Author Archives: Ákody Zsuzsa

  • Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak?

    Kedves Naplóm!

    ‒ Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak ‒ szokta idézni anyósom a népi bölcsességet valamely történésre reagálva.

    Fiatalkoromban maximálisan egyetértettem ezzel a közmondással. Azt jelentette számomra, hogy akinek többje van bármiből, mint másnak (nem feltétlen anyagi dolgokból), azt irigylik, akinek meg kevesebb, azt sajnálják. Tehát ha irigyelnek valakit, az jó, ha viszont sajnálnak, az pedig rossz.

    Ám ma már ezt egy kicsit másként látom. Rögvest kifejtem, miért, de előbb tisztázzuk a fogalmakat, ugyanis (szerintem) az irigy ember nem ugyanazt jelenti, mint az irigykedő ember.

    Aki irigy, az valamilyen saját tulajdonára irigy, valamire, ami az övé. És itt kizárólag tárgyakra gondolok, leginkább kicsi, majdhogynem jelentéktelen dolgokra. Például nem kínálja meg a másikat a csokiból, amit oly jóízűen falatozgat, annak ellenére sem, hogy a másik mindig megkínálja a sajátjából őt, és ő el is fogadja. Vagy. Nem adja kölcsön a fűnyíróját a szomszédnak, holott amikor az övé volt rossz, természetesnek vette ő is és a szomszédja is, hogy mindketten a szomszédét használják. Szóval ilyen bagatell ‒ ezzel együtt rengeteg bosszúságot okozó! ‒ ügyekre mondom én azt, hogy valaki irigy ember. (Ebben az értelemben természetes, hogy személyekre nem alkalmazható az elgondolásom, hiszen furán venné ki magát, ha, tegyük fel, a hites feleségét nem akarja megosztani valaki a felebarátjával annak ellenére, hogy ő viszont rendszeresen kölcsönveszi az övét.)

    Ezzel szemben az irigykedő ember teljesen más szemszögű, és köze sincs a másoktól irigyelt saját tulajdonához. Az irigykedő ember nem a saját, hanem a más tulajdonát irigyli ‒ a tiédet és az enyémet! ‒, és nem csupán a tárgyakat; irigykedhet tulajdonságra, párkapcsolatra, bármire, ami a másé, vagy vele kapcsolatos. Irigykedhet a párunkra, gyerekeinkre, férjünkre-feleségünkre, az állásunkra, netán az eszünkre, anyagi javainkra, vagyis bármire, ami nem az övé. Még akkor is irigykedik, ha neki is megadatott minden, ami neked. Csakhogy ő nem örül ennek, sőt bosszankodik. Dühíti, hogy neked is megvan mindened, ami neki. Irigyli tőled. És ha elég elszánt, elég rosszindulatú, és elég irigykedő, akkor csak egy ugrásnyira van attól, hogy tegyen is érte, hogy neked ne legyen az a valamid, amit irigyel tőled. Vagyis ártani fog neked. Ha szerencséd van, akkor csak szavakkal (bár meglehet, a szavak a legártalmasabbak, meg tudják keseríteni az életet), ha nincs szerencséd, tettekkel tesz ellened.

    Mindebből következően ‒ persze csak akkor, ha igazam van, és így működik ‒ az irigy ember csupán bosszantó, az irigykedő ember viszont ártalmas.

    Amíg a csikófogaim megvoltak, bölcsnek és igaznak tartottam a címben szereplő közmondást. Ám amióta „elhánytam már a csikófogaimat” másként gondolom, már nem tartom jó dolognak, irigylésre méltónak, ha valakit irigyelnek. Természetesen most sem szeretném kiérdemelni a sajnálatot ‒ főként, ha nem tárgyakra vonatkozóan szenvedem el ‒, vagyis ebben az értelemben továbbra is „ül” számomra a mondásnak az a része, ami a sajnálatra vonatkozik. Ám ma már az irigykedést nemkívánatosnak, sőt, egyenesen veszélyesnek tartom.

    Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám az alábbi linken:

    https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/

    Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd vagy kedveld az oldalamat!

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

  • Utazás a szemműtétem körül II.

    Utazás a szemműtétem körül II.

    avagy ami elromolhat, az el is romlik, mondta volt Edward Murphy amerikai mérnök (illetve nem is biztos, hogy ő, de neki tulajdonítjuk).

    Már az első műtétkor tudtam, hogy másfél hónap múlva a másik szemem következik, vagyis nem volt ez zsákbamacska. Jó volt így, mert kerek másfél hónapom volt a felkészülésre ‒ szerencsére a másik, vagyis a bal szememre csak egy „bagatell” szürkehályog műtét várt.

    Ma már rutinműtétnek számít, nem féltem tőle. Jól is tettem, mert a műtéttel nem volt semmi gond, és azóta is minden rendben van a szememmel. (Gyorsan le is kopogom: kop, kop, kop. Nem mintha babonás volnék, ám egy kis biztosíték sosem árt!)

    Tehát a műtéttel minden „oké”, ám minden más katasztrófa volt.

    A múltkor csakis jó dolgokat írtam a körülményekről, ám a kórház nevét nem írtam ki, és most is így teszek, vagyis a név rejtve marad, ámbátor most nagyon kellene gondolkodnom, hogy valami pozitívet is tudjak mondani. Persze meglehet, csak én fújom fel a dolgot, és nem is volt olyan borzalmas, mint gondolom.

    Lehet, hogy borzalmas nem volt. De személytelen, lélektelen igen. Futószalagon ment az egész. Akár egy gyárban. Egy látásjavító gyárban. Szemgyár. Hogy hangzik?

    Mi, szembetegek voltunk a termékek a gépesített futószalagon, és a robotszemélyzet mozgatta, irányította a műveletet.

    Tárggyá minősítésünk már a kórházba belépésünkkor megkezdődött, és mire a műtőasztalra kerültünk, már mi magunk is elhittük, hogy valóban csak tárgyak vagyunk.

    Minthogy rengeteg a beteg, valószínűnek tartom, hogy a legnagyobb hatékonyság elérése volt a cél, és tárgyak ide-oda helyezése egyszerűbb, gyorsabb, mint a lélegző, okvetetlenkedő, ne adj Isten, kérdéseket feltevő élőlényeké.

    Ám az embereket lehet ugyan tárgyként kezelni, de néha hiba csúszik a számításba: valaki idegességében lepisili a kapott kórházi ruhát, másvalaki csak arra a szemére lát, amelyet operálni fognak. Ezeket a helyzeteket kezelni kell, ezek a dolgok megakasztják a hatékonyságot, ezektől lelassul a folyamat, egy időre leáll a futószalag. Persze egy erre fogékony közegben ezek akár pozitív történések is lehetnének azáltal, hogy lehetőséget adnak a személyzetnek, hogy robotokból emberekké váljanak, hogy emberként szóljanak az (beteg) emberekhez.

    Ám ők nem élnek a lehetőséggel. Szemmel láthatóan idegesíti őket a futószalag „meghibásodása”, az ezzel járó időveszteség. A bölcsészdoktornak ingerülten adnak tiszta ruhát a pisis helyett, és durván rászólnak, ruhacsere után mosson kezet. Megalázó.

    Elvégzik a munkájukat, abban nincs hiba, vérnyomást mérnek, nyugtatót adnak, szembecseppentenek. Csak a lelküket hagyták el valahol útközben.

    Műtét után negyedmagammal ülök egy kórházi szobában egy teljes órát. Ám ebben az egy órában egyetlen szót sem szólunk, még csak nem is nézünk egymásra. Csak ülünk csendesen, kiki a maga ágyán, mintha valóban csak alkatrészek volnánk.

    Vagy talán az okozza csendességünket, hogy szégyelljük magunkat, amiért nem lázadtunk fel a robotszemélyzet ellen, hanem birka módján tűrtük, hogy tárgyként bánjanak velünk?

    Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám a linken:

    https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

     

     

     

     

     

     

     

     

  • A boldogság látszata eladható

    A boldogság látszata eladható

    A címben szereplő megállapítás nem tőlem származik, fiamtól hallottam nemrég, ám annyira igaz, sőt bölcs gondolatnak tartom, hogy nyomban leírtam, nehogy elfelejtsem felhasználni egy írásomban.

    Aki ismer, az tudja, hogy mindig mindent lejegyzek. Fiatalabb koromban ez egy kicsit talán kényszeres is volt (bár jobban kedvelem késztetésnek hívni, mivel ez jobban hangzik). Amint eszembe jutott egy épkézlábnak vélt gondolat, és felhasználhatónak tartottam valamelyik regényemhez, rögvest félbehagytam, amit épp csináltam, és feljegyeztem a mindig kezem ügyében lévő mappába.

    Most már, hogy ifjoncnak nem vagyok mondható semmilyen téren sem (oh, ifjúság, rengeteg hibád közül a legnagyobb, hogy tünékeny vagy!), talán az eszem is megjött, mondhatni kiokosodtam, és már nemcsak a saját használható gondolataimat, hanem engedélyt kérve rá, a másokét is feljegyzem. (Annyi becsület szerencsére szorult belém, ha a mások kimondott gondolatait használom fel valamely írásomban, jelzem is, hogy nem a sajátom.)

    Térjünk vissza a címre. Valóban úgy gondolom, hogy a boldogság látszata eladható. (Hogy a boldogság is eladható-e, vagyis nem csupán a látszata, azon még nem gondolkoztam.) Nézzétek csak meg, erre épülnek a reklámok. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, minden és mindenki happy. Szinte belénk sulykolják, ha megvesszük az adott terméket, mi is boldogok leszünk. Máskor meg nem is nagyon tudjuk, mit reklámoznak a teli szájjal nevető emberek; ám ha a szemünk nem is látja, az agyunk felfogja és elraktározza. Aztán ha majd másnap-harmadnap bemegyünk a boltba, és megpillantjuk a termék logóját, amit előtte napokban az agyunk a tévében-neten „látott”, biztos, hogy azt a terméket vesszük meg.

    Nagyon-nagyon régen láttam egy krimit a televízióban, talán a Columbo sorozat egyik epizódja volt. Ha jól emlékszem, abban úgy hajtottak végre egy gyilkosságot, hogy filmvetítés előtt sós étellel kínálták meg az áldozatot, majd amikor beült a moziba, a vetített filmbe bevágtak egy filmkockát, amely vízzel telt poharat ábrázolt. Az áldozat a szemével nem érzékelte a vizespoharat, ám az agyával igen. Rájött, hogy szomjas, kiment a mosdóba inni, és ott ölték meg. Valami ilyesmi volt a történet, pontosan már nem emlékszem, de az tény, hogy az áldozat agyát manipulálták a bevágott vízzel, éppen úgy, ahogy nap mint nap a mi agyunkat is manipulálják a reklámokkal.

    A boldogság látszata. Feltűnt nektek, hogy a festményeken az emberek általában nem mosolyognak? (A szabályt erősítő kivétel Mona Lisa, akit épp a mosolya tett híressé ‒ no meg persze a festője.)

    Aztán jött a fénykép. Eleinte, fekete-fehérben, komoly arcokat örökített meg. Emlékeztek nagyszüleink, dédszüleink bekeretezett, falon függő esküvői fotóira, hogy milyen komoly arccal néznek le ránk?

    Manapság viszont a fényképpel együtt jár a „csíííz”, belemosolygunk a kamerába, hogy az utókor számára a boldogságunkat örökítsük meg még akkor is, ha az adott pillanatban nem is vagyunk azok. Megjátsszuk az örömöt, jókedvet, elégedettséget… Miért tesszük?

    Talán mert el akarjuk adni magunkat. Hogy kinek?

    A lájkolóknak. Hiszen mint azt már tudjuk, a boldogság látszata eladható.

    És még kinek áruljuk a látszat boldogságunkat?

    Az utókornak és az utódoknak.

    Nekik miért játsszuk meg, hogy boldogok vagyunk? Talán azért, hogy jó szívvel emlékezzenek ránk. Vagy talán amiatt szeretnénk elhitetni velük a boldogságunkat, hogy ők majd valóban azok legyenek.

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • Mit kezdjünk a rosszindulattal?

    Kedves Naplóm!

    Egy ismerősöm panaszkodott a minap, hogy a szomszédja, akivel pedig a rossz szomszédság, török átok elkerülése érdekében próbál jó kapcsolatot ápolni, nap mint nap belegázol a lelkébe. Ráadásul ravaszul csinálja, első hallásra már-már úgy tűnik, a segíteni akarás, a jobbító szándék vezérli, ám valójában ártani akar. Azt akarja elérni, hogy ő rosszul érezze magát, és ez sikerül is neki. A tanácsai tudatosan arra szolgálnak, hogy ő ‒ idézem ‒ „egy darab szarnak” érezze magát.

    Ha most azt gondolod, Naplóm, hogy a címben szereplő, sokunkat foglalkoztató kérdésre megkapod tőlem a feleletet, közölnöm kell veled, hogy tévedsz. Nekem ugyanis fogalmam sincs, mit kezdjünk, hogyan bánjunk a rosszindulatú emberekkel.

    Most leírom, hogy egyes tulajdonságaik alapján szerintem milyen típusú emberek vannak.

    Van barátságos és van barátságtalan. Van víg kedélyű és morcos. Van becsületes és becstelen. Udvarias és udvariatlan. Megértő és érzéketlen. Van jószívű és irigy. Megfontolt és megfontolatlan. Nagyvonalú és kicsinyes. Nyugodt és feszült. Bőkezű és fukar és így tovább.

    És persze van az összes felsorolt és fel nem sorolt ellentétes tulajdonságok közötti jellemzőkkel rendelkező ember. Úgy hiszem, ebből van a legtöbb − én magam is közéjük tartozom.

    Az ellentétes tulajdonságok közbülső részét magukénak tudó embereket például a barátságos, illetve barátságtalan ellentétpár szempontjából így jellemezném: többnyire barátságosak, ám ha „olyanjuk” van, nagyon barátságtalanok is tudnak lenni, főként a kedvük, no meg az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” által befolyásolva. És bár minden sajátosságuk valahol középtájt helyezkedik el, előfordul, hogy hol erre, hol pedig amarra billen a mérleg nyelve. Úgy vélem, ez így is van rendjén, hiszen nem hozhatjuk mindig a legjobb formánkat, elvégre ettől (is) vagyunk emberek.

    Csak a rosszindulatot nem értem. Lehet, hogy nem is emberi tulajdonság?

    Úgy gondolom, semmiképp sem a jóindulat ellentétpárja. Hogy miért? Mert nincs olyan, hogy valaki a jóindulat és a rosszindulat közötti mezsgyét mondhatja ismertetőjegyének. Hallott már valaki olyan emberről, aki néha jóindulatú, máskor meg rosszindulatú? Nem hiszem.

    A rosszindulat más, mint az irigység. Az irigy ember egy-egy jobb pillanatában lehet jóindulatú. A rosszindulatú ember sohasem. Hogy miért? Elmondom erről is a véleményemet.

    A rosszindulatú ember arról ismerszik meg, hogy ő az, aki akkor érzi jól magát, ha más rosszul érzi. Ebből következően soha nem lehet jóindulattal mások irányában, hiszen akkor megfosztaná magát annak örömétől, hogy rossz napot szerzett nekik.

    A barátságtalan embert úgy lehet megszelídíteni, hogy kedvesek vagyunk vele. Minél barátságtalanabb, annál kedvesebb. A kicsinyes embert úgy lehet megnyerni, ha nagyvonalúak vagyunk vele, az irigyet, ha jószívűek. (Reménykedem, hogy tényleg így van!)

    De miként lehetséges elcsitítani a rosszindulatot? Miként lehetséges megértetni az aljas emberrel, hogy nincs az jól, hogy neki attól jó, ha másnak rossz? Van erre valakinek megbízható receptje? Ha igen, úgy arra kérem, ossza meg velünk, a kevésbé szerencsésekkel!

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • A koronavírus 10 tünete − magamon

    Kedves Naplóm!

    Te már tudod, van, hogy a tízes számot én nem pontosan használom, hanem csak úgy megközelítőleg, vagy még úgy sem. Ez azt jelenti, hogy a címben szereplő tíz tünet lehet több, de ugyanúgy kevesebb is tíznél. Nos, akkor kezdjük!

    Ez év júniusában egy keddi nap hajnali négy órakor arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Mielőtt kitört a pandémia, ügyet sem vetettem volna egy kis orrdugulásra. Mivel parlagfűre és néhány pázsitfűfélére allergiás vagyok, elintéztem volna azzal, hogy valamelyik korábban virágzik a szokásosnál. Ám a koronavírus mindent megváltoztatott, a gondolkodásomat is.

    Minthogy az egészségügyben dolgozom, nap mint nap sok emberrel találkozom, nem szerettem volna megfertőzni őket, főként úgy, hogy bár felmerült bennem a gyanú, mégsem bizonyosodtam meg róla, hogy negatív vagyok-e. Tesztelnem kell magamat!

    Úgy hallottam másoktól, hogy annak, aki pozitív, úgy szalad fel a piros sáv a kontrollterületig, mintha húznák, és felfutás közben a tesztterületen már meg is jelenik a piros csík.

    Levettem a mintát, előírás szerint rácseppentettem a kazettára. Semmi. Nem futott, csak vánszorgott, végül megjelent a kontrollcsík. Öt perc elmúltával még mindig ugyanaz, a tesztterületen nincs piros csík. Aztán mintha egy haloványnál is haloványabb, pirosnak csak túlzással nevezhető csíkszerűség jelent volna meg a tesztterületen. Annyira halvány volt, hogy képtelen voltam eldönteni, egy csík van vagy kettő. (Ha valakinél még netán nem csináltak tesztet, a két csík jelzi, hogy az illető pozitív.) Holott ez rendkívül fontos volt, néhány óra múlva indulnom kellett dolgozni, ám ha két csík van, természetesen nem mehetek, itthon kell maradnom. Ráadásul nálunk nyaralt az unokám és a menyem, őket is féltettem.

    Már azon gondolkodtam, csinálok még egy tesztet, amikor a jövés-menésemre Imre is felébredt.

    − Ha már úgyis fent vagy, megnéznéd, hogy hány csík van? – kértem. – Még a tizenöt percen belül vagyunk.

    Imre rápillantott a tesztre, és már mondta is:

    − Ez covid.

    Már nem hagytam el addig a hálószobát, amíg a menyem össze nem pakolta a holmijukat. Az unokám az udvarról az ablakon át integetett, majd FFP2 maszkkal a szája és az orra előtt Imre hazavitte őket.

    Délelőtt fél tízre már én is rájöttem, hogy ez valóban covid. Belázasodtam, és olyan gyenge voltam, hogy a fejemet nehéz volt felemelnem. Az orrdugulásom viszont teljesen megszűnt.

    Két napig magas lázam volt. ez idő alatt nagyjából annyi időre keltem csak ki az ágyból, míg a lázcsillapítót bevettem. Azt hiszem, az segített át ezen a két napon, hogy rengeteget aludtam.

    A harmadik nap már csak hőemelkedésem volt, aludni viszont nem tudtam, így ébren szembesültem vele, mennyire legyengültem. Még a legelején, abban a pár órában, amikor már tudtam, hogy megfertőződtem, de még jól éreztem magamat, felköltöztem az emeletre, hogy elszeparáljam magamat Imrétől. Főként az ágyat nyomtam, és iszonyatosan fájt a fejem.

    Az ötödik nap egészen jól éreztem magamat, gondoltam, csinálok egy tesztet, hátha már „kiveszett” belőlem a vírus. No, olyan gyorsan futott fel a piros sáv, mint azt másoktól hallottam, és mire kettőt pislantottam, már ott virított a tesztkazettán a két piros csík.

    Az első pozitív teszt utáni nyolcadik napon negatív lett a teszt, vagyis már nem fertőztem, s akár dolgozni is mehettem volna. Csakhogy. Hiába voltam már „nem covidos”, bizonyos időnként olyan gyengeség tört rám, hogy azonnal le kellett ülnöm-feküdnöm, hogy el ne essem.

    Habár csak egy hétig volt kimutatható bennem a fertőzés, a munkából két hétre estem ki. Ezzel együtt azt mondom, könnyen megúsztam, hiszen nem maradt szövődménye a betegségnek, teljesen rendben vagyok.

    A címben jelzett 10 tünetből most összefoglalom, hogy valójában hányat észleltem magamon.

    1. Orrdugulás (csak néhány órán át, de ez jelezte, hogy elkaptam)
    2. Láz
    3. Fejfájás
    4. Fáradékonyság

    Ez összesen négy.

    Egyszerű megszámolni, a tüneteket meg egyetlen szóval kifejezni. Orrdugulás. Láz. Fejfájás. Fáradékonyság.

    Amit viszont nem lehet egyszerűen, egyetlen szóval kifejezni, habár az is a covid mint betegség vonzata (kérlek, hadd hívjam covidnak, így, pongyolán, hiszen így nevezzük a hétköznapokban), azt most próbálom leírni. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, hogy érthető lesz, amit mondani akarok, éppen amiatt, mert egyetlen szó nincs rá. Marad tehát a körülírás.

    Mielőtt megfertőződtem, egy jófajta, füstölt házikolbászért a világ végére elmentem volna, annyira szerettem. Hát még az illatát! Pompásnak, sőt fenségesnek találtam, s ahogy szagolgattam, felidéződött a gyerekkorom, amikor disznóvágás után a másik utcába füstre vitt kolbászt pár nap múlva apám szánkóval húzta haza. Az odaúton ott ücsörögtem a szánkón én is, hazafelé már gyalogoltam, s a szálból letört füstölt kolbász darabkát szagolgattam. Mennyei volt! Az íze is.

    A covidosságom óta nem szeretem a kolbász füstölt szagát. Még csak azt sem mondom, hogy ellentettjére fordult a szerelem, mert nem undorodtam meg tőle, csupán nem szerez örömet. Feldarabolom, beleteszem az ételbe, felszeletelem, ráteszem a kenyérre, zsömlére, feltálalom a családnak, de közben nem dugom az orrom alá, hogy még intenzívebben érezzem, és nem kapok be belőle egy-egy falatkát. Amint végzek a vele való munkálattal, olyan alaposan mosom meg a kezemet, amit egy kis füstillat nem érdemel.

    Nem csak az illatáért, az ízéért sem rajongok már. És ez fáj nekem. Olyan csodálatos volt felidézni minden egyes füstölt kolbász illat-íz kavalkáddal a gyerekkoromat, és a covid ezt elvette tőlem.

    Arra kérlek benneteket, írjátok meg akár kommentben, akár az e-mail címemre, ti hány tünetet észleltetek magatokon, amikor átestetek ezen a betegségen.

    Azoknak pedig, akik megúszták, további jó egészséget kívánok. (No meg persze azoknak is, akik nem!)

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

  • Utazás a szemműtétem körül

    Kedves Naplóm!

    Újabban rám jár a rúd. Négy hete a covid döntött le a lábamról, most meg a szemem. Legközelebb majd elmesélem „covidosságom” történetét is, ám felcserélve az események sorrendjét, jöjjön először a szemműtét.

    Talán megbocsátható, hogy kis módosítással kölcsönvettem Karinthy zseniális regényének címét; túl nagy volt a kísértés, nem tudtam ellenállni. (Mint az egyszeri asszony, aki mindennek ellent tudott állni, csak a kísértésnek nem – így lett végül közismert kokott.)

    Szóval a szemem, méghozzá a jobb. (Hamar tisztázódott, hogy a rosszabb.) Egy ideje észrevettem, hogy nem úgy látok, mint eddig, és hogy a változás napról napra mérhető. Kiderült, hogy nagy a baj, az ideghártya rétegei váltak szét, műtétre van szükség, méghozzá minél hamarabb.

    Sem helyet, sem neveket nem írok, holott megtehetném, mert csakis jót tudok mondani annak a bizonyos kórháznak a szemészeti osztályán dolgozókról. Orvosok, nővérek, beteghordó, de még a takarító személyzet is empátiával viszonyul a betegekhez, tisztaság a kórtermekben és egyéb helyiségekben. Ráadásként ízletesen főznek a konyhán.

    Egy szerdai napon hatodmagammal vettek fel az osztályra – három férfi, három nő −, hogy másnap a csoport egyik felén szürkehályog műtétet, a másik hármon, köztük rajtam is, szürkehályog műtétet és vitrectomiát hajtsanak végre; ez utóbbi viszonylag újfajta szemsebészeti eljárás. Minthogy a különféle vizsgálatokra mindig mind a hatunknak kellett menni, összetegeződtünk, és szinte baráti kapcsolat alakult ki köztünk.

    A műtét napján a műtétet végző főorvos „beszámozott” bennünket, ami azt döntötte el, hogy kire hányadikként kerül sor. Én kaptam az egyes számot.

    Pár perccel kilenc előtt egy zsiliprendszeren át érkeztem a műtőblokkba, no, nem a saját lábamon, hanem tolókocsiban. A betegátadó helyiségben felfeküdtem a kezelőasztalra, és annyi volt a dolgom, hogy nagyra nyissam a szememet, amikor a műtőssegéd némi időeltolódással különféle cseppeket cseppentett bele. Aztán jött a főorvos, érzéstelenítővel körbeinjekciózta a szememet, majd azt mondta:

    − Műtét közben nem szabad mozognia. Ha mégis muszáj, szóljon, és megállok, amíg helyzetet változtat. Beszélni ugyanis szabad.

    Ekkor odajött a műtőssegéd, hogy átkísérjen a műtőbe.

    − Ő jó beteg – mondta neki rólam a főorvos, és engem (oh, milyen gyarló is az ember!) büszkeség töltött el.

    Minthogy magam is egészségügyben dolgozom, tisztában vagyok a „jó beteg” jelentésével. Azt jelenti: együttműködő, fegyelmezett, betartja az orvos utasításait, és nem írja felül, nem az interneten összeszedett ilyen-olyan információknak, nem a betegtársaknak, hanem az orvosának hisz. És mindezt miért? Csupán azért, mert bízik az orvosában. Úgy biza!

    Szóval orvos által kinyilvánítottan „jó beteg” lenni, valóban kitüntetés.

    Már a műtőasztalon fekszem, a műtősnő ellenőrzi, jól működik-e a bal alkaromon a még az osztályon behelyezett perifériás vénakanül, vérnyomásmérőt tesz a felkaromra, a mutatóujjamra pedig felcsípteti a pulzust és a véroxigénszintet mérő pulzoximétert. Mindig mondja, hogy éppen mit csinál, és én hálás vagyok, mert szeretem tudni, mi történik velem. Mindenki kedves, megnyugtató.

    Egy pillanatra meglepődöm, hogy egyáltalán nem félek. Ebben persze szerepet játszik a kapott nyugtató, de tudom, hogy nemcsak emiatt vagyok nyugodt, hanem a „jó beteg” bizalma is dolgozik bennem.

    Az operatőr már ott ül a fejemnél, és azt mondja:

    − Először a szemlencsét távolítom el és helyezem be a műlencsét, aztán fogom elvégezni a szemfenék operációt.

    Azt tudtam, hogy tulajdonképpen két műtétem lesz egymás után, szürkehályog műtét és vitrectomia, azt viszont nem tudtam, hogy a mondat nekem szól-e vagy az asszisztenciának. Végül arra jutottam, hogy bizonyára az asszisztenciának, így csendben maradtam.

    Olyan gyorsan izolálták a műtéti területet, vagyis a szemgolyómat a környezetétől (pilláktól, szemhéjtól stb.), tették be a szemhéjterpesztőt, hogy észre sem vettem.

    Pár pillanat elteltével úgy éreztem, hogy egy kis kazettát tol bele az orvos a szemgolyómba, aztán még kettőt. Magamban megállapítottam, hogy úgy működhetnek ezek a kazetták, mint amikor a méhész a kivehető keretes kaptárt csusszantja be a kaptárba. Persze ez csak az én fejemben létezett, valójában, amit én három kazetta betolásának éreztem, az három apró kis bemetszésen át a kanülök bevezetése volt a vitrectom, az infúzió és az endoilluminátor számára. (A vitrectom a vágó eszköz, amivel a műtétet végzik, az endoilluminátor pedig a száloptika, amely a belső világítást adja. Legalábbis úgy vélem.)

    − Fájdalmat érzett? – kérdezte az orvos.

    Egyértelműen nekem szólt a kérdés, ezért feleltem rá.

    − Inkább nyomást és feszítést – mondtam már-már társalgási hangon, és valamiért ismét büszkeség töltött el.

    (No, ja, az ego szomjazza az elismerést még önmagától is. Vagy főként így?)

    A szürkehályog műtétről sokat nem tudok mesélni. Feküdtem mozdulatlanul, nem is szenvedtem nagyon, és amikor az operatőr hangja megtörte a csendet, hogy jelezze az asszisztensnek és a műtősnőnek, mire van szüksége, annak örültem. Számomra a legkedvesebb mondat ez volt:

    − Locsoljuk meg a szaruhártyát.

    Kellemes érzés volt, benedvesítette az égő, száraz szememet. Ez volt az egyetlen kellemes dolog az operáció során, de hát nem víkendezni voltam ott.

    Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor az operatőr azt mondta:

    − A műtét első részével készen vagyunk. Most jön a nehezebb és hosszabb második rész.

    Becsültem az őszinteségét. Az őszintesége volt az oka, hogy továbbra is bizalommal telve, mozdulatlanul feküdtem.

    És most jön a műtétnek az a része, ami miatt megírtam ezt az utazást, és amit nem az operatőr és segítői párbeszédéből tudok, és nem is az internetről szedegettem össze, hanem a saját szememmel láttam!

    Amikor egyszer csak észrevettem a szememben azt a vékony kis csövet, amit, most már tudom, száloptikának neveznek, először arra gondoltam, hogy talán a másik, a bal szememmel látom. Aztán el kellett vetnem ezt a megnyugtató lehetőséget, mivel a bal szememet az operáció kezdetekor letakarták. Mivel semmiképp sem akartam a science fiction irányába elmozdulni, még az jutott eszembe, hogy a műtött szememmel egy monitoron követem nyomon a történéseket. Ám ezt a feltételezést is törölnöm kellett, mivel monitort viszont nem láttam, csak a száloptikát, de azt tökéletes megvilágításban.

    Végül kénytelen voltam elismerni, hogy egy sci-fi történet kellős közepébe csöppentem. A szemfenéken zajló műtétet belülről, a szemem belsejéből látom azzal a szememmel, amelyet éppen operálnak.

    Hogy mikor került oda a száloptika, nem tudom, egyszer csak ott volt. Mint amikor a sötétben felgyújtjuk a villanyt idegen helyen, és meglátjuk a virágokkal teli vázát, amit csak a szerencsénknek köszönhetően nem döntöttünk fel tapogatózásunk közben. Persze akkor még nem tudtam, hogy annak a csőnek száloptika a neve, csak egy vékony kis csövecskét láttam, barna színben. Aztán megjelent egy csipesz alsó harmada, amit feketének láttam, de valószínűbb, hogy valójában fémszínű volt. Egy-egy villanásra mintha láttam volna a csipeszt tartó kezet is, de ebben nem vagyok biztos. Ám ha láttam, ha nem, az tény, hogy az a kéz ott volt, és a csipesszel megfogott egy letapadt hártyát, lefejtette, majd újabb letapadt membrán következett, és azt is lefejtette.

    Biztosan tovább tartott a szemfenék operációja, mint a szürkehályog műtét, hiszen az orvos ezt mondta, nekem mégis rövidebbnek tűnt. Valószínűleg amiatt, hogy már nemcsak az operatőr hangja, instrukciói az asszisztencia felé tájékoztattak a történésekről, hanem a mozdulatlanságom ellenére aktív részese lettem a saját szemműtétemnek.

    Amikor elmeséltem a barátnőmnek, hogy egy science fiction elbeszélés főszereplője voltam, furán nézett rám, majd azt mondta:

    − Lehetetlen. Hogyan láthatnád a szemed belsejében zajló operációt azzal a szemeddel, amit épp műtenek? Kedvelem az élénk fantáziádat, ámbátor most egy kicsit túlszaladt.

    Meg ugyan nem győzött, de elbizonytalanított. Most már tudni akartam, hogyan volt. Lehet, hogy a műtéti stressz hatására túlszaladt a képzeletem? (Ami ugye annyit tesz, elment az eszem.) Eldöntöttem, aznap, amikor kontrollvizsgálatra megyek, megkérdezem.

    Elérkezett a kontroll napja. Hatunkon, vagyis az „együtt műtöttek társaságán” kívül vagy még húszan várták, hogy a főorvos megvizsgálja őket.

    Ahogy a többiekben, bennem is rengeteg kérdés vetődött fel az operált szememet illetően – meddig nem érheti víz, por? mennyi időn át kell használni a felírt cseppeket, krémeket? mikortól emelhetek öt kilogrammnál többet? kell-e még az „arccal lefelé” pozíciót tartani? és hasonlók −, de tisztában voltam vele, ilyen beteglétszámnál ennyi kérdés tisztázására nincs idő. Ám egyetlen kérdést talán feltehetek.

    − Főorvos úr – szívtam fel magamat, hogy ne gondoljak kint, a váróteremben várakozó betegtársak tömegére −, lehetséges, hogy láttam az operációmat?

    Már az orvosírnoknak diktálta, mit írjon a Járóbeteg Szakellátási Lapomra, a zárt ajtó ellenére begyűrözött kintről a félreismerhetetlen morajlás, ami a sok ember zárt térben való együttlétének szükségszerű velejárója. Nem nézett rám, már azt gondoltam, meg sem hallotta a kérdést. Aztán mégiscsak felém fordult, és barátságosan mondta:

    − Már miért ne láthatta volna? A látóhártya előtt dolgoztunk.

    Bumm. Így higgyen az ember a saját barátnőjének. Még hogy túlszaladt a fantáziám!

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

     

  • Vágyódás

    Kedves Naplóm!

    Meghalt a férfi, aki elhagyott. Hirtelen nem tudom, tragédiaként élem-e meg a halálát, vagy beteges elégtételnek vegyem. Ahogy azt sem tudom, mennyire gyötör majd meg az iránta érzett gyász.

    A gyász pszichológusok által meghatározott stádiumai nálam felborultak, a második szakasszal kezdek, dühöt érzek, s majd csak napok múlva jutok el az első stádiumba, a tagadásba, amikor egyszerűen nem hiszem el, hogy meghalt.

    A felesége közölte velem a hírt. Én tudom, hogy ő a feleség, de ő nem tudja, hogy én valamikor a szerető voltam. Azt sem tudja, hogy nem vagyok a barátnője, nem kedvelem.

    Kislány koromban azt terveztem, sok férjem lesz, különböző nemzetiségűek, és majd megtanulom tőlük az anyanyelvüket. Ehhez képest egy férjem sincs, és idegen nyelvet is csak egyetlen egyet sajátítottam el tökéletesen.

    A férfi, aki négy napja és tizenkét órája halott, a diákom volt. Akkoriban szociológiát tanítottam egy vidéki egyetemen, és ő másoddiplomának épp szociológiát akart hallgatni. Két hónappal volt idősebb nálam, de úgy nézett ki, mint egy kákabélű, tejfölösszájú kamasz, tele lelkesedéssel. Enyhén dadogott, s a félszegsége talán e beszédhibából adódott, ám hogy a lelkesedését mi táplálta, nem tudom.

    Az egyetem fölötti utcában béreltem lakást. Hazafelé gyalogoltam, amikor megszólított. Rögtön beazonosítottam, hogy ott volt az órámon, feltűnt a széles, vöröses gyerekarca.

    ­− Ebben az utcában lakott a nagyapám – mondta. Aztán hozzátette: − Akarja, hogy vigyem a táskáját?

    − Ahogy elnézem, inkább nekem kellene vinnem a magáét – feleltem.

    Azt reméltem, tovább áll, de nem sértődött meg, elmosolyodott. Furcsa mosoly volt, mindentudó.

    − Szeretem a tüskés embereket – mondta. − A nagyapám is az volt.

    Így történt az első találkozásunk az egyetem falain kívül.

    Akkoriban egy nős férfival való viszonnyal kínlódtam, minden más mellékszál volt az életemben, érdektelen. Nem tudom, hogyan bonyolódtam bele, az elveimnek tiltakozniuk kellett volna, és bizonyára tiltakoztak is, mégis belesodródtam, aztán bent ragadtam. Hiába volt valóban kínlódás, hiszen tudtam, csak ígérgeti, hogy feleségül vesz, sosem fog elválni, mégis már két éve tartott. Miért is akart volna válni? Együtt küzdöttek meg mindenért, neveltek két gyereket, hát miért rúgott volna mindent fel egy, a gyerekeinél nem sokkal idősebb nőért? Ám hiába tudtam mindezt, amint a telefonban meghallottam a hangját, nem érdekelt más, csak hogy mielőbb lássam.

    Ma már tudom, nevetséges voltam, kis praktikákkal próbáltam magamhoz kötni, persze, hogy nem vett komolyan. A vele való kapcsolat közepén voltam, amikor megismerkedtem a most már tizenkét napja és négy órája halott férfival.

    − Költözzünk össze – mondta ő négy hónapra rá, hogy szeretők lettünk.

    − Hogy költözhetnénk? Béreljek még egy lakást, ahol Rolanddal találkozom?

    − Ja, persze, Roland. Tudja már, hogy létezem?

    − Miért tudná? Nem örülne neked.

    − Én sem örülök őneki, mégis tudok róla.

    − Az más. És ha ezt nem érted, menj el!

    A kapcsolatunk veszekedésekből és szeretkezésekből állt. Az elején a szeretkezések, a vége felé a veszekedések voltak túlsúlyban. Veszekedésben én voltam jobb, szeretkezésben ő, ebből következően a szeretkezéseink változatosak voltak, a veszekedéseink nem. Minden vitánk úgy végződött, hogy elküldtem, és általában el is ment, aztán a legközelebbi alkalommal újra ott volt, hogy aztán ismét elküldhessem. Idegesített a ragaszkodása, megvetettem érte. Minthogy a Rolanddal való kapcsolatomban kiszolgáltatottja voltam az érzéseimnek, némileg élveztem, hogy valaki meg nekem kiszolgáltatott, ám ez nem elégtétellel, hanem dühvel töltött el. A Rolanddal való szakításhoz a vele való utolsó veszekedésünk vezetett el, persze akkor még nem tudtam róla, hogy az utolsó.

    − Két éve szeretlek, és ugyanennyi ideje bujkálunk – indította be a verklit. – Nem ismerjük egymás barátait, rokonait.

    − Ha nem tetszik, szabad az út, elmehetsz.

    − Ha rád nézek, olyan, mintha tükörbe néznék: ugyanolyan reménytelenül vágyódsz Roland után, mint én utánad. Ezért megyek el.

    Azt hittem, másnap ott vár majd a lakásban, mint eddig, de nem várt. És a következő nap sem, és azután sem.

    Eleinte reménykedtem. Tudtam, hogy az életében én vagyok a nagy szerelem, s visszajön, ahogy mindig is tette. Aztán, hogy rájöttem, ez most más, most örökre elment, meglepődtem. Aztán dühös lettem, végül szomorú. Azzal, hogy a sarkára állt, felértékelődött előttem, s bántott, hogy nem becsültem meg.

    Szakítottam Rolanddal. Roland egóját megtépázta a szakítás, s hogy kiköszörülje a csorbát, elvált, s kész volt rá, hogy elvegyen. De én már nem akartam őt. Már csak azt a férfit akartam, aki tizenhat napja és két órája volt halott.

    Akkoriban, miután elhagyott, és már beláttam, hogy nem jön vissza, mégis az éltetett, hátha… Minden nap úgy léptem ki az utcára, talán összefutunk. Konditerembe jártam, fodrászhoz, kozmetikushoz, csinos ruhákat vettem, mindig nett voltam, csak azért, ha megpillant az utcán, szépnek, kívánatosnak lásson. Harminchét éves voltam, de a külsőmmel való rengeteg törődésnek köszönhetően fiatal lánynak látszottam. Az sem változtatott semmin, amikor megtudtam, hogy feleségül vette a nőt, aki a barátnőjének hisz. Már nem is azt akartam, hogy összefussunk, csupán annyit, hogy ő lásson engem, lássa, milyen jól nézek ki, és sajnálja, hogy elhagyott.

    Visszaköltöztem Budapestre, majd hamarosan dékánnak választottak az egyik jó hírű egyetemen. Azért hajtottam, dolgoztam éjt nappallá téve, hogy büszke legyen rám, ha netán hall felőlem.

    Most, hogy tizenkilenc napja és öt órája halott, próbálom felidézni, milyen ember volt. De nem tudom, mert amíg az enyém volt, nem törődtem vele, s a bosszantó ragaszkodásán kívül egyetlen tulajdonságát sem figyeltem meg.

    Aztán megpróbálom úgy eszembe juttatni, hogy Rolanddal hasonlítom össze, mert neki viszont minden rezdülésére emlékezem. Roland jóképű volt, ő vörös képű, kajlafülű. Roland okos, ő csupán tájékozott. Roland jó társalgó, ő csapnivaló… Úgy tűnik, az ismertetőjegyek dolgában Roland a nyerő. Csakhogy Roland nem szeretett, ő pedig igen. És ez a lényeg. Kár, hogy csak azóta tudom, hogy elment.

    Nyomaszt, hogy az irritáló ragaszkodásán kívül semmi nem jut eszembe róla. Aztán bevillan a rám vágyódó gyerekarca, és elsírom magamat. Nincs miért, nincs kiért csinos ruhákat vennem, kozmetikushoz, fodrászhoz, konditerembe járnom, s abban reménykednem, hogy összefutunk az utcán.

    Negyvenéves vagyok, már nem látszom fiatal lánynak, de még szép vagyok és kívánatos. Csak ő nincs már, akinek tetszeni akarok. S huszonegy nappal és két órával a halála után muszáj feltennem magamnak a kérdést: érdemes nélküle élnem? Kár, hogy sosem kérdeztem meg tőle, melyik házban lakott a nagyapja. Most visszautazhatnék oda, körüljárnám a házat, és megpróbálnék emlékezni…

    Elvétettem. Nem a jó kérdést tettem fel. A kérdés nem az, érdemes-e nélküle élnem, hanem az, hogy akarok-e.

    Akarok?

    Hát persze, hogy akarok! Meg kell őriznem a férfi emlékét, aki hatvankét napja és négy órája halott.

     

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

  • A falu 10 előnye a várossal szemben

    Kedves Naplóm!

    A cím egy kicsit csalós. Én ugyanis sem azt nem tudom, hány előnye van a falunak a várossal szemben, ahogy azt sem, mennyi van a városnak a faluval szemben. Én csupán egyetlen előnyről szeretnék mesélni, benneteket pedig arra kérlek, írjátok meg kommentben ₋ vagy egyenesen nekem ₋ azokat az előnyöket, amelyeket ti észleltek akár a falu, akár a város javára.

    A falu javára szóló história velem történt meg, illetve nem is velem, mert nem én voltam a főszereplője, de mindenképp az én szemem láttára, az én fülem hallatára. Úgy hívják: összefogás. Vagy emberség?

    Történhetett mindez azért, mert a faluban az emberek ismerik egymást ₋ ha találkoznak, néhány szót váltanak, de legalábbis köszönnek ₋, és mivel ismerik, felelősséget éreznek a másik iránt.

    Ne hidd, kedves Naplóm, hogy valami mesebeli településről szó. Nem. Csupán egy falu a többi között, minden bizonnyal sem nem jobb, sem nem rosszabb náluk. És mégis. Ez a falu a minap emberségből vizsgázott, és jelest kapott. Úgy hívják: Csabrendek.

    Ott él egy idős, özvegy barátnőm egyedül egy nagy házban. A minap elesett, az őt látogató Családsegítő Szolgálat két tagja talált rá. Mentő, kórház.

    A kórházból mi hoztuk haza Imrével. Nyitnánk a kaput, csakhogy egyik táskájában sem találjuk a kulcsot.

    Talán harmadszor pakoltam ki mindhárom táskáját a már szinte elviselhetetlen forróságú autóban, amikor eszembe jutott, mivel mentő szállította a kórházba, annak ellenére nem valószínű, hogy ő zárta be a kaput, hogy azt állítja, igen.

    És ekkor fogott össze a falu. A falugondnok, a családsegítők, a körzeti nővér, a barátnőm házától nem messze lakó barátnője, akinek nagylelkű lánya a bevásárlását szokta intézni, és a barátnőm szomszédságában élő önzetlen fiatal pár, akik már eddig is mindenben segítették: a férfi füvet nyírt, kertet rendezett, megjavított ezt-azt, az asszony meleg ételt, saját készítésű süteményt vitt át neki, és időnként rá-ránézett, hogy minden rendben van-e. Az összefogásnak köszönhetően előkerült a kulcs, és a barátnőm végre lepihenhetett a saját ágyában. Az éjszaka folyamán a külföldön élő lánya is megérkezett, hogy gondját viselje.

    A barátnőm, akiről ez a történet szól, hetvenhat éves, rákos beteg, és övsömör kínozza. Én mégis irigylem őt. Mégpedig azért, mert azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, törődő közegben élnek.

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • Érzelmek nélkül

    Kedves Naplóm!

    „– Gyere ide – mondta Erik, de nem nyújtotta ki a nő felé a kezét, hogy a mozdulattal kérővé tegye a mondatot. Így az felszólítás maradt, már-már parancs, ám Lindát ez sem érdekelte. Boldogan engedelmeskedett.

    Az iroda bőrfotelében szeretkeztek. Technikai értelemben Erik figyelmes szerető volt, ám érzelmekből egy apró morzsát sem adott. Nem mondott gyengéd szavakat, kis butaságokat, amelyek nélkül az egész nem más, mint párosodás. Linda sértettnek és megalázottnak érezte magát női mivoltában; szerette volna visszacsinálni, meg nem történtté tenni a történteket.

    Ám harmadnap este, amikor Erik telefonált, hogy menjen el hozzá, nem ellenkezett.

    – Mondom a címet – közölte Erik olyan közömbös hangon, ahogy a leveleket szokta diktálni.

    – Tudom, hol laksz – felelte Linda, és sírni támadt kedve. Persze okosabb volt, semmint megtegye.

    Jó pár éve, azután, hogy a nagyanyja meghalt, Erik eladta a házat, és a Fehérvári úton vett lakást. Linda nemegyszer járt nála, és Erik még csak nem is emlékezett.

    Aztán az jutott Linda eszébe, hogy ez nem igaz. Erik csak úgy tesz, mintha nem emlékezne. Akkoriban jó barátok voltak, gyakran lógtak együtt, Erik ezt nem felejthette el, hiszen nincs miért elfelejtenie. Akkor meg mire való ez a cirkusz a lakcímmel? Nyilván arra, hogy tudatosítsa, csupán szexuális partner, egyéb elvárásai ne legyenek.

    Egy évig tartott a viszonyuk. De az utolsó szeretkezésük is éppúgy zajlott le, mint az első: se bolondos szavak, se önmagukért való, szanaszét szórt puha csókok. Linda eleinte próbált belecsempészni némi valódi intimitást a kapcsolatukba, ám Erik olyan eréllyel utasított vissza minden szerelmes simogatást, hogy leállt róla.

    Linda tisztában volt vele, hogy prostituálja magát. Sosem fog kapni érzelmeket, és arra a dologra, amire Eriknek kell, tulajdonképpen bárki megfelel. Mégsem mondott nemet. Várt, várt és várt, bár maga sem tudta, mire. Talán csodára, talán csak a régi Erik felbukkanására. Persze egyik sem következett be.

    Aztán egy este – éppolyan este volt, mint a többi, nem bömbölt a szél, nem készülődött vihar –, talán tíz óra lehetett, Erik rátelefonált, és közömbös hangon azt mondta:

    – Ne gyere többet.

    Se azt nem mondta, hogy vége, se azt, hogy meguntalak, sem semmi mást. Csupán ezt:

    – Ne gyere többet.

    Egyetlen nyamvadt mondat, három nyomorult kis szó elég ahhoz, hogy letörölje az embert a föld színéről.

    Kiabálnia kellett volna. Üvölteni. Most már tudja. Meglehet, akkor is tudta… Mégsem tette meg. Még csak a levegőt sem vette hangosabban, amiből Erik rájöhetett volna, hogy tán még sincs minden rendben. Mert azt felelte. Azt, hogy „rendben”. Egyetlen szóval, egyetlen mukkanással sem többet. Hidegvér, csigavér, hidegvér, csigavér, magában is csak ennyit mondogatott.

    Aztán lement az utcára strichelni. Mert azt akart. Odaadni magát az első jöttmentnek. Pénzért. Mindegy, mennyiért, de valamit végre kapni akart a testéért.”

    A részlet Zazi című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

Updating…
  • Nincsenek termékek a kosárban.