyre gyakrabban vásárolok interneten. Ennek egyszerű oka van: mire hazaérek a munkahelyemről, a könyvesboltok többnyire már nincsenek nyitva, vagy ha mégis, nekem idő kell a nézelődésre, válogatásra, beleolvasgatásra. Online viszont én döntöm el, mikor vásárolok, és mivel rossz alvó vagyok, ez többnyire az éjszaka közepén történik.

– Több könyvet vásárolsz, ha egy-egy weboldalon rendelsz magadnak olvasmányt, mint amikor személyesen válogatsz egy üzletben? Bevallom, engem internetes rendelésnél néha elcsábítanak az akciós könyvek és előfordul, hogy olyan is becsúszik, amit nem feltétlen vettem volna meg, ha egy könyvesboltba térek be. Igaz, ott az is véd, hogy nem olyan széles a választék, mint egy webshopban.

– Hé, ez az első dolog, amiben Te és én nem hasonlítunk! Ha könyvesboltban vásárolok, soha nem azzal az egyetlen könyvvel jövök ki, amiért bementem. Online viszont teljesen céltudatos vagyok, és csak azt az egyetlen könyvet veszem meg, ami miatt nekiláttam a vásárlásnak.

– Mennyire gondolod magad tudatos vásárlónak?

− A könyveket tekintve online nincs nálam tudatosabb vásárló, míg személyesen mindig elcsábulok, sőt olyan is előfordult, hogy hat könyvet vettem, ám az nem volt köztük, amiért bementem a boltba. Ha nem könyvekről van szó, akkor online is, személyes vásárláskor is próbálom tartani magamat ahhoz, hogy csakis azt vegyem meg, amit terveztem. Mégsem gondolom magamat tudatos vásárlónak, mert hiába tartom magamat a tervhez, sajnálatos módon ezeknek a tárgyaknak közük sincs a szükségletekhez.

– Kapuváron születtél, Sopronban és Budapesten végezted a tanulmányaidat, jelenleg pedig Keszthelyen élsz. Mi vonzott titeket a balaton-parti városba?

– Bárhol laktunk, Keszthelyen mindig gyakran megfordultunk – ha másért, hogy együnk egy „balatoni” hekket –, mindig Keszthely volt a kedvenc városunk. Aztán egyszer gondoltunk egy merészet, ha már úgyis mindig itt vagyunk, miért ne költözzünk ide? És ideköltöztünk. Ezt a döntésünket aztán soha egy percre sem bántuk meg. Szeretjük Keszthelyt. Szeretjük a várost, az embereket, szeretünk itt élni.

– Néhány éve egy booktuber mesélte egy videójában, hogy már nem egyszer megkapta, milyen jó neki, a Velencei-tó partján, Velencén él, neki el se kell menni nyaralni, hiszen egész évben nyaral. Volt már neked is hasonló beszélgetésben részed?

– Hogyne, méghozzá a férjemmel. Ha nem fült a foga ahhoz a helyhez, ahová presszionáltam, hogy menjünk el, csak annyit mondott: −Miért akarsz nyaralni menni, mikor mi egész évben nyaralunk? Aztán ez már szinte szállóigévé vált köztünk, nevetve mondogatjuk a családtagjainknak, barátainknak.

– Szeretsz utazni?

– Igen. Egyértelműen. Habár ahogy öregszem, jobban kikapcsol néhány órás kerékpározás a parton, mint elutazni az ország másik részébe, vagy egy másik országba.

– Te melyik típusba tartozol: aki az aktívabb pihenést szereti városlátogatással, múzeumokkal, kirándulásokkal megfűszerezve vagy inkább a napozós-strandolós kikapcsolódást kedveled?

– Múzeum-párti vagyok. Meg városlátogatás-párti, kirándulás-párti. Strandolni nem szeretek, viszont napozni nagyon. A nap éltető elemem, ám nem a vízparton, hanem a teraszunkon hódolok a napimádatnak.

– Van Magyarországon olyan hely, ahol már voltál, nagyon szeretted, és visszavágysz, és az olvasóknak is ajánlod, hogy – ha tehetik – egyszer látogassanak el oda? Illetve van-e bakancslistás település vagy hely itthon, amit mindenképpen szeretnél felkeresni?

– Sárospatak. Annak a városnak valami különleges bája van, oda egyszer még mindenképpen szeretnék visszamenni. Nincs bakancslistás helyem, amiket szerettem volna megnézni, mindenhol jártam, de biztosan lesznek még helyek az országban, amelyeket terven kívül felkeresek.

– Ha vendégetek érkezik, aki még nem járt Keszthelyen, és érdekli a város, mi az a látnivaló, amit mindenképpen megmutatnátok neki?

– Sajnálom, hogy ennyire kiszámítható vagyok, de annak, aki Keszthelyen jár, a Festetics-kastélyt mindenképpen meg kell néznie. Nem belülről, kívülről. Le kell ülni egy padra a parkjában, és csak bámulni ezt a fenséges épületet.

– Az interjúra készülve – és utánaolvasva a városnak – nem lehetett nem észrevenni, milyen intenzív kulturális élet zajlik a településen. Tavaly sok hír volt például a szeptember elején megrendezett Verkli Fesztiválról. Van esetleg hír arról, hogy az esemény idén is a városba csalogatja az érdeklődőket?

– Minden év szeptemberének első hétvégéjén szokott lenni általában a Nemzetközi Verkli Fesztivál. A családunkban ez szinte népünnepély, ilyenkor hazajönnek a gyerekeim és unokástul kilátogatunk a Fő térre és a Sétáló utcába, ahol a verklikben és a verkli zenében gyönyörködünk. Jópofák a zenegépek tetején üldögélő majombábuk, Lujza addig ácsingózik utánuk, míg végül mindig megengedik neki a zenegépek működtetői, hogy megsimogathassa őket.

– Idén zajlott az első keszthelyi könyvhét is, ahol számos programon vehettek részt a látogatók – többek között te is dedikáltál. Augusztus végén pedig két napon át a III. Balaton Mölkky Festival helyszíne lesz a Festetics-kastély. Bevallom, nem tudtam, mi is az a mölkky, amíg utána nem olvastam a Magyar MÖLKKY Szövetség honlapján. De a Múzeumok Őszi Fesztiválján Keszthely város magán- és közgyűjteményei, kiállítóhelyei idén is különleges családi rendezvényekkel, rendhagyó tárlatvezetésekkel és programokkal várják majd a látogatókat. Milyen gyakran veszel részt ezeken az eseményeken? Mennyire engedi az időd, hogy a kulturális programoknak a másik, a nézői-látogatói oldalról is részese lehess?

– Amikor csak tehetem, részt veszek a keszthelyi programokon, legyen az kulturális vagy gasztronómiai. A Múzeumok Őszi Fesztiváljának egyik nagy előnye, hogy ilyenkor tovább vannak nyitva a város múzeumai, és mi, látogatók nem kell, hogy végigrohanjunk pl. a hintókiállításon, hogy mindegyiket lássuk még záróra előtt, hanem van idő lassan, komótosan nézelődni, és meghallgatni a tárlatvezetést.

– A keszthely.hu honlapon a várost a Balaton fővárosaként aposztrofálják. Mennyire és mennyiben értesz ezzel egyet?

– Számomra akkor is a Balaton fővárosa volna Keszthely, ha hivatalosan nem volna az – ám az, mivel az önkormányzat levédette a címet. Keszthely kulturális központ, rengeteg múzeum van itt, köztük olyan építészeti neobarokk gyönyörűségek, mint a Balatoni Múzeum épülete. És persze itt van a Festetics-kastély, sok park, köztük a kastély parkja és a Helikon park, Keszthelyen rendezik meg a Helikon Ünnepségeket, itt van a Szigetfürdő, amely a Balaton első vízre épített fürdőháza stb.

– Egyszer töltöttem egy hosszú hétvégét a városban, és elvarázsolt az ottani béke, nyugalom, és az, hogy mennyire szép a természeti és az épített környezet. Talán túlzás lehet állítanom, de – kívülállóként – tökéletes választásnak tűnik kisgyerekes családoknak.

– Kisgyerekes családoknak, nagygyerekes családoknak, pároknak és egyedülállóknak, függetleneknek és elkötelezetteknek, vagyis minden egyes embernek.

– Két fiad van. Ákos orvos, Dénes pedig kémiatanár-környezetkutató. Ők is a városban élnek, vagy másfelé sodorták őket a tanulmányaik, a munkájuk?

– Ákos a családjával Grazban él, Dénes Budapesten, és innen, Keszthelyről mindkét városba nagyjából két és félóra az út autóval. A távolság nem gátol minket abban, hogy gyakran találkozzunk: csak gondolunk egyet, és vagy mi megyünk a férjemmel Grazba, illetve Budapestre, vagy ők jönnek Keszthelyre.

– Nemrég született meg az unokád. Gondolom, azóta körülötte forognak a gondolataitok. Éppen azon a héten mesélted el a jóhírt, amikor Nagyfödémesen díszpolgárrá avattak.

– Egészen pontosan az alatt az idő alatt született meg, amikor a nagyfödémesi író-olvasó találkozó volt, így ezt úgy értelmezem, hogy egy csodálatos előrevetítése annak, hogy szeretni fogja az irodalmat. A kis Matilda a második unokánk. A nővére, Sára Lujza már ötéves, és mindketten az idősebbik fiamnak és feleségének a szemefényei. Meg persze a miénké is, mert minden velük töltött pillanat bearanyozza az életünket.

– Mennyire tudsz besegíteni a gyarapodó család mindennapi tennivalóiba? És milyen érzés nagyszülőnek lenni? Változtatott valamit a gondolkodásodon a kisbaba érkezése?

– A mindennapjaikba annyiban tudunk segíteni, hogy gyakran megyünk hozzájuk, és ők is gyakran jönnek, és olyankor, amikor együtt vagyunk, próbáljuk átvállalni a gyerekekkel, háztartással kapcsolatos teendőket. Biztosra veszem, hogy a nagyapák-nagyanyák többsége egyetért velem abban, hogy nagyszülőnek lenni csodálatos érzés! Talán még a szülővé válásnál is csodálatosabb, mert a nagyszülőségnek van egy hatalmas előnye a szülőséggel szemben: nem a miénk a gyereknevelés felelőssége. És a felszabadultság, ami ezzel jár, rengeteg plusz energiát eredményez, amely energiát aztán az unokával való foglalkozásra, a vele való játékra fordíthatunk. Az unokáim érkezése annyiban változtatta meg a gondolkodásomat, hogy miattuk egyre jobban aggaszt a Föld nevű bolygó jelenlegi helyzete és a további sorsa. Mi lesz, ha annyira kizsigereljük, hogy nem hagyunk mást az unokáinkra, mint életképtelen, halott vidéket?

– A beszélgetésünk végéhez közeledve kicsit visszatérnék egy témához, amiről egy hónapja esett szó. Hogy haladsz az új regényeddel? Vannak friss híreid róla?

– Egy hónapja beszéltünk arról, hogy a történet nagyjából kész, és hogy szinte csak a „nemszeretem” rész, a javítás van hátra. Nem tudhattad, mégis beletrafáltál, mert ez a kérdésed az előző, az unokákkal kapcsolatos kérdésed folytatása, ugyanis tulajdonképpen arról szól az új kézirat, amitől az unokáim nemzedékét féltem: a Föld kizsigerelése utáni életről. A férfi főszereplő a gazdag nők kísérőjeként keresi a kenyerét (vagyis dzsigoló), szerelmes a női főszereplőbe, és a Földbolygó Síkvidékén él. A női főszereplő a Gazdagok hegyoldalán született, a Földbolygó Lapvidékén gyerekeskedett (ez a Földbolygó legszegényebb része, és a mai Balaton vidékén található), ám felnőttként az Igazságbolygón él, ami egy műbolygó, és egy lapvidéki fura fiúba szerelmes. Az ő életüket követve kerekedik a történet, megismerjük a többi műbolygón zajló életet, valamint a főszereplők rokonainak, szerelmeinek az életét is.

– Remélem, hogy a közeljövőben kezükbe vehetik az olvasók a történetet. Nemrég a könyvtárból kilépve a kölcsönzés után összefutottam Beával, akit Molyon @beasechoes néven találnak meg az érdeklődők és egy könyves youtube csatornája link van, együtt mentünk egy darabon, mert egy környéken is lakunk, és akkor is szóba kerültél. Mai napig hálás vagyok neki, amiért a videóiban felhívta rád és a regényeidre a figyelmemet.

– Én is nagyon hálás vagyok Beának. Egyrészt, hogy olvassa a regényeimet, aztán a videóiban, írásaiban olyan szépen beszél róluk, hogy mást is a könyveim olvasására csábít. Másrészt amiatt, hogy a Te érdeklődésedet is felkeltette az írásaim iránt, és ennek köszönhetően ez már a második interjú, amit készítesz velem. És egy írót leginkább akkor olvasnak, ha hallanak felőle, ha az interjúkból és más írásokból megismerik.

– Végül egy kis játékra hívnálak, ha benne vagy. Egy gyors kérdezz-felelek. A válaszokat akár ki is fejtheted, ha van hozzá kedved.

Melyik inkább a kettő közül?

Papírkönyv vagy e-könyv? Papír.
Sötét vagy világos színek? Sötét. (Fiatalon egyértelműen, most azért be-becsúszik néhány világos szín.) No meg a fehér.
Folyó/patak vagy tenger/tó? Folyó/patak. No meg a Balaton. Mindent visz.
Írásbeli vagy szóbeli kommunikáció? Erre most mit mondhatnék? Talán azt, hogy mindkettő.
Kutya vagy macska? Kutya.
Vers vagy próza? Fiatalon vers, most már inkább próza.
Zenés vagy prózai darabok (színházban)? A Fehér babákat és még nagyon kevés más darabot kivéve nem szeretem a zenés darabokat.
Vígjáték vagy dráma? Dráma. Fiatalon kizárólag. Most néha egy-egy vígjátékot is megnézek.
Sör vagy bor? Pálinka.
A palacsinta feltekerve vagy négybe hajtva? Feltekerve.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést és a válaszokat! 🙂

Az interjúban Ákody Zsuzsa említette Kellei György Fullasztó csend című regényét. Nos, elfogult vagyok, én is szeretem Kellei regényeit, habár éppen ezt még nem olvastam. Így hát az augusztusi Kimenő rovatban a Fullasztó csendet ajánlom nektek kiemelten is.

A Merítés teljes ajánló listáját itt találjátok: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Öl, butít és nyomorba dönt

Igen, igen, jól tudjátok. Az alkoholról lesz szó. Aki netán a szerelemre asszociált, tévúton jár. Habár azt mondják, a fenti szlogen a szerelemre is igaz, lévén az is drog, ám csak az ártalmas szerelem tesz ilyet, ahol nem egyenrangú a két fél. Az igaz szerelem felemel a csillagokig.

Szóval, a pia. Biztosan mindenkinek van egy ismerőse, aki… Aki eljutott a végső pontig. Vagy azon is túl. Ám valahol, valamikor ő sem ivott, vagy csak annyit, mint mások. Valahol, valamikor ő is elítélte azt, aki feláldozta a családját, munkahelyét, egzisztenciáját, saját magát. Valahol, valamikor ő is…

Hogy kezdődik? Hogy lesz valaki „ivós”? És aztán mikor jön el az a pont, amikor már függővé vált?

Hogy miért jutott épp most eszembe az italozás? Holnap a Művészetek Völgyébe megyünk Száraz Paliékkal, és ha lesznek pálinkák, finomak – nem úgy, mint tavaly, amikor mindenki csak azt az egyféle, ráadásul rossz pálinkát árulhatta –, biztos, hogy többet is megkóstolunk. (Tizenöt-húsz éve a szokásos forgatókönyvünk: Imre a sofőr, Böbe vele szolidáris, vagyis – a nevéhez illőn – „száraz” marad, Pali és én pedig pálinkázunk.) Aztán itt van a nyár, telve különféle rendezvényekkel, és némelyiken bizonyára részt is veszünk, és ha már ott vagyunk, valamennyi alkoholt valószínűleg fogyasztunk. És itt jön a kérdésem: Ki mondja meg, hol kezdődik a piálás? Évi négy-öt alkalommal? Vagy tízzel-tizenöttel? Netán a hétvégi, ám rendszeres alkalmakkal?

Az Egy csúnya nő című könyvemben foglalkozom a függőséggel, ám ott egy másik drogról, a kábítószerről és annak hozadékairól van szó. No meg az elvonás borzalmairól. Merthogy az elvonás ugyanolyan szenvedéssel jár, mint a rászokás. Hogy honnan tudom?

Egy barátomtól. Nemrég ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, nyugodtan nevezhetem barátomnak. Tőle tudom, hogy az alkoholistának egész nap egyetlen dolga van: a szinten tartás. Mihelyt ürül az ital a szervezetből, pótolni kell. Bármi áron. Úgy, ahogy az ital iránti szenvedélyt meg titkolni kell. Szintén bármi áron.

− Hihetetlen, milyen leleményességre késztet egy alkoholistát, hová dugja el az üveget – mondta nekem, és egy pillanatig azt hittem, viccel. De nem. A piásüveg dugdosása majdnem ugyanolyan fontos teendője az alkoholistának, mint a szinten tartás.

Ez a kedves, intelligens ember, a barátom többször is volt elvonókúrán. Mesélt az ott megélt megaláztatásokról, hogy úgy bántak velük, mintha dedósok volnának.

− Persze azok is voltunk. Dedósok. Vagy inkább primitívek. Nem értettünk a szóból. A hallgatásból sem. Tudom, elkeserítő, ám a gyógyszerek, a méregdrága „ellenmérgek” semmit sem érnek. Hiába ültetik be a hasad bőrébe – ott, az elvonón tudják, hogy a tablettákat úgysem veszed be –, szart sem ér. Először csak egy kortyot iszol, hogy lásd, megdöglesz-e tőle. Aztán, hogy nem omlott rád az ég, iszol még egy kortyot. Aztán még egyet. Végül ugyanúgy piálsz, mintha ott sem volna a bőrödbe ültetett gyógyszer. Nem létezik külső segítség. A külső segítséget felejtsd el, ha alkoholista vagy. Az alkoholistán csupán egyetlen dolog segíthet: az akarat. Ám annak bivalyerősnek kell lennie. Anélkül neki se fogj a leszokásnak. Akarat nélkül tuti, hogy te vereséget szenvedsz, az alkohol meg győzedelmeskedik. Én négyszer voltam elvonón, tudom, mit beszélek. Aztán meguntam, hogy folyton ott kötök ki. És ma már azt sem számolom, hogy hány éve nem iszom. Talán húsz-huszonöt.  

Kicsit később hozzátette.

− Már nem látod rajtam, de végigjártam a pokol összes bugyrát.

Kedves Olvasóim közül azok, akik talán jobban szeretitek az alkoholt, mint az érdemli, de (még) nem vagytok függők, mit választotok? A göröngyös, ám még járható visszautat, vagy a pokol kínjait?

Salföld – Fehér babák harmadszor is

Igen, harmadszor is megnéztem. És ahányszor csak tehetem. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Imádom. A zenéjét. A szereplőit. A rendezését.

A Jászai Mari-díjas színész, rendező Görög László ismét megmutatta, hogy a kreativitása határok nélküli. Sok összetevő, ami Budapesten a Thália Színházban adott volt, Salföldön a Thália Nyárikertben nem volt az: zenészek, LED-falak, tv képernyő, a színészek öltözői stb. Ám Görög László zseniálisan megoldotta a problémát, sőt, a hiányosságokból előnyt kovácsolt. A darab elejét átírta, hogy mi, nézők megértsük, hogy egy vasútállomás restijében vagyunk, ahol – a vonatok késése, működésképtelensége miatt – néhány órára ott rekedve a helyszínen kénytelen főpróbát tartani a színi társulat. A kőszínház Tháliában is a mai élethelyzetre aktualizálta a darabot, ám az aktualizálás a Nyárikertben csúcsra járt. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a „narrátor”, vagyis a vasútállomás hangosbemondójának hangja maga a rendező, Görög László volt.

A finoman, ám egyértelműen átalakított előadás az én prioritásaimat is átalakította. Természetesen a kedvencem továbbra is a gyönyörű színésznő, Czakó Julianna maradt, aki nőként és művészként a legjobb formáját hozta. Sajnálatos módon nem rendelkezem abszolút hallással, ám azt részlehajlás nélkül megállapíthatom, hogy tisztán énekel, és hogy a hangja telt és bársonyos. Azt hiszem, nem túlzás kijelentenem, hogy jelenleg ő a legszebb hangú magyar színésznő.

Molnár Piroska a karakánságával annyira elbűvölt, hogy végig bőgtem a dalt, melynek a szövegét Bereményi Géza az ő kedvéért írta át. (Az eredeti szöveg férfié.)

És az új kedvenc: Szabó Győző! Az ő munkásságára eddig nem figyeltem, még pedig azért, mert néhány dologban előítélet rabja vagyok. No, nem a múltja okán, hanem amiatt, hogy kérkedett vele – legalábbis én így éreztem. Ám most egyértelműen meg kell követnem őt, s magamban a bocsánatáért esedezem, és már tudom, értem, miért vezető színész a Tháliában. Ahogy előadta a „Marit” (Illegalitásban), az valami fenomenális. Én rajongok Cseh Tamás zenéjéért, és rajongok Bereményi Géza szövegeiért, ám ezt a dalukat nem tartottam kiemelkedőnek, és a kilencvenes években nem az Illegalitásban miatt hallgattam rongyosra az Új dalok albumot. Ám Salföldön Szabó Győzőnek köszönhetően rájöttem, hogy ez az egyik, hanem a legjobb közös szerzeményük. Ma szerettem volna újra átélni a salföldi élményt, és meghallgattam Cseh Tamástól az Illegalitásbant. Ám csalódnom kellett: Cseh Tamás előadása nem volt sem olyan impulzív, sem olyan humoros, mint a Thália Nyárikertben Szabó Győzőé.

A Fehér babákról szóló múltkori blogomban valami olyasmit írtam, hogy a többi szereplő is remek volt, talán az énektudásuk hagyott némi kivetnivalót. Ám ma már ez a megállapításom egyértelműen a múlté. Hiába prózai színház a Thália, a Nyárikertben szereplő művészek eséllyel vennék fel a versenyt a musicalszínészekkel.

Hogy is kezdtem ezt a Fehér babákról szóló írást? Valahogy úgy, hogy imádom. Akkor hát így is fejezem be. Remek előadás volt. Remek a zenéje, a szereplői, a rendezése. Salföldön idén már nem láthatod, ám Budapesten igen. Javaslom, nézd meg!

Vágyak és beteljesülések

Az utóbbi fél évben hétvégenként gyakran járunk Budapesten Imre kötelező továbbképzései, különféle kongresszusok miatt. Ilyenkor a VII. kerületben van a szállásunk, és útban a Hernád utca felé elhaladunk a New York Kávéház mellett.

Tíz alkalomból kilenc és félszer a tömeg hosszú, tömött sorokban várakozik, hogy bejusson az épületbe. Nagyon érdekelt, hogy mit tudhat ez a kávéház, mi a titka, ami miatt az emberek órákat képesek várakozással tölteni. Persze, persze, itt írta Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat, itt öntötte le Karinthy tintával a szürke kanapét, ám azért azt mégsem hiszem, hogy a külföldiek szívét – merthogy főként ők állnak a sorban – ez olyannyira megdobogtatná, hogy hóban-fagyban és kánikulában várják ki a sorukat.

Hányszor, de hányszor mondogattam Imrének:

− Úgy szeretnék bemenni, részese lenni a varázslatnak, ami emberek tömegeit vonzza ide!

Ám vagy nem értünk rá megállni, de leginkább a hosszadalmas sorban állás riasztott el minket, s így a kávéház titka továbbra is titok maradt előttem. Az meg, hogy előre időpontot foglaljunk, nem jutott eszünkbe.

Aztán a mostani hétvégén beteljesült az álmom. Már a kezdet is izgalmas volt, ugyanis hétközben láttam egy érdekes beszélgetős műsort a New Yorkról, a „Világ Legszebb Kávéházáról” a tévében, ami aztán teljesen felkorbácsolta a már amúgy is felfokozott kíváncsiságomat.

Az egész egy véletlenen múlott.

Míg Imre a kongresszuson volt, én egy új, ám annál kedvesebb barátnőmmel találkoztam a Vaj kávézóban. (No, ja, ha egy „kávéházazás” beindul!) Edittel csupán három hónapja ismerjük egymást, ám sok minden összeköt minket: a gondolkodásmódunk, a világról alkotott felfogásunk, az elveink. Ám a köztünk lévő legerősebb összekötőerő a megismerkedésünk körülményei. (Erről talán majd írok egy másik alkalommal.)

Az Edittel töltött kellemes, csajos beszélgetés után a férjemmel és a kisebbik fiammal lett volna randevúm a Vajhoz közeli Borhálóban, ám a fiam nem tudott eljönni, s nélküle a Borháló számomra nem a megfelelő tér. (Ha Pálinkaháló lett volna, talán még be is vállalom.) Így aztán úgy döntöttünk Imrével, ha nem kígyózik sor, bemegyünk a New Yorkba.

Örülök, hogy megtettük. Egyrészt, mert bár a titkot nem fejtettem meg, de valóra vált egy álmom. Másrészt, mert így derülhetett csak ki, hogy már nem vágyom oda.

Abból a bizonyos beszélgetős tévéműsorból már tudtam, hogy a kávéház 1894-es átadása óta a berendezés nem sokat változott, mert a tulajdonos korhűen újíttatta fel. A muranói üvegcsillárokkal, aranyozásokkal, tükrökkel, márványoszlopokkal nekem sem volt bajom, sőt, bár a túldíszítettség nem az én világom, szépnek találtam. Ám Ady, Babits és Márai szellemiségét hiába kerestem. Találtam helyette egy túlzsúfolt, sötét termet, pontosabban többet is. A sok-sok asztaltól-széktől és a rengeteg ott tartózkodó embertől úgy éreztem magamat, mintha iskolai menzán lennék. Ám nem egy pörgős, vidám ebéden, hanem egy vizsgaidőszaki, elnyűtt, fáradt vacsorán. Ettől aztán puccos hivalkodásnak tűnt az előkelőnek szánt, és talminak, megkopottnak a ragyogás. Ráadásul a személyzet minden tagja angolul szólt hozzánk: aki az asztalhoz kísért minket, aki felvette a rendelést, aki kihozta, és az is, akinél fizettünk. Zavart, hogy bár az ország fővárosában vagyunk, fel sem tételezik, hogy magyarok vagyunk. Ha ez az árak miatt volt, még szomorúbb a helyzet.

Ahogy a berendezés, úgy a desszert is (csak édességet ettünk) a látszatra épült. Mutatós citrom mousse kávéropogóssal, ám száraz, és emiatt, bár biztosan friss volt, másnaposnak tűnt. Az áfonyás sajttorta fagylalt kehely külsőleg költemény, ám megízlelve csupán próza, és még a gyomromat is elrontottam vele.

Erika barátnőm vágyakról szóló története jutott eszembe.

Nagyon sóvárgott egy bizonyos, általa elképzelt kétrészes fürdőruhára. Olyan sokszor és olyan szemléletesen írta le, hogy én is magam előtt láttam. Aztán egyszer, talán Hévízen sétálgatott az asszonylányával, amikor is a lánya – aki szintén mindent tudott a vágyott bikiniről – felkiáltott:

− Anyu! Ott van!

És valóban. Ott himbálódzott az egyik árus sátránál. Ugyanaz a királykék szín, rajta az apró, fehér százszorszépek és margaréták, ugyanaz a nem túl zárt és nem túl merész merevítő nélküli melltartó, ugyanaz az ezüstszínű csattal záródó pánt, a tai fazonú alsórész.

Erika megtapogatta, és láss csudát!, az anyaga is olyan volt, mint amilyet elképzelt. És még az ára sem volt csillagászati.

Erika egy ideig még gyűrögette, simogatta testet öltött vágyálmát, aztán lassan megrázta a fejét.

− Köszönöm, nem kérem – mondta.

Amikor másnap megkérdeztem tőle, miért nem vette meg, felnevetett, és azt felelte:

− Akkor most mire áhítoznék?

Majd kicsit később furcsa, komoly hangon hozzátette:

− Vigyázni kell a kívánságokkal. Ha valóra válnak, meglehet, csalódás éri az embert.

Nos, úgy jártam én a New York Kávéházzal, mint Erika barátnőm a margarétás, tai bugyis, kék bikinivel.

Ui.: A mousse-t és a fagylalt kelyhet az étlapról fényképeztem, mert bárhogy is igyekeztem, a többi asztaltól valakik mindig rákerültek a képre.

Férjem írása: Fehér babákkal találkoztam

Húszévesen találkoztam velük először. Legjobb barátom és húga – aki azóta már a feleségem – hallgatták áhítattal majd’ minden találkozásunkkor a lemezjátszójukon.

Engem nem ragadott meg úgy, mint őket, de örültem, hogy velük lehetek, így én is szinte minden nap hallgattam a dalokat; azóta sem felejtem a szöveget, a zenét, és az érzést, ami így a fiatalságom szép emléke.

Második találkozásom most, hatvanhat évesen a Thália Színházban volt a babákkal. Az igazgatói páholyból néztem az előadást feleségemmel és gyerekkora óta legjobb barátnőjével, valamint annak férjével, akik mellesleg a rendező, Görög László anyósa-apósa, valamint az egyik szereplő, Czakó Julianna szülei.

Olyan hatást tett rám a produkció, hogy nem szégyellem, ilyen idősen is többször könnyes lett a szemem a feltoluló emlékek, érzések következtében. Feleségem már megírta blogját az előadásról, én a saját meglátásomat írom csak le: a csodálatos zenét, a mesteri rendezést, a színészek alázatát, a vérprofi zenekar játékát.

A minap pedig a hálószobámban találkoztunk. A babák és én. Lefekvés után a tévéműsorokat pásztázva véletlenül kapcsoltam a csatornára, ahol színházi közvetítés ment a Tháliából. Persze hogy ott ragadtam a műsoron. Jó volt újra látni az előadást.

Csendben néztük a feleségemmel a már ismert műsort. A tévén át közelről figyelhettük a színészek arcát, a nagyszerű díszlet apró részleteit, a zenekar tagjait. A zenészeken is látszott, mennyire élvezik, amit csinálnak. A közönségről készült közeli képeken láttuk, hogy ők is ugyanúgy, ugyanazt érzik, mint mi.

Következő randevúmat a babákkal szabadtérre szervezem. Nyáron a Thália Nyárikertben, Salföldön fogunk találkozni.

Fehér babák

Látnod kell! Több leszel vele, tőle, általa

Thália Színház

Rendező: Görög László

Az egyik meghatározó színházi élményem. És talán a legimpulzívabb. Az, hogy ifjúként Cseh Tamás fan voltam, csupán a hab a tortán. Ha soha nem hallottam volna Cseh Tamásról és a dalairól, ugyanúgy lenyűgöz az előadás.

Gyakran járok színházba – újabban főként a Tháliába, amióta a gyerekkori barátnőm lánya és annak férje a Társulat tagjai –, ám mindig csak a színészi játékot figyeltem, azon nem nagyon gondolkoztam el, mekkora szerepe is van a rendezőnek abban, hogy elnyeri vagy nem nyeri el a tetszésemet egy-egy darab. Most viszont még számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy a Fehér babák egy rendezői bravúr.

Vegyes érzelmekkel indultam az előadásra. Arra számítottam, hogy a Thália Színház művészei majd szép sorban, egymás után eléneklik az általam annyira kedvelt Cseh Tamás számokat, ám nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e mástól, másként, mint a szerzőtől hallani a fiatalságomat felidéző dalokat.

Baráti házaspárral mentünk a színházba, és az ő lányuknak-vejüknek köszönhetően az igazgatói páholyban kaptunk helyet. A páholyoktól egy kicsit tartok, mert volt már rá példa, hogy hiába hajoltam ki derékig, a színpad egy része mégis takarásban maradt. Az igazgatói páholyban persze nem ért az a „csúfság”, hogy lemaradok néhány jelenetről: tágas volt, kényelmes és pazar kilátás nyílt a színpad minden egyes négyzetcentiméterére.

Amint leültem és végigpásztáztam a nézőteret, már tudtam, hogy aznap valami rendkívülinek leszek a részese. A nézőtéren legelöl néhány kávéházi asztal állt, melyeknél nem színészek, hanem nézők ültek. A színpadon is voltak ilyen asztalkák-székek, néhány állófogas, és a zenészek hangszerei.

A színfalak mögül egyesével, párosával kezdtek bejönni a színészek és a zenészek, majd az asztalkáknál, hangszereknél foglaltak helyet, de olyan is volt, aki lejött a színpadról és a nézőtéren ült le. Ez aztán azt a hatást keltette bennem, hogy mindannyian együtt vagyunk, hogy ugyanannak az egésznek a részei vagyunk, nincs külön színész, zenész, néző. Remek érzés volt, amit csak fokozott, hogy az előadók mintha a saját ruháikban lettek volna, nem tűnt színházi jelmeznek. A színpad hátsó traktusa LED-falakból állt, az itt történtek erősítették, magyarázták a dalok szövegét, hátterét. A hátsó falon volt még egy tv is, amelyen az előadást meg-megszakítva eddig még sosem látott képkockákon Cseh Tamáshoz fűződő kapcsolatukról mesélt három, hozzá közelálló ember: Anyuka, Feleség és Bereményi Géza költő, Cseh Tamás dalainak szövegírója. (Bereményi ott volt a premieren, talán valaki egyszer majd megkérdezi tőle, milyen mélyen érintette meg, amit egy fél évszázaddal visszatekintve a színpadon látott-hallott.)

Az előadást magát leírni nem nagyon tudom, ott kell lenni, és nemcsak látni, hanem érezni kell, ami történik. Minden, a zenészek is nagyszerűek – nélkülük az előadás nem szárnyalna így.

Csupán egy-egy szót ejtek a művészekről, akik ezt a csodát elénk tárták.

Czakó Julianna csinos arcával-alakjával, varázslatos, telt énekhangjával bűvöli el a nézőket, és gyutacsként indítja be az előadást. Gubás Gabi tűzpiros ruhájában lejtett táncával maga is tűzzé válik, mely szín aztán a fények segítségével mindent beborít. Molnár Piroska a botjával megingathatatlan sziklaszirt, személyiségének kisugárzása betölti a színpadot. Udvarias Annával mi is felvesszük a háziruhánkat, érezzük a szükséglakás nyomorát, és hogy hiába telt el azóta tíz év, semmi sem változott.

„Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”

A férfiak, Szabó Győző, Vida Péter, Hevesi László, Jámbor Nándor, Katona Péter Dániel, Zayzon Zsolt hol együtt, hol külön, hol a női párjukkal énekelnek, mindannyian kimagasló teljesítményt nyújtanak. Amelyiküknek a hangja, ha nem is Pavarottié (a Tháliában vagyunk, nem az Operaházban vagy az Operettszínházban!), arcjátékával, kiállásával felemelkedik társai közé. No meg az alázatával. Hihetetlen, amit férfiak és nők a színpadon művelnek. Amíg valamelyik társuk énekel, a többi mozdulatlanná dermed, ültében-áltában meg sem moccan, nehogy elvonja a figyelmünket. Az alázat érezhető, betölti a színpadot. Alázat egymás iránt, alázat a nézők iránt, alázat a művészet iránt.

A zsebkendőmért nyúlok, mert ami a színpadon történik, azt könnyek nélkül nem lehet bírni, és közben megpillantom az alattam elterülő nézőteret. Erre is kiváló hely az igazgatói páholy: a nézőtéren is mindent látok. Illetve mindenkinek a mozdulatlan jobb oldali profilját, merthogy mindenki a színpadot figyeli. Nincs fejforgatás, szöszmötölés, köhécselés, még egy pisszenés sem. Lenyűgöznek ezek a profilok. Ugyanaz a kifejezés ül rajtuk, ettől minden arcél szinte egyforma. A Földanyácska gyermekeiben írtam az egyformaságról, ám a hiung-nuk fövegeinek egyformasága félelmet keltett a kínai seregben. Itt, a színházban viszont az arcokon ülő egyazon kifejezés katarzissal tölt el.

Tovább nem időzöm a nézőseregen, a színpad követeli a figyelmemet: Czakó Julianna a szerelemről énekel.

Ahogy bejöttek, egyesével-párosával távoznak a színészek, zenészek. Majd egy férfi, nekünk háttal, felmegy a már üres színpadra, kezében a gitárja, játszik rajta, majd úgy hagyja el a színpadot, hogy az arca ismeretlen marad. Bravúros befejezés. Bravúros rendezés.

Görög László tud bánni a lehetőségekkel. És tud bánni a színészeivel. Eléri, hogy az és úgy történjen a színpadon, ahogy ő elképzelte. Azt hiszem, ez a Művészet. 

Akarod tudni az igazságot Tutanhamon fáraóról?

Mármint A Nap Fényhegyén című könyvem Tutanhamonjáról.

A kéz a kézben egymás mellett álló fáraói párt ábrázoló posztomhoz érkező hozzászólások és levelek sarkalltak arra, hogy írjak néhány sort A Nap Fényhegyén című könyvem általam nagyon kedvelt szereplőjéről, a magánemberként félénk fiúcskáról, aki fáraóként viszont sok borsot tört Ámon papjainak orra alá.

Az elején kezdem. Békés Nikolett Kyara bloggerrel − @konyvelvono − való nyilvános beszélgetésünkkor már említettem, hogy A Nap Fényhegyén kéziratát nagyon régen írtam. Ezt a regényemet szándékozott megjelentetni a Korona Kiadó 2001-ben, ám – kérésemre – helyette a Láng a havon került kiadásra, mert az egyiptomi történetet még nem éreztem késznek.

A történet írásakor a történelmi hűséget főként Mahler Ede és Kákosy László egyiptológusok e korról szóló tanulmányai, írásai biztosították. Szerintük Tutanhamon (aki születésekor a Tutanhaton nevet kapta, s csak később vette fel Amon nevét) Teje királyné és III. Amenhotep fáraó közös gyermeke volt. Ezáltal pedig Ehnaton fáraó öccse.

Amikor 2024-ben újra elővettem a kéziratot, hogy immár készre írjam, alaposan utánajártam, hogy milyen újabb tények láttak napvilágot a fáraói családról az azóta eltelt huszonhárom évben.

Kutatásom eredménye – leegyszerűsítve – a következő:

• Lehetséges, hogy Tutanhamon nem Teje királyné fia volt
• Lehetséges, hogy Tutanhamon nem III. Amenhotep fia volt
• Lehetséges, hogy Tutanhamon nem Ehnaton fáraó testvére, hanem a gyermeke volt.

Sokat gondolkodtam, átjavítsam-e a rokoni szálakat a könyvemben. Aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Hiszen ezen az alapon lehetséges, hogy mégiscsak a fia volt Tutanhamon Tejének és III. Amenhotepnek, ebből következően pedig az is lehetséges, hogy a kis királyfi mégiscsak a testvére volt Ehnatonnak.

Utánajártam Tutanhamon koponyasérülésének is. Ez ügyben – szintén leegyszerűsítve – a következőket derítettem ki 2001-ben és 2024-ben is:

• Lehetséges, hogy Tutanhamon gyilkosság áldozata lett
• Lehetséges, hogy leesett valahonnan
• Lehetséges, hogy már a halála után a balzsamozók ejtették a sérülést a koponyáján.

Én 2001-ben gyilkosságként írtam meg Tutanhamon történetét. Ezen is sokat gondolkoztam 2024-ben, hogy átírjam-e valamelyik másik lehetséges variációra. De mivel mindegyik variáció csupán lehetséges megoldás, maradtam a gyilkosságnál. No nem azért, mintha vérengző természetű volnék, hanem mert ezt tartottam a legvalószínűbbnek.

És most arról néhány mondatot, amiről a fáraói párt ábrázoló posztom hozzászólásai és az ez ügyben kapott levelek szólnak. Vagyis arról, hogy dongalábú volt-e Tutanhamon.

A fáraói sírt felfedező Howard Carter botokat talált Tutanhamon sírkamrájában. A botokkal kapcsolatban itt is több lehetőség merült fel a témát vizsgáló tudósokban, amely lehetőségeket – szintén leegyszerűsítve – adom tovább:

• Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert egy harcban megsérült Tutanhamon lába
• Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert az ifjú fáraó leesett a harci kocsijáról (a harci kocsit állva hajtották, és nagy ügyesség kellett hozzá)
• Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert Tutanhamon dongalábú volt.

(Fontosnak tartom elmondani, hogy a korabeli ábrázolásokon az ifjú fáraó lába egészséges. A legszebb megjelenítés a trónusa háttámláján van, ahol feleségével, Anheszenamonnal együtt ábrázolják. Az asszony illatszerrel keni meg a fáraó vállát, Tutanhamon lába pedig az országa ellenségeit illusztráló zsámolyon nyugszik. Persze nagy valószínűséggel akkor is egészségesként jelenítette volna meg a trónust készítő mester az ifjú istenkirály lábait, ha azok nem voltak azok. Ám például Ehnaton túlságosan hosszú koponyáját nem féltek valósághűen ábrázolni.)

Visszatérve a sírban talált botok ott létének lehetséges okaira:

Minthogy regényt írtam, és nem életrajzot, úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, hogy Tutanhamon lába ifjú felnőttként harcban sérült-e meg, tört-e el, vagy netán deformált lábfejjel született. S most arra kérlek benneteket, Kedves Olvasóim, hogy nézzétek ezt el nekem!

Éjszakai telefonhívás

Hajnali negyed kettőkor telefoncsörgés ébresztene fel, ha nem lennék egyébként is ébren. (Az új kéziratomon dolgozom.)

Az éjszakai telefon számomra ijesztő. Ilyenkor, amíg oda nem érek, hogy felvegyem, az jár a fejemben, hogy valami baj történt a családban. Persze már jó párszor ébresztett minket éjszaka a telefon csengése, amíg a rendelő közelében laktunk, de az esetek nagy részében Imre telefonja szólt, és a vonal túlsó végén fájó fogú beteg jelentkezett.

Most viszont az enyém csörög. Loholok le a lépcsőkön (a számítógép, amin dolgoztam, a tetőtérben van), be a hálószobába, felkapom a telefont, aztán egy kicsit megnyugszom: nem nevet, hanem számot jelez ki a készülék, vagyis nem családtag, és nem is barát, ismerős hív.

‒ Igen? ‒ szólok bele.

‒ Abigél? ‒ kérdezi egy fiatal férfihang. Vagy fiú?

‒ Mármint a Szabó Magdáé? – kérdezek vissza.

‒ Igen – jön a tétova válasz, s ebből rögtön tudom, gőze sincs, ki a Szabó Magda és az ő Abigélje.

Megszánom az éjszakai telefonbetyárt, és bevallom neki:

‒ Nem vagyok Abigél. Rossz számot hívott.

‒ De ez a szám volt megadva! Meg az, hogy maga Abigél! ‒ erősködik.

Észreveszem, hogy eltűnt a hangjából a bizonytalanság. Biztos az igazában. És ahogy hallgatom, afelé hajlok, hogy maximum húszéves lehet.

‒ Nem vagyok Abigél – állítom ugyanolyan határozottsággal, mint ahogy a fiú állítja, hogy az vagyok.

Aztán felébred bennem a kíváncsiság.

‒ Hol volt megadva ez a telefonszám? – kérdezem, és nem zavar, hogy a mondat sokak szerint „germanizmus”.

‒ A társkeresőn ‒ feleli, és érzem a hangján, hogy elpirult.

Fellélegzem. Rosszabbra számítottam. Aztán rájövök, hogy csak a fiú szépített az elnevezésen. Nem társat, partnert keres az éjszaka közepén. Tudjátok, telefonon keresztül működő partnert, aki segít levezetni a fölös energiát…

‒ Nézze, én nem keresek társat. Főleg nem éjjel fél kettőkor.

És hogy meggyőzzem, tényleg nem én vagyok, aki a segítségére lehet, hozzáteszem.

‒ Hatvanhárom éves vagyok. Férjezett.

A férj szóra Imre, aki miután megtudta, hogy nem a családból telefonált valaki, próbált visszaaludni, kikel az ágyból, és látom, hogy hegyezi a fülét.

‒ De hát itt van fent az oldalon, hogy maga Abigél! ‒ fújja a fiú most már kiabálva. És hiába mondom, hogy értse meg, rossz számot hívott, csak hajtja, hogy ott vagyok fent az oldalon, ezért leteszem a telefont.

Csak most, hogy azon melegében, hajnali fél kettőkor írom le a sztorit, csak most gondolkozom el azon, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi az oldal neve. Mert mi van, ha tényleg fent vagyok?