Barion Pixel

Author Archives: Ákody Zsuzsa

  • Visszahívsz, ugye?

    Kedves Naplóm!

    Rengeteg remek dolgot adott számunkra az informatikai forradalom. Ám kétségkívül van árnyoldala is, olyasmik, amelyekkel én nem tudok megbarátkozni, mert nem előreviszik, hanem inkább visszavetik a barátok közötti kapcsolatokat. Most ezek közül egyről szeretnék beszélni, mégpedig azért, mert annyira egyszerű vele bánni, hogy talán éppen a könnyűségében van a rákfenéje. És talán amiatt, mert mi, emberek nem nagyon értékeljük azt, ami túlságosan könnyen megkapható, létrehozható. Mintha kódolva lenne bennünk, hogy jobban szeretünk megküzdeni a dolgokért.

    Amikor gyerek voltam, s aztán fiatal lány, nemhogy internet nem volt, de a magánlakások többségében még vezetékes telefon sem ‒ vidéken biztos, hogy nem.

    Már „ifjú menyecske” voltam, amikor a kisvárosban lakó szüleimnél bekötötték a vezetékes telefont, és már jómagamnak is voltak gyerekeim, amikor a mi falusi házunkba úgyszintén. De ez a kései vonalba kapcsolódás igazából senkit nem hátráltatott abban, hogy akár a tőle messze lakó ismerősökkel, barátokkal tartsa a kapcsolatot. Ez a következőképpen történt.

    A találkozókat többnyire személyesen beszéltük meg egymással. Vagyis amikor találkoztunk, megbeszéltük, hogy mikor és hol jövünk össze legközelebb. Aztán persze olyan is volt, hogy postai levélben, netán levelezőlapon ‒ van még levelezőlap? Képeslap biztos, hogy van, no de levelezőlap? ‒ leleveleztük az időpontot és a helyszínt.

    Az internet korának szülöttjei most biztosan arra gondolnak, milyen bonyolult lehetett régen egy baráti találkozó egyeztetése, főként, ha mindannyian más-más városban laktak. De a velem egykorúak emlékezzenek csak vissza, akkoriban egyáltalán nem úgy gondoltuk, hogy ez nehézkes. Megbeszéltük,  mikor? és hol?, s láss csodát: akkor és ott találkoztunk is!

    Soha még csak eszünkbe sem jutott, hogy a másik talán nem jön el! Teljes nyugalommal és az iránta való teljes bizalommal indultunk el otthonról akár egy távoli helyszínre is, mert tudtuk, hogy a másik már ott toporog, vagy utánunk néhány perccel érkezik.

    Most viszont, a mai világban, amikor annyira egyszerű megbeszélni egy összeröffenést, hiszen kütyük és alkalmazások sokasága csak arra vár, hogy üzenetet küldjünk rajta, vagy hívást kezdeményezzünk, úgy tűnik, mintha bonyolultabbá vált volna a helyzet.

    Hívjuk az illetőt, nem veszi fel. Várunk, hogy majd visszahív, amikor alkalmas lesz neki. De nem hív. Ráírunk, és várjuk, hogy visszaírjon, kimentve magát, hogy miért nem reagált a hívásunkra. De nem menti ki magát, sőt, vissza sem ír. És ez nem csupán a laza és friss ismeretségekben alakul így, de ezeréves barátságokban is!

    (Sajnálom, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy nem a korosztályomról beszélek, mert mi megszoktuk, hogy a megbeszéltek szerint cselekedjünk, hiszen módosításra nem nagyon volt mód. A vissza nem jelzés az ifjúság betegsége.)

    És az a bizonyos ifjú nem azért nem veszi a fáradságot visszajelzésre, mert nem érdekli a másik, vagy – urambocsá! – nem akar találkozni vele. Nem, ó, nem! Csupán és egyszerűen lusta. Hiszen bármikor válaszolhat, ott van a rengeteg „hívó- és írószerszám”, melyek csakis arra várnak, hogy ő visszahívja a barátját, vagy visszaírjon neki, és ezt villámgyorsan megteheti. Csupán egy pillanat az egész!

    De ez most speciel nem az a pillanat. A következő perc majd az lesz, csak most még végigpörgeti a facebook, instagram stb. oldalakat.

    Uh, hogy elszaladt az idő. Illik ilyen későn ráírni valakire? Lehet, hogy már alszik… No, nem baj, majd holnap visszahívja. Vagy visszaír. Hiszen csak pár másodperc az egész, míg megkérdezi, miért kereste. Bármikor megteheti.

    Igen. Holnap. Most inkább megnézi, milyen klipet tett fel Tik Tokra Kesha.

     

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

     

     

  • A volt barátnőm születésnapjára

    Kedves Naplóm!

    Már rég jelentkeztem, és ezért elnézésedet kérem. Az ok az, hogy annyi minden történt – nyomtatás alá került A Völgyben című új regényem, jött a karácsony stb. –, de tudom jól, ezek csak kifogások. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, arra érünk rá, amire akarunk, és mivel mindenre valóban nem volt időm, én blog írása helyett még kellemesebb időtöltést választottam: a két és fél éves unokámmal játszottam.

    Most egy volt barátnőmről szeretnék írni. Azért írom úgy, hogy „volt” barátnőm, mert már sajnos meghalt. Nem mostanában, sőt, már nagyon régen, vagyis már nem friss a hiánya, ám most, januárban van a születése évfordulója, és én ezzel az írással szeretnék emlékezni rá.

    Tizenéves korunkban mindössze egyszer találkoztunk. Én anyám nagynénjéhez utaztam az Alföldre, ő Tatán lakott, de hogy miért és hová ment arrafelé, mint én, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a hosszú vonatúton összebarátkoztunk, még címet is váltottunk. (Akkoriban a lakcímünket adtuk meg. E-mail cím, internet még nem létezett.) Egy ideig buzgón leveleztünk, aztán ahogy lenni szokott az efféle rövid ismeretség utáni levelezésekkel, valamelyikünk nem válaszolt a másiknak, és megszakadt a kapcsolatunk.

    Aztán egyszer csak, már asszonyfejjel kaptam tőle egy levelet. A régi lakóhelyemre címezte, és apám továbbította nekem. Azt írta, Győrbe költözött, és ha még Kapuváron élek, minthogy Győrtől nem nagy távolság, találkozzunk.

    Minthogy már nem ott laktam, ezért történt ismét úgy, hogy újra levelezni kezdtünk. Néha személyesen is találkoztunk, aztán, hogy hozzánk is, hozzájuk is bekötötték a vezetékes telefont, olykor telefonon keresztül beszéltünk, ám a fő kapcsolattartási formánk továbbra is a levelezés maradt.

    Ő volt a legörömtelibb ember, akit a már nem is olyan rövid életem során megismertem. Mindig pozitív, mindig mosolygós, mindenben észrevette a jót. És még a humora is remek volt, folyton megnevettetett.

    Ha valami vélt vagy valós sérelem ért, és elpanaszoltam neki a bajomat, postafordultával már jött is a válaszlevél, benne pontokba szedve, melyek a pozitívumok abban, ami történt velem. És neki köszönhetően már én magam is úgy láttam, hogy az egész történet, ami miatt tollat ragadtam, tulajdonképpen semmiség, ráadásul inkább vicces, mint bánatra okot adó.

    ‒ Nézd a jó oldalát ‒ ez volt a szavajárása, és e szerint a felfogás szerint is élt.

    A férjéről nem sokkal tudtam többet, mint hogy egy jóságos mackó ‒ sosem találkoztunk. Épp ezért rögtön rosszat sejtettem, amikor a szokásos lakcímről idegen kézírással jött egy levél. Ő volt a feladó, a barátnőm férje.

    Hosszú levél volt. Megírta benne, mi történt, hogy álmában halt meg, és hogy ő először nem is gondolt rá, hogy halott, mert mosoly volt a száján, és nemegyszer fordult elő, hogy álmában mosolygott.

    Költözködéskor sajnos elveszítettem a levelet, de az utolsó mondatra tisztán emlékszem.

    ‒ Nézd a jó oldalát. Boldogok az angyalok, hogy vele lehetnek.

     

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

  • A Völgyben

    Ákody Zsuzsa

    A Völgyben

    Első fejezet

    részlet

     

    ‒ Te vagy az életem értelme, Kyra! Miért nem kellek neked? ‒ kérdezte elcsukló hangon a férfi.

    A lány dühösen válaszolt.

    ‒ Mert folyton ezt hajtogatod, akár egy mantrát! Vedd már észre, unom. Unom!

    ‒ Kyra, drágám! ‒ próbálta átölelni a férfi.

    ‒ Hagyj! ‒ húzódott el a lány. ‒ Miért nem érted meg? Elegem van a ragaszkodásodból, az imádatodból! Elég!

    ‒ Jéghideg a szíved ‒ komorult el végképp a férfi.

    Már félórája veszekedtek, szörnyűségeket vágtak egymás fejéhez. A férfi egy ideje tudta, hogy Kyra nem szereti, de képtelen volt belenyugodni. Nem értette, hogy a szenvedélye miért nem indítja meg, miért nem teszi kezesebbé, lágyabbá.

    A lakásban minden egyes csecsebecse a próbálkozásairól mesélt, hogy miként akarta magához édesgetni. De Kyra nem volt megvehető. Sem ajándékokkal, sem szép szavakkal, sem őrült szerelemmel. Öntörvényű volt és hideg.

    A garzonlakás Kyráé volt, a Dunára nézett. A férfi arra gondolt, talán a kilátás miatt nem akart soha őhozzá költözni. Még a kapcsolatuk azon időszakában sem, amikor még szerette. Már ha váltott ki valaha érzéseket belőle.

    ‒ Hideg a szíved. Akár a jég ‒ sóhajtotta a férfi, megismételve korábbi szavait. ‒ Talán nincs is benne vér, ami felmelegítené.

    Kyrát bosszantotta, hogy nem tudja megértetni vele: vége. Illetve úgy igazából soha nem is kezdődött el. A részéről soha nem volt ez szerelem, még vonzalomnak is erőtlen, mivel a kapcsolatukra az első pillanattól rányomta a bélyegét a férfi már-már elviselhetetlen rajongása, a viszonzás mindenáron való kizsarolása. Már napok óta csak veszekszenek, sértegetik egymást, holott ő semmi mást nem akar, minthogy a férfi menjen el.

    Eddig jól tűrte a sértéseit, mert arra összpontosított, hogy lerázza, de az az állítás, hogy jéghideg a szíve, rosszul érintette, mondhatni, szíven ütötte.

    Huszonnyolc éves volt, és tényleg nem túl érzelmes, a racionalitás többnyire mindent felülírt nála. Ám azt, hogy jégszívű lenne, túlzásnak tartotta és sérelmezte.

    Az apjától örökölt tőrgyűjtemény a régi vitrin mozgatható polcain sorakozott. Kihúzta a legfelsőt, és megmarkolta apja kedvenc Böker tőrét.

    ‒ Nézd meg hát, van-e vér a szívemben! ‒ adta a tőrt a férfi kezébe.

    A napok óta tartó huzavonába már mindketten belefáradtak, ám a férfi hiába tudta, hogy visszavonulót kellene fújnia, nem akart ő lenni az, aki elsőnek hátrál meg.

    ‒ E nélkül is tudom, hogy nincs! ‒ lengette meg a tőrt.

    Ebben a pillanatban a túlságosan kihúzott vitrinpolc megbillent. Hogy a tőrökkel együtt a földre ne zuhanjon, Kyra két kézzel odakapott. A következő pillanatban azt érezte, hogy a férfi hadonászó kezében lévő tőr hegye a szívébe hatol.

    Ijedten néztek egymásra, majd még ugyanabban a másodpercben a férfi már írta is be a telefonjába a mentők számát.

    Kyra néhány pillanatig még állva maradt, s várta, hogy a vére lüktetve előtörjön. Ám csak egy kicsi, alig-alig növekvő vörös folt jelent meg világoszöld blúzán.

    ‒ Lehet, hogy tényleg jég tölti ki a szívemet vér helyett? ‒ kérdezte csodálkozva, majd összeesett.

    Mikor a mentő megérkezett, még élt.

    *

    Apu? Apu!

    ‒ Itt vagyok, kincsem!

    ‒ Segíts, apu!

    ‒ Szívesen segítenék, de nincs szükséged rá, Kyra! Mindenre képes vagy, amire én!

    ‒ Igen, igen, ezt értem, de… Szeretnék átkerülni hozzátok.

    ‒ Én is azt szeretném. Jól tudod te is.

    ‒ Hazudjunk valamit, apu, hogy biztosan átmehessek!

    ‒ Kislányom, már hogy hazudhatnánk? Itt? Lehetetlen.

    Kyra csalódott arca láttán végül azt mondta:

    ‒ Jó, megpróbálom. A kedvedért. Most vissza kell mennem, de amint tudok, újra eljövök. Ha meg szükséged van rám, csak hívj, és azonnal itt leszek.

    *

    ‒ Hogyan jutottunk idáig? ‒ tette fel a kérdést önmagának Kyra.

    Túl volt már azon a sokkon, melyet az váltott ki, hogy nem pulzált vér a szívéből. Egy régen olvasott újságcikk emlékfoszlányaiból összerakta, hogy ha valóban a szívét érte a szúrás, az befelé vérzik, de azért a sérülés ugyanolyan súlyos, mintha a vére eláztatta volna a blúzát és körülötte a padlót.

    ‒ Hogyan jutottunk idáig? ‒ kérdezte újra. ‒ Lukács nem rossz ember, csak idegesítő. Kár, hogy nem tudtam szeretni… De ha nem szerettem, miért töltöttem el vele kerek négy hónapot? Sajnálatból? Te jó ég! Együttérzésből négy hónapot adtam ebből a rövid életemből annak a férfinak, aki jégszívűnek nevezett!

    Az anyja jutott az eszébe. Már bánta, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy jobb legyen a kapcsolatuk.

    Magabiztos nő volt az anyja, egy kicsit talán földhözragadt, aki képtelen volt elfogadni az ő szabad szellemét.

    ‒ Inkább szabadosnak mondanám ‒ jegyezte meg egy vitájuk alkalmával, holott ő csak azt akarta elmagyarázni neki, hogy a szárnyaló lelke miért képtelen elfogadni a kötöttségeket.

    ‒ Milyen lehet a szárnyaló lélek? ‒ kalandoztak el Kyra gondolatai. ‒ Fehér? Vagy talán fekete, hosszú madárszárnyakkal? Ne, olyan ne legyen! Félek a nagy madaraktól, ez valami fóbia nálam, ki tudja, milyen gyerekkori élményben gyökerező. A lélek inkább színes lepke legyen, egy gyönyörűséges fecskefarkú pillangó! A lepkéket kedvelem, jó néhány fajt ismerek is apu gyűjteményéből… Nem. Egy lélek ne legyen színes. A lélek legyen fehér. Legyen olyan, mint a Pieris ergane, a sziklai fehérlepke!

    A gondolatai visszatértek az anyjához.

    Mikor kicsi gyerekek voltak, az anyjuk sokat foglalkozott velük. A saját óvodáskorára nem nagyon emlékezett, de a húgáéra igen. Az anyjuk óvónő volt ‒ még ma is az, hiszen dolgozik ‒, és amikor a gyerekzsivajtól fáradtan hazaért, nem pihent, hanem vacsorát főzött, takarított, mosott, vasalt, leckét ellenőrzött, és magától mindent megvonva rakosgatta a pénzt, hogy nekik legyen mindenre, amire kell.

    Vajon az anyjának voltak-e, vannak-e be nem teljesült vágyai? Bizonyosan, hiszen minden ember kívánkozik valami után, legyen az tárgy, érzés vagy bármi, ami egy kicsit más, mint ahogyan él. Ez éppen olyan bizonyos, mint az, hogy ezeket az ábrándokat az anyja soha nem teljesítette be, mert ő arra született, hogy feláldozza magát a családjáért: érte, a húgáért, az apjukért.

    Az apjuk halála után az anyjuk türelmetlenné vált, aminek ránézve az lett a következménye, hogy a vitáik gyakran veszekedésbe torkolltak. Ebből pedig az következett, hogy egy ideje már csak akkor látogatott haza, ha a húga is otthon volt.

    ‒ Sajnálom, anyu ‒ mondta Kyra hangok nélkül. ‒ Ha tehetném, mindent megváltoztatnék, a bocsánatodat kérném.

    Egy ideig még a vérvörös foltot bámulta a blúzán, majd behunyta a szemét.

    ‒ Fáradt vagyok. Alszom egy kicsit ‒ mormolta.

    Már félálomban volt, amikor ütemes, fájdalmasan erőteljes nyomást érzett a szegycsontján, aztán egy idegen száj tapadt rá az övére, és erőszakkal levegőt fújt a tüdejébe. Tudta, hogy Lukács az, felismerte az ajkai ízét. Azt is tudta, hogy Lukács azt hiszi, meghalt, és megpróbálja újraéleszteni.

    ‒ Hagyj! ‒ akarta mondani, de nem volt ereje hozzá.

    *

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

    Megvásárolható:

    https://www.akody.hu/webaruhaz/e-book/a-volgyben/ 

  • A lovakat lelövik, ugye?

    Kedves Naplóm!

    A lovakat lelövik, ugye? A korosztályom biztosan emlékszik Sydney Pollack filmjére, és valószínű, hogy a fiatalok közül is sokan látták. Aki mégsem, érdemes megnézni.

    Az a szokásom, ha látok egy jó filmet, amely regény alapján készült, rögtön keresem, hol vehetem meg a könyvet. Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? című írása talán az egyetlen kivétel. Soha nem akartam elolvasni.

    Talán azért, mert nem tartottam kivitelezhetőnek, hogy a képzeletem képes felülmúlni Jane Fonda briliáns játékát; talán azért, mert a film, mint élmény kihagyhatatlan, ám rendkívül nyomasztó.

    Hogy miért most, 2022-ben jutott eszembe egy 1969-ben készült amerikai filmdráma?

    Mert annyira időszerű, annyira hasonlít arra, ahogy ma élünk. Azt is mondhatnám, az életünk egy táncmaraton. Hajszoljuk magunkat, mindig csak tovább, tovább, ahelyett, hogy néha csak ácsorognánk rácsodálkozva a világra, hiszen olyan szép.

    De mi csak rohanunk, reménykedve, hogy miénk lesz a nyeremény, aztán, hogy kiderül, csalás volt az egész, már hiába akarjuk visszacsinálni, hiába mondjuk, hoci vissza az életemet.

    Grétsy László (pontosabban Vágó István) azt mondta: Álljunk meg egy szóra!

    Én azt mondom: Álljunk meg egy csodára! Hiszen tele van vele a világ.

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

     

     

     

  • Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak?

    Kedves Naplóm!

    ‒ Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak ‒ szokta idézni anyósom a népi bölcsességet valamely történésre reagálva.

    Fiatalkoromban maximálisan egyetértettem ezzel a közmondással. Azt jelentette számomra, hogy akinek többje van bármiből, mint másnak (nem feltétlen anyagi dolgokból), azt irigylik, akinek meg kevesebb, azt sajnálják. Tehát ha irigyelnek valakit, az jó, ha viszont sajnálnak, az pedig rossz.

    Ám ma már ezt egy kicsit másként látom. Rögvest kifejtem, miért, de előbb tisztázzuk a fogalmakat, ugyanis (szerintem) az irigy ember nem ugyanazt jelenti, mint az irigykedő ember.

    Aki irigy, az valamilyen saját tulajdonára irigy, valamire, ami az övé. És itt kizárólag tárgyakra gondolok, leginkább kicsi, majdhogynem jelentéktelen dolgokra. Például nem kínálja meg a másikat a csokiból, amit oly jóízűen falatozgat, annak ellenére sem, hogy a másik mindig megkínálja a sajátjából őt, és ő el is fogadja. Vagy. Nem adja kölcsön a fűnyíróját a szomszédnak, holott amikor az övé volt rossz, természetesnek vette ő is és a szomszédja is, hogy mindketten a szomszédét használják. Szóval ilyen bagatell ‒ ezzel együtt rengeteg bosszúságot okozó! ‒ ügyekre mondom én azt, hogy valaki irigy ember. (Ebben az értelemben természetes, hogy személyekre nem alkalmazható az elgondolásom, hiszen furán venné ki magát, ha, tegyük fel, a hites feleségét nem akarja megosztani valaki a felebarátjával annak ellenére, hogy ő viszont rendszeresen kölcsönveszi az övét.)

    Ezzel szemben az irigykedő ember teljesen más szemszögű, és köze sincs a másoktól irigyelt saját tulajdonához. Az irigykedő ember nem a saját, hanem a más tulajdonát irigyli ‒ a tiédet és az enyémet! ‒, és nem csupán a tárgyakat; irigykedhet tulajdonságra, párkapcsolatra, bármire, ami a másé, vagy vele kapcsolatos. Irigykedhet a párunkra, gyerekeinkre, férjünkre-feleségünkre, az állásunkra, netán az eszünkre, anyagi javainkra, vagyis bármire, ami nem az övé. Még akkor is irigykedik, ha neki is megadatott minden, ami neked. Csakhogy ő nem örül ennek, sőt bosszankodik. Dühíti, hogy neked is megvan mindened, ami neki. Irigyli tőled. És ha elég elszánt, elég rosszindulatú, és elég irigykedő, akkor csak egy ugrásnyira van attól, hogy tegyen is érte, hogy neked ne legyen az a valamid, amit irigyel tőled. Vagyis ártani fog neked. Ha szerencséd van, akkor csak szavakkal (bár meglehet, a szavak a legártalmasabbak, meg tudják keseríteni az életet), ha nincs szerencséd, tettekkel tesz ellened.

    Mindebből következően ‒ persze csak akkor, ha igazam van, és így működik ‒ az irigy ember csupán bosszantó, az irigykedő ember viszont ártalmas.

    Amíg a csikófogaim megvoltak, bölcsnek és igaznak tartottam a címben szereplő közmondást. Ám amióta „elhánytam már a csikófogaimat” másként gondolom, már nem tartom jó dolognak, irigylésre méltónak, ha valakit irigyelnek. Természetesen most sem szeretném kiérdemelni a sajnálatot ‒ főként, ha nem tárgyakra vonatkozóan szenvedem el ‒, vagyis ebben az értelemben továbbra is „ül” számomra a mondásnak az a része, ami a sajnálatra vonatkozik. Ám ma már az irigykedést nemkívánatosnak, sőt, egyenesen veszélyesnek tartom.

    Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám az alábbi linken:

    https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/

    Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd vagy kedveld az oldalamat!

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

  • Utazás a szemműtétem körül II.

    Utazás a szemműtétem körül II.

    avagy ami elromolhat, az el is romlik, mondta volt Edward Murphy amerikai mérnök (illetve nem is biztos, hogy ő, de neki tulajdonítjuk).

    Már az első műtétkor tudtam, hogy másfél hónap múlva a másik szemem következik, vagyis nem volt ez zsákbamacska. Jó volt így, mert kerek másfél hónapom volt a felkészülésre ‒ szerencsére a másik, vagyis a bal szememre csak egy „bagatell” szürkehályog műtét várt.

    Ma már rutinműtétnek számít, nem féltem tőle. Jól is tettem, mert a műtéttel nem volt semmi gond, és azóta is minden rendben van a szememmel. (Gyorsan le is kopogom: kop, kop, kop. Nem mintha babonás volnék, ám egy kis biztosíték sosem árt!)

    Tehát a műtéttel minden „oké”, ám minden más katasztrófa volt.

    A múltkor csakis jó dolgokat írtam a körülményekről, ám a kórház nevét nem írtam ki, és most is így teszek, vagyis a név rejtve marad, ámbátor most nagyon kellene gondolkodnom, hogy valami pozitívet is tudjak mondani. Persze meglehet, csak én fújom fel a dolgot, és nem is volt olyan borzalmas, mint gondolom.

    Lehet, hogy borzalmas nem volt. De személytelen, lélektelen igen. Futószalagon ment az egész. Akár egy gyárban. Egy látásjavító gyárban. Szemgyár. Hogy hangzik?

    Mi, szembetegek voltunk a termékek a gépesített futószalagon, és a robotszemélyzet mozgatta, irányította a műveletet.

    Tárggyá minősítésünk már a kórházba belépésünkkor megkezdődött, és mire a műtőasztalra kerültünk, már mi magunk is elhittük, hogy valóban csak tárgyak vagyunk.

    Minthogy rengeteg a beteg, valószínűnek tartom, hogy a legnagyobb hatékonyság elérése volt a cél, és tárgyak ide-oda helyezése egyszerűbb, gyorsabb, mint a lélegző, okvetetlenkedő, ne adj Isten, kérdéseket feltevő élőlényeké.

    Ám az embereket lehet ugyan tárgyként kezelni, de néha hiba csúszik a számításba: valaki idegességében lepisili a kapott kórházi ruhát, másvalaki csak arra a szemére lát, amelyet operálni fognak. Ezeket a helyzeteket kezelni kell, ezek a dolgok megakasztják a hatékonyságot, ezektől lelassul a folyamat, egy időre leáll a futószalag. Persze egy erre fogékony közegben ezek akár pozitív történések is lehetnének azáltal, hogy lehetőséget adnak a személyzetnek, hogy robotokból emberekké váljanak, hogy emberként szóljanak az (beteg) emberekhez.

    Ám ők nem élnek a lehetőséggel. Szemmel láthatóan idegesíti őket a futószalag „meghibásodása”, az ezzel járó időveszteség. A bölcsészdoktornak ingerülten adnak tiszta ruhát a pisis helyett, és durván rászólnak, ruhacsere után mosson kezet. Megalázó.

    Elvégzik a munkájukat, abban nincs hiba, vérnyomást mérnek, nyugtatót adnak, szembecseppentenek. Csak a lelküket hagyták el valahol útközben.

    Műtét után negyedmagammal ülök egy kórházi szobában egy teljes órát. Ám ebben az egy órában egyetlen szót sem szólunk, még csak nem is nézünk egymásra. Csak ülünk csendesen, kiki a maga ágyán, mintha valóban csak alkatrészek volnánk.

    Vagy talán az okozza csendességünket, hogy szégyelljük magunkat, amiért nem lázadtunk fel a robotszemélyzet ellen, hanem birka módján tűrtük, hogy tárgyként bánjanak velünk?

    Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám a linken:

    https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

     

     

     

     

     

     

     

     

  • A boldogság látszata eladható

    A boldogság látszata eladható

    A címben szereplő megállapítás nem tőlem származik, fiamtól hallottam nemrég, ám annyira igaz, sőt bölcs gondolatnak tartom, hogy nyomban leírtam, nehogy elfelejtsem felhasználni egy írásomban.

    Aki ismer, az tudja, hogy mindig mindent lejegyzek. Fiatalabb koromban ez egy kicsit talán kényszeres is volt (bár jobban kedvelem késztetésnek hívni, mivel ez jobban hangzik). Amint eszembe jutott egy épkézlábnak vélt gondolat, és felhasználhatónak tartottam valamelyik regényemhez, rögvest félbehagytam, amit épp csináltam, és feljegyeztem a mindig kezem ügyében lévő mappába.

    Most már, hogy ifjoncnak nem vagyok mondható semmilyen téren sem (oh, ifjúság, rengeteg hibád közül a legnagyobb, hogy tünékeny vagy!), talán az eszem is megjött, mondhatni kiokosodtam, és már nemcsak a saját használható gondolataimat, hanem engedélyt kérve rá, a másokét is feljegyzem. (Annyi becsület szerencsére szorult belém, ha a mások kimondott gondolatait használom fel valamely írásomban, jelzem is, hogy nem a sajátom.)

    Térjünk vissza a címre. Valóban úgy gondolom, hogy a boldogság látszata eladható. (Hogy a boldogság is eladható-e, vagyis nem csupán a látszata, azon még nem gondolkoztam.) Nézzétek csak meg, erre épülnek a reklámok. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, minden és mindenki happy. Szinte belénk sulykolják, ha megvesszük az adott terméket, mi is boldogok leszünk. Máskor meg nem is nagyon tudjuk, mit reklámoznak a teli szájjal nevető emberek; ám ha a szemünk nem is látja, az agyunk felfogja és elraktározza. Aztán ha majd másnap-harmadnap bemegyünk a boltba, és megpillantjuk a termék logóját, amit előtte napokban az agyunk a tévében-neten „látott”, biztos, hogy azt a terméket vesszük meg.

    Nagyon-nagyon régen láttam egy krimit a televízióban, talán a Columbo sorozat egyik epizódja volt. Ha jól emlékszem, abban úgy hajtottak végre egy gyilkosságot, hogy filmvetítés előtt sós étellel kínálták meg az áldozatot, majd amikor beült a moziba, a vetített filmbe bevágtak egy filmkockát, amely vízzel telt poharat ábrázolt. Az áldozat a szemével nem érzékelte a vizespoharat, ám az agyával igen. Rájött, hogy szomjas, kiment a mosdóba inni, és ott ölték meg. Valami ilyesmi volt a történet, pontosan már nem emlékszem, de az tény, hogy az áldozat agyát manipulálták a bevágott vízzel, éppen úgy, ahogy nap mint nap a mi agyunkat is manipulálják a reklámokkal.

    A boldogság látszata. Feltűnt nektek, hogy a festményeken az emberek általában nem mosolyognak? (A szabályt erősítő kivétel Mona Lisa, akit épp a mosolya tett híressé ‒ no meg persze a festője.)

    Aztán jött a fénykép. Eleinte, fekete-fehérben, komoly arcokat örökített meg. Emlékeztek nagyszüleink, dédszüleink bekeretezett, falon függő esküvői fotóira, hogy milyen komoly arccal néznek le ránk?

    Manapság viszont a fényképpel együtt jár a „csíííz”, belemosolygunk a kamerába, hogy az utókor számára a boldogságunkat örökítsük meg még akkor is, ha az adott pillanatban nem is vagyunk azok. Megjátsszuk az örömöt, jókedvet, elégedettséget… Miért tesszük?

    Talán mert el akarjuk adni magunkat. Hogy kinek?

    A lájkolóknak. Hiszen mint azt már tudjuk, a boldogság látszata eladható.

    És még kinek áruljuk a látszat boldogságunkat?

    Az utókornak és az utódoknak.

    Nekik miért játsszuk meg, hogy boldogok vagyunk? Talán azért, hogy jó szívvel emlékezzenek ránk. Vagy talán amiatt szeretnénk elhitetni velük a boldogságunkat, hogy ők majd valóban azok legyenek.

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • Mit kezdjünk a rosszindulattal?

    Kedves Naplóm!

    Egy ismerősöm panaszkodott a minap, hogy a szomszédja, akivel pedig a rossz szomszédság, török átok elkerülése érdekében próbál jó kapcsolatot ápolni, nap mint nap belegázol a lelkébe. Ráadásul ravaszul csinálja, első hallásra már-már úgy tűnik, a segíteni akarás, a jobbító szándék vezérli, ám valójában ártani akar. Azt akarja elérni, hogy ő rosszul érezze magát, és ez sikerül is neki. A tanácsai tudatosan arra szolgálnak, hogy ő ‒ idézem ‒ „egy darab szarnak” érezze magát.

    Ha most azt gondolod, Naplóm, hogy a címben szereplő, sokunkat foglalkoztató kérdésre megkapod tőlem a feleletet, közölnöm kell veled, hogy tévedsz. Nekem ugyanis fogalmam sincs, mit kezdjünk, hogyan bánjunk a rosszindulatú emberekkel.

    Most leírom, hogy egyes tulajdonságaik alapján szerintem milyen típusú emberek vannak.

    Van barátságos és van barátságtalan. Van víg kedélyű és morcos. Van becsületes és becstelen. Udvarias és udvariatlan. Megértő és érzéketlen. Van jószívű és irigy. Megfontolt és megfontolatlan. Nagyvonalú és kicsinyes. Nyugodt és feszült. Bőkezű és fukar és így tovább.

    És persze van az összes felsorolt és fel nem sorolt ellentétes tulajdonságok közötti jellemzőkkel rendelkező ember. Úgy hiszem, ebből van a legtöbb − én magam is közéjük tartozom.

    Az ellentétes tulajdonságok közbülső részét magukénak tudó embereket például a barátságos, illetve barátságtalan ellentétpár szempontjából így jellemezném: többnyire barátságosak, ám ha „olyanjuk” van, nagyon barátságtalanok is tudnak lenni, főként a kedvük, no meg az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” által befolyásolva. És bár minden sajátosságuk valahol középtájt helyezkedik el, előfordul, hogy hol erre, hol pedig amarra billen a mérleg nyelve. Úgy vélem, ez így is van rendjén, hiszen nem hozhatjuk mindig a legjobb formánkat, elvégre ettől (is) vagyunk emberek.

    Csak a rosszindulatot nem értem. Lehet, hogy nem is emberi tulajdonság?

    Úgy gondolom, semmiképp sem a jóindulat ellentétpárja. Hogy miért? Mert nincs olyan, hogy valaki a jóindulat és a rosszindulat közötti mezsgyét mondhatja ismertetőjegyének. Hallott már valaki olyan emberről, aki néha jóindulatú, máskor meg rosszindulatú? Nem hiszem.

    A rosszindulat más, mint az irigység. Az irigy ember egy-egy jobb pillanatában lehet jóindulatú. A rosszindulatú ember sohasem. Hogy miért? Elmondom erről is a véleményemet.

    A rosszindulatú ember arról ismerszik meg, hogy ő az, aki akkor érzi jól magát, ha más rosszul érzi. Ebből következően soha nem lehet jóindulattal mások irányában, hiszen akkor megfosztaná magát annak örömétől, hogy rossz napot szerzett nekik.

    A barátságtalan embert úgy lehet megszelídíteni, hogy kedvesek vagyunk vele. Minél barátságtalanabb, annál kedvesebb. A kicsinyes embert úgy lehet megnyerni, ha nagyvonalúak vagyunk vele, az irigyet, ha jószívűek. (Reménykedem, hogy tényleg így van!)

    De miként lehetséges elcsitítani a rosszindulatot? Miként lehetséges megértetni az aljas emberrel, hogy nincs az jól, hogy neki attól jó, ha másnak rossz? Van erre valakinek megbízható receptje? Ha igen, úgy arra kérem, ossza meg velünk, a kevésbé szerencsésekkel!

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • A koronavírus 10 tünete − magamon

    Kedves Naplóm!

    Te már tudod, van, hogy a tízes számot én nem pontosan használom, hanem csak úgy megközelítőleg, vagy még úgy sem. Ez azt jelenti, hogy a címben szereplő tíz tünet lehet több, de ugyanúgy kevesebb is tíznél. Nos, akkor kezdjük!

    Ez év júniusában egy keddi nap hajnali négy órakor arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Mielőtt kitört a pandémia, ügyet sem vetettem volna egy kis orrdugulásra. Mivel parlagfűre és néhány pázsitfűfélére allergiás vagyok, elintéztem volna azzal, hogy valamelyik korábban virágzik a szokásosnál. Ám a koronavírus mindent megváltoztatott, a gondolkodásomat is.

    Minthogy az egészségügyben dolgozom, nap mint nap sok emberrel találkozom, nem szerettem volna megfertőzni őket, főként úgy, hogy bár felmerült bennem a gyanú, mégsem bizonyosodtam meg róla, hogy negatív vagyok-e. Tesztelnem kell magamat!

    Úgy hallottam másoktól, hogy annak, aki pozitív, úgy szalad fel a piros sáv a kontrollterületig, mintha húznák, és felfutás közben a tesztterületen már meg is jelenik a piros csík.

    Levettem a mintát, előírás szerint rácseppentettem a kazettára. Semmi. Nem futott, csak vánszorgott, végül megjelent a kontrollcsík. Öt perc elmúltával még mindig ugyanaz, a tesztterületen nincs piros csík. Aztán mintha egy haloványnál is haloványabb, pirosnak csak túlzással nevezhető csíkszerűség jelent volna meg a tesztterületen. Annyira halvány volt, hogy képtelen voltam eldönteni, egy csík van vagy kettő. (Ha valakinél még netán nem csináltak tesztet, a két csík jelzi, hogy az illető pozitív.) Holott ez rendkívül fontos volt, néhány óra múlva indulnom kellett dolgozni, ám ha két csík van, természetesen nem mehetek, itthon kell maradnom. Ráadásul nálunk nyaralt az unokám és a menyem, őket is féltettem.

    Már azon gondolkodtam, csinálok még egy tesztet, amikor a jövés-menésemre Imre is felébredt.

    − Ha már úgyis fent vagy, megnéznéd, hogy hány csík van? – kértem. – Még a tizenöt percen belül vagyunk.

    Imre rápillantott a tesztre, és már mondta is:

    − Ez covid.

    Már nem hagytam el addig a hálószobát, amíg a menyem össze nem pakolta a holmijukat. Az unokám az udvarról az ablakon át integetett, majd FFP2 maszkkal a szája és az orra előtt Imre hazavitte őket.

    Délelőtt fél tízre már én is rájöttem, hogy ez valóban covid. Belázasodtam, és olyan gyenge voltam, hogy a fejemet nehéz volt felemelnem. Az orrdugulásom viszont teljesen megszűnt.

    Két napig magas lázam volt. ez idő alatt nagyjából annyi időre keltem csak ki az ágyból, míg a lázcsillapítót bevettem. Azt hiszem, az segített át ezen a két napon, hogy rengeteget aludtam.

    A harmadik nap már csak hőemelkedésem volt, aludni viszont nem tudtam, így ébren szembesültem vele, mennyire legyengültem. Még a legelején, abban a pár órában, amikor már tudtam, hogy megfertőződtem, de még jól éreztem magamat, felköltöztem az emeletre, hogy elszeparáljam magamat Imrétől. Főként az ágyat nyomtam, és iszonyatosan fájt a fejem.

    Az ötödik nap egészen jól éreztem magamat, gondoltam, csinálok egy tesztet, hátha már „kiveszett” belőlem a vírus. No, olyan gyorsan futott fel a piros sáv, mint azt másoktól hallottam, és mire kettőt pislantottam, már ott virított a tesztkazettán a két piros csík.

    Az első pozitív teszt utáni nyolcadik napon negatív lett a teszt, vagyis már nem fertőztem, s akár dolgozni is mehettem volna. Csakhogy. Hiába voltam már „nem covidos”, bizonyos időnként olyan gyengeség tört rám, hogy azonnal le kellett ülnöm-feküdnöm, hogy el ne essem.

    Habár csak egy hétig volt kimutatható bennem a fertőzés, a munkából két hétre estem ki. Ezzel együtt azt mondom, könnyen megúsztam, hiszen nem maradt szövődménye a betegségnek, teljesen rendben vagyok.

    A címben jelzett 10 tünetből most összefoglalom, hogy valójában hányat észleltem magamon.

    1. Orrdugulás (csak néhány órán át, de ez jelezte, hogy elkaptam)
    2. Láz
    3. Fejfájás
    4. Fáradékonyság

    Ez összesen négy.

    Egyszerű megszámolni, a tüneteket meg egyetlen szóval kifejezni. Orrdugulás. Láz. Fejfájás. Fáradékonyság.

    Amit viszont nem lehet egyszerűen, egyetlen szóval kifejezni, habár az is a covid mint betegség vonzata (kérlek, hadd hívjam covidnak, így, pongyolán, hiszen így nevezzük a hétköznapokban), azt most próbálom leírni. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, hogy érthető lesz, amit mondani akarok, éppen amiatt, mert egyetlen szó nincs rá. Marad tehát a körülírás.

    Mielőtt megfertőződtem, egy jófajta, füstölt házikolbászért a világ végére elmentem volna, annyira szerettem. Hát még az illatát! Pompásnak, sőt fenségesnek találtam, s ahogy szagolgattam, felidéződött a gyerekkorom, amikor disznóvágás után a másik utcába füstre vitt kolbászt pár nap múlva apám szánkóval húzta haza. Az odaúton ott ücsörögtem a szánkón én is, hazafelé már gyalogoltam, s a szálból letört füstölt kolbász darabkát szagolgattam. Mennyei volt! Az íze is.

    A covidosságom óta nem szeretem a kolbász füstölt szagát. Még csak azt sem mondom, hogy ellentettjére fordult a szerelem, mert nem undorodtam meg tőle, csupán nem szerez örömet. Feldarabolom, beleteszem az ételbe, felszeletelem, ráteszem a kenyérre, zsömlére, feltálalom a családnak, de közben nem dugom az orrom alá, hogy még intenzívebben érezzem, és nem kapok be belőle egy-egy falatkát. Amint végzek a vele való munkálattal, olyan alaposan mosom meg a kezemet, amit egy kis füstillat nem érdemel.

    Nem csak az illatáért, az ízéért sem rajongok már. És ez fáj nekem. Olyan csodálatos volt felidézni minden egyes füstölt kolbász illat-íz kavalkáddal a gyerekkoromat, és a covid ezt elvette tőlem.

    Arra kérlek benneteket, írjátok meg akár kommentben, akár az e-mail címemre, ti hány tünetet észleltetek magatokon, amikor átestetek ezen a betegségen.

    Azoknak pedig, akik megúszták, további jó egészséget kívánok. (No meg persze azoknak is, akik nem!)

    Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

Updating…
  • Nincsenek termékek a kosárban.