Author Archives: Ákody Zsuzsa

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

4.

– Elkísérsz a megnyitóra?

– Ha nagyon szeretnéd – feleltem nem túl lelkesen.

– Nagyon, nagyon, nagyon szeretném – szopogatta a gyűrűsujjamat Julianne.

Számolni kezdtem. Huszonhat éves vagyok, tizenkilenc évesen léptem be a Céhbe, teljes nevén az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhbe, tehát hét éve dolgozom a szakmában. Nos, hét év óta Julianne az első munkaadóm, akit kedvelek.

Csinos, okos, jó humorú, és csak egészen kicsit különc. Ellentétben a szakmában töltött hét évem számtalan munkaadójával, akik – lehettek bár okosok, csinosak, netán jó humorúak – mindannyian hihetetlenül különcök voltak.

Sosem értettem, miért van szüksége Julianne-nek fizetett kísérőre. Az, hogy most ez a divat, nem elegendő ok: Julianne a saját, és nem mások feje után szokott menni.

Egy pillanatra kivette a szájából az ujjamat.

– Meg kell emelnem az ellenszolgáltatásodat – nézett rám.

Mindig így mondta, sosem úgy, hogy a béredet vagy a fizetésedet. Ezt azzal magyarázta, hogy mivel én szolgáltatást nyújtok neki, ő nem bért, hanem ellenszolgáltatást nyújt nekem a szolgáltatásért cserébe. Fél éve a munkaadóm, ő az első ilyen hosszú távú ügyfelem. Élvezem a társaságát.

 – Jól hangzik – mondtam, és elhúztam az ujjamat. – Miért is?

Udvariasságból kérdeztem csak, tudtam az okot. Engem főként azért akarnak a munkaadók, hogy az ismerőseik előtt kérkedhessenek velem. Julianne egy főni lánya, ráadásul ismert képkeretező művész, a soron következő bemutatóján is sok híresség és tudósító lesz. Azok, akik Julianne-nel látnak, engem akarnak majd kísérőjüknek.  

A kérdésemre nem válaszolt, helyette azt közölte, hogy vesz nekem öltönyöket. Legalább fél tucatot.

– Minek? – kérdeztem. – Több ruhát vettél nekem, mint bármelyik volt munkaadóm. Egyébként is ritkán hordok öltönyt.

– Épp azért – nevetett Julianne. – Amint meglátod a gardróbodban valamelyik nem hordott öltönyödet, rögtön én jutok eszedbe… Hány barátnőd volt előttem?

– Tudod te is, nem barátnőim, hanem munkaadóim vannak.

– Én is a munkaadód vagyok?

Végigpillantottam a ruházatomon. Az ingemtől és nadrágomtól az alsógatyámon át a méregdrága cipőmig mindegyiket ő vette.

– Szerinted? – kérdeztem.

– Nem vagy túl kedves ma – mondta elszontyolodva.

– Sosem vagyok kedves. Ezt is tudod.

Megbántottan nézett rám, majd újra a szájába vette az ujjamat. Egy ideig szótlanul vártam, hátha mondani akar valamit.

– Hatra érted jövök – simítottam meg végül az arcát.

Láttam, hogy az ablakból nézi, amint beszállok az autóba. Intettem neki, nem jelzett vissza. 

Tetszett Julianne háza. Annak ellenére, hogy a gazdagok hegyoldalán épült, hiányzott belőle a kivagyiság. Nem volt úszómedencéje, biliárdszobája, sem vívóterme. Volt viszont egy kicsi, barátságos műterme, ahol Julianne a képkereteket készítette. Érdekes módon a műteremben nem munkaadó és szolgáltató voltunk, hanem két tudattal rendelkező, akik kedvelik egymás társaságát és tisztelik a művészetet.

Miután eljöttem Julianne-től, bementem a Céhhez. Két nappal korábban küldtek egy e-mailt, hogy keressem fel őket, amikor időm engedi. Most engedte.

Arra gondoltam, elkészítették az adóbevallásomat. Magam is meg tudtam volna csinálni, csak hogy a főnik nagyon komolyan vették az adózást. Az önbevallókkal folyton gonoszkodtak, félévente küldtek ki rájuk ellenőröket, és akármilyen kicsi összegről is állapították meg, hogy fekete pénz, az önbevalló két hét leforgása alatt a Börtönbolygóra került.

Az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céh irodaépülete a gazdagok hegyoldalán épült, és ez nagyon bosszantott. Ha beérték volna kevésbé előkelő hellyel, kevesebb tagdíjat kellett volna fizetnem. A Céhnek persze nemcsak mi, szolgáltatók fizettünk sápot, hanem a munkaadók is, akik a Céhtől „béreltek” minket.

Apát irritálja, hogy szolgáltató vagyok, holott épp olyan elfogadott, bejegyzett foglalkozás, mint bármelyik más. Ráadásul rendkívül magasra tett mércének kell megfelelnie annak, aki céhtag akar lenni, ebből következően kevesen vagyunk, a kereslet viszont nagy irántunk. A felvételi kritériumok között szerepel a 140 feletti intelligenciahányados, a bárminemű labilitásra való hajlam hiánya, és a művészetek nem csupán műkedvelő szintű ismerete. Száztizenhárom oldalnyi tesztet kell kitölteni a bizottság előtt felvételkor, és a teszt alapján dől el a kritériumoknak való megfelelés. A külsőre vonatkozóan nincs megkötés, a munkaadók döntése, hogy kit foglalkoztatnak és kit nem. Amikor a felvételi tesztet írtam, tizenhét jelentkező közül egyedül engem vettek fel.

A recepciós hölgy a titkárnőhöz kísért, az meg az igazgatóhoz. Az igazgató középmagas, kopasz, átlagos külsejű férfi, rendkívül magas intelligenciaszinttel.

– Megrendelőink száma alig emelkedett az elmúlt félévben. A Céhnek reklámarcra van szüksége – mondta. Nem volt szokása nagy feneket keríteni a dolgoknak, tiszteltem érte. – Rád gondoltam, Jude. Vállalod? A feltételeket te szabod meg.

Gyerekként megpróbáltam mesét írni. Csupán néhány oldalig jutottam, mert nem volt elég képzelőerőm, hogyan folytassam a történetet. Most viszont könnyedén elképzeltem, ahogy kifut az arcomból a vér, és ájultan terülök el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ám tény, hogy a céhigazgató feladta a leckét. Gyerekként arra vágytam, hogy kitűnjek, hogy különleges legyek, és szenvedtem attól, hogy nem vagyok az. Most egyetlen igenlő fejbiccentésemre minden megváltozhat: kitűnhetek, különleges lehetek. A Céhnek csak úgy érdemes pénzt fektetnie belém, ha bolygóhírűvé tesz: ha minden egyes gazdagok lakta hegyoldalon, jómódúak és tehetősek lakta domboldalon és a műbolygókon a reklámcsatornák terjesztik, ontják az arcképemet.

Most is jól keresek, ám ha reklámarc leszek, a legjobb ajánlatok között válogathatok, dől hozzám a pénz… A kérdés csupán az, vágyom-e ilyen dicsőségre.

Tudom, hogy jól csinálom, amit csinálok, ugyanolyan jól, mint az üzletkötést, és ugyanolyan komolyan veszem. Szolgáltatóként is becsületes vagyok: sosem hazudok érzelmet. Már az elején tisztázom a munkaadóimmal, hogy számomra ez munka, amit a legjobb tudásom szerint végzek. Nem a szexről beszélek. A szex a munkámmal többnyire együtt járó dolog, ám annak elenyésző része. A hangsúly a munkaadó rendezvényekre kísérésén van, ahol nem csupán partnernek, de felvigyázónak is kell lennem. Folyton résen lenni, hogy a munkaadóm mennyit beszél és kivel, mennyit iszik és kivel, szükséges-e közbelépnem. Aztán a szolgáltatónak illik a munkaadó „társalkodónőjének” is lenni, aki végighallgatja, aki tanácsot ad, s ha kell, visszafogja, vagy éppen lelkesíti. Tény, hogy nem egyszerű munka ez. Mégsem érzem dicsőségnek, hogy szolgáltató vagyok.

– A hírnév kötelez – szokta mondani a nagyapám, ha egy ismert személy valami jó dolgot tett.

Ha szolgáltatóként teszek szert hírnévre, az mire kötelez? Hogy mások előtt ne engedjem úgy beszélni a munkaadómat, mint egy kocsis? És a fő dilemma: Vágyom-e még rá, hogy kitűnjek, hogy ismert legyek?

– Ez rossz jel – szólalt meg a céhigazgató.

– Mi? – kérdeztem.

– Hogy hezitálsz. Azért én adok neked hat hónap gondolkodási időt.

– Köszönöm – feleltem.

– Nem szerelemből teszem. Ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem az igazgatótanácsot, szükség van hírverésre, s aztán mozgósíthatóvá tegyem a Céh pénzeszközeit, megterveztessem a promótálást. Ha nem a te arcoddal, akkor máséval. De én a te arcoddal szeretném. Tudod, az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok.  

*

A különféle rendezvények számomra nem szórakozást, hanem munkát jelentenek, de Julianne-nel ebben is szerencsém van. A nagyon kevés kivételtől eltekintve a magatartása visszafogott, mértéktartóan iszik, beszél és nevel, egyszóval tud viselkedni. Ez a gazdagok hegyoldalán lakóknál ritka tulajdonság.

Volt egy munkaadóm, akinek még a béremet is visszautaltam, mert nem akartam, hogy úgy érezze, az adósa vagyok. Ez a korábbi munkaadóm egy jótékonysági úgy itta a whiskyt, akár a vizet, holott tudta jól, hogy nem bírja az italt. Persze ezt a többi meghívott is tudta, és alig várták, mikor tör ki a botrány. A gazdagok hegyoldalán élők közt farkastörvények uralkodnak: aki vét az etikett ellen, azt kiközösítik. A kiközösítésnek nem csupán az erkölcsi, az anyagi vonzatai is jelentősek. Attól függően, miből él, nem kap megrendeléseket, nem veszik a termékeit, vagyis lelkiismeret-furdalás nélkül tönkreteszik.  

Az alaptermészetem inkább szótlan, mint beszédes, ám mind a szolgáltatói, mind az üzletkötői munkám megkívánja tőlem a kommunikációt. Azon a bizonyos jótékonysági rendezvényen minden kommunikációs képességemet bevetve próbáltam megértetni Katie-tel, hogy ne igyon többet. Ő is tudta, és én is tudtam, amit mindenki más is: még egy korty whisky, és kikezd a nős férfiakkal – ha iszik, csakis a nős férfiak érdeklik –, aztán ledobja magáról a ruháit, és azt kiabálja:

– Megkaphattok!

Ez akár komikus is lehetne, csakhogy Katie gyönyörű nő. A meztelen teste megőrjíti a férfiakat, ebből következően a feleségeiket is.

Akkor este már megitta azt a kortyot, a blúzát ledobta, és azon igyekezett, hogy a szoknyájától is megszabaduljon. Lépnem kellett.

Levetettem a zakómat, és ráterítettem a vállára.

– Menjünk haza – mondtam, és a kezemet végigfutattam a csapzott haján. Aztán átkaroltam, és elindultam vele a kijárat felé.

Amint félbeszakadt a vetkőzőszáma, már senki sem törődött vele. Azt sem kérdezték, miért megy el ilyen korán, meg sem várva a házigazda köszönőbeszédét, holott nem volt titok, hogy Katie mélyen a zsebébe nyúlva adakozott. 

Katie autójával voltunk. Felnyitottam a tetejét, és amint elindultunk, a szél pillanatok alatt megszárította a haját.

– Bunkók – mondta dühösen.

Nem feleltem. Ránéztem a gyönyörű arcára, és megsajnáltam.

Kíváncsian nézett vissza rám. Láttam a szemén, hogy már teljesen józan.

– Nem bánom, hogy így alakult, tetszik a viselkedésed. Szeretem, ha egy kapcsolatban a férfi a domináns.

Erre sem feleltem.

– Hallod, Jude? Arról beszélek, hogy beléd estem.

Lefékeztem az autót, leereszkedtem vele az úttestre, aztán a járdaszegély mellé kormányoztam, és megálltam.

– Szolgáltató vagyok. Az a tisztem, hogy a kísérőd legyek. Ha kell, a sofőröd, ha kell, a szeretőd, ha az kell, akkor a barátod vagy a védelmeződ. Te a munkaadóm vagy. Bért fizetsz a szolgálataimért. Te is hallod, amit én mondok, Katie?

– Hallom hát. Minden egyes szó itt dübörög a fülemben… Fura fickó vagy te, Jude. Becsületes. Holott a szerelmes nőkből nagyobb hasznot húzhatnál, mint amit elképzelni bírsz.  

– Mégsem hallod, amit mondok, Katie. Én nem akarok hasznot húzni senkiből. Én a béremet akarom. Azt a bért, amiért megdolgozom.

 – Jól van. Megértettem. Vigyél haza, kérlek.

Az éjszaka hátralevő részét végigszeretkeztük, reggel pedig felmondott nekem. Ő volt az egyetlen munkaadóm a hét év során, akinek nem én mondtam fel.

Nem kedveltem Katie-t, ám volt benne kurázsi, az tény.

– Én nő vagyok, Jude – mondta akkor reggel, amikor felmondott –, egy asszony. Nem egy tárgy, hallod, Jude? Nem egy kibaszott munkaeszköz.

*

Hatra mentem Julianne-ért, hogy elvigyem a kiállítása megnyitójára. Julianne kivételes nő és nagyon tehetséges.

Néhány éve még új művészeti ágnak számított, mára az egyik legdivatosabb műfajjá vált a képkeretezés. A kép maga legtöbbször jelentéktelen volt, az igazi értéket a keret jelentette. A formája változatos, a színek kavalkádját hordozó, vagy épp szürke és színtelen.

Julianne intarziás kereteket készít, és ami az ő keze alól kerül ki, az mind gyönyörű. Tényleg kivételes nő.

Újabban az a heppem, hogy osztályozom a tudattal rendelkezőket: kivételesek vagy nem azok. Persze tudom, hogy ez a két kategória kevés, sőt az is megeshet, hogy akik e két kategória határmezsgyéjén mozognak, azokat rossz helyre sorolom be. Ám mivel különösebb tétje nincs a dolognak, talán bocsánatos bűn a tévedésem.

Julianne egyszer azt kérte tőlem, meséljem el egy napomat. Részletesen, onnan, hogy reggel felkelek.

– Az üzletkötői vagy a szolgáltatói napomra vagy kíváncsi?

– Miért, a kettő nem ugyanaz? – kérdezett vissza Julianne. – Hiszen mindkettő te vagy, így mindkettő a te napod.

Most egyáltalán nem találtam különlegesnek őt. Sőt! Arra gondoltam, ilyet csakis egy nő mondhat. És ez azért szörnyű, mert nem állítottam fel olyan megkülönböztető kategóriákat, hogy nők és férfiak… 

Egyáltalán nem lenne szabad kategóriákat felállítanom. A tanodában azt tanultuk, egyetlen kategória létezik, a tudattal rendelkezők kategóriája.

A nagyapám idejében a férfiakat és a nőket közös néven embereknek hívták. És az ember lenézett mindent, ami nem ember volt. Ember mivoltára hivatkozva szaporodott el ő maga, és ember mivoltára hivatkozva irtotta ki a Földbolygó élővilágának tetemes részét. Majd amikor az ember már a saját létét veszélyeztette, jöttek a főnik, és megpróbálták a lehetetlent: visszafordítani a visszafordíthatatlant.

Az első főniket Zöldeknek hívták.

Az óceánok legnagyszerűbb állatait, a kék bálnákat már nem tudták megmenteni a kihalástól. A többi bálnafajt igen. A szibériai tigrisek menthetetlenek voltak. Ám a kisebb testű rokonaiknak mind az öt alfaja, még a dél-kínai tigris is él és szaporodik. A keleti gorillák fajából a hegyi gorillák kipusztultak. Viszont a másik alfajuk, a keleti síkvidéki gorillák velünk vannak.

Nincs olyan földrész, óceán vagy sziget, amelynek ne kellene siratnia néhány pompás állatfaját… Ám az, amelyiket sikerült megmenteni, a szigorú törvényeknek és az újfajta hozzáállásnak köszönhetően ma már nem áll a kihalás szélén.

Az első főnik vésették törvénybe, hogy el kell törölni az ember nevet. Nem érdemli meg ember névvel illetni önmagát, hiszen embertelen. 

A lény, akit addig embernek hívtak, nem emelheti feljebb magát más fajoknál, mert nélkülük életképtelen. Törvény mondja ki, hogy tudattal rendelkezőnek kell hívni mindent, ami tudattal rendelkezik. A baj csak az, hogy nincs törvénybe foglalva, melyek azok az állatfajok, amelyek tudattal rendelkeznek, így mindenki a saját ítéletére hivatkozva döntheti el, hogy mely állati lények rendelkeznek tudattal, és melyek nem.

Én magam sokat gondolkoztam ezen. Vegyük például a majmokat. Tény, hogy például a gorillákat meg lehet tanítani a siketek jelbeszédére. Az én értelmezésemben tehát a gorillák tudattal rendelkezők. Egy munkaadóm viszont úgy látta, mivel a gondolataink a tudatunk részei, ezért csak az ember lehet tudattal rendelkező, mert csak az ember tudja elmondani a gondolatait. De ha ezen elmélet szerint haladunk, akkor az, aki születésétől fogva siket, az nem rendelkezik tudattal? Aztán, ha a siketsége ellenére megtanul beszélni, onnantól tudattal rendelkező lesz? Vagy vegyük például a kutyát. Ugyan nem felel meg a volt munkaadóm tudattal rendelkezőkkel szemben támasztott elvárásainak, hiszen nem tud beszélni, viszont kétségtelen, hogy sok mindent megért, és sok mindenre megtanítható. Akkor most a kutya tudattal rendelkező vagy sem?

Julianne-nel ezekről a dolgokról is lehet beszélgetni. Ő azt állítja, hogy a főnik nem az állatok kizsákmányolása miatt vették el az embertől az ember nevet. Szerinte a névváltozás azért történt, mert amikor az első műbolygót kihelyezték, nem akarták megsérteni a kirekesztéssel a Földbolygón kívüli értelmes lényeket. Attól féltek, a földönkívüliek bosszút állnak, és megkeserítik akár a fölbohák, akár a hobbohák életét.

Nem tudom, igaza van-e Julianne-nek. Az tény, hogy a tudattal rendelkező elnevezés törvénybe iktatása a Hobbibolygó kihelyezésével egy időben történt. Apa szerint viszont a két dolog azért történt azonos időben, hogy az egyik elterelje a figyelmet a másikról. Csak éppen azt nem árulta el, hogy melyik ügyletet tartja a másik elfedőjének. 

Amikor pontban hatkor beléptem a házába, Julianne elém futott, és hevesen szájon csókolt. Az izgalom és a várakozás gyönyörűvé tette.

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

3.

*

Éppen hét éve létezett már a Hobbibolygó, a Boldogságbolygó pedig négy éve, amikor az öcsémmel először látogattuk meg a Boldogságbolygón anyát. Apa a születésnapi ajándékomnak szánta.

Tizennégy éves voltam, sosem jártam még a Földbolygón kívül, és anyámmal sem találkoztam immár négy éve. Izgatott voltam, telve várakozással: az indulás előtti estén elaludni sem bírtam. Apa az éjszakás hetét töltötte a bolygóalkatrész gyárban, ám hogy ki tudjon vinni minket az űrkomp állomásra, műszakot cserélt. Éjfél körül bejött a szobámba.

– Az öcséd bezzeg alszik, mint a tej – mondta. – Jó természetű gyerek.

Ezt érthettem volna úgy is, hogy én meg nem vagyok az, de tudom, hogy nem így gondolta. Csupán megállapított egy tényt, mégpedig azt, hogy Tobias jó természetű.  

– Biztos, hogy elég lesz négykor kelnünk? Nem fogunk elkésni? – aggodalmaskodtam.

– Akkor sem történne nagy baj, óránként indulnak járatok. De időben odaérünk, ne izgulj.

Közelebb jött, egy pillanatig azt hittem, leül az ágyam szélére. Ez azért volt meglepő, mert még sosem tett ilyet, akkor sem, amikor beteg voltam.

– Furcsa lesz négy év után újra látnod anyádat. Engem a bolygó neve is émelyít, ahol él – mondta.

Ez bevezető mondat volt, a lényeg az utána következőkben rejlett, de én túlságosan izgultam, hogy az árnyalatokra felfigyeljek.

– Nem biztos, hogy jól emlékszel rá. Sosem azt mondja, amit gondol, és az adott szó nála csak formaság. Ha ezt elfogadod, nem ér csalódás, mert máskülönben rendes nő.

Négy órakor felébredtem, és amint leszálltam az ágyról, a felfokozott izgalom helyét félelem foglalta el. A műbolygók létezése óta csupán egyetlen baleset történt, és az sem a Földbolygóról való induláskor, hanem visszafelé, a Földbolygó légkörébe érve égett el a komp. Mind az ezerkétszáz utazó meghalt. A terminálban várakozva aztán elillant a félelmem, és alig vártam, hogy felszállhassak a Boldogságbolygóra induló járatra.

 Az indulási oldalon három hatalmas terminál volt: az egyikből a Boldogságbolygóra, a másikból az Élvbolygóra, a harmadikból a Hobbibolygóra startoltak el a kompjáratok. Éppen akkor landolt egy űrkomp, amikor megérkeztünk.

Sosem láttam még űrkompot. Csodálatos érzés volt, olyan, mint amikor apa bepakolt engem és nagyapát az autóba, és először láttam meg a tengert. Mintha egy sci-fi film kellős közepébe csöppentem volna. A régi idők nagy kultfilmjei, a Star Wars, Csillagkapu meg a többiek jutottak eszembe. Amikor útra kelek, néha ma is elfog az eufória az űrkomp látványától, bár más már a kompok formája: letisztult, kevésbé meghökkentő és kevésbé izgalmas. Immár nincs szükség óriási hordozórakétákra, sem hatalmas, tányér formájú napelemekre az önálló repüléshez. A mai kapszulák laposak, kecsesek, és persze gyönyörűek.

A tudattal rendelkezők sokasága, a jövés-menés, a hangzavar, a kompok futurisztikus, nem mindennapi látványa sok volt az öcsémnek. Átkarolta apát, és sírva fakadt.

– Nem akarom látni a mamát! Nem szeretem! Veled akarok maradni!

Nem először lepett meg apa határtalan gyengédsége, ahogy magához ölelte.

Tobiasnak teljesen igaza volt. Nem is értettem, miért erőltette apa, hogy magammal vigyem. Tobiasnak anyánk csupán egy idegen asszony. Egyéves volt, amikor anya elköltözött. Sem emlék, sem érzelem nem fűzi hozzá.

Hat évvel később, már felnőtt férfi voltam, amikor végre meg mertem kérdezni apát, miért küldte el velem az alig ötéves Tobiast.

– Biztos akartam lenni abban, hogy visszajössz – felelte apa, és én döbbentem hallgattam.

Apa barátai el-elmaradoztak, amikor anya lelépett, és ő magára maradt velem és az egyéves öcsémmel. Én már tízéves voltam, de főzni, mosni rám is kellett, az öcsém meg a kora miatt teljes ellátást igényelt, ráadásul beteges kisgyerek volt. Apa nem ment sörözni munka után, focimeccsekre sem járt, hanem beállt a konyhába főzni, takarított és bevásárolt, s a maga módján megtanított minket az életre. Tobias imádta őt, és apa ugyanígy érzett Tobias iránt. Irigyeltem őket. Nagyapa halála után nekem nem maradt szövetségesem. Ezért döbbentett meg, hogy apa félt, hogy elveszít. Hogy szeret engem.

A Boldogságbolygó feliratú kompok hővédő burka halványkék volt, rajta a felirat rózsaszínű. A beszállókat egy csinos fiatal és egy csinos középkorú nő fogadta rózsaszínű kosztümben, babakék kalapkával a fejükön. Az ülések három szinten, körben helyezkedtek el, egy-egy szint több, egyre szűkülő sugarú körből állt. A középkorú stewardess Tobiast és engem a felső szintre vezetett.

Fotelra emlékeztető, kékszínű ülések képlékeny anyagból készültek, ahogy beleültem, felvette a testem formáját. Ha megmozdultam, azonnal igazodott hozzám; rugalmas volt és kényelmes, nem olyan tehetetlen, mint a vízágyak, vízfotelek. A stewardess elmondta, hogy arra tervezték az üléseket, hogy az utazók könnyebben viseljék az indítás és az érkezés során fellépő túlterhelést. Aztán megmutatta, hogy az ülések könyöklőjén lévő hangképernyőn keresztül milyen szolgáltatások érhetők el: kérhetünk enni- és innivalót, beszélhetünk apával vagy mással, nézhetünk filmet, hallgathatunk zenét, bekapcsolhatjuk, illetve leállíthatjuk azt a tájékoztató szöveget, amely folyamatosan futott minden képernyőn, és arról győzködte az utazókat, hogy teljes biztonságban vannak.

Az öcsém mellettem ült. Már nem sírt, de nagyon félt, és csak az érdekelte, hogy mikor jövünk vissza. Hangosabbra állítottam a tájékoztatót, és a biztonságos visszatérést szolgáló eszközök felsorolását kértem. Engem is ez érdekelt a legjobban, mert az indulás és a dokkolás korántsem volt olyan kockázatos, mint a légkörbe való visszatérés, no meg a légkörbe való visszatéréskor történt az a szörnyű baleset. A tájékoztató elmondta, hogy öt éve már nem csupán a komp alján található hőpajzs, hanem az egész felületén, így bármilyen szögben ér a légkörbe, az utazók védve vannak, lehetetlen, hogy a komp elégjen. Ráadásul olyan alakúra tervezték, hogy a légkörben felhajtóerőt termelve csökkentse a fellépő terhelést. A tájékoztató arról is beszélt, hogy öt éve a földet érést segítő rakétákat légzsákokra cserélték, és azok szinte észrevehetetlenné csökkentik a talajhoz ütődés miatt fellépő erőhatásokat.

A lehetséges veszélyeket tekintve én megnyugodtam, Tobias viszont ugyanúgy görcsölt, mint a tájékoztató előtt. Néhány vigasztaló szó talán megnyugtatta volna, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az első közös utazásunk idején a lehető legrosszabb életkorban volt. Ahhoz kicsi, hogy a haverom lehessen, ahhoz meg idős, hogy babusgatni kelljen. Az meg főként a hátrányára szólt, hogy nagyapa halála után született, ezért aztán nem ismerte a történeteket, amelyeket nagyapa mesélt. Hiába vigasztaltam volna valamelyik elbeszélése tanulságára hivatkozva, egy szót sem értett volna belőle. Így aztán csak ült mellettem ijedten és magára hagyottan, és valószínűleg azt számolgatta, hány óra múlva lehet újra apával.

Körbenéztem, a zsilipajtót kerestem. Meglepődtem, mert a fejünk fölött, a komp tetején találtam meg, és elképzelni sem tudtam, kiszálláskor hogyan tudjuk majd megközelíteni. A könyöklőn zölden villant a képernyő, és egy hang arra kért, dőljek hátra, hogy az automata biztonsági öv hozzá tudjon kapcsolni az üléshez. Inkább csak sejtettem, mint éreztem, hogy megtörtént a kilövés, a hordozórakéták útnak indítottak minket.

Néhány pillanat múlva visszahúzódott a csatból a biztonsági öv, jelezve, hogy a repülés két veszélyesebb fázisa közül az egyiken túl vagyunk.

– Pisi lesz – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Tobias.

Mosdó felirat után kutatva néztem körbe.

A kör alakban elhelyezkedő üléseknek nagy előnye, hogy általuk csökkenthető az utazók félelemérzete azzal, hogy mindent látnak. És ez a hátránya is: a félkörök ülésein utazók mind látták, hogy vécére megyünk. De senki sem törődött velünk. Volt, aki aludt, mások a hangképernyőt böngészve múlatták az időt.

Amikor visszaültünk a helyünkre, Tobias szégyenlősen mondta:

– Rendes vagy.

– Merthogy? – kérdeztem.

Tobias elengedte a füle mellett a kérdést, már újra a félelme kötötte le.  

Alig kétórás út volt. A másik veszélyes művelet, a dokkolás pillanatok alatt lezajlott. Az iménti hang felszólított, hogy dőljek hátra, a biztonsági öv körém fonódott, majd egy halk kattanás jelezte, hogy a komp a bolygóhoz kapcsolódott. Majd tett egy negyed fordulatot a saját tengelye körül, így az eddig a komp tetején lévő zsilipajtó oldalirányba került, és az utazók már meg is kezdték a kiszállást.

Az orvosi vizsgálat még a zsilipkamrában megtörtént. Áthaladtunk egy olyan képalkotó kapun, amely szelvényenként átvizsgálta az egész testünket, majd pislogás nélkül bele kellett néznünk egy írisz analizátorba, és már mehettünk is tovább. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.

*

A híradások szerint a műbolygók szebbek, élhetőbbek, mint a Földbolygó.

Tobiasszal egyszerre léptünk a Boldogságbolygó földjére. A zsiliptől az űrkomp állomásig néhány lépést a szabad ég alatt tettünk meg. Biztosan azért volt ez így, hogy az érkezők lássák, minden olyan, mint amikor a Földbolygó a legjobb formáját hozza. Felettünk sütött a nap, az égen bárányfelhők úsztak, és mi mélyeket lélegezve szippanthattuk be a friss, oxigéndús levegőt. És akkor észrevettem a bolygót körülvevő üvegburát.

Tudom, hogy nem lett volna szabad látnom. Abban az egyetlen pillanatban valami gond lehetett a megvilágítással, a fény-árnyék viszonyokkal. Soha többször, soha máskor nem láttam a védőburát, bármelyik műbolygóra utaztam. Ám a tudat, hogy létezik, elég volt ahhoz, hogy ne érezzek vágyat rá, hogy műbolygót válasszak lakóhelyemül. Ha ott élnék, egy idő után úgy érezném magamat, mintha egy tágas ketrec lakója volnék.

A csalódás csupán megérintett, elhatalmasodni nem volt ideje. Anya úgy beszélte meg apával, hogy az űrkomp állomás hetes számú kapujában vár ránk. Ám nem várt.

Ott álltunk egy idegen bolygón, idegen tudattal rendelkezők tömegében, és anyánk sehol. Az öcsém, mint egy kis állat, nyüszített félelmében. Ki kellett találnom, mit tegyünk.

Kézen fogtam Tobiast, és a hetes kapun át kivezettem az utcára.

Tobiast némileg megnyugtatta az elénk táruló látvány. Én viszont ideges lettem tőle.

A Boldogságbolygó olyan mesterséges planéta, ahol nem változnak az évszakok. Mindig tavasz van, virágzó fákkal, bokrokkal, könnyű, rövid ujjú inget, pólót, blúzt viselő, folyton mosolygó bolbohákkal. Minden egyes bolboha a Boldogságbolygó két színéből álló ruházatot hord, és nekem úgy tűnt, mintha egyenruhát viselnének. A boldogság két színe kellette magát az utak felfestésében, a házak falán, ez tükröződött vissza a tudattal rendelkezők szemének szivárványhártyáján. Egy kislány pici, fehér kutyát sétáltatott, a nyakörve rózsaszín volt. Kicsit távolabb, a parkolóban kék és rózsaszín autók várakoztak. A felemelkedő és az éppen landoló autók is ilyen színűek voltak.

– El ne mozdulj innen – engedtem el Tobias kezét.

Visszafutottam az állomásra. A terminálban lévőkre voltam kíváncsi, milyen színű ruhákba öltöztek.

Elhűltem. Amikor végigjöttem a csarnokon, fel sem tűnt, hogy mindenki a boldogság színeit viseli.

– Biztosan bolbohák – nyugtattam magamat.

Aztán beláttam, nem lehet mindenki bolboha, aki a terminálban van, látogatóknak is lennie kell közöttük. Csakhogy az én zöld pólómon kívül alig láttam más színű ruhába öltözötteket, csakis a Boldogságbolygó színeit. A kompon még mindenki különböző színű ruhában volt. Átöltöztek!

– Furcsa szerzet az ember – mondta egyszer a nagyapám. – Nem meri vállalni, hogy más, mint a körülötte lévők.

Tobias ugyanott ácsorgott, ahol hagytam. Sárga inge üde színfolt volt, és én hálás voltam érte.

Először arra gondoltam, iPhone-ozom anyának, jöjjön értünk. Aztán letettem róla. Anya nagyon jól tudja, hogy itt vagyunk. A kompjáratok sosem késnek. Egyébként is neki kellene hívnia bennünket, hiszen ő nincs itt a megbeszélt helyen.

Körülnéztem. Biztos voltam benne, valahol lennie kell egy taxiállomásnak. Nem minden látogató elé jön ki a szülőanyja, hogy hazavigye. A taxik a Földbolygón hatalmas hangárokban várakoznak, és onnan suhannak ki, ha hívják őket.

Végre megpillantottam a taxis emblémát. Na persze, az otthoni sárga színűt kerestem, de a piktogram itt természetesen kék volt.

Kétszer érintettem meg az emblémát, hogy a taxivállalat tudja, két személyt kell szállítania, nehogy egyszemélyes autót küldjenek.

*

A taxi hangtalanul ereszkedett le az úttest közepére, majd az úttest szélére manőverezett. Tobiasszal beszálltunk. Állóhelyes taxi volt, kék színű. Az ülőhelyes nyilván rózsaszín.

Bemondtam anya címét, majd a taxi a levegőbe emelkedett velünk. Néhány másodpercig suhantunk csak, aztán máris leereszkedtünk. Ezek szerint anya a közelben lakott. Míg én kivettem a taxiból a két csomagot – a ruháink voltak bennük és néhány kedveskedő ajándék a húgaimnak –, Tobias bepötyögtette apa folyószámlaszámát és a saját ellenőrző kódját a díjszabás képernyőre.

*

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

2.

Míg Nicole engem bámult, felmértem a nappalit: hamisítatlan jómódú otthon. A tehetősek domboldalán lakók házainál igényesebb, a gazdagok hegyoldalán lévőknél kevésbé fényűző.

A Földbolygón az átlagos jövedelműek a síkvidéken, a szegények a lapvidéken laknak. Ez a vagyon szerinti lakóhelyfelosztás a Földbolygón.

Nagyapám mesélte, amikor ő gyerek volt, még voltak országok meg országhatárok, és több időbe tellett eljutni egyik országból a másikba, mint most egyik bolygóról a másikra. Akkoriban az autók nem suhantak, hanem kerekeken gurultak. Azt is mondta, hogy a különböző országok hazafiai más-más nyelvet beszéltek, s nehezen vagy sehogyan sem értették meg egymást. Azt is tőle tudom, hogy akármilyen más is volt a világ az ő gyerekkorában, szegények és gazdagok akkor is voltak.

Aztán nagyapa úgy tett, mintha megpödörné a nem létező bajuszát, és azt mondta.

– Hiába változik, a világ mindig ugyanaz marad.

Hogy ez mit jelent, máig sem értem, de azt tudom, hogy ez nagyon fontos mondat. A legfontosabb, amit valaha is mondott a nagyapám.   

Nicole nappalijában volt egy fényképtartó, amelyet úgy állítottak be, hogy öt másodpercenként váltson képet. Így megismerhettem Nicole férjét, néhány barátjukat, és valószínűleg a szüleiket. Gyerekről készült felvételt egyet sem láttam, vagyis Nicole-ék még el sem kezdték az elvárt legkisebb gyerekszám teljesítését. Ez fontos információ volt, amelyhez anélkül jutottam hozzá, hogy kérdéseket tettem volna fel, vagyis egy csomó időt nyertem. Az üzlet nyélbeütéséhez elengedhetetlen az információgyűjtés – hivatalos nevén az igényfelmérés –, viszont rengeteg időt vesz igénybe.

– Ha minden érthető – mondtam Nicole-nak –, akkor derítsük ki, hogy a hét főbűn közül melyik a legesélyesebb arra, hogy elkövesse. Ha megengedi, felteszek néhány kérdést, amelyek közelebb visznek minket ahhoz, amit tudni szeretnénk.

A beszélgetés elején sok nyitott kérdést kell feltennem ahhoz, hogy megnyíljon az ügyfél, és megossza velem a gondolatait. A jó nyitott kérdés az, amikor a válaszadó szabadon asszociálhat, előbb-utóbb mégis egy számára fontos dologra összpontosít. Nekem a fókuszálás irányát kell figyelnem, hogy a következő nyitott kérdésem valamennyire szűkítse a kört. Később már csak zárt kérdéseket használok: pontosítót, eldöntendőt, alternatívot vagy szuggesztívet, esetleg tükrözőt.

Így visszagondolva hihetetlen, hogy kezdőként mennyit szenvedtem! Képtelen voltam kézben tartani a beszélgetés irányítását, és az ügyfél az asszociációival olyan messzire szállt, hogy az üzlet megkötésére esélyem sem volt. Azóta rengeteget fejlődtem, leginkább a saját magam kárán, mert nemigen akadt a cégnél olyan kolléga, aki átadta volna a tudását: vagy azért, mert nem volt mit, vagy az irigység tartotta vissza. Aztán persze olyan is akadt, aki segített, kedvesen, önzetlenül, de ebből volt kevesebb. Én sem segítek az újaknak, kivéve, ha kérik, hogy segítsek. Ám ez egyre ritkább. Manapság a tudattal rendelkezők egy nagyon fontos kapcsolattartási formától estek el azáltal, hogy elfelejtették, hogyan kell kérni.

Talán a negyedik kérdésre nyílt meg Nicole, s onnantól csak úgy ömlött belőle a szó, alig győztem hallgatni. Csinos pofikája kivörösödött az igyekezettől, annyira akarta, hogy jól feleljen.

Az első öt mondatából tudtam, hogy a bujaság az, ami ellen eredménytelenül küzd. Ez határolta be az egész létét, bár ő azt hitte, hogy a torkosságról beszél.

A Bűn és Következményei Zrt. ugyan a hét főbűnhöz alakította a szolgáltatásait, anélkül, hogy ennek bármi köze volna a valláshoz. A főbűnökhöz is nagyjából csak annyi, hogy a nevüket használta. A cég olvasatában a kevélység magában foglalta a nagyképűséget, a dicsekvést, mások lenézését, megbántását, a túlzásokat. A fösvénységbe beletartozott a kapzsiság, a harácsolás, az önzés, a lelketlenség. A bujaság nemcsak a szexuális túlkapásokra vonatkozott, hanem az egyéb élvezetekre is. Irigység összefoglaló néven szerepelt a káröröm, a tiszteletlenség, a békétlenség, a hazudozás, a viszályszítás. A torkosság a mértéktelen evésen, iváson túl a féktelenséget, a javak habzsolását, vagyis általában a mértéktelenséget jelentette. A harag önmagán kívül bosszúvágyról, sértődékenységről, önzésről, megtorlásról szólt. A jóra való restség pedig bárminemű lustaságot, henyélést, dologtalanságot, nem cselekvést magában foglalt.

– Köszönöm, hogy megosztotta velem a félelmeit – mondtam Nicole-nak. – Most vegyük át újra, milyen szolgáltatásokról van szó, nehogy félreértsük egymást. Tegyük fel, hogy ön a bujaságban látja a legnagyobb csábítást, vagyis ennek a főbűnnek adja a legtöbb esélyt, hogy elköveti. Ez esetben az a teendője, hogy a bujaság megbánására biztosítsa magát. Hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? Kötünk most egy szerződést, aminek fejében ön havi rendszerességgel egy bizonyos összeget fizet a zrt.-nek. És ha beigazolódik a félelme, és valóban a bujaság bűnébe esik – ez az ön esetében egészen pontosan azt jelenti, hogy megcsalja a férjét –, és ezt ön megbánja, mi értékeljük a bűnbánatát, és egy nagyobb összeggel jutalmazzuk. A megbánásnak nyilvánosnak kell lennie, értem ezalatt, hogy a kedves férje és néhány tanú előtt kell megtörténnie. Természetesen, ha ön a megbánást követő öt éven belül elválik a férjétől, vagy különélést kezdeményez, a jutalom nem illeti meg, hiszen a megbánás nem volt őszinte, mivel nem a férjével akarja folytatni az életét. Ha a nyilvános megbánás következményeként netán a férje hagyná el önt, az ön számára kifizetett vigaszdíjat a férje kötelessége lesz visszaszolgáltatni cégünknek, mivel az ön töredelmes bűnbánata nem hatotta meg, vagyis nem élt a bűnbocsánat lehetőségével.

Néhány másodpercre elhallgattam, hagytam, hadd eméssze meg a hallottakat. Aztán folytattam.

– Persze a bűn bocsánatának elutasítására is lehet velünk szerződést kötni. Ha az ön férje képtelen megbocsátani önnek, rendszeres havidíj befizetése ellenében nem várjuk el, hogy visszaszolgáltassa nekünk a bűnbánatért önnek kifizetett jutalmat. És persze az egész fordítva is létrejöhet. A férje köt szerződést a bűnbánat megjutalmazására, ön pedig a bűn meg nem bocsátására.

– Értem – csillant fel Nicole szeme, és már biztos voltam benne, hogy négy szerződést kötök velük. – A nyilvános bűnbánatnál kik a tanúk?

– Ha ön a bűnbánó, akkor tanúként jelen van a kedves férje, egy jogászdoktor és egy szakértő a cégünktől, valamint egy független megfigyelő.

– Mennyi havidíjat kellene fizetnünk, hogy a férjemmel együtt bűnbánatra és bűnbocsánatra is biztosítva legyünk?

Ennél a kérdésnél húzok egyedül hasznot a külsőmből. A cég tól-ig határokat ad meg, és a kollégáim nemigen mernek a -tól fölé menni, mert az is hatalmas összeg. Én viszont az összes hófehér fogamat rávillantom az ügyfélre, és az -ig összeget mondom. A havidíj megnevezése előtt újra hangsúlyozom a szolgáltatás előnyeit és a bűnbánatkor esedékes egyösszegű vigaszdíj elképesztő nagyságát.

   Mondhatnék kevesebbet is, ám sosem engedek az árból. Ha fele a havidíj, fele a vigaszdíj is, no meg a jutalékom.

– Önnek igaza van – szoktam mondani az ügyfélnek –, ez nem kis összeg. Ezzel együtt én azt mondom, amit cserébe kap, a biztonság, a nyugodt alvás, a megtisztult lelkiismeret, s a lehetőség a bűnbánat megjutalmazására, ennél sokkal többet ér.

Rövid hatásszünet után így folytatom.

– És ha ezt ön is így gondolja, kérem, ajándékozzon meg a mosolyával.

Kivétel nélkül visszamosolyognak rám. Ahogy most Nicole is. Most már csak azt kell megelőznöm, hogy felajánlkozzon. 

– Még ma este átküldöm a szerződéseket az e-mailjére – álltam fel, hogy távozzak. – Önnek és a férjének csupán annyi a dolguk, hogy ellássák az elektronikus aláírásukkal. Cégünk a díjat automatikusan leveszi a számláikról.

– Maradjon még – nyújtotta ki felém a kezét Nicole.

Egyértelmű volt a felajánlkozása, megsértettem volna, ha nem veszek tudomást róla.

– Maga nagyon csinos nő, Nicole, épp a kedvemre való. – Határozottan beszéltem, hogy ne legyen kedve vitatkozni. – Ezzel együtt mi néhány órára sem alkothatunk egy párt, ugyanis a Bűn és Következményei Zrt. szabályzata nem engedi az ügyféllel folytatott viszonyt. Én a munkámtól, maga pedig a jutalomtól esne el, ha a velem való viszony bűnét bánja meg. Ugye maga szerint sem éri meg?

Ha erre azt felelné, „De igen!”, csapnivaló volt az igényfelmérésem, és valamit nagyon félreértettem. Ez ugyanis szuggesztív kérdés, amelyet a szakma egy olyan vén rókája, mint én, csak akkor tesz fel, ha tudja, hogy a válasz az rá, amit hallani szeretne. 

Fellélegeztem, amikor Nicole azt mondta, „Persze, hogy nem!”  

Az öcsém egyszer azt kérdezte.

– Mi van, ha a férj és a feleség összejátszik, és csak hazudják, hogy bujaság bűnébe estek?

– Egy fillért sem kapnak. Nem hiába van a cégtől szakértő a tanúk között. Kivizsgálja az esetet, és ha csupán álbujaság, biztos, hogy kideríti. Egyébként kár leragadnunk a bujaságnál. Ez csupán a harmadik leggyakoribb szerződésfajta, a pálmát az irigység viszi el. Gondoltad volna? Persze minden esetben csak akkor fizetünk, ha a megbánás azelőtt történik, hogy fény derülne a bűnre.

*

Sok bűnöm van, rengeteg. A kevélység nem tartozik közéjük, ezzel együtt szemrebbenés nélkül állítom, hogy jó üzletkötő vagyok. Az egyik legjobb. Nyeremény a cégnek és nyeremény az ügyfeleknek is. Korrekt vagyok. Csak arra a bűnre kötök szerződést, amelynek az igényfelmérés alapján a legnagyobb az esélye, hogy az ügyfél egyszer majd elköveti. A kollégáim gyakran figyelmetlenek, és emiatt félrevezetik a klienseket: például restségre kötnek szerződést, holott az irigység az, amellyel küzd. Amikor aztán elköveti az irigység bűnét, és később megbánja, természetesen nem fizetünk, és a megrendelő becsapva érzi magát. Kígyót-békát kiabál a cégünkre, hogy hiába fizette a magas havidíjat, holott a Zrt vétlen: az ügyfélre leselkedő kísértés megítélésében az üzletkötő volt ügyetlen. (Illetve a tanácsadó, merthogy a kollégák így hívatják magukat.)

Amikor a céghez kerültem, utánanéztem, mi az, hogy bűn. Nem a főbűnök, hanem általában a bűnök. Azt derítettem ki, hogy a bűn olyan cselekedet vagy mulasztás, amit egy adott erkölcsi norma tiltottnak vagy elmarasztalandónak tart. Vagyis a bűn egy erkölcsi-filozófiai fogalom, amely valamely erkölcsi előírás megszegését jelenti.

A nagyapám szerint a legnagyobb bűn az istenkáromlás. Az ő és a kortársai életében minden bűnnek volt vallási felhangja. Ma a bűnnek nincs köze a valláshoz, csupán a rossz, a helytelen szinonimája.

Nagyapa azt mondta, az istenkáromlás halálos bűn. Azt is mondta, hogy a halálos bűnök mások, mint a főbűnök. A halálos bűnök megbocsáthatatlan bűnök, míg a főbűnök megbocsáthatók; az igazi veszélyük abban rejlik, hogy hajlamossá tesznek más bűnök elkövetésére, és az általuk gerjesztett egyéb bűnök elszaporodását idézik elő. A nagyapám istenfélő volt, és soha nem vette hiába szájára az Úr nevét.

Ma már nem tudunk mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal, mint istenfélő, istenkáromló. Hacsak nem a nagyapjuk közelében nőttek fel, a korosztályom nem is érti, mit jelentenek. Én értem, bár nem használom.

 Az én főbűnöm a fösvénység. A megszerzett javakhoz való rendíthetetlen ragaszkodásom. Jó üzleteket kötök, ebből következően jól keresek. Ám a hat év során, amióta a cég munkatársa vagyok, egy fillért sem költöttem a keresetemből, mind ott várakozik a számlámon. Szép summa. Ha a gazdagok hegyoldalán nem is lakhatnék, a jómódúak domboldalán mindenképp. Ám én a síkvidéken élek az apámmal és az öcsémmel. Mindig is itt éltem. És a nagyapám is itt élt. Már akkor itt éltünk, amikor a tudattal rendelkezők nem az anyagi javaik alapján osztoztak meg a domborzati viszonyokon. 

Nagyapám szerint akkor kezdte el rágni a féreg az embert, és azóta nevezi magát tudattal rendelkezőnek, amikor az első műbolygót elkészítették. Nem tudom, milyen féregről beszélt a nagyapám, de érzem, hogy rág.

Amint már mondtam, a cégtől kapott pénzhez nem nyúlok. De nem az apám tart el. Engem a nők tartanak el. Emiatt tart az apám gátlástalannak és lelkiismeretlennek, holott nem vagyok az. Csupán praktikus. Nem hagyom veszendőbe menni az egyetlen értékemet. A nagyapám szálfatermetű parasztgazda volt, az apám vékonyabb dongájú városi ember. Anyám a magas rangú felmenőivel dicsekedett, nem tudom, igazat beszélt-e. Egyikük se vitte sokra, és én sem fogom. De a külsőmben rejlő lehetőséget veszni nem hagyom. Nem tudom, kinek, minek köszönhetően lettem ilyenné, amilyen vagyok. A hajam napszítta szőke, a szemem barna, az orrom egyenes, az ajkam telt, a fogaim épek és hófehérek, a bőröm hibátlan. A vállam széles, a lábam hosszú, és bár keveset sportolok, izmos vagyok. A cégnél az elektronikus felvételi adatlapomon ez áll: „Kellemes orgánumú, gyönyörű férfi. Alkalmazása feltétlenül ajánlott”.

E jellemzés miatt döntöttem úgy, hogy máshol is szerencsét próbálok. Nem árt két lábon állni. Megtartva a Bűn és Következményei Zrt.-nél az üzletkötői állásomat, jelentkeztem a Céhbe. Felvettek.

*

Anya barátnője volt az első szeretőm. Kár, hogy vége lett. Sosem éreztem olyan biztonságban magamat, mint mellette.

Anyát és a húgainkat látogattuk meg a Boldogságbolygón az öcsémmel. Anya ekkor már a negyedik éve volt bolboha, apa gondjaira hagyva az öcsémet és engem. Akkoriban azt gondoltam, anya hős: feláldozta magát értem és a többi fölboháért. Akkoriban azt gondoltam, hogy bár elhagyott, az anyám szeret engem.

Már létezett a Hobbibolygó, az elsőként legyártott műbolygó, és az Élvbolygó is, amely a második. Anya azt ígérte, a születésnapomon elkísér a Hobbibolygóra, hogy kiválaszthassam azt a sportot, amit aztán a Földbolygón űzhetek. A Földbolygón csak egy adott klub tagjaként lehet sportolni, ám horribilis összegbe kerül a belépés. A Hobbibolygón viszont tagság nélkül lehet kipróbálni a sportokat, s csak aztán kell fizetni belépőt. Úgy gondoltam, a Hobbibolygón ingyen kipróbálok néhány sportfajtát, és amelyik megtetszik, abba a klubba lépek be otthon.  

Hétéves voltam, amikor kihelyezték a Hobbibolygót. Nagyapával együtt figyeltük a tévében a műveletet, ám ő egyáltalán nem lelkesedett.

– Valami kehe van ezzel az egésszel – mondta. – Isten ellen való vétek, hogy fogja magát az ember, és olyan életteret buherál magának, amilyet az Úr teremtett neki. Baj lesz még ebből, meglátod.

A Hobbibolygóban még nem volt pénz. Az telepedett le ott, aki akart, nem kellett fizetni a hobbohaságért. Apa szerint a főnik első és egyetlen jótette volt a Hobbibolygó kihelyezése az űrbe.

Tulajdonképpen menedéknek készült, kiútnak a Földbolygón tarthatatlanná vált dzsungelből, a beszűkült életlehetőségekből. Az ökológiai lábnyom ugrásszerű megnövekedése volt a kényszerítő erő a kiútkereséshez. Az ökológiai lábnyom az az élettér, amely egy meghatározott számú népességet meghatározott életszínvonalon végtelen ideig képes eltartani. Azt jelzi, hogy az adott gazdasági tevékenység és kultúra mekkora terhelést jelent a természetre. A főnik tana szerint az ökológiai lábnyom 1961-ben 0,88 hektár/fő volt. Ez 2011-re 2,2 hektár/főre emelkedett, míg a biológiai kapacitás, tehát az eltartó képesség csupán 1,8 hektár/fő volt. Vagyis az ökológiai deficit 2011-ben 4 hektár/fő. A Hobbibolygó kihelyezésekor az ökológiai deficit már 13 hektár/fő.

A Hobbibolygó elkészítése életmentő tett volt, ugyanakkor hatalmas kihívás a tudósoknak: elfogadható életfeltételeket kellett teremteni.

Ennek érdekében egy réges-régi kísérlethez nyúltak vissza, amelyet annak idején Bioszféra 2-nek hívtak. A Bioszféra 2 lényege az volt, hogy egy, a környezetétől hermetikusan elzárt, 1,27 hektár területű laboratóriumban mesterséges ökoszisztémát hoztak létre: erdőt, mocsarat, tavat, sivatagot, szavannát, óceánt, belterjes gazdaságot és nyolc fő számára életteret, akik két évre beköltöztek ebbe az üvegházba, ahová kívülről csupán a napfény juthatott be. Aztán másfél év elteltével be kellett avatkozni a rendszerbe, mert a tudósok élete veszélybe került: az oxigénkoncentráció 21-ről 14 százalékra csökkent. Vagyis a Bioszféra 2 kísérlet megbukott, ám a Hobbibolygó megálmodói okultak a hibákból, és életképes rendszert hoztak létre.

A Hobbibolygón voltak édesvizű folyók és tavak, trópusi esőerdők, fenyvesek, lombhullató erdők, dombok és hegyek, óceán korallzátonyokkal, lakótelepülések a sokmillió tudattal rendelkező számára, valamint rengeteg szabad terület a különféle hobbik gyakorlására.

Voltak pályák a labdajátékok kedvelőinek, vizek a vízi sportokat űzőknek, erdők-mezők a túrázóknak, és minden más kedvtelésnek a megfelelő hely. Nemcsak az elkészítése, a Hobbibolygó kihelyezése sem volt egyszerű. Némely kondíciói megegyeztek a régi korok űrállomásainak kihelyezésével, csakhogy ez nem űrállomás, még csak nem is űrváros, hanem űrbolygó volt.

A közlekedés a Földbolygó és a többi bolygó között a mai napig űrkompokkal történik. Az űrkompok két legfőbb tulajdonsága a gyorsaság és biztonság. Vannak kicsi űrkompok, néhány fő szállítására, ezek többnyire űrtaxiként üzemelnek, és vannak nagyok, amelyek menetrend szerinti járatain több száz utazó közlekedik. Én az űrtaxit szeretem jobban. Nincs kötve indulási időhöz, s ha úgy akarom, órákat vár rám. Persze lényegesen drágább, mint a menetrend szerinti járatok, de nagyjából ez az egyetlen luxus, amire költök.

A fizetőeszköz neve minden bolygón pénz: a Földbolygón földpénz, a Hobbibolygón hobbipénz és így tovább, ám pénz csak virtuálisan létezik, megfogni, megszagolni, mint apám tette a Hűségéért kapott oklevéllel, nem lehet.

Folytatás következik

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

1.

A családomból csak apám, az öcsém és én élünk a Földbolygón. Anyám, a húgaim és néhány más rokon szanaszét szóródtak a Mindenségben: ki identitása, ki jelleme vagy érzelmi töltése, ki a hobbija szerint választotta a bolygót, ahol élni akart. Születni azonban mindenkinek a Földbolygón kell, ez törvény. Az egyetlen törvény, amely lakóhelyétől függetlenül minden tudattal rendelkezőre vonatkozik.

Anyám a húgaimmal a Boldogságbolygón élt. Ők sosem jöttek hozzánk, ám az öcsém és én gyakran meglátogattuk őket.

A Boldogságbolygó volt sorrendben a harmadik mesterséges planéta.

A műbolygókat azért hozták létre, mert a Földbolygón túlzsúfolttá vált az élet. Amikor elkészült egy új műbolygó, a munkaadók hét napra szabadságra küldtek minden tudattal rendelkezőt, hogy figyelhessék a műbolygók előnyeit bemutató reklámokat. Ilyenkor én az egész hetet arra szántam, hogy azt tegyem, amit tenni szeretnék.

Egy alkalommal például felástam a nagyapám kertjét. (Régen, még a nagyapám életében szőlőskert volt. Apám nem értett a szőlőműveléshez, kedve sem volt hozzá. Az öreg halála után kivágatta az összes tőkét, a támasztókarókat eladta.) Két ásót törtem el munka közben, de megérte. Amikor végeztem, beültettem facsemetékkel.

Emlékszem, nagyapám azt mondta, a tölgy nemes fa, és ha megnő, a lombja menedéket ad nemcsak a nap, hanem az eső elől is. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lassan terebélyesedik. Az akácfa lombjának árnyéka nem sokat ér, ám gyorsan növekszik, akár esőben a gomba. Így aztán a felásott kert felét tölgy, a másik felét akáccsemetékkel ültettem be. Mire végeztem, letelt az új műbolygó reklámozásának idejére kapott szabadságom, a csemetéket a kertgondozóra bíztam. Ügyes szerkentyű volt. Figyelte a fásított terület egészét, és minden egyes csemetéről naponta laborjelentést készített. Amelyik fácska szomjazott, azt megöntözte, amelyik tápanyagra vágyott, azt megtrágyázta. A fákat több jogszabály védte, mint a tudattal rendelkezőket, és a betartatásuk is szigorúbb elbírálás alá esett. Ha például egy újonnan ültetett csemete elhalt, mert a figyelőrobot rosszul gondozta, kártérítés járt a fa tulajdonosának.

A betegsége előtt nagyapám kora tavasztól késő őszig mindennap kiment a szőlőbe. Ha másért nem, körülnézni, mint a többi szőlősgazda, mert akkoriban még volt élet kint a szőlőhegyen. A három kilométeres utat a házunktól a pincéig nagyapám gyalog, én biciklivel tettem meg, naponta többször is.

A gazdák szép sorban elvégezték az aznapra tervezett munkát, aztán összegyűltek a nagyapám pincéje előtti nagy tölgyfaasztal köré borozgatni. Én hallgattam, mit beszélnek, közben pedig rajtra készen álltam a biciklimmel, mert hol egy vekni kenyérért, hol egy tábla szalonnáért küldtek vissza a faluba anyámhoz, vagy valamelyik gazda feleségéhez. Kint a szőlőben sosem mutatkoztak az asszonyok, őket nem vonzotta ez a fajta élet.

Nagyapám generációja volt az utolsó, amely a szőlőhegyen élte az életét. Hogy miért nevezték hegynek azt a majdnem sík területet, senki sem tudta. Talán régen volt ott valamiféle dombocska, ami aztán a műveléstől elkopott, elfogyott, lapállyá zsugorodott, ám a környék lakóinak szavajárásában hegyként élt tovább.

Nagyapám generációja volt az utolsó, amely egyedül a Földbolygót ismerte el életterének.

Kilencéves voltam, amikor meghalt az öreg. Abban a kilenc évben, amíg ide-oda cikáztam a biciklimmel a falu és a szőlőhegy között, boldog voltam.  

*

– Fiacskám! – szólított meg anyám. Képtelen voltam megszokni a mesterkélt mosolyát.

Anyán semmi sem volt valóságos: se a mosolya, se a hangja, se a kedvessége, de még a bolygó sem, amelyen élt. Nem értettem, miért utazom el mégis újra hozzá.

A Boldogságbolygón mindenki mosolygott, holott nem volt rá törvény, hogy kötelező a vidámság. Ahogy arra sem, hogy babakék és babarózsaszín ruhákat hordjanak, soha ne emeljék fel a hangjukat, és hogy a halált és a betegséget szalonképtelen szavaknak tartsák, és még suttogva se mondják ki.

A Boldogságbolygón a bolbohák voltak az állandó lakosok – Boldogságbolygó hazafiak –, nők, férfiak, gyerekek.

– Apa szeretné, ha hazajönnél – mondtam.

– Én bolboha vagyok. Itt van az otthonom – felelte anyám rendületlen kedvességgel.

Úgy láttam, a szokásosnál is mesterkéltebb a mosolya.

Apa szereti anyát. Nem érdekli, hogy elhagyta, és nem érdekli a mesterkéltsége sem. Egyszer hallottam, amikor az öcsém megkérdezte tőle, miért szereti anyát, mire apám azt felelte:

– Szeretem, mert szeretem.

Akkor még nem tudtam hová tenni a válaszát, most már sejtem. Apa úgy vélte, a szerelemnek nincs különösebb oka vagy magyarázata, nem lehet kiérdemelni, sem kikövetelni; egyszerűen csak megtörténik velünk.

Apám az a fajta Földbolygó hazafi, akit régi vágásúnak mondanak. Én is fölboha vagyok, vagyis Földbolygó hazafi, nem Utas, de én közlekedem az égitestek között, ellentétben apámmal, aki még soha nem hagyta el a bolygóját. Elismerő oklevelet is kapott érte a főniktől, a Főnök Intéző Központtól.

A Főnök Intéző Központban nem kedvelik az Utasokat. Az Utasok egyik bolygón sem hazafiak, nincs állandó lakóhelyük, és folyton úton vannak az égitestek között. Kilógnak a sorból, és hajlandóságot sem mutatnak rá, hogy valaha is hazafiakká váljanak. Velük szemben a törvényeket is lehetetlen érvényesíteni, mert egy-egy bolygó törvényei csak az adott bolygón élő hazafiak életét szabályozhatják.

Amikor apa megkapta a Hűségért elismerő oklevelet, melyet nagy megtiszteltetésként postai levélben küldtek neki a Főnök Intéző Központból, és amelyet egyenruhás postás kézbesített, megszagolgatta a borítékot meg az oklevelet, aztán az orrom alá dugta.

– Szeretem a papír szagát – mondta –, az ifjúságomra emlékeztet. Érzed, milyen finom?

Én szófogadóan megszagoltam, nem találtam kellemesnek.

– Poros – mondtam.

Apa újra megszagolta. Lassan, élvezettel szippantgatta, még a nyelvével is megnyalta. Aztán darabokra tépte, és a fecniket beszórta a szemétégetőbe. 

– Miért? – kérdeztem sután. Ritkán tettem fel kérdéseket az apámnak. 

– Ez az oklevél képmutatás ‒ felelte. ‒ A főniknek nem érdekük, hogy hűséges legyek, ők a hűtlenségből élnek. A műbolygókban rengeteg pénz van. Ma ez a legnagyobb üzlet, és műbolygót csakis a főnik gyártathatnak. Ha mindenki hűséges fölboha volna, mint én, mit kezdenének a kizárólagos műbolygó gyártató jogukkal?

A tanodában azt tanították, hogy a főnik tudják, mit miért tesznek, és a hivatalba lépésükkor az igazságra esküsznek fel. Mégsem ezzel érveltem, hanem anyával.

– Anya szerint a hűség fontos ‒ mondtam. ‒ Amióta a Boldogságbolygón él, ő ugyanolyan hű bolboha, mint amilyen hűséges fölboha te vagy. Soha nem hagyja el a bolygóját.

– Engem ellenben elhagyott – felelte apám. – És téged meg az öcsédet is.

A tanodában azt hallottam, hogy műbolygók nélkül megoldhatatlan lenne az élet a Földbolygón, mert nem férnénk el. Anya tehát áldozatot vállalt a Földbolygóért, amikor bolboha lett, és a húgaimat is bolbohává tette.

– A főnik szerint anya hős – mondtam. – Engedi élettérhez jutni a fölbohákat.

– És arról mit mondanak a főnik, hogy ha már úgyis sokan vagyunk fölbohák, miért emelték családonként ötre az elvárt legkisebb gyerekszámot?

Nem tudtam mit felelni. Azok a családok, amelyek teljesítik az elvárt legkisebb gyerekszámot, többféle kedvezményt kapnak. Persze családon kívül is lehet gyereket szülni, az is számos kedvezménnyel jár.

Mára az elvárt legkisebb gyerekszám hatra emelkedett.

*

Az Igazságbolygó volt az ötödik műbolygó; elkészíttetése megosztotta a főniket. A legyártatás ötlete lakossági kezdeményezésre indult, majd népszavazás döntötte el, hogy legyen-e.

Hírközlő e-mailjeimből úgy értesültem, hogy a Főnök Intéző Központban nem hiszik, hogy valaha is benépesül. Én sem hittem. Ennek ellenére érdeklődve figyeltem az eseményeket, a hírek fogadását az Igazságbolygóval kapcsolatos információkra állítottam, és minden érkező levelet elolvastam.

A nyomásnak engedve végül elkészült az Igazságbolygó, és az előrejelzéseket semmibe véve mára ez a legsűrűbben lakott műbolygó. Ez önmagában is elég meglepő, ám van még más is: az igbohák között sokkal több a nő, mint a férfi. Nem gondoltam, hogy ennyire fontos a nőknek a hazugság nélküli élet.

Csupán látogatóként jártam ott, mégis úgy vélem, a Földbolygón kívül ez az egyetlen bolygó, ahol élni tudnék. Persze meglehet, az is hozzájárul, hogy Ana az Igazságbolygón él.

*

– A 14:00 tökéletes lesz. Akkor holnap – mondta az ügyfél az iPhone-ban.

A cég szabályrendszerében az szerepelt, hogy az iPhone-t videotelefonként használni kifejezetten kerülendő. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy tilos, ám a tiltás régóta nem szerepelt a szalonképes intézkedések között. A cég ezzel a szabállyal a kevésbé jóképű üzletkötőit védte: amikor az ügynök a helyszínre ér, a külseje már csupán másodlagos, hiszen akkor már bevetheti kommunikációs és meggyőző képességét, felkészültségét.

Beálltam a céges autóba, és elindultam egy aznapra megbeszélt találkozóra. Útközben már bántam, hogy nem a saját kocsimat használtam. Az ügyfél messze lakott, a cég autóit meg egyébként sem kedvelem. Egyszemélyesek és ülés nélküliek, ráadásul ha beállok a kormányhoz, a legmagasabbra kell állítanom a tetőt, hogy elférjek. A saját autóm kétüléses, így a másik ülésre rápakolhatom a régimódi, nagyképernyős iPademet, amelyen a jegyzeteimet tárolom, és amelyet prezentációra is használok.

Az asszony, akivel a találkozóm volt, a jómódúak domboldalán lakott. Az időpont egyeztetésekor azt kértem tőle, hogy a férje is legyen jelen a tárgyaláson.

Csengettem, és amikor a nő kaput nyitott, előírásosan felé nyújtottam az e-igazolványomat, hogy ellenőrizhesse, valóban az vagyok, akinek a nevére az igazolvány szól. Annak ellenére tettem így, hogy tudtam, akkor is behívna, ha a Kitaszítottak Szövetségétől jöttem volna. Amint meglátott, a szeme a meglepetéstől elkerekedett, aztán megigazította a frizuráját, és szélesre tárta előttem a kaput.

– Jude Barker üzletkötő vagyok, a Bűn és Következményei Zrt.-től jöttem – mondtam, és újra a látóterébe toltam az igazolványomat, kinagyítva.

A kollégáim e-igazolványában tanácsadó szerepel foglalkozásként, én viszont kiharcoltam a cégnél, hogy üzletkötőként jegyezzenek be. Én nem akarok úgy tenni, mintha csakis az ügyfelek érdekét tartanám szem előtt és tanácsokat osztogatnék. Én a magam és az ügyfeleim érdekeire egyaránt figyelve kínálok üzletet. Méghozzá jó üzletet, s erre bármelyik ügyfél mérget vehet.

A jegyzeteimből tudtam, hogy az asszonyt Nicole-nak hívják, azt pedig láttam, hogy harmincas, csinos, gömbölyded. Bevezetett a nappaliba, hellyel és teával kínált.

– A kedves férje csatlakozik hozzánk? – kérdeztem reménykedve.

– Dolgozik – felelte.

Már biztos voltam benne, hogy hosszú délelőtt elé nézek.

– Hallott már a cégünkről, Nicole? – tettem fel az első kérdést.

– Persze, hallottam – felelte, és én reménykedni kezdtem, hogy rövidre zárhatjuk a tárgyalást. Csak hogy Nicole meggondolta magát.

– Azért csak mondja el. Olyan szép a hangja.

Nekifogtam elmondani, mi a cég profilja, és Nicole helyes kis arca egyre érdeklődőbbé vált.

Aznap, amikor beálltam a céghez, és este otthon vázoltam apámnak, mivel foglalkozom, ő azt mondta.

– Ez badarság. Nem hiszem el, hogy bárki pénzt adjon ki ilyesmire. Egyébként is lejátszották már ezt egyszer. A tanodában azt tanították, hogy volt idő, amikor gátlástalan papok búcsúcédulákat árultak jó pénzért, és elhitették a hívőkkel, hogy általuk bűnbocsánatot nyernek, így biztos helyük lesz a mennyországban.

– Én nem búcsúcédulákat osztogatok. Én azt kínálom fel, ha valaki elkövet egy bűnt, aztán megbánja, meglesz a jutalma. Aki meg nem követ el semmi bűnös dolgot, annak az a jutalma, hogy nincs mit megbánnia.

– És ha én most azt gondolom, hogy szívesen kitekerném annak a nyakát, aki ezt az egészet kitalálta?

– Gondolati bűnözés? – kérdeztem vissza az akkor éppen csak betöltött tizennyolc évem minden komolyságával. – Van rá mód, hogy megtedd. Ám ha megbánod, és ezt valami módon igazolod, megillet a jutalom.

Láttam apámon, szeretne hozzáfűzni valami elmarasztalót, végül nem tette. Inkább azt mondta.

– Járj szerencsével!

– Köszönöm ‒ feleltem, és indultam kifelé a konyhából. Apám utánam szólt.

– És mit kezdesz az asszonyok vonzalmával? Ha rád néznek, gondolati bűnözőkké válnak.

– Kerülendő az ügyféllel folytatott viszony – mondtam meggyőződéssel. – Aki mégis megteszi, a jutaléka bánja.

*

– Az alapszolgáltatásunk a hét főbűn valamelyike elkövetésének megbánására vonatkozik – magyaráztam Nicole-nak. – Természetesen kiegészítő szolgáltatást is lehet kötni egyéb bűnök megbánásával kapcsolatosan, ám csak az alapszolgáltatás megkötése esetén. Érthető, amit mondtam?

Ezt a kérdést mosolyogva szoktam feltenni az ügyfeleknek. Nicole-ra nem mertem rámosolyogni. Amúgy se vette le rólam a tekintetét, ha még mosolygok is, estig sem szabadulok.

Huszonhat éves vagyok. Volt időm megszokni, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre. Nem örülök neki, és nem is átkozódom miatta. Anya szerint isten adománya a külsőm, apa szerint az ördögé. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Egyelőre én az előnyeit kamatoztatom, a hátrányait pedig igyekszem kézben tartani.

Folytatás következik

Az utolsó vacsora

Thália Színház

Nem arról a bizonyos utolsó vacsoráról van szó, melyet Jézus a tizenkét apostollal költött el a keresztre feszítése előtti napok valamelyikén. Ám ennél a terített asztalnál is van mindig egy személy, akinek az aznapi az utolsó vacsorája lesz.

A bonyodalom Zackkel kezdődik és Normannel végződik. Remek előadás. Elgondolkodtató, ugyanakkor humoros − főként, ha szereted a fekete humort −, utána még napokig azon agyalsz, létezik-e abszolút igazság.

Öt fiatal él egy nagy házban valahol egy amerikai kisvárosban. Két lány és három fiú. Jude, Paulie, Mark, Pete és Luke.

Egyetemisták. Szépek, okosak, jó szándékúak, világmegváltók. Gazdagok.

Illetve a szüleik azok. Ám az életvitelüket tekintve nyugodtan mondhatjuk rájuk, hogy gazdagok, hiszen minden vasárnap este pazar vacsorát tálalnak fel önmaguknak és a világmegváltás mikéntjéről a gondolatok kicserélése okán meghívott mindenkori vendégeiknek.

Valójában most még csak elkényeztetett gazdag kölykök. Legalábbis ezt mondja rájuk az a vacsoravendég, akit ugyan előzetesen nem hívtak meg magukhoz, ám ha már betoppant hozzájuk, a legelemibb, hogy ott marasztalják vacsorára. Csakhogy ez a vendég más, mint a szokásos vasárnap esti vitapartnereik. Ez a vendég nem egyetemista, nem szép, nem okos, nem jó szándékú, és eszében sincs megváltani a világot. Ez a vendég egyáltalán nem olyan, mint ők. Ez a vendég tanulatlan, ráadásul sem a szülei, és ő maga sem gazdag, Viszont erős fizikumú és öntelt, önmagát Afganisztánt megjárt nemzeti hősként aposztrofálja. Egy volt katona. Egy veterán… Valójában pedig egy holokauszttagadó náci. Zacknek hívják. Tagadja az elme elsőbbségét a testi erővel szemben, és egész valójával megveti, ugyanakkor irigyli a pazar vacsorát adó gazdag kölyköket. Azon munkálkodik, hogy elhitesse velük, több náluk, és hogy ők, a gazdag egyetemisták tulajdonképpen csak rontják a levegőt. Megalázza őket, aztán megfélemlíti. Csak hogy sem a megaláztatást, sem a megfélemlítést nem jól tűrik az emberek, még az elkényeztetett gazdag kölykök sem.

Igen ám, de mi van akkor, ha az, aki addig erőszakmentes életet élt, egyszer csak megízleli a vért? Akad, akit a vér íze elborzaszt, mást felhevít. Van, akit annyira feltüzel, hogy már istennek képzeli magát. Csak hogy Isten nem kedveli a vetélytársakat.

Jude: Gyönyörű, szenvedélyes. Élvezi, ha megbotránkoztathat és nagyon okos. Zack, a haza hőse szerény szellemi képességei ellenére tisztában van vele, hogy ezt a nőt soha nem kaphatja meg. És épp ezért, mert ő nemzeti hős, nem lehet, hogy a saját személye miatt utasítsák vissza. Nem. Ez kizárt. Ezért aztán ráfogja a lányra, hogy leszbikus, vagyis eleve kizárja, hogy a visszautasítás sértse az egóját. Jude felvállalja, hogy leszbikus. Bármit felvállal, amivel lázadhat a polgári erkölcsök ellen. Egészen addig, míg belátja, nem állhatja a vért. Még nem tudja, hogy ő a legjobb ötük közül.

Paulie: Visszafogott, erkölcsös. Képes különbséget tenni jó és rossz között, és ő maga is jó. Csak hogy megízleli a vért, és rájön, hogy szereti az ízét. A vér íze egyben a hatalom íze is! Önkényesen dönteni más emberek sorsáról, nincs ennél mámorítóbb!

Mark: Művész. Vagy csak hiszi, hogy az. Nem vallásos, sosem volt az. Zsidó. Ám csak olyankor az, ha meg lehet sértődni, ha valaki szóval vagy tettel, netán hallgatással szapulja a zsidókat. Olyankor nagyon önérzetes és nagyon zsidó. Szeretné hinni és másokkal elhitetni, hogy zsidóságában megsértve érzett rá a vérrel szerzett hatalom ízére.  

Pete: Ő hozza a szakadó esőben a kéretlen vendéget. Ázott, határozatlan, ügyefogyott. Azt hiszi, szerelmes Jude-ba, de csak azért, mert Jude – a társaságból egyedül – nem feküdt le vele. Aztán meg Paulie-ba szerelmes. Aztán meg saját magába. Később azt állítja magáról, hogy meleg. Persze nem biztos benne. Ő semmiben sem biztos. Csak az ölésben. Azt nagyon szereti.

Luke: Határozott, hangadó, erőszakos. Ötletgyáros. Az is az ő ötlete, hogy mindenkinek, akinek más a véleménye, mint az övék, pusztulnia kell. A vér íze mindent visz nála. A barátságot is. Túl határozott, túl hangadó, túl erőszakos. Nincs már hova fejlődnie, csak vissza.

Norman: Fröcsögő. Manipulatív. Pénzéhes. Véleményvezér. Sztár műsorvezető. Mi dolgunk a világban? – teszi fel magának nap mint nap a kérdést, és könnyen meg is válaszolja: Hogy eladjuk magunkat! Mindegy, milyen áron. Pénz, pénz, más nem fontos. Esetleg az, hogy felismerjék az utcán. No, meg, hogy imádják. Elvégre ő az alfa-hím! Őt illet minden siker és pénz és babér. Ha az útjában állsz, urambocsá! meg akarod ölni? Jól gondold meg!

Jude: Czakó Julianna

Paulie: Banovits Vivianne

Mark: Dóra Béla

Pete: Jámbor Nándor

Luke: Jaskó Bálint

Zack: Domokos László

Norman: Szabó Győző

Írta Dan Rosen

Rendezte Horváth Illés

Fordította Bendi Balázs

Fotó: Thália Színház

Cseh Gabriella interjúja velem, Keszthelyről és rólam: https://moly.hu/merites-rovatok/kimeno-keszthely

– Eltelt egy hónap legutóbbi beszélgetésünk óta, és körülötted tényleg nem áll meg az élet. Július 2-a és 4-e között részt vettél a XIX. Mátyusföldi Fesztiválon. A szlovákiai Nagyfödémesen a háromnapos rendezvényen azonban nemcsak egy író-olvasó találkozó részese voltál, nagy megtiszteltetésben is részed lehetett.

– Az a pár nap emlékezetes időszaka az életemnek. Másodikán Száraz Pál nagyfödémesi íróval, kedves barátommal együtt egy remek hangulatú író-olvasó találkozón vehettem részt. Harmadikán pedig Nagyfödémes Község Önkormányzatának Képviselő-testülete „Nagyfödémes és Csabrendek testvértelepülések barátságának, együttműködésének elmélyítésében szerzett érdemeiért”Nagyfödémes Község Díszpolgára címet adományozott nekem. A községnek ez a legrangosabb kitüntetése, gondolhatod, milyen boldog voltam! A közösségi médiában az írói oldalamon tizenhatezren látták azt a reels-videót, amelyben végigzokogom az ünnepséget.

– Többször is vendége voltál már a fesztiválnak? Mit jelent neked Nagyfödémes? Van valamilyen személyes kötődésed a településhez vagy a szeretetteljes légkör az, ami fontossá teszi számodra a községet?

– A Mátyusföldi Fesztiválnak is voltam már vendége máskor is, Nagyfödémesnek meg számtalanszor. Úgy kezdődött, hogy az ottani Kultúrház akkori vezetője, Száraz Erzsébet, akivel akkoriban még nem is ismertük egymást, meghívott író-olvasó találkozóra. Az a szeretetteljes első találkozás a község lakóival, és az azt követő találkozások is könnyet csalnak a szemembe. Szlovákiai magyarnak lenni más, mint anyaországi magyarnak. Az ő életük kettős. A hazájuk Szlovákia, amit ugyanúgy szeretnek, mint mi Magyarországot, ám az identitásuk magyar, és mindent el is követnek annak érdekében, hogy megtartsák a magyarságukat. Nagyon kedvelem az ottani embereket, úgy megyek oda, és ők úgy fogadnak, mintha hazamennék. Aztán a sokszori találkozás mély barátsággá alakult Száraz Pál, Száraz Erzsébet, valamint a férjem és köztem. Amikor megkaptam az interjúra felkérő leveledet, akkor is épp együtt voltunk, ugyanis immár tizenöt-húsz éve négyesben barangolunk a Művészetek Völgyében. Fel is olvastam nekik az első két kérdésedet, hiszen ez tulajdonképpen róluk szólt.

– Néhány éve a gyönyörű természeti környezetben fekvő Csabrendek nagyközség is díszpolgárává avatott.

– Az egy nagy csoda volt az életemben – örömkönnyek nélkül nem is történhetett. Azóta, ha Csabrendek valamelyik rendezvényén bemutatnak, mint meghívottat, a felsorolt „titulusaimhoz” mindig hozzáteszem: és Csabrendek Község díszpolgára. (Csabrendek most már nagyközség, de a címadományozásakor még nem volt az.)

– A színház is fontos része az életednek, hiszen például a Fehér babákat nemrég harmadszorra láttad, ráadásul ez az (eddigi) utolsó alkalom azért is különleges volt, mert a salföldi Thália Nyárikertben élvezhetted Görög László rendezését. Ha megkérnélek, hogy ajánld nekem a darabot, mivel akarnál meggyőzni, hogy mindenképpen meg kell néznem?

– Talán azzal, hogy megkérdezem, akarsz-e látni egy dalban elbeszélt történelemkönyvet? Mert az előadás a hatvanas évektől kezdve a kétezres évek elejéig a magyar történelmet, az életünket mutatja be. A dalok, a Led-falak, a tévéképernyőn bejátszott interjúk mind-mind erről szólnak. A színészek hangja, játéka már csak a ráadás, igaz, professzionális ráadás.

– És hogyan szólna az ajánlásod, ha elárulom, hogy a Fehér babák Kulka János előadásában az egyik legkedvesebb dalom?

– Szégyellem, hogy a mai napig nem ismertem, nem tudtam róla, hogy Kulka János is előadja a Fehér babákat. Most, hogy meghallgattam, azt mondom, remek ízlésed van! És ezek után azt hiszem, ajánlanom sem kell, ha teheted, az ajánlásom nélkül is meg fogod nézni.

– Van még az életedben olyan színházi előadás, ami legalább ennyire fontos a számodra, mint a Fehér babák?

– Móricz Kivilágos kivirradtig című kisregényét a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be Rusznyák Gábor rendezésében. Vannak frissebb színházi élményeim is, de Te a fontosságra kérdeztél rá. Nos, az az előadás ugyanolyan időszerű, időtálló és felejthetetlen számomra, mint a Fehér babák. Zseniális mű, zseniális rendezés, zseniális színészek.

– Ha otthon vagy, és kikapcsolódni, pihenni szeretnél, milyen zenét szoktál hallgatni? Van olyan előadó vagy dal, amiről úgy érzed, hogy méltatlanul kevesen hallgatják, pedig több figyelmet érdemelne?

– Ez egy fontos kérdés, és mégsem tudok érdemben válaszolni rá. Nem tudom megmondani, kit hallgatnak méltatlanul kevesen, de talán még azt sem, hogy kit hallgatnak méltatlanul sokan. Én Nirvana számokat és Ravel Boléroját hallgatom kikapcsolódásként.

– Korábbi beszélgetésünkben már esett szó a könyvekről, az olvasásról. Mi a jelenlegi olvasmányod? Szakmai okból vagy kikapcsolódásként olvasod?

– Jelenleg két regényt olvasok egyszerre, illetve felváltva – ha már ismerem az adott írásokat, máskor is szoktam egyszerre több könyvet forgatni. Kikapcsolódásként kedves barátom, Kellei György Fullasztó csend című krimijét olvasom újra, szakmai és emberi szempontból pedig a Nobel-díjas François Mauriac kisregényét, A kis idétlent. Ezt az írását minden évben, van, hogy többször is elolvasom. Próbálom ellesni a titkot, hogyan kell írni. Persze ez lehetetlen, lévén, hogy Mauriac az írás géniusza volt, ám én rendületlenül próbálkozom. Emberként pedig a történet újra és újra arra figyelmeztet, hogy az elesetteket, a magukat megvédeni nem tudókat segíteni kell.

– Amikor néhány éve betört az országba a COVID, sokan áttértek az online rendelésre, és ez a tendencia azóta is megmaradt – a könyves piacon is. Ha könyvvásárlásra gondolsz, mi az, amit preferálsz, az internetes vásárlás vagy a könyvesbolti, személyes válogatás?

– Sokkal jobban szeretek könyvesboltban vásárolni, ennek ellenére egyre gyakrabban vásárolok interneten. Ennek egyszerű oka van: mire hazaérek a munkahelyemről, a könyvesboltok többnyire már nincsenek nyitva, vagy ha mégis, nekem idő kell a nézelődésre, válogatásra, beleolvasgatásra. Online viszont én döntöm el, mikor vásárolok, és mivel rossz alvó vagyok, ez többnyire az éjszaka közepén történik.

– Több könyvet vásárolsz, ha egy-egy weboldalon rendelsz magadnak olvasmányt, mint amikor személyesen válogatsz egy üzletben? Bevallom, engem internetes rendelésnél néha elcsábítanak az akciós könyvek és előfordul, hogy olyan is becsúszik, amit nem feltétlen vettem volna meg, ha egy könyvesboltba térek be. Igaz, ott az is véd, hogy nem olyan széles a választék, mint egy webshopban.

– Hé, ez az első dolog, amiben Te és én nem hasonlítunk! Ha könyvesboltban vásárolok, soha nem azzal az egyetlen könyvvel jövök ki, amiért bementem. Online viszont teljesen céltudatos vagyok, és csak azt az egyetlen könyvet veszem meg, ami miatt nekiláttam a vásárlásnak.

– Mennyire gondolod magad tudatos vásárlónak?

− A könyveket tekintve online nincs nálam tudatosabb vásárló, míg személyesen mindig elcsábulok, sőt olyan is előfordult, hogy hat könyvet vettem, ám az nem volt köztük, amiért bementem a boltba. Ha nem könyvekről van szó, akkor online is, személyes vásárláskor is próbálom tartani magamat ahhoz, hogy csakis azt vegyem meg, amit terveztem. Mégsem gondolom magamat tudatos vásárlónak, mert hiába tartom magamat a tervhez, sajnálatos módon ezeknek a tárgyaknak közük sincs a szükségletekhez.

– Kapuváron születtél, Sopronban és Budapesten végezted a tanulmányaidat, jelenleg pedig Keszthelyen élsz. Mi vonzott titeket a balaton-parti városba?

– Bárhol laktunk, Keszthelyen mindig gyakran megfordultunk – ha másért, hogy együnk egy „balatoni” hekket –, mindig Keszthely volt a kedvenc városunk. Aztán egyszer gondoltunk egy merészet, ha már úgyis mindig itt vagyunk, miért ne költözzünk ide? És ideköltöztünk. Ezt a döntésünket aztán soha egy percre sem bántuk meg. Szeretjük Keszthelyt. Szeretjük a várost, az embereket, szeretünk itt élni.

– Néhány éve egy booktuber mesélte egy videójában, hogy már nem egyszer megkapta, milyen jó neki, a Velencei-tó partján, Velencén él, neki el se kell menni nyaralni, hiszen egész évben nyaral. Volt már neked is hasonló beszélgetésben részed?

– Hogyne, méghozzá a férjemmel. Ha nem fült a foga ahhoz a helyhez, ahová presszionáltam, hogy menjünk el, csak annyit mondott: −Miért akarsz nyaralni menni, mikor mi egész évben nyaralunk? Aztán ez már szinte szállóigévé vált köztünk, nevetve mondogatjuk a családtagjainknak, barátainknak.

– Szeretsz utazni?

– Igen. Egyértelműen. Habár ahogy öregszem, jobban kikapcsol néhány órás kerékpározás a parton, mint elutazni az ország másik részébe, vagy egy másik országba.

– Te melyik típusba tartozol: aki az aktívabb pihenést szereti városlátogatással, múzeumokkal, kirándulásokkal megfűszerezve vagy inkább a napozós-strandolós kikapcsolódást kedveled?

– Múzeum-párti vagyok. Meg városlátogatás-párti, kirándulás-párti. Strandolni nem szeretek, viszont napozni nagyon. A nap éltető elemem, ám nem a vízparton, hanem a teraszunkon hódolok a napimádatnak.

– Van Magyarországon olyan hely, ahol már voltál, nagyon szeretted, és visszavágysz, és az olvasóknak is ajánlod, hogy – ha tehetik – egyszer látogassanak el oda? Illetve van-e bakancslistás település vagy hely itthon, amit mindenképpen szeretnél felkeresni?

– Sárospatak. Annak a városnak valami különleges bája van, oda egyszer még mindenképpen szeretnék visszamenni. Nincs bakancslistás helyem, amiket szerettem volna megnézni, mindenhol jártam, de biztosan lesznek még helyek az országban, amelyeket terven kívül felkeresek.

– Ha vendégetek érkezik, aki még nem járt Keszthelyen, és érdekli a város, mi az a látnivaló, amit mindenképpen megmutatnátok neki?

– Sajnálom, hogy ennyire kiszámítható vagyok, de annak, aki Keszthelyen jár, a Festetics-kastélyt mindenképpen meg kell néznie. Nem belülről, kívülről. Le kell ülni egy padra a parkjában, és csak bámulni ezt a fenséges épületet.

– Az interjúra készülve – és utánaolvasva a városnak – nem lehetett nem észrevenni, milyen intenzív kulturális élet zajlik a településen. Tavaly sok hír volt például a szeptember elején megrendezett Verkli Fesztiválról. Van esetleg hír arról, hogy az esemény idén is a városba csalogatja az érdeklődőket?

– Minden év szeptemberének első hétvégéjén szokott lenni általában a Nemzetközi Verkli Fesztivál. A családunkban ez szinte népünnepély, ilyenkor hazajönnek a gyerekeim és unokástul kilátogatunk a Fő térre és a Sétáló utcába, ahol a verklikben és a verkli zenében gyönyörködünk. Jópofák a zenegépek tetején üldögélő majombábuk, Lujza addig ácsingózik utánuk, míg végül mindig megengedik neki a zenegépek működtetői, hogy megsimogathassa őket.

– Idén zajlott az első keszthelyi könyvhét is, ahol számos programon vehettek részt a látogatók – többek között te is dedikáltál. Augusztus végén pedig két napon át a III. Balaton Mölkky Festival helyszíne lesz a Festetics-kastély. Bevallom, nem tudtam, mi is az a mölkky, amíg utána nem olvastam a Magyar MÖLKKY Szövetség honlapján. De a Múzeumok Őszi Fesztiválján Keszthely város magán- és közgyűjteményei, kiállítóhelyei idén is különleges családi rendezvényekkel, rendhagyó tárlatvezetésekkel és programokkal várják majd a látogatókat. Milyen gyakran veszel részt ezeken az eseményeken? Mennyire engedi az időd, hogy a kulturális programoknak a másik, a nézői-látogatói oldalról is részese lehess?

– Amikor csak tehetem, részt veszek a keszthelyi programokon, legyen az kulturális vagy gasztronómiai. A Múzeumok Őszi Fesztiváljának egyik nagy előnye, hogy ilyenkor tovább vannak nyitva a város múzeumai, és mi, látogatók nem kell, hogy végigrohanjunk pl. a hintókiállításon, hogy mindegyiket lássuk még záróra előtt, hanem van idő lassan, komótosan nézelődni, és meghallgatni a tárlatvezetést.

– A keszthely.hu honlapon a várost a Balaton fővárosaként aposztrofálják. Mennyire és mennyiben értesz ezzel egyet?

– Számomra akkor is a Balaton fővárosa volna Keszthely, ha hivatalosan nem volna az – ám az, mivel az önkormányzat levédette a címet. Keszthely kulturális központ, rengeteg múzeum van itt, köztük olyan építészeti neobarokk gyönyörűségek, mint a Balatoni Múzeum épülete. És persze itt van a Festetics-kastély, sok park, köztük a kastély parkja és a Helikon park, Keszthelyen rendezik meg a Helikon Ünnepségeket, itt van a Szigetfürdő, amely a Balaton első vízre épített fürdőháza stb.

– Egyszer töltöttem egy hosszú hétvégét a városban, és elvarázsolt az ottani béke, nyugalom, és az, hogy mennyire szép a természeti és az épített környezet. Talán túlzás lehet állítanom, de – kívülállóként – tökéletes választásnak tűnik kisgyerekes családoknak.

– Kisgyerekes családoknak, nagygyerekes családoknak, pároknak és egyedülállóknak, függetleneknek és elkötelezetteknek, vagyis minden egyes embernek.

– Két fiad van. Ákos orvos, Dénes pedig kémiatanár-környezetkutató. Ők is a városban élnek, vagy másfelé sodorták őket a tanulmányaik, a munkájuk?

– Ákos a családjával Grazban él, Dénes Budapesten, és innen, Keszthelyről mindkét városba nagyjából két és félóra az út autóval. A távolság nem gátol minket abban, hogy gyakran találkozzunk: csak gondolunk egyet, és vagy mi megyünk a férjemmel Grazba, illetve Budapestre, vagy ők jönnek Keszthelyre.

– Nemrég született meg az unokád. Gondolom, azóta körülötte forognak a gondolataitok. Éppen azon a héten mesélted el a jóhírt, amikor Nagyfödémesen díszpolgárrá avattak.

– Egészen pontosan az alatt az idő alatt született meg, amikor a nagyfödémesi író-olvasó találkozó volt, így ezt úgy értelmezem, hogy egy csodálatos előrevetítése annak, hogy szeretni fogja az irodalmat. A kis Matilda a második unokánk. A nővére, Sára Lujza már ötéves, és mindketten az idősebbik fiamnak és feleségének a szemefényei. Meg persze a miénké is, mert minden velük töltött pillanat bearanyozza az életünket.

– Mennyire tudsz besegíteni a gyarapodó család mindennapi tennivalóiba? És milyen érzés nagyszülőnek lenni? Változtatott valamit a gondolkodásodon a kisbaba érkezése?

– A mindennapjaikba annyiban tudunk segíteni, hogy gyakran megyünk hozzájuk, és ők is gyakran jönnek, és olyankor, amikor együtt vagyunk, próbáljuk átvállalni a gyerekekkel, háztartással kapcsolatos teendőket. Biztosra veszem, hogy a nagyapák-nagyanyák többsége egyetért velem abban, hogy nagyszülőnek lenni csodálatos érzés! Talán még a szülővé válásnál is csodálatosabb, mert a nagyszülőségnek van egy hatalmas előnye a szülőséggel szemben: nem a miénk a gyereknevelés felelőssége. És a felszabadultság, ami ezzel jár, rengeteg plusz energiát eredményez, amely energiát aztán az unokával való foglalkozásra, a vele való játékra fordíthatunk. Az unokáim érkezése annyiban változtatta meg a gondolkodásomat, hogy miattuk egyre jobban aggaszt a Föld nevű bolygó jelenlegi helyzete és a további sorsa. Mi lesz, ha annyira kizsigereljük, hogy nem hagyunk mást az unokáinkra, mint életképtelen, halott vidéket?

– A beszélgetésünk végéhez közeledve kicsit visszatérnék egy témához, amiről egy hónapja esett szó. Hogy haladsz az új regényeddel? Vannak friss híreid róla?

– Egy hónapja beszéltünk arról, hogy a történet nagyjából kész, és hogy szinte csak a „nemszeretem” rész, a javítás van hátra. Nem tudhattad, mégis beletrafáltál, mert ez a kérdésed az előző, az unokákkal kapcsolatos kérdésed folytatása, ugyanis tulajdonképpen arról szól az új kézirat, amitől az unokáim nemzedékét féltem: a Föld kizsigerelése utáni életről. A férfi főszereplő a gazdag nők kísérőjeként keresi a kenyerét (vagyis dzsigoló), szerelmes a női főszereplőbe, és a Földbolygó Síkvidékén él. A női főszereplő a Gazdagok hegyoldalán született, a Földbolygó Lapvidékén gyerekeskedett (ez a Földbolygó legszegényebb része, és a mai Balaton vidékén található), ám felnőttként az Igazságbolygón él, ami egy műbolygó, és egy lapvidéki fura fiúba szerelmes. Az ő életüket követve kerekedik a történet, megismerjük a többi műbolygón zajló életet, valamint a főszereplők rokonainak, szerelmeinek az életét is.

– Remélem, hogy a közeljövőben kezükbe vehetik az olvasók a történetet. Nemrég a könyvtárból kilépve a kölcsönzés után összefutottam Beával, akit Molyon @beasechoes néven találnak meg az érdeklődők és egy könyves youtube csatornája link van, együtt mentünk egy darabon, mert egy környéken is lakunk, és akkor is szóba kerültél. Mai napig hálás vagyok neki, amiért a videóiban felhívta rád és a regényeidre a figyelmemet.

– Én is nagyon hálás vagyok Beának. Egyrészt, hogy olvassa a regényeimet, aztán a videóiban, írásaiban olyan szépen beszél róluk, hogy mást is a könyveim olvasására csábít. Másrészt amiatt, hogy a Te érdeklődésedet is felkeltette az írásaim iránt, és ennek köszönhetően ez már a második interjú, amit készítesz velem. És egy írót leginkább akkor olvasnak, ha hallanak felőle, ha az interjúkból és más írásokból megismerik.

– Végül egy kis játékra hívnálak, ha benne vagy. Egy gyors kérdezz-felelek. A válaszokat akár ki is fejtheted, ha van hozzá kedved.

Melyik inkább a kettő közül?

Papírkönyv vagy e-könyv? Papír.
Sötét vagy világos színek? Sötét. (Fiatalon egyértelműen, most azért be-becsúszik néhány világos szín.) No meg a fehér.
Folyó/patak vagy tenger/tó? Folyó/patak. No meg a Balaton. Mindent visz.
Írásbeli vagy szóbeli kommunikáció? Erre most mit mondhatnék? Talán azt, hogy mindkettő.
Kutya vagy macska? Kutya.
Vers vagy próza? Fiatalon vers, most már inkább próza.
Zenés vagy prózai darabok (színházban)? A Fehér babákat és még nagyon kevés más darabot kivéve nem szeretem a zenés darabokat.
Vígjáték vagy dráma? Dráma. Fiatalon kizárólag. Most néha egy-egy vígjátékot is megnézek.
Sör vagy bor? Pálinka.
A palacsinta feltekerve vagy négybe hajtva? Feltekerve.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést és a válaszokat! 🙂

Az interjúban Ákody Zsuzsa említette Kellei György Fullasztó csend című regényét. Nos, elfogult vagyok, én is szeretem Kellei regényeit, habár éppen ezt még nem olvastam. Így hát az augusztusi Kimenő rovatban a Fullasztó csendet ajánlom nektek kiemelten is.

A Merítés teljes ajánló listáját itt találjátok: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Öl, butít és nyomorba dönt

Igen, igen, jól tudjátok. Az alkoholról lesz szó. Aki netán a szerelemre asszociált, tévúton jár. Habár azt mondják, a fenti szlogen a szerelemre is igaz, lévén az is drog, ám csak az ártalmas szerelem tesz ilyet, ahol nem egyenrangú a két fél. Az igaz szerelem felemel a csillagokig.

Szóval, a pia. Biztosan mindenkinek van egy ismerőse, aki… Aki eljutott a végső pontig. Vagy azon is túl. Ám valahol, valamikor ő sem ivott, vagy csak annyit, mint mások. Valahol, valamikor ő is elítélte azt, aki feláldozta a családját, munkahelyét, egzisztenciáját, saját magát. Valahol, valamikor ő is…

Hogy kezdődik? Hogy lesz valaki „ivós”? És aztán mikor jön el az a pont, amikor már függővé vált?

Hogy miért jutott épp most eszembe az italozás? Holnap a Művészetek Völgyébe megyünk Száraz Paliékkal, és ha lesznek pálinkák, finomak – nem úgy, mint tavaly, amikor mindenki csak azt az egyféle, ráadásul rossz pálinkát árulhatta –, biztos, hogy többet is megkóstolunk. (Tizenöt-húsz éve a szokásos forgatókönyvünk: Imre a sofőr, Böbe vele szolidáris, vagyis – a nevéhez illőn – „száraz” marad, Pali és én pedig pálinkázunk.) Aztán itt van a nyár, telve különféle rendezvényekkel, és némelyiken bizonyára részt is veszünk, és ha már ott vagyunk, valamennyi alkoholt valószínűleg fogyasztunk. És itt jön a kérdésem: Ki mondja meg, hol kezdődik a piálás? Évi négy-öt alkalommal? Vagy tízzel-tizenöttel? Netán a hétvégi, ám rendszeres alkalmakkal?

Az Egy csúnya nő című könyvemben foglalkozom a függőséggel, ám ott egy másik drogról, a kábítószerről és annak hozadékairól van szó. No meg az elvonás borzalmairól. Merthogy az elvonás ugyanolyan szenvedéssel jár, mint a rászokás. Hogy honnan tudom?

Egy barátomtól. Nemrég ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, nyugodtan nevezhetem barátomnak. Tőle tudom, hogy az alkoholistának egész nap egyetlen dolga van: a szinten tartás. Mihelyt ürül az ital a szervezetből, pótolni kell. Bármi áron. Úgy, ahogy az ital iránti szenvedélyt meg titkolni kell. Szintén bármi áron.

− Hihetetlen, milyen leleményességre késztet egy alkoholistát, hová dugja el az üveget – mondta nekem, és egy pillanatig azt hittem, viccel. De nem. A piásüveg dugdosása majdnem ugyanolyan fontos teendője az alkoholistának, mint a szinten tartás.

Ez a kedves, intelligens ember, a barátom többször is volt elvonókúrán. Mesélt az ott megélt megaláztatásokról, hogy úgy bántak velük, mintha dedósok volnának.

− Persze azok is voltunk. Dedósok. Vagy inkább primitívek. Nem értettünk a szóból. A hallgatásból sem. Tudom, elkeserítő, ám a gyógyszerek, a méregdrága „ellenmérgek” semmit sem érnek. Hiába ültetik be a hasad bőrébe – ott, az elvonón tudják, hogy a tablettákat úgysem veszed be –, szart sem ér. Először csak egy kortyot iszol, hogy lásd, megdöglesz-e tőle. Aztán, hogy nem omlott rád az ég, iszol még egy kortyot. Aztán még egyet. Végül ugyanúgy piálsz, mintha ott sem volna a bőrödbe ültetett gyógyszer. Nem létezik külső segítség. A külső segítséget felejtsd el, ha alkoholista vagy. Az alkoholistán csupán egyetlen dolog segíthet: az akarat. Ám annak bivalyerősnek kell lennie. Anélkül neki se fogj a leszokásnak. Akarat nélkül tuti, hogy te vereséget szenvedsz, az alkohol meg győzedelmeskedik. Én négyszer voltam elvonón, tudom, mit beszélek. Aztán meguntam, hogy folyton ott kötök ki. És ma már azt sem számolom, hogy hány éve nem iszom. Talán húsz-huszonöt.  

Kicsit később hozzátette.

− Már nem látod rajtam, de végigjártam a pokol összes bugyrát.

Kedves Olvasóim közül azok, akik talán jobban szeretitek az alkoholt, mint az érdemli, de (még) nem vagytok függők, mit választotok? A göröngyös, ám még járható visszautat, vagy a pokol kínjait?

Salföld – Fehér babák harmadszor is

Igen, harmadszor is megnéztem. És ahányszor csak tehetem. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Imádom. A zenéjét. A szereplőit. A rendezését.

A Jászai Mari-díjas színész, rendező Görög László ismét megmutatta, hogy a kreativitása határok nélküli. Sok összetevő, ami Budapesten a Thália Színházban adott volt, Salföldön a Thália Nyárikertben nem volt az: zenészek, LED-falak, tv képernyő, a színészek öltözői stb. Ám Görög László zseniálisan megoldotta a problémát, sőt, a hiányosságokból előnyt kovácsolt. A darab elejét átírta, hogy mi, nézők megértsük, hogy egy vasútállomás restijében vagyunk, ahol – a vonatok késése, működésképtelensége miatt – néhány órára ott rekedve a helyszínen kénytelen főpróbát tartani a színi társulat. A kőszínház Tháliában is a mai élethelyzetre aktualizálta a darabot, ám az aktualizálás a Nyárikertben csúcsra járt. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a „narrátor”, vagyis a vasútállomás hangosbemondójának hangja maga a rendező, Görög László volt.

A finoman, ám egyértelműen átalakított előadás az én prioritásaimat is átalakította. Természetesen a kedvencem továbbra is a gyönyörű színésznő, Czakó Julianna maradt, aki nőként és művészként a legjobb formáját hozta. Sajnálatos módon nem rendelkezem abszolút hallással, ám azt részlehajlás nélkül megállapíthatom, hogy tisztán énekel, és hogy a hangja telt és bársonyos. Azt hiszem, nem túlzás kijelentenem, hogy jelenleg ő a legszebb hangú magyar színésznő.

Molnár Piroska a karakánságával annyira elbűvölt, hogy végig bőgtem a dalt, melynek a szövegét Bereményi Géza az ő kedvéért írta át. (Az eredeti szöveg férfié.)

És az új kedvenc: Szabó Győző! Az ő munkásságára eddig nem figyeltem, még pedig azért, mert néhány dologban előítélet rabja vagyok. No, nem a múltja okán, hanem amiatt, hogy kérkedett vele – legalábbis én így éreztem. Ám most egyértelműen meg kell követnem őt, s magamban a bocsánatáért esedezem, és már tudom, értem, miért vezető színész a Tháliában. Ahogy előadta a „Marit” (Illegalitásban), az valami fenomenális. Én rajongok Cseh Tamás zenéjéért, és rajongok Bereményi Géza szövegeiért, ám ezt a dalukat nem tartottam kiemelkedőnek, és a kilencvenes években nem az Illegalitásban miatt hallgattam rongyosra az Új dalok albumot. Ám Salföldön Szabó Győzőnek köszönhetően rájöttem, hogy ez az egyik, hanem a legjobb közös szerzeményük. Ma szerettem volna újra átélni a salföldi élményt, és meghallgattam Cseh Tamástól az Illegalitásbant. Ám csalódnom kellett: Cseh Tamás előadása nem volt sem olyan impulzív, sem olyan humoros, mint a Thália Nyárikertben Szabó Győzőé.

A Fehér babákról szóló múltkori blogomban valami olyasmit írtam, hogy a többi szereplő is remek volt, talán az énektudásuk hagyott némi kivetnivalót. Ám ma már ez a megállapításom egyértelműen a múlté. Hiába prózai színház a Thália, a Nyárikertben szereplő művészek eséllyel vennék fel a versenyt a musicalszínészekkel.

Hogy is kezdtem ezt a Fehér babákról szóló írást? Valahogy úgy, hogy imádom. Akkor hát így is fejezem be. Remek előadás volt. Remek a zenéje, a szereplői, a rendezése. Salföldön idén már nem láthatod, ám Budapesten igen. Javaslom, nézd meg!

Vágyak és beteljesülések

Az utóbbi fél évben hétvégenként gyakran járunk Budapesten Imre kötelező továbbképzései, különféle kongresszusok miatt. Ilyenkor a VII. kerületben van a szállásunk, és útban a Hernád utca felé elhaladunk a New York Kávéház mellett.

Tíz alkalomból kilenc és félszer a tömeg hosszú, tömött sorokban várakozik, hogy bejusson az épületbe. Nagyon érdekelt, hogy mit tudhat ez a kávéház, mi a titka, ami miatt az emberek órákat képesek várakozással tölteni. Persze, persze, itt írta Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat, itt öntötte le Karinthy tintával a szürke kanapét, ám azért azt mégsem hiszem, hogy a külföldiek szívét – merthogy főként ők állnak a sorban – ez olyannyira megdobogtatná, hogy hóban-fagyban és kánikulában várják ki a sorukat.

Hányszor, de hányszor mondogattam Imrének:

− Úgy szeretnék bemenni, részese lenni a varázslatnak, ami emberek tömegeit vonzza ide!

Ám vagy nem értünk rá megállni, de leginkább a hosszadalmas sorban állás riasztott el minket, s így a kávéház titka továbbra is titok maradt előttem. Az meg, hogy előre időpontot foglaljunk, nem jutott eszünkbe.

Aztán a mostani hétvégén beteljesült az álmom. Már a kezdet is izgalmas volt, ugyanis hétközben láttam egy érdekes beszélgetős műsort a New Yorkról, a „Világ Legszebb Kávéházáról” a tévében, ami aztán teljesen felkorbácsolta a már amúgy is felfokozott kíváncsiságomat.

Az egész egy véletlenen múlott.

Míg Imre a kongresszuson volt, én egy új, ám annál kedvesebb barátnőmmel találkoztam a Vaj kávézóban. (No, ja, ha egy „kávéházazás” beindul!) Edittel csupán három hónapja ismerjük egymást, ám sok minden összeköt minket: a gondolkodásmódunk, a világról alkotott felfogásunk, az elveink. Ám a köztünk lévő legerősebb összekötőerő a megismerkedésünk körülményei. (Erről talán majd írok egy másik alkalommal.)

Az Edittel töltött kellemes, csajos beszélgetés után a férjemmel és a kisebbik fiammal lett volna randevúm a Vajhoz közeli Borhálóban, ám a fiam nem tudott eljönni, s nélküle a Borháló számomra nem a megfelelő tér. (Ha Pálinkaháló lett volna, talán még be is vállalom.) Így aztán úgy döntöttünk Imrével, ha nem kígyózik sor, bemegyünk a New Yorkba.

Örülök, hogy megtettük. Egyrészt, mert bár a titkot nem fejtettem meg, de valóra vált egy álmom. Másrészt, mert így derülhetett csak ki, hogy már nem vágyom oda.

Abból a bizonyos beszélgetős tévéműsorból már tudtam, hogy a kávéház 1894-es átadása óta a berendezés nem sokat változott, mert a tulajdonos korhűen újíttatta fel. A muranói üvegcsillárokkal, aranyozásokkal, tükrökkel, márványoszlopokkal nekem sem volt bajom, sőt, bár a túldíszítettség nem az én világom, szépnek találtam. Ám Ady, Babits és Márai szellemiségét hiába kerestem. Találtam helyette egy túlzsúfolt, sötét termet, pontosabban többet is. A sok-sok asztaltól-széktől és a rengeteg ott tartózkodó embertől úgy éreztem magamat, mintha iskolai menzán lennék. Ám nem egy pörgős, vidám ebéden, hanem egy vizsgaidőszaki, elnyűtt, fáradt vacsorán. Ettől aztán puccos hivalkodásnak tűnt az előkelőnek szánt, és talminak, megkopottnak a ragyogás. Ráadásul a személyzet minden tagja angolul szólt hozzánk: aki az asztalhoz kísért minket, aki felvette a rendelést, aki kihozta, és az is, akinél fizettünk. Zavart, hogy bár az ország fővárosában vagyunk, fel sem tételezik, hogy magyarok vagyunk. Ha ez az árak miatt volt, még szomorúbb a helyzet.

Ahogy a berendezés, úgy a desszert is (csak édességet ettünk) a látszatra épült. Mutatós citrom mousse kávéropogóssal, ám száraz, és emiatt, bár biztosan friss volt, másnaposnak tűnt. Az áfonyás sajttorta fagylalt kehely külsőleg költemény, ám megízlelve csupán próza, és még a gyomromat is elrontottam vele.

Erika barátnőm vágyakról szóló története jutott eszembe.

Nagyon sóvárgott egy bizonyos, általa elképzelt kétrészes fürdőruhára. Olyan sokszor és olyan szemléletesen írta le, hogy én is magam előtt láttam. Aztán egyszer, talán Hévízen sétálgatott az asszonylányával, amikor is a lánya – aki szintén mindent tudott a vágyott bikiniről – felkiáltott:

− Anyu! Ott van!

És valóban. Ott himbálódzott az egyik árus sátránál. Ugyanaz a királykék szín, rajta az apró, fehér százszorszépek és margaréták, ugyanaz a nem túl zárt és nem túl merész merevítő nélküli melltartó, ugyanaz az ezüstszínű csattal záródó pánt, a tai fazonú alsórész.

Erika megtapogatta, és láss csudát!, az anyaga is olyan volt, mint amilyet elképzelt. És még az ára sem volt csillagászati.

Erika egy ideig még gyűrögette, simogatta testet öltött vágyálmát, aztán lassan megrázta a fejét.

− Köszönöm, nem kérem – mondta.

Amikor másnap megkérdeztem tőle, miért nem vette meg, felnevetett, és azt felelte:

− Akkor most mire áhítoznék?

Majd kicsit később furcsa, komoly hangon hozzátette:

− Vigyázni kell a kívánságokkal. Ha valóra válnak, meglehet, csalódás éri az embert.

Nos, úgy jártam én a New York Kávéházzal, mint Erika barátnőm a margarétás, tai bugyis, kék bikinivel.

Ui.: A mousse-t és a fagylalt kelyhet az étlapról fényképeztem, mert bárhogy is igyekeztem, a többi asztaltól valakik mindig rákerültek a képre.