Barion Pixel

Author Archives: Ákody Zsuzsa

  • Akarod tudni az igazságot Tutanhamon fáraóról?

    Akarod tudni az igazságot Tutanhamon fáraóról?

    Mármint A Nap Fényhegyén című könyvem Tutanhamonjáról.

    A kéz a kézben egymás mellett álló fáraói párt ábrázoló posztomhoz érkező hozzászólások és levelek sarkalltak arra, hogy írjak néhány sort A Nap Fényhegyén című könyvem általam nagyon kedvelt szereplőjéről, a magánemberként félénk fiúcskáról, aki fáraóként viszont sok borsot tört Ámon papjainak orra alá.

    Az elején kezdem. Békés Nikolett Kyara bloggerrel − @konyvelvono − való nyilvános beszélgetésünkkor már említettem, hogy A Nap Fényhegyén kéziratát nagyon régen írtam. Ezt a regényemet szándékozott megjelentetni a Korona Kiadó 2001-ben, ám – kérésemre – helyette a Láng a havon került kiadásra, mert az egyiptomi történetet még nem éreztem késznek.

    A történet írásakor a történelmi hűséget főként Mahler Ede és Kákosy László egyiptológusok e korról szóló tanulmányai, írásai biztosították. Szerintük Tutanhamon (aki születésekor a Tutanhaton nevet kapta, s csak később vette fel Amon nevét) Teje királyné és III. Amenhotep fáraó közös gyermeke volt. Ezáltal pedig Ehnaton fáraó öccse.

    Amikor 2024-ben újra elővettem a kéziratot, hogy immár készre írjam, alaposan utánajártam, hogy milyen újabb tények láttak napvilágot a fáraói családról az azóta eltelt huszonhárom évben.

    Kutatásom eredménye – leegyszerűsítve – a következő:

    • Lehetséges, hogy Tutanhamon nem Teje királyné fia volt
    • Lehetséges, hogy Tutanhamon nem III. Amenhotep fia volt
    • Lehetséges, hogy Tutanhamon nem Ehnaton fáraó testvére, hanem a gyermeke volt.

    Sokat gondolkodtam, átjavítsam-e a rokoni szálakat a könyvemben. Aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Hiszen ezen az alapon lehetséges, hogy mégiscsak a fia volt Tutanhamon Tejének és III. Amenhotepnek, ebből következően pedig az is lehetséges, hogy a kis királyfi mégiscsak a testvére volt Ehnatonnak.

    Utánajártam Tutanhamon koponyasérülésének is. Ez ügyben – szintén leegyszerűsítve – a következőket derítettem ki 2001-ben és 2024-ben is:

    • Lehetséges, hogy Tutanhamon gyilkosság áldozata lett
    • Lehetséges, hogy leesett valahonnan
    • Lehetséges, hogy már a halála után a balzsamozók ejtették a sérülést a koponyáján.

    Én 2001-ben gyilkosságként írtam meg Tutanhamon történetét. Ezen is sokat gondolkoztam 2024-ben, hogy átírjam-e valamelyik másik lehetséges variációra. De mivel mindegyik variáció csupán lehetséges megoldás, maradtam a gyilkosságnál. No nem azért, mintha vérengző természetű volnék, hanem mert ezt tartottam a legvalószínűbbnek.

    És most arról néhány mondatot, amiről a fáraói párt ábrázoló posztom hozzászólásai és az ez ügyben kapott levelek szólnak. Vagyis arról, hogy dongalábú volt-e Tutanhamon.

    A fáraói sírt felfedező Howard Carter botokat talált Tutanhamon sírkamrájában. A botokkal kapcsolatban itt is több lehetőség merült fel a témát vizsgáló tudósokban, amely lehetőségeket – szintén leegyszerűsítve – adom tovább:

    • Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert egy harcban megsérült Tutanhamon lába
    • Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert az ifjú fáraó leesett a harci kocsijáról (a harci kocsit állva hajtották, és nagy ügyesség kellett hozzá)
    • Lehetséges, hogy azért vannak a sírkamrában botok, mert Tutanhamon dongalábú volt.

    (Fontosnak tartom elmondani, hogy a korabeli ábrázolásokon az ifjú fáraó lába egészséges. A legszebb megjelenítés a trónusa háttámláján van, ahol feleségével, Anheszenamonnal együtt ábrázolják. Az asszony illatszerrel keni meg a fáraó vállát, Tutanhamon lába pedig az országa ellenségeit illusztráló zsámolyon nyugszik. Persze nagy valószínűséggel akkor is egészségesként jelenítette volna meg a trónust készítő mester az ifjú istenkirály lábait, ha azok nem voltak azok. Ám például Ehnaton túlságosan hosszú koponyáját nem féltek valósághűen ábrázolni.)

    Visszatérve a sírban talált botok ott létének lehetséges okaira:

    Minthogy regényt írtam, és nem életrajzot, úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, hogy Tutanhamon lába ifjú felnőttként harcban sérült-e meg, tört-e el, vagy netán deformált lábfejjel született. S most arra kérlek benneteket, Kedves Olvasóim, hogy nézzétek ezt el nekem!

  • Éjszakai telefonhívás

     

    Éjszakai telefonhívás

     

    Hajnali negyed kettőkor telefoncsörgés ébresztene fel, ha nem lennék egyébként is ébren. (Az új kéziratomon dolgozom.)

    Az éjszakai telefon számomra ijesztő. Ilyenkor, amíg oda nem érek, hogy felvegyem, az jár a fejemben, hogy valami baj történt a családban. Persze már jó párszor ébresztett minket éjszaka a telefon csengése, amíg a rendelő közelében laktunk, de az esetek nagy részében Imre telefonja szólt, és a vonal túlsó végén fájó fogú beteg jelentkezett.

    Most viszont az enyém csörög. Loholok le a lépcsőkön (a számítógép, amin dolgoztam, a tetőtérben van), be a hálószobába, felkapom a telefont, aztán egy kicsit megnyugszom: nem nevet, hanem számot jelez ki a készülék, vagyis nem családtag, és nem is barát, ismerős hív.

    ‒ Igen? ‒ szólok bele.

    ‒ Abigél? ‒ kérdezi egy fiatal férfihang. Vagy fiú?

    ‒ Mármint a Szabó Magdáé? – kérdezek vissza.

    ‒ Igen – jön a tétova válasz, s ebből rögtön tudom, gőze sincs, ki a Szabó Magda és az ő Abigélje.

    Megszánom az éjszakai telefonbetyárt, és bevallom neki:

    ‒ Nem vagyok Abigél. Rossz számot hívott.

    ‒ De ez a szám volt megadva! Meg az, hogy maga Abigél! ‒ erősködik.

    Észreveszem, hogy eltűnt a hangjából a bizonytalanság. Biztos az igazában. És ahogy hallgatom, afelé hajlok, hogy maximum húszéves lehet.

    ‒ Nem vagyok Abigél – állítom ugyanolyan határozottsággal, mint ahogy a fiú állítja, hogy az vagyok.

    Aztán felébred bennem a kíváncsiság.

    ‒ Hol volt megadva ez a telefonszám? – kérdezem, és nem zavar, hogy a mondat sokak szerint „germanizmus”.

    ‒ A társkeresőn ‒ feleli, és érzem a hangján, hogy elpirult.

    Fellélegzem. Rosszabbra számítottam. Aztán rájövök, hogy csak a fiú szépített az elnevezésen. Nem társat, partnert keres az éjszaka közepén. Tudjátok, telefonon keresztül működő partnert, aki segít levezetni a fölös energiát…

    ‒ Nézze, én nem keresek társat. Főleg nem éjjel fél kettőkor.

    És hogy meggyőzzem, tényleg nem én vagyok, aki a segítségére lehet, hozzáteszem.

    ‒ Hatvanhárom éves vagyok. Férjezett.

    A férj szóra Imre, aki miután megtudta, hogy nem a családból telefonált valaki, próbált visszaaludni, kikel az ágyból, és látom, hogy hegyezi a fülét.

    ‒ De hát itt van fent az oldalon, hogy maga Abigél! ‒ fújja a fiú most már kiabálva. És hiába mondom, hogy értse meg, rossz számot hívott, csak hajtja, hogy ott vagyok fent az oldalon, ezért leteszem a telefont.

    Csak most, hogy azon melegében, hajnali fél kettőkor írom le a sztorit, csak most gondolkozom el azon, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi az oldal neve. Mert mi van, ha tényleg fent vagyok?

     

     

     

  • Művészetek Völgye és a pálinka

     

    Művészetek Völgye és a pálinka

     

    Tőlünk távol élő baráti házaspárral több mint egy évtizede minden évben egy napra elmegyünk a Művészetek Völgyébe. Nem a programokra, nézelődni.

    Az első néhány évben egy kisgyerek – egészen pontosan négy kisgyerek – kíváncsiságával fedeztük fel a kincseket. Bejártuk az utcákat, udvarokat, felderítettünk minden sikátort, bementünk a legkisebb zugba is. Voltak olyan helyek, ahol órákat töltöttünk el, máshol csak végigszaladtunk a kiállítók sorai között.

    Elsőként mindig a három-négy könyves pavilon valamelyikében cövekeltünk le. Vadásztuk a régi újságokat, folyóiratokat és képeslapokat. Olyan sok kedvünkre való régi könyvet találtunk, hogy aztán vissza kellett battyognunk az autóhoz, hogy betegyük, mert nem bírtuk magunkkal cipelni. Aztán következett az a pajta, ahol egy képzőművész házaspár állított ki. A férj olajfestményeket, az asszony pedig hol gyöngyöket, hol csipkét használt a festményeihez. Készített ékszereket is, egyedi gyönyörűségeket.

    Pali barátommal mindig jeleztük egymásnak, kinek melyik a „befutó”, megbeszéltük, mi tetszik benne és miért, aztán a házastársaink is közbeszóltak, ők is elmondták a véleményüket, meg persze a művészek is, hogy ők mit gondolnak. Gyakran egész kis művészeti elemzés kerekedett a beszélgetéseinkből.

    A fazekasokat, vesszőfonókat, szappankészítőket is végiglátogattuk, és bár minden évben megfogadtuk, hogy nem veszünk több ezt-azt, üres kézzel sosem távoztunk tőlük. Én ott vettem például a fekete újságtartó kosaramat – azóta is imádom! – a fáskosarunkat, cicakosarat a gyerekek kedvencének. Meglátogattuk az ékszerkészítőket is, és aközben ettünk valamit, amíg egyik helyről a másikra tartottunk, hogy ne vegyen el időt a nézelődésből az evés.

    Aztán ahogy teltek az évek, kezdtek elmaradni a kedvenceik. Hol az egyik könyves nem jött, hol a másik, és elmaradt a művészházaspár is. Valahogy pont azok maradtak el, akik a négyünk számára a varázslatát adták a Völgynek.

    Mi azonban nem adtuk fel. Évről évre eljártunk, kerestük a csodát. Ám már nem jártunkban ettünk, hanem beültünk valamelyik étkezőhelyre, és beszélgettünk. Aztán az évek során ezek az étkezőhelyi beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, a bámészkodás-nézelődés pedig lerövidült. Azért még felkerestük a szokott helyeket, hátha…

    De nem. Nem tértek vissza a varázslatot adók, új varázslókat meg nem találtunk. Persze könnyen lehet, hogy a mi hibánk, nem kerestük eléggé, nem jártunk nyitott szemmel. Inkább egymásra figyeltünk. És ez is varázslat. Meglehet, ez igazibb.

    Két éve az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy csak kártyával lehet fizetni. A második akkor, amikor megláttam a körhintát.

    – Ajaj – sóhajtottam fel. – Vásár lett a Völgyből.

    És hogy jön az egészhez a pálinka?

    Pali barátommal már az első alkalommal felfedeztük, hogy sokféle és sokfajta pálinkát lehet kapni sok-sok helyen. Végigkóstolni ugyan nem tudtuk, de annyi két centet azért tudtunk inni, hogy felállítsuk a sorrendet, melyik a legfinomabb, hogy aztán a következő évben már eleve a dobogós helyeket keressük fel. (A férjem mindig a sofőr, így ő kimaradt a kóstolásból, Böbi barátnőm meg kipirul az alkoholtól, így ő sem vett részt a pálinkák zsűrizésében.)

    Aztán tavaly már a pálinkás standok sem voltak a szokott helyeken. Mivel leadtunk a völgybéli igényeinkből, az első, ismeretlen helyen, ahol pálinkás üveget láttunk, kértünk 2-2 centet a birsből. Nem ízlett, nem ittuk meg.

    – Semmi vész – vigasztaltuk egymást Palival –, majd a következő helyen!

    A következő helyen ugyanolyan márkájú üvegek sora díszelgett a pulton. Nem kértünk. Az azt követőn megint. Talán a negyedik ugyanazt a pálinkát áruló helyen elfutott a méreg, és megkérdeztem az eladót.

    – Mondja csak, itt a Völgyben mindenkinek ugyanaz az ízlése a pálinka bizniszben?

    – Nem én akarom ezt a márkát árulni – felelte bánatosan az árus. – Ezt lehet.

    – Hogy érti, hogy ezt lehet? – kérdeztem értetlenül.

    – Csak ezt a márkát árusíthatjuk. Mindenki. Az egész Völgy területén. Hatalmas üzlet ez valakinek – tette hozzá rosszallón.

    Így aztán nem volt értelme a kóstolgatásnak. A tavalyi volt az első év, hogy a völgybéli nap pálinka nélkül telt el. 

    Idén mindketten, Pali is, én is felkészültünk, butykosban vittünk pálinkát. De végül nem ittuk meg. A butykosos fíling nem ugyanaz, mint a zsürizős fíling. A zsürizősnek van, a butykososnak viszont nincs értelme.

    Azt hiszem, idén már nem volt kötelező azt az egyetlen márkát árusítani. Hogy miért nem tudom biztosan? Mert már nem kerestük a pálinkás helyeket, nem kerestük a pálinkákat. Már nem akartuk versenyeztetni őket. A tavalyi, az az egyetlen márka belőlünk is kiölte a versenyszellemet.   

  • A legjobb ember

    A legjobb ember

         

    Napra pontosan tizenkilenc és fél éves koromban veszítettem el testi és lelki ártatlanságomat. Ez a dátum azóta a gyász napja számomra. A gyászé és az emlékezésé. Ilyenkor elsétálok a szomszéd falu temetőjébe, virágot teszek kis öregjeim sírjára, majd leülök a temető egyetlen padjára, és emlékezem. Ha itthon van, elkísér a fiam. Nagydarab, sűrűkötésű fiatalember, ám szelíd és a lelke érzékeny. Latint tanít a gödöllői gimnáziumban. Mindent tud a két kis öregemről, s bár sohasem találkozott velük, tudom, ugyanúgy szereti őket, mint én.

    Sopronban születtem. Apám könyvtáros volt, anyám magyar nyelvet és irodalmat tanított a József Attila gimnáziumban. Úgy nőttem fel, hogy míg anyám a vacsorát főzte, apám Petőfit olvasott nekem. Halk hangja még most is a fülemben cseng, amint a róna szépségéről mesél.  

    Kisiskolás voltam, amikor egy nyáron útra keltünk, hogy a saját szemünkkel lássuk az Alföldet. És én, akárcsak Petőfi, végérvényesen beleszerettem.

    Anyám ötlete volt, hogy keressük fel a nagynénjét, akit már vagy tíz éve nem látott, és aki, amióta férjhez ment, az Alföldön lakott. A kicsinyke ház a falu szélén állt. Ablakában muskátlik, udvarán a fű frissen kaszált, a kúthoz támasztva ásók, kapák. A kert végében a Tisza kanyargott. 

    Jöttünkre Mariska néni fürgén szaladt ki a házból, örömében könnyező szemét törölgetve. Aztán Karcsi bácsi is feltűnt az ajtóban, és szelíden megrótta az asszonyt.

    – Megtudhatnám-e, hites feleségem, mi az oka, hogy az udvaron várakoztatod a becses vendégeket?

    – Hát csak az, hites uram, hogy előbb magam szeretnék gyönyörködni bennük – fogadta a feddést az asszony, de már tessékelt is be bennünket a házba. 

    Az első pillanattól szívembe zártam a két kis öreget. Karcsi bácsi dörmögő beszédjének lassú tempója eggyé vált bennem az alföldi tájjal, a Tisza lassú folyásával, s nyugalom töltött el. Úgy éreztem, hazaértem.  

    Mariska néni még a dunántúli rokonokról érdeklődött, amikor hazaért az unokájuk. A szülei autóbalesetben haltak meg, azóta a nagyszülők nevelték. Csilla négy évvel volt idősebb nálam, és olyan szép, akár egy festmény; egészségtől duzzadó teste csupa gömbölyűség. Én csúnyácska voltam és vézna, hegyes csontjaim majd’ átszúrták a bőrömet, ám Csillát ez nem zavarta, úgy ölelt magához, mint egy rég látott barátot.  

    Azontúl a nyarakat az Alföldön töltöttem. Gyerekszívem teljes melegével szerettem Csillát és a két kis öreget. Csillával egy ágyban aludtunk, s reggelente, hogy jó étvágyunk legyen, Mariska néni egy korty édes pálinkával ébresztett minket. Aztán felöltöztünk, a kútnál megmosakodtunk, majd nekiláttunk a reggelinek. Én otthon csak csipegettem, ám az Alföldön annyit ettem, mint egy aratómunkás. Volt házi paprikától tűzpiros kolbász, parasztsonka, vajsárga abált szalonna, s hatalmas, lédús paradicsomok. Meg persze kenyér, kemencében sült, ropogós héjú házi kenyér… Az illata még mindig az orromban van.

    Délelőttönként segédkeztünk a főzésben, aztán a Tisza partján csavarogtunk a napsütésben. Három órakor hazamentünk, mert arra ért haza Karcsi bácsi is a malomból, ahol nyugdíjasként dolgozott, és közösen megebédeltünk. Ebéd közben Mariska néni végigsimított a fejemen, Karcsi bácsi meg azt dörmögte.

    – Pátyolgasd csak, pátyolgasd, hites feleségem! Tudom, azért kedveled ennyire, mert a szülőfölded illatát hozta el neked!

    Mariska néni elmosolyodott, s mi Csillával tudtuk, hogy Karcsi bácsi igazat beszél: a kicsike asszony boldog, ha a Dunántúlról hall híreket. Ám azt is tudtuk, semmivel sem cserélné fel itteni életét.

    Ebéd után mi hárman, lányok – Karcsi bácsi hívott így minket – rendbe tettük a konyhát, Karcsi bácsi az újságot nézte át. Aztán, amikor a nap már veszített az erejéből, Karcsi bácsi jeladásként rágyújtott a pipájára, fogtuk a sámlikat, és kiültünk az udvarra. Én a családomról meséltem, és azokról a rokonokról, akiket Mariska néni is ismert. Csilla arról, mi szeretne lenni majd, ha felnő. A két kis öreg pedig a fiatalságáról, s közben szelíd intelmekkel láttak el bennünket.

    Mariska néni kicsi volt, törékeny, arcán ezernyi ránc. Beszéd közben néha apró kontyához érintette a kezét, mintha csak azt ellenőrizné, nem bomlott-e ki a hajtűk szorításából. Karcsi bácsi sovány volt, majdhogynem vézna, első ránézésre senki sem mondta volna róla, hogy egész nap lisztes zsákokat emelget. Inas testében erő rejlett, a lényéből nyugalom áradt. Mesélt mindenről: a szüleiről, a gyerekkoráról, a munkájáról, arról, hogyan ismerkedett meg Mariska nénivel. Csak egyetlen dologról nem beszélt soha: a bal lábikráján lévő mély forradásról.

    Egyik éjjel aztán Csilla mesélte el a heg történetét.  

    A háború vége felé Karcsi bácsi három zsidó nőt bújtatott a házában: egy tizenhat év körüli lányt, az édesanyját és annak az anyját. Aztán egy éjjel négy férfi tört be az udvarra – Karcsi bácsi ismerte őket, a szomszéd faluban laktak –, és azt követelték, hogy küldje el a nőket. Amikor Karcsi bácsi nemet mondott, és vissza akart térni a házba, egyikük a kúthoz támasztott kapával hátulról belevágott a lábába.

    Ettől fogva még jobban szerettem a kis öreget. Ő volt az egyetlen hős, akit nem valamelyik könyv lapjairól, hanem az életből ismertem. 

    Másodikos gimnazista voltam, amikor egy péntek délután Csilla értesítette a szüleimet, hogy meghaltak a kis öregek. Karcsi bácsi ment el elsőként, de Mariska néni sem érte meg a reggelt. Csilla hozzánk költözött, majd két évvel később férjhez ment, és a férjével Belgiumban telepedtek le.   

    A tizenkilencedik születésnapom után négy hónappal ismerkedtem meg Istvánnal. Egy alföldi kis faluból jött fel két napra a fővárosba mezőgazdasági gépeket vásárolni, én meg Budapesten tanultam. Az első pillanatban egymásba szerettünk. Az én szerelmem persze érthető volt: István párás, barna szeme melegséget sugárzott, közel két méter magas és csupa izom volt, nyugalom és magabiztosság áradt belőle. Ő testesített meg számomra mindent, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Ráadásul a szülőfaluja szomszédos volt kis öregjeim falujával. Hogy ő mit látott bennem, akkor nem tudtam, de ma már úgy vélem, épp azt, ami vagyok: kicsi, csúnyácska, vézna nő.

    Egy hónapja jártunk együtt, amikor István megkérte a kezemet, én pedig önfeledten mondtam igent. Másnap délután Sopronba utaztunk, hogy megismerkedjen a szüleimmel.

    A szüleim velem együtt örültek hirtelen jött házasságom hírének, még az sem szegte kedvüket, hogy emiatt ott hagyom az egyetemet. Ám ahogy telt a délután, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé tetszik nekik István. Mikor kettesben maradtunk apámmal, megkérdeztem, mit kifogásolnak benne. Apám nem adott egyenes választ, nem akarta megbántani az érzéseimet, ám az óvatos szavaiból azt vettem ki, túl hangosnak, már-már harsánynak tartják, s hogy a magabiztossága a vélt nagyszerűségén alapszik.

    Nem keserített el csendes nemtetszésük. Biztos voltam benne, ha majd jobban megismerik, rájönnek, milyen csodálatos ember. Megértő és kedves, és ahogy rám nézett a párás szemével, tudtam, nincs szerencsésebb lány kerek e világon. Minthogy mindketten mélyen vallásos katolikus családból származunk, a testi szerelmet a nászéjszakára tartogattuk.   

    Úgy terveztük, az esküvő után egy ideig az édesapjánál lakunk – édesanyja még István csecsemőkorában meghalt −, aztán majd a szomszédos telken felépítjük a saját házunkat. A kertben én majd zöldségeket termesztek, az ólakban csirkéket, kacsákat, malacokat nevelek, István pedig úgy, mint eddig, s ahogy az apja meg a nagyapja is tette, a földeken dolgozik. Már láttam magunkat, ahogy munkánk végeztével lemosakszunk a kútnál, hónunk alá fogjuk sámlijainkat, s a már búcsúzkodó napsütésben kiülünk az udvarra beszélgetni.

    A háromszáz fős lakodalom István szülőházának udvarán volt. Sem nekem, sem Istvánnak nincs kiterjedt rokonsága, ám ő és az apja, sőt a nagyapja is megbecsült ember volt a faluban, így majd’ mindenki eljött a lakodalomba. Aznap az alföldi emberek megmutatták nekem a mulatós oldalukat is. Kora estétől folyt a tánc, móka és kacagás, még a szüleim is feladták a tartózkodásukat, hajnalodott, amikor hazaindultak.   

    Reggel hat óra felé a vendégek már vagy hazamentek, vagy ültükben aludtak el. Csupán István, az édesapja és a nagyapja tartotta magát − az italt éppen olyan jól bírták, mint az éjszakázást. Az apósom és az édesapja egymás vállát átkarolva beszélgettek, s ha nevettek, a térdüket csapkodták jó kedvükben. Rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, s István rájuk. Egyszer csak hites uram megcsókolta a homlokomat, aztán átült hozzájuk. Most mindhárman szembe kerültek velem. Fenséges látvány volt! Három hatalmas férfi, akiken látszik, hogy rajongva szeretik egymást! A nagyapának – bár már nyolcvan felé járt – csupán az arcán hagyott nyomot az idő, testi erejéből alig veszített. István mesélte, hogy néhány éve még úgy emelte ki a sárban megfeneklett szekeret, mintha tollpihe volna. Néztem, ahogy szívlapát nagyságú tenyerével a fia és az unokája vállát lapogatja, s melegség öntötte el a szívemet.

    Észrevette, hogy figyelem. Rám kacsintott, majd hangosabban kezdett beszélni, ezzel mintegy engem is bevont a társalgásba. Én ugyan egy szót sem szóltam, nem akartam megtörni a varázst, melyet a három rendkívüli férfi látványa jelentett, de most már nemcsak láttam, hanem hallottam is őket. A hangjuk is szerfölött hasonlított. Ha lehunytam a szememet, nem tudtam megkülönböztetni, melyiküké. Főleg a nagyapa beszélt, István, ahogy ez egy tisztelettudó fiúhoz és unokához illik, a legkevesebbet. Mint kiderült, egyik történetet sem most hallották először, mégis minden kis anekdotán boldogan, teli szájjal kacagtak. Huncut kölykökre hasonlítottak, s a rajongásom irántuk egyre jobban nőtt. A nagyapa ízesen beszélt, dunántúli tájszóláshoz szokott fülem madárdalnak hallotta. Bár a nevén nevezett mindent, nem volt sem durva, sem ízléstelen. Jóságos apa és nagyapaként csak azzal törődött, hogy a fiát és az unokáját szórakoztassa, és én hálát adtam Istennek, hogy hozzájuk tartozom.

    Egy kicsit elbólinthattam. Magát a mesét nem hallottam, csupán az azt követő hangos nevetést. Újra figyelni kezdtem. Gondolatban a nyakuk köré fontam a karjaimat, s vártam, miről fog szólni a következő történet.                

    – Nagyapa – kérte István –, azt meséld el, amikor a szomszéd faluban móresre tanítottátok azt az alakot!

    – Azt már annyiszor, de annyiszor elmondtam! – szabadkozott nagyapa. – Kicsi gyerekként is mindig ezt meséltetted velem, már kívülről fújod az egészet!

    – Úgy szeretném hallani, nagyapa! – fogta könyörgőre István. – Ennél mulatságosabbat kitalálni sem lehet!

    Boldogan füleltem. Rettentő kíváncsi voltam, mit tart ennyire szórakoztatónak az én csodálatos férjem.

    – Hát jó – egyezett bele nagyapa.– Aztán ha valamit rosszul mondok, javíts ki! Szóval, a második világégés vége felé szabadságon voltunk itthon három falubéli katonatársammal. Szegről-végről a rokonaim voltak. Megtudtuk, hogy a szomszéd faluban egy lúdtalpas, nyápic kis alak, akit kiszuperáltak a katonaságtól, zsidókat bújtat a házában.

    Amikor a nagyapa a zsidó szót kimondta, István felnevetett, mintha valami roppant szellemeset hallott volna. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán még sem bírja annyira az italt, mint gondoltam.

    – Úgy döntöttünk a komáimmal, hogy móresre tanítjuk a lúdtalpast – István ismét felnevetett –, mert ugye még sem illik, hogy becsületes magyar ember zsidókat rejtegessen. Egyik éjjel átsétáltunk hát a szomszéd faluba, s bezörgettünk a nyápic ajtaján.

    – Azt kifelejtetted, hogy Kálmán bácsi kutyáját is magatokkal vittétek! – kotyogott közbe tudálékosan István.

    – Ja, igaz, a kutya! Kálmán komámnak volt egy behemót kutyája. Gubancos, fekete szőrű dög, akkora, mint egy disznó, és állandóan éhes. A nevét a bundájáról kapta, Gubancnak hívták. Szóval bezörgettünk a nyápichoz – István röhögött, csillogó szemét egy pillanatra sem vette le az öregapjáról –, az meg úgy, ahogy volt, egy szál gatyában kijött az udvarra. A pipaszár fehér lábai csak úgy világítottak a sötétben!

    – Úgy hallottuk, zsidókat rejtegetsz! – dörrent rá a Kálmán nevű komám. – No, add elő őket gyorsan, mielőtt még rád gyújtjuk a házat!

    A lúdtalpas meg ahelyett, hogy beijedt volna, mint az egy ilyen nyápictól illenék, ha négy bivalyerős férfival áll szemben, felfújta magát, és azt felelte.

    – Takarodjatok a fenébe! – azzal megfordult, és indult vissza a házba.

    Gondolhatjátok, a meglepetéstől tátva maradt a szánk! Végül én tértem magamhoz legelébb; felkaptam a nyápic kapáját, ami a kúthoz volt támasztva, és belevágtam a lábikrájába. A nyápic a szerszámait megbecsülte, mert a kapa olyan éles volt, mint a borotva. Úgy vágott bele a húsába, mintha csak porhanyós föld volna. A kapa nyomán a hús kifordult a lábából, és lepottyant a földre. – István már nyerített, mint egy ló, örömében a vaskos térdeit csapdosta. – Az örökké éhes Gubanc meg, mintha csak erre várt volna, odaszaladt, és szőröstül-bőröstül benyelte.

    István jobbra-balra dülöngélt a röhögéstől. Az apja meg a vénség is vele tartott, eltátva fogatlan száját. Amikor lecsillapodtak, a vénember folytatta.

    – A lúdtalpas a földre rogyott, kezét a lyukas lába szárán szorongatta. Mi persze a komáimmal a hasunkat fogtuk nevettünkben, és Gubancot kérdezgettük, éhes-e még. Egyszer csak három némber szaladt ki a házból. Körülvették a lúdtalpast, és megpróbálták bekötni a lábát. Mind a három zsidó volt. A két öregen messziről látszott, a horgas orruk csak úgy meredezett elő a pofájuk síkjából. De a harmadik, a fiatal, az más volt. Szégyen ide, szégyen oda, csinos egy jószág volt. Ha nem tudtam volna, hogy piszkos zsidó, hát megprütykölöm! Láttam Kálmánon, ő is erre gondol, de én megfogtam a vállát.

    – Megőrültél? Még valami kórságot kapsz tőle! Inkább levágnám mind a két kezemet, mint hogy egy ilyenhez hozzáérjek!

    István már nem nyerített. Imádattól csöpögő pillantást vetett a vénemberre, aztán átkarolta a vállát, s meghatottan dadogta.

    – Te vagy a legjobb ember a világon, nagyapa! Még arra is volt gondod, hogy Kálmán bácsival törődj!

    Nem tudom, mi történt aztán. Az biztos, nem árultam el ezeknek, hogy a „lúdtalpas, nyápic alak”, az én drága kis öregem. Nem akartam újabb, nevetésre ingerlő adomával gyarapítani a vénembert. Azt sem tudom, hogy kerültem a hálószobába. Bár biztos, hogy nem ájultam el, csupán attól a pillanattól emlékezem, hogy István leengedi a redőnyöket.

    Bénultan ültem az ágyon. István elém térdelt.

    – Kedvesem, drágaságom, kicsi feleségem! Isten áldását adta ránk, már nem kell megálljt parancsolnunk az érzékeinknek! Mielőtt még azt hinnéd, csupán a vágyam beteljesüléséért vártam a nászéjszakát, elmondok valamit. A családunkban réges-régi hagyomány, hogy az elsőszülött gyermek fiú, és hogy e fiú a nászéjszakán fogan. Apám, nagyapám, sőt az ő apja is a szüleik első éjszakája után pontosan kilenc hónapra született. Gondold el, kicsikém, kilenc hónappal ez után a csodálatos éjszaka után, amit most majd együtt töltünk, egy erős, egészséges fiúgyermeket tarthatok a karjaimban! Hát el tudsz képzelni ennél nagyobb boldogságot?

    Már jócskán bent jártunk a délelőttben, ez azonban cseppet sem zavarta Istvánt abban, hogy az együtt töltendő éjszaka előnyeit ecsetelje. Istenem! Hogy nem vettem észre eddig azt, ami most kiszúrja a szememet, érzékeny relévé alakítja a fülemet? Hogy nem hallottam meg a szavai hamis pátoszát, a ponyva ízű kifejezéseket?

    István rám emelte párás tekintetét, és én először láttam meg, hogy a pára nem melegséget, hanem bambaságot rejteget. Hogy a rendíthetetlen nyugalma nem más, mint a használaton kívülre helyezett agy tétlensége, magabiztossága pedig csak grizzly medvéhez hasonló testi erejéből fakad. Akkor jöttem csak rá, hogy ostobaságomban Karcsi bácsi értékeivel ruháztam fel az első férfit, aki az utamba került, s csupán azért, mert az Alföldön született. Nem vettem észre, hogy csak egy pökhendi fatuskó, és hogy az érzelmi sivárságába csupán a zsidógyűlölet visz némi színt. Önszántamból zártam magamat össze örökre azzal, aki rajongva néz fel arra, aki megalázta a kis öregemet.

    Tudtam, István nem engedi, hogy elváljak tőle. Nem az irántam való szerelme, még csak nem is a vallásos neveltetése az oka.  Önimádata az, ami gátat vet, az nem engedi, hogy egy válási procedúra miatt a szájára vegye a falu becses személyét és a hőn szeretett családjáét. Mert hát hogy jön ahhoz egy dunántúli vézna kis senki, egy könyvtáros, szemüveges apa lánya, hogy hírbe hozza az ő híres-nevezetes, ősidők óta e vidéken gazdálkodó apját, öregapját, ükapját és a többi szentet?

    István nyílván úgy vélte, a megtiszteltetéstől nem jutok szóhoz, hogy befogadván magját a testembe, folytathatom a családban dívó tradíciót. A hektoliter mennyiségű bortól bűzölgő száját magabiztosan rányomta az enyémre. Elkaptam a fejemet, de nem próbáltam eltolni magamtól. Képtelen voltam hozzáérni.  

    – Nem akarom! – suttogtam. Nem a félelem, a gyűlölet vette el a hangomat.

    István félreértett, s lekicsinylőn röhögni kezdett.

    – Ugyan már, kicsikém, manapság nem halnak bele a szülésbe a nők! Az anyám még nálad is kisebb, törékenyebb volt, de egyetlen jajszót sem hallatott, amikor engem a világra hozott, pedig már akkor sem voltam satnya! Nem a szülésbe halt bele. Még fel sem épült a gyerekágyból, ment dolgozni a mezőre. Azt nem bírta a szíve.

    Halálra dolgoztatták, gondoltam. A behemót férje és az undok vénember, az apósa nyilván a szemére hányták, hogy ágyban henyél, amikor kint a mezőn – István nyáron született – tetőzik a munka.

    – Nem a gyereket nem akarom! – mondtam most már hangosabban. A kicsi asszony, az anyósom iránti részvét adta vissza a hangomat. 

    István végre megértett. 

    – Ugyan már! „Attól” sem kell félned, kicsim.

    Ismét próbált megcsókolni.

    – Nem akarom! – kiáltottam immár magamon kívül.

    Olyan hevesen rántottam el a fejemet, hogy István egy pillanatra visszahőkölt. Aztán magához tért, és végre megmutatta az igazi arcát. A ráaggatott Karcsi bácsi természet egy szempillantás alatt lefoszlott róla, és előtűnt a durva, önmagát istennek képzelő vadember.

    – Mi az, hogy nem akarod? Ez itt az én apám háza, és te az én feleségem vagy! Azt teszed, amit mondok, különben megnézheted magadat! És ne játszd nekem a mimózát, láttam, milyen szemeket meresztettél még a nagyapámra is!   

    Egyik kezével hátralökött az ágyon, a másikkal a menyecskeruhám alá nyúlt, és letépte a bugyimat. Erélyes, ám cseppet sem sietős mozdulattal tette, talán már volt gyakorlata benne.

    Felesleges lett volna, hát nem védekeztem. Megpróbáltam szép dolgokra gondolni: a gyerekkoromra, szüleimre, Csillára, és persze Mariska nénire és Karcsi bácsira. Ahogy felidéztem az arcukat, úgy tűnt, kis öregjeim vádlón néznek rám. Rádöbbentem, hogy értük kell túlélnem, bosszút kell állnom a férfin, aki a férjem. Az jutott eszembe, ha megölöm a fiút, aki még meg sem fogant a méhemben, s aki családi tradícióként jönne világra, megfelelő bosszú lesz. Abban ugyanis biztos voltam, István igazat beszélt. Ezeknek mindig a nászéjszakán fogan meg a fiuk, s ha nem teszek ellene, kilenc hónap múltán megszületik a vadul üvöltő poronty, aki ha felnő, apja szakasztott másaként járja majd a mezőt.

    Aztán elvetettem az ötletet. Ha ezt tenném, semmivel sem lennék különb ezeknél. S a gyermek az enyém is lesz, vér a véremből.

    Azon nem tudok változtatni, hogy a külseje ne István hasonmása legyen. Úgy kell hát nevelnem, hogy egyetlen jellemvonása se egyezzen azzal, aki nemzette. Egy biztos: a földek közelébe sem engedem. Könyvtáros lesz majd vagy irodalmár, vagy talán latintanár valamelyik középiskolában. A legfontosabb az, hogy szelídnek neveljem, hogy a robusztus termete ne csalja csapdába az embereket.

    És hogy fizessek meg a Karcsi bácsi ellen elkövetett bűnért? És mit tegyek, hogy ne kelljen eltűrnöm többé a testemen a vénember ivadékának testét? 

    Hirtelen eszembe jutott a megoldás; könnyű lett a szívem, már nem éreztem a hatalmas test súlyát a testemen. Tudtam, hogy ezt kell tennem. S azt is tudtam, ha egyszer majd eszébe jutna Istvánnak utána járni, igazat mondtam-e, soha nem lehet teljesen biztos benne, hogy nem.

    Legördült rólam az izzadt teste. Felültem, visszahuzigáltam a combomra a ruhát, aztán a szemébe néztem.

    – Hazudtam neked. Én nem vagyok katolikus.

    István bambán nézett rám. Agya még nem tudta, hova akarok kilyukadni, de a teste már igen. Bőrén ezernyi piros folt tűnt elő, s már nem csupán izzadt, hanem folyt róla a víz.

    A vérem örömtáncot járt az ereimben. Drága kis öregeim! Nyugodtan pihenhettek, már nem kell tartanotok tőle, hogy az egykori kislány ellenségetek ágyában hál.

    Figyeltem István barna, ostobaságát párával rejtegető szemét. Aztán kimondtam a két szót, melytől a lelkem visszanyerte gyermekkorom csodálatos alföldi napjainak békéjét.

    – Zsidó vagyok.                

           

     

                

  • Tudósítás – TISZA Párt kampánynyitó

     

     

    Tudósítás – TISZA Párt kampánynyitó

     

    Már tavaly nyáron, Bródy János szigligeti koncertjéről készített fotóm alapján rájöhettetek, hogy nem vagyok fotóművész. Valószínűleg csak a legelvakultabb Bródy-fanok ismerték fel a képen rajongásuk tárgyát, illetve személyét. Most is hasonlóan rossz minőségű képet sikerült készítenem – elnézéseteket kérem.

    Szerencsés vagyok a családommal, a barátaimmal. Ám a mindennapi szerencse általában elkerül. Gondolok itt olyan hétköznapi dolgokra, mint hogy a boltban biztos, hogy a szakadt csomagolású lisztért, cukorért, folyatós tejért nyúlok. Ezeken a kis bosszúságokon régen még  fennakadtam, most már csak mosolygok.

    Ezért is ért örömteli meglepetésként, hogy a TISZA Párt július 6-i kampánynyitó találkozójára való jelentkezésemre visszaigazolást kaptam, hogy menjek. Nem tudtam, hányan szerettek volna bejutni rá, de azt igen, hogy a helyek limitáltak, így ez már-már hihetetlen szerencsének számított.

    A meghívón szereplő 14.30 helyett már 14.10-kor megérkeztem a gyülekezési helyre, a MoM Sport elé. (Közben jött az újabb levél, hogy a gyülekezés 14.00-kor van, de ezt csak másnap olvastam.) Bevallom, egy kicsit megijedtem, mert nagyon hosszú volt már a sor a Csörsz utcában. A meghívó alapján úgy számoltam, hogy 1200-1500 meghívott lesz, csak hogy gőzöm sem volt, hogy lehet egy sorról ránézésre megállapítani, hány fő alkotja. Az ijedelmemhez az is hozzájárult, hogy eszembe jutott – habár a kampánynyitó helyszínének címét csak a visszaigazoló e-mail tartalmazta –, talán azok a szimpatizánsok is ott állnak a sorban, akik nem kaptak visszaigazolást, de reménykednek, hogy ennek ellenére bejuthatnak az épületbe. Én pedig, mivel nem szeretek ismeretlenekkel vitatkozni, nem férek majd be a keretbe.

    Félelmeim ellenére persze beálltam a sor végére. Ám néhány pillanatig voltam csak sereghajtó, mert hamarosan annyian álltak mögöttem, mint ahányan előttem.

    Már szinte biztosra vettem, hogy nem jutok be. Aztán egy öltönyös, TISZA kitűzőt viselő fiatalember végigjött a sor mellett, és arra figyelmeztetett bennünket, ahhoz, hogy bejussunk a kampánynyitóra, be kell mutatnunk a visszaigazoló e-mailt. Figyeltem, állnak-e ki a sorból, de senki nem mozdult. Ennek ellenére megnyugtatott a bejelentés: vagy ennyi 1500 ember, mint ahányan a sorban állunk, vagy majd a bejáratnál kiderül, ki mehet be és ki nem.

    Most már, hogy nem aggódtam, a kedvenc foglalatosságomnak szenteltem a sorban állással töltött időt: figyeltem a körülöttem lévőket. Kettesével-hármasával alkottuk a sort. Mellettem hosszú hajú, egyetemista kinézetű fiú, ő mellette egy korombéli, jól öltözött asszony. Nem ismerték egymást, és én sem őket. Mögöttem egy szegedi negyvenes hölgy, egy negyvenes úr, és egy harmincas, hátizsákos lány. Előttem három, nálam idősebb angol, két férfi és egy nő. Először nem tudtam értelmezni, mit keresnek itt. Aztán kiderítettem, hogy az egyik férfi és a nő magyar, csupán a másik férfi angol anyanyelvű. Ő aztán egy idő után el is köszönt. Ő előttük fiatalok álltak, harmincasok és a húszas éveiket töltők. Vagyis minden korosztály fellelhető volt.

    Egyszer csak megindult előre a sor. Meleg volt, iszonyatosan meleg. Szerencsére csak ritkán és akkor is rövid ideig kellett a tűző napon ácsorogni, mert a Csörsz utcai fák árnyékot adtak. Aztán sitty-sutty már a bejáratnál voltam, az egyik kedves és csinos szervezőnek felmutattam a telefonon eltárolt visszaigazolást, és már lépkedtem is lefelé a lépcsőkön, hogy keressek egy ülőhelyet.

    Egy fiatal nő mellé ültem, Kőbányáról (Bp.) jött, mellém meg egy nyugdíjassá tavaly vált férfi ült, ő a XVI. kerületből jött. Én meg ugye Keszthelyről.

    A kampánynyitón elhangzott beszédekről nem akarok sokat írni, meg tudjátok nézni videón: https://www.facebook.com/watch/live/?ref=watch_permalink&v=999317884836420

    Viszont van két, a kampánynyitói beszédét tekintve is megkerülhetetlen személy, akikről muszáj írnom. Az egyik természetesen Magyar Péter, hiszen ő lelke, mozgatórugója a TISZA pártnak.

    Én nem vagyok Magyar Péter fan. Sem a korommal, sem a habitusommal nem összeegyeztethető az elvakult rajongás. Engem cseppet sem érdekel, hogyan bulizik Magyar Péter, és az sem, mire használja a derékszíját. Engem egyetlen dolog érdekel Magyar Péterrel kapcsolatban: az, amit mond. És eddig majdnem minden tetszett, amit hallottam tőle, majdnem mindenről az volt a véleményem, mint neki. És ez ott a MoM Sportban a kampánynyitón is így volt. Magyar Péter jó szónok, előadása hatásos. Nem csupán használni tudja a szavakat, de értelmet is képes adni nekik. A legütősebb mondata számomra ez volt:

    – Repülés közben tanultunk meg repülőt vezetni.

    Úgy vélem, bátorság kell bevallani a hiányosságainkat. No meg humorérzék.

    A másik személy, akiről szólnom kell, Rost Andrea. Az Index nyomán elhíresült szavait kölcsönözve, „a világon világhírű” szoprán emberként is bizonyított. És mondott egy félelmetes mondatot:

    – Minden szörnyűség rendszerré válik, ha eltűrjük.

    Azt hiszem, ez mindenre vonatkozik, nem csupán a politikára. Ne engedjük, hogy ez megtörténhessen, ne engedjük, hogy ez megtörténjen. Sem a családunkkal, sem a közvetlen környezetünkkel. Sem a hazánkkal.

     

     

    Küldjétek el gondolataitokat a hello@akody.hu címemre!

  • Egy a ráadás

     

    Egy a ráadás

     

    Kedves Naplóm!

     

    Tudod, van nekem egy kedvenc színésznőm, úgy hívják, Czakó Julianna. Illetve Julcsi, ahogy mi hívjuk, vagyis Juli, ahogy most már a nagyérdemű ismeri. Ő a gyerekkori barátnőm lánya. Tartalmas miskolci évek után ebben az évadban már férjével, Görög Lászlóval együtt a Thália Színház társulatát erősítik.

    Julcsit évekkel ezelőtt is láttam már a Tháliában, Moliere Dandin György című darabjában ő volt Angyalka, a “megcsúfolt férj” felesége, de az az előadás még a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka volt. Másodszor a Ványa bácsiban (pontosabban a Ványa bában) láttam a Thália színházban Jelena szerepében. Ványát Görög László alakította.

    Kuriózum számomra minden olyan előadás, amelyben a művészházaspár együtt játszik. A My Fair Ladyben és a Három nővérben izzott körülöttük a levegő. (Czakó Juli mint Eliza Doolittle, illetve Mása, Görög László mint Higgins professzor, illetve Versinyin alezredes.) A Tótékban mindketten szenvedélyes emberek, csak míg Ágika szenvedélye gyermeki rajongás az őrnagy iránt, az őrnagy viszont háborodott elméje miatt a dobozgyártásra pazarolja a szenvedélyt. Ibsen Nórájához pedig sok-sok pluszt ad, hogy a színészházaspár játssza a darabbéli Helmer házaspárt.

    Visszakövetve a felsorolt színházi előadásokat, rádöbbenek, hogy mindegyikben a női szereplő rajong a férfi szereplőért, amit aztán a férfi szereplő vagy viszonoz, vagy nem. Ez egy kissé sokkoló. (Nem áll szándékomban kitérni a művek társadalmi hátterére, ám az mégiscsak érdekes, hogy e drámák írói elképzelhetetlennek tartják, hogy ne a nő rajongjon a neki rendelt férfiért.) E drámaírói férfisovinizmusból üdítő kivétel Csehov Ványa bácsija, mert itt – megelégedésemre – Ványa rajong a gyönyörű Jelenáért.

    A múlt szombati előadás volt a harmadik, amit Czakó művésznővel a főszerepben a Tháliában láttam. Úgynevezett könnyű műfajú a darab (habár sokan mondják, hogy ilyen műfaj nincs, ám ha mégis, akkor egyáltalán nem könnyű, sőt, a könnyű a nehéz), vígjáték, rengeteg poénnal, helyzetkomikummal és egy fergeteges tánccal. Julcsi sokoldalú művész, remek tánctudással és gyönyörű hanggal rendelkezik.

    Julcsi édesanyja és a nagymamája mellett ültem a bemutatóelőadáson, zsebünkben a Julcsi által juttatott tiszteletjeggyel, a közelünkben Imre, valamint Julcsi édesapja ült.

    Már a színházba vezető úton megbeszéltük, hogy a színház büféjében perecet mindenképpen veszünk. Én ugyan különösebben nem szeretem a perecet, ám hiszem és vallom, hogy a színházi büfében vásárolt perec hozzátartozik a színházi fílinghez, és egyáltalán nem örülök neki, ha a felvonás szünetében megközelítvén a bárpultot, azt hallom, hogy a perec sajnos elfogyott. Minthogy Julcsi nagymamája, Magit néni egyértelművé tette, hogy szeretne perecet, eldöntöttük, hogy túljárunk nézőtársaink perec utáni mohóságán, és nem a szünetben, hanem már az előadás kezdete előtt megvesszük a perecet. Így is tettünk, és össznépi megelégedésünkre szolgált, hogy rendelkezünk e színházi kellékkel.

    Ezután, mivel hogy korán érkeztünk, és még jócskán volt időnk a kezdésig, ötös fogatunk teljes egyetértésben átsétált a Thália melletti kávébárba, mivel Imre úgy emlékezett, hogy ott a Ványa bá előadása előtt valami nagyon finomat ittunk. Csak épp arra nem emlékezett, mi volt az. És hiába igyekezett, a nagy forgalom ellenére készséges, sőt kifejezetten barátságos, jó kedélyű felszolgáló hölgyek segítségével sem tudta kideríteni. Ellenben összebarátkozott egy angol, ugyanakkor szingli korunkbeli hölggyel, akinek az asztalához Margit néni ült le, lévén, hogy az angol hölgy rendelkezett a kávéház egyetlen szabad székével.

    Hogy honnan tudom, hogy a csinos angol nő – amely ugye Hofi Géza meglátása szerint nonszensz, hiszen Anglia azért szigetország, hogy az asszonyaik széles körben ne terjedhessenek el! – az életben is szingli, nem csupán kávéházi berkekben? Onnan, hogy az én drága párom a csekély angol tudásával rákérdezett. Ám hogy miért pont a szingliség érdekelte a hölgy előéletéből, az számomra is rejtély. Mindenesetre a hölgy ráharapott a dologra, és – szerintem – reményekkel telve visszakérdezett:

    – Are you single too?

    Vagyis hogy Imre is szingli-e.

    No, ekkor léptem közbe én. Neked is be kell látnod, Naplóm, nem várhattam meg, hogy az én drágám netán igennel feleljen! Egyetlen hosszú lépéssel Imre mellett termettem, és folyékony magyarsággal közöltem a hölggyel:

    – Nem az!

    Ha a szavaimat nem is értette, az arckifejezésemet valószínűleg igen, mert némi csalódottsággal ránk nevetett.

    Margit néni viszont azon rövid idő alatt, amit a kávébárban töltöttünk, olyan jól összebarátkozott a ladyvel, hogy amikor visszaindultunk a Tháliába, a lady öleléssel búcsúzott tőle.

    Tehát vidám hangulatban érkeztünk vissza a színházba, és ez jó, mert bármilyen kacagtató is egy előadás, komor embert nehezen tud nevetésre késztetni.

    Az Egy a ráadás című darabot az a Ray Cooney írta, aki a Miniszter félrelép címűt is (társszerző Tonny Hilton), és ez ugyebár nem rossz ajánlólevél. A “ráadás” Billy, vagyis az őt alakító Zayzon Zsolt személye körül bonyolódik, akire apja üzlettársa révén nagy örökség, no meg az üzlettárs gyönyörű lánya, Cynthia, vagyis Czakó Juli révén nagy szerelem vár. Az előadást Tasnádi Csaba rendezte, és Czakó Julin és Zayzon Zsolton kívül kellemes, nevetős perceket köszönhetünk Vida Péternek, Bede-Fazekas Szabolcsnak, Csarnóy Zsuzsannának, Tamási Zoltánnak, Sóvári-Fehér Annának, Nagy Viktornak, Jámbor Nándornak.

    Mint általában a vígjátékokban, ebben sem a történet a fontos, hanem a szórakoztatás, és mi remekül szórakoztunk. És amikor Julcsi a hosszú, szőke hajával egy repdeső, habos ruhában megjelent, Ruttkai Éva szavai jutottak eszembe a Butaságom története című filmből, amint a francia színésznőt játszó Irina Petrescura mondja:

    – Azt hittem, olyan, mint a kábítószer, és tessék, inkább vitaminra emlékeztet.

    Nos, Julcsi a sugárzó fiatalságával abban a lila ruhácskában valóban olyan volt, mint a vitamin. Vitamin a szemnek és a szívnek, minden egyes testrésznek, mert aki látja és hallja, vitaminbombával, ifjúságszérummal töltődik fel.

    Naplóm, ha teheted, nézd meg az előadást! Hiába múltak el netán feletted az évek, kacarászó ifjúként fogod elhagyni a nézőteret.

     

    Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

     

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

  • Egy kedves arc a múltból

    Egy kedves arc a múltból

     

    Kedves Naplóm!

     

    Öröm ért a minap. Először azt akartam írni, nagy öröm ért a minap, aztán az jutott eszembe, ha van nagy öröm, akkor bizonyára van kis öröm is. Aztán ezen a nyomvonalon haladva tovább, van nagyon nagy öröm és egészen kicsi öröm stb. És hogy jövök én ahhoz, hogy osztályozzam és minősítsem az érzést, amely feldobja a napomat, bearanyozza az óráimat, feltölti a ráncaimat, akár a botox?

    Szóval öröm ért, mert egy gyermekkori ismerősömtől kaptam e-mailt. Az ő édesapja és az enyém már gyerekkorukban a közös szülővárosukban ismerték egymást. Aztán úgy a harmincas éveik közepén mindketten ugyanabba a városba költöztek a családjukkal, és onnantól a két család, az övék és a miénk rendszeresen összejárt, az ünnepeket is együtt töltöttük.

    A két családfő vasárnap délelőttönként együtt járt próbára a városka híres fúvószenekarába, ahová később a cseperedő fiaik is velük mentek. És évek hosszú során át rituálévá tették a fenyőfa befaragást – aminek persze az asszonyok nem örültek felhőtlenül. 

    Ez úgy történt, hogy szenteste délelőttjén ki ki fogta a saját karácsonyfatalpát (ez egy nehéz, fa kereszt volt, a közepén lyukkal) és fenyőfáját, majd a garázsunk előtt addig ügyeskedtek, farigcsáltak, míg a fenyők szilárdan álltak talpaikban. Ez persze nem pár perces művelet volt, gyakran fél délelőtt kitartott, hiszen akadt közben sok-sok megtárgyalni való, no meg öntözni is kellett a torkokat, nehogy a nagy munkában kiszáradjanak.

    Ám a férfiak közös programjain felül a mi, akkor még öttagú és az ő, akkor még háromtagú családjaink közti összetartó erőt a feleségek tették oly szilárddá. Zsuzsa néni nyolc évvel volt fiatalabb az én anyámnál, ám ez egyiküket sem zavarta, igazi, mély barátság volt az övék. Amikor édesanyám beteg lett, Zsuzsa néni egy éven keresztül minden egyes hétközi nap meglátogatta, így próbálva elterelni a figyelmét a betegségről. (A hétvége a családé volt, mi, a távol élő gyerekek mentünk hozzá.)

    Zsuzsa néni rendkívüli asszony, az a ritka fajta, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, legyen az felnőtt vagy gyerek. Szerettük. Kedvence volt a családunk minden tagjának.

    A fiatalember, aki a minap írt nekem, az ő fiuk.

    Tomi nem az én pajtásom volt, hanem a nálam hét évvel fiatalabb húgomé. Ők egyidősek voltak, ugyanabba az óvodába, aztán iskolába, zeneiskolába jártak. Jó kis páros lehettek ők ketten. Van egy fotó még óvodáskorúkból, amikor is biciklizés közben elestek, ám mindketten nevettek, bele a kamerába.

    Aztán valamikor, az évszámot nem tudom, csak azt, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, Tomiék visszaköltöztek a szülők szülővárosába. Minthogy az én anyám már rég nem élt, az asszonyok összetartó ereje nem működhetett, s innentől többnyire csak a családtagjaink temetésén találkoztunk. Először Tomi édesapjának, Karcsi bácsinak a temetésén, aztán a húgomén, bátyámén, és utoljára az apám temetésén.

    Több okból is örültem Tomi levelének. Az örömöm egyik forrása az volt, hogy kiderült, Tomi nyomon követi a munkáimat, olvassa a regényeimet, blogomat. Annak is örültem, örülök, hogy nem bánja, amiért az egyik könyvem epizód szereplője számára kölcsönvettem a családnevüket és némiképp a családi hátterüket. Kedves szerep és kedves szereplő, nekem mindenképpen az, és remélem, hogy az olvasók is így látják. És persze azt is remélem, hogy Tomi, a felesége és a nagylánya is így látja.

    Minek örültem még Tomi levele kapcsán? Annak, hogy a sorai visszahoztak egy szeletet a múltból: anyám nevetését, a húgom kedves arcát, a bátyám „igaz vicc” szavajárását, apám játékos ujjait a zongorabillentyűkön, Karcsi bácsi dohányos rekedt hangját, ahogy azt mondja, Tersánszky.

    Naplóm! Sajnálhatod, hogy nem vagy ember, így nem tudsz emlékezni. Mert emlékezni jó, főként, ha olyan embereket tudhat barátjának a család, mint az én családom: Zsuzsa nénit, Karcsi bácsit és Tomit.

     

    Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

     

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

  • A földönkívüliek a Földön kívül vannak?

    A földönkívüliek a Földön kívül vannak?

     

    Kedves Naplóm!

     

    Most, hogy a férjem az egy hét kórház után itthon lábadozott, gyakran néztük a tévét. Egészen pontosan, gyakran bekapcsoltuk, aztán volt, hogy néztük is, főként az itthonléte első napjaiban, mert akkor még leginkább csak pihent a nappaliban, keze ügyében a tévé távirányítójával, és nagyokat aludt. Amikor meg ébren volt, szokásától eltérően nem kapcsolgatott a csatornák között, hanem azt az adót nézte, amelyiken a tévé a bekapcsolásakor állt.

    Én a konyhában ügyködtem, próbáltam olyan ételt készíteni, amit majd meg is eszik, mert az én, egyébként jó étvágyú párom a betegsége idején alig-alig evett. Szóval a konyhában ügyködtem, amikor álmos hangon azt mondta:

    ‒ Mostanában sokat foglalkoznak a földönkívüliekkel.

    Ránéztem a csatorna kijelzőjére. Ugyanott állt, ahol előtte való nap, meg tán az azelőtt való nap is.

    ‒ Szerintem csak ezen a csatornán ‒ feleltem, és leültem mellé, hogy meghallgassam, miről is beszélnek azon a bizonyos adón.

    Tudományosnak és – meglepődésemre – hihetőnek hangzott.

    Mielőtt belemerülnék a földönkívüliek témába, valamit le kell szögeznem. Én hiszem és vallom, hogy valahol a világegyetemben a Földbolygón kívül is van élet. Azt viszont, hogy itt, a mi Föld nevű bolygónkon lennének, hogy közöttünk járkálnának, nos, nagyon valószínűtlennek gondolom. Azoknak az embereknek pedig, akik váltig hangoztatják, hogy találkoztak velük, sőt, elvitték őket az ufók, megkérdőjelezem az igazmondását.

    Azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy nem hiszek a köztünk járkáló ufókban, volt egy fura álmom. Tényleg nagyon fura volt, annyira különös, hogy az egyik, még csak kéziratban, kéziratként létező könyvemben meg is írtam. Ez az álmom ráadásul rendkívül valóságosnak tűnt, annak ellenére, hogy bizarrabb nem is lehetett volna. Viszont Pataki Attilával ellentétben engem ebben a bizarr álmomban sem vittek el az ufók. Valamiért nem kellettem nekik.

    Hogy miért nem? Fogalmam sincs, erről nem szólt az álom. Talán mert látták, mennyire félek tőlük, és megszántak. Vagy talán nem voltam elég érdekes számukra. Hogy akkor meg miért zavarták meg az álmomat, miért jöttek el hozzám benne? Nem tudom. Talán az ide úton még azt hitték, érdemes vagyok a figyelmükre, aztán, hogy szemtől szembe kerültek velem az álmomban, rádöbbentek, hogy mégsem.

    Mindenesetre, ha meg is sértették az önérzetemet, nagyra értékelem, hogy nem vittek magukkal. És most, hogy a betegségből lábadozó férjemmel együtt nézzük a tévében a róluk készült műsort, úgy hiszem, ebben a férjem is egyetért velem.

     

    Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

    Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

     

     

  • Ha horkolsz is, szeretlek!

    Ha horkolsz is, szeretlek!

     

    Kedves Naplóm!

     

    Nemrég olvastam egy nyilvános fórumon, hogy egy nő mindenki, ismerősök és ismeretlenek előtt arról panaszkodott, hogy nem bírja tovább, megőrül a férje állatias horkolásától. Az nem derült ki, mennyi idősek ő és a férje, de nagyon bízom benne, hogy fiatalok, mert az életük elején járókkal elnézőbbnek kell lenni – én így gondolom –, mint azokkal, akik már tisztában vannak vele, hogy minden élet ugyanazzal a mozzanattal zárul. Ugye tudod, Naplóm, milyen mozzanatra gondolok?

    Azért is volt számomra megrázó, hogy valaki „megőrül” a férje horkolásától, mert halottak napja táján jártunk, és az jutott eszembe, hány, de hány asszony örülne, ha éjszakánként még mindig ott horkolna mellette az ágyban a férje, és nem a temetőben kellene beszélgetnie vele, amikor mécsest gyújt a sírhantján.

    No meg azért is érintett ennyire érzékenyen a nő nyilvános kifakadása a férje „állatias” horkolásáról, mert akkor, amikor ezt olvastam, már ötödik napja nem aludt mellettem a férjem, kórházban volt. Igaz, ő nem horkol, de azon az öt magányosan töltött éjszakán azt kívántam, bárcsak olyan hangosan horkolna itt mellettem, hogy emiatt ne tudjak aludni egy szemhunyásnyit sem, nem pedig az érte való aggódás miatt.

    Az asszony, aki a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy nem bírja tovább a férje állatias horkolását, vajon szereti a férjét? Meglehet. Sőt. Valószínű. Hiszen, ha nem szeretné, már elhagyta volna a „kibírhatatlan” horkolás okán. Ám ha a férje olvasta az írást, vajon mit gondol? Nem azt gondolja-e, hogy őt magát nem bírja tovább elviselni a felesége?

    Vigyázni kell a szavakkal. A szavak fegyverek. Van, hogy éles, szúró, akár a tőrdöfés, máskor meg méreg, amely talán lassan, de biztos, hogy megmérgezi az életet.

    Bizonyára zavaró a mások horkolása, és a horkoló ember sem tud nyugodtan pihenni, a légzéskimaradások oxigénhiányos állapotot eredményezhetnek, szakemberhez kell fordulni.  

    Ám nem lett volna méltóbb a férjével és önmagával szemben – ha már mindenképp a nyilvánossághoz fordul tanácsért –, ha ez az asszony csupán ennyit ír: „A férjem horkol. Kihez forduljunk?”

     

    Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

    Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

    Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

     

     

     

     

     

Updating…
  • Nincsenek termékek a kosárban.