Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 5.

– Szebb vagy, mint a kereteid – mondtam neki.

Tudta, hogy nagyra tartom a képkereteit, ezért a bókot újabb csókkal jutalmazta. Nemcsak a művészetét, a csókjait is kedveltem, és ezt ő is tudta.

– Mi leszünk a legszebb pár a bemutatón – hadarta. ‒ És a második legszebb is.

Kedvelem Julianne humorát. És azt is, hogy a külsőmet csupán kelléknek tartja, amely a saját megjelenése hatását fokozza. És mivel a külsőm szerintem is csak a munkámhoz való kellék, örülök, hogy egyetértünk.

*

Julianne számára a megnyitó remekül sikerült. Nekem kevésbé.

Ott volt Ana. És ahol ő ott van, nekem végem.

Rengeteg képkeret kelt el, Julianne aratott. És persze ragyogott. A kiállítóteremben csoportokba rendeződve beszélgettek a jelenlévők. Az egyik társaságtól megtudtam, hogy Julianne-nek nem csupán az apja, hanem már a nagyapja is főni volt, méghozzá az első főnik, a Zöldek közül való.  

– Aludj ma nálam – bújt hozzám az autóban hazafelé. – Nem akarok mást, csak hogy ott legyél velem. Olyan boldog vagyok, Jude. Ugye, te is az vagy?

– Tudod, hogy nagyon tehetségesnek tartalak.

Elhúzódott tőlem.

– Egy fatörzsben több érzelem van, mint benned. Hogy lehet ez, Jude? Itt az ideje kielemezni.

Megbántottam, és most bosszúból veszekedni fog velem.

Nem akartam veszekedni. Nem szeretek veszekedni. Egyszer az öcsém valami hülyeséggel kihozott a sodromból, és utána percekig tartott, amíg visszanyertem az irányítást a testem felett. Nagyon kellemetlen érzés volt, a vérnyomásom az egekben, és a torkomban dübörgött a szívem.

Megfogtam Julianne kezét, a számhoz húztam, és megcsókoltam.

– Nem azért fizetsz, hogy az analitikusom legyél.

Elrántotta a kezét.

– Mondd csak, ismersz más kapcsolatot, mint ami a munkaadó és a szolgáltató között van?

– Munkaadó és szolgáltató között nem.

Az én autómmal voltunk, az kicsit nagyobb, mint az övé, így volt helye, hogy távolabb húzódjon tőlem.

– Miért szakadt meg a kapcsolatod az előttem lévő munkaadóiddal? – kérdezte rosszkedvűen.

– Az egyik felmondott.

– És a többi?

– Nekik én mondtam fel.

– Miért?

Nem feleltem.

– Azért, mert beléd szerettek?

Erre sem feleltem.

– Tudom, hogy becsületes vagy, Jude. Amint észrevetted, hogy már nem szolgáltatóként néznek rád, elpucoltál. Így volt, Jude? Felelj, kérlek.

– Így volt.

– Magadnak vagy nekik nem akartál problémát?

– Sem nekik, sem magamnak. Nekik azért nem, mert szenvedtek volna tőle, hogy nem kapnak viszonzást, magamat pedig a szenvedésüktől akartam megóvni. Rossz alvó vagyok. És ha furdal a lelkiismeret, még inkább.

Julianne közelebb csusszant hozzám.

– Amióta ismerlek, ez volt a leghosszabb beszéd, amit hallottam tőled. 

Válaszolni akartam, de a számra tette a kezét.

– Tudom. Nem azért fizetlek, hogy te beszélj, hanem hogy én spóroljam meg az analitikust. Szeretem figyelni, ahogy másokkal beszélsz, ahogy bókolsz nekik, hogy aztán viszonzásul megvegyék a képkereteimet. Az öreg Broderiknét teljesen elbűvölted. Cserébe nem kevesebb, mint három képkeretet vett meg. Hogy csináltad?

– Elfelejted, hogy üzletkötő vagyok… Az öreglány, ez a Broderikné arra utalgatott, hogy fiatalkorában gyömöszölte őt a nagyapád. Miért nem beszélsz soha a nagyapádról?

Megérkeztünk Julianne házához. Leereszkedtem az úttestre, aztán beálltam a felhajtóra Julianne autója mellé. Ritkán állítom az autókat automatára, szeretek vezetni.  

Julianne-nek nem volt garázsa, az autója mindig a felhajtón állt. Amikor a munkaadóm lett, és elmondta, mit hol találok, megjegyezte, hogy nincs garázsa. Megkérdeztem, miért nem építtetett valamelyik mélyebb szinten.

– Nálam nincsenek mélyszintek – felelte. – Én annyi földterületet lakom, amennyi a megengedett. A garázst nem tartottam olyan fontosnak, hogy elpazaroljam rá a földtörvényben előírt maximális építési terület egyetlen négyzetcentiméterét is. Az autó egyébként sem fontos dolog, hiszen csak egy gép, pótolható tárgy. Kielégítettem a kíváncsiságát?

Így zajlott le az első találkozásunk.

– Bejössz vagy üldögélsz még egy kicsit az autóban? – kérdezte.

Bent a lakásban alsónadrágra vetkőztem, és indultam a nagy fürdőszobába zuhanyozni.

– Hányszor akarsz egy nap tusolni? – állított meg Julianne. – Ne menj sehova, te tisztaságmániás, mossunk fogat itt a kis mosdóban, aztán bújjunk ágyba. Ha netán eszembe jutna szeretkezni, figyelmeztess, hogy csak beszélgetésről volt szó.

– Szeretkezni is szeretek veled – húztam magamhoz.

– Hát, ha ennyire invitálsz – nevetett Julianne –, legyen.

Mindig kiharcolta, hogy az esti szeretkezések után a karjaimban aludhasson el. Olyankor, ha egyéb ügyeim miatt nem tudtam nála maradni reggelig, akkor is megvártam, míg elalszik, s csak aztán lopakodtam ki az ágyból.

Most is befészkelte magát a karomba. Azt hittem, alszik, és már én is majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

– Tudod, mi az a politika?

– Nagyapám gyakran használta. Ha valami nem stimmelt, rögtön azt mondta, az átkozott politika az oka – emlékeztem vissza a gyerekkoromra, aztán felmondtam a tanodában tanult leckét. –  A politika az államhatalomnak az ország kormányzásában követett irányvonala volt, ma már nem használják, kiürült, elveszítette a jelentését. Nincsenek országok, melyeket kormányozni kellene, és államhatalom sincs.

Julianne átbújt a karom alatt, s úgy igazgatta el a párnáját, hogy félig ülő, félig fekvő helyzetben lehessen.

– A jelentését valóban elveszítette. A jelentőségét viszont nem – mondta furcsa hangsúllyal.

– Hogy érted ezt? – ültem fel, és az övé mellé igazítottam a párnámat.  

Sokára szólalt meg, akkor sem a kérdésemre válaszolt.

– A nagyapám valóban dugta az öreg Broderiknét. Ez volt a kisebb hiba, amit elkövetett. A nagyobb az volt, hogy meglovagolta a politikát. Ezért gyűlölöm őt, és ezért nem beszéltem róla neked. A Zöldek élén hőssé vált. Részt vett a kipusztulás fenyegette állatok védelmében hozott rendelkezések megalkotásában és a végrehajtásukhoz szükséges pénz előteremtésében. A legnagyobb hőstette a földtörvény megalkotása volt. Annak minden egyes paragrafusában benne volt a keze. Kiszámította, hogy maximálisan mekkora lehet az az építési telek, amelyet egyetlen család birtokolhat ahhoz, hogy ne lakjuk be teljesen a Földbolygót, hogy legyenek a házainktól, a középületeinktől mentes területek, ahol a bolygó lélegzethez juthat, regenerálódhat, pihenhet.

Még egészen kicsi lány voltam, amikor elolvastam ezt a törvényt, pontosan nem is értettem, mi a lényege. Ám a nagyapámat imádtam érte. Fakockákkal kiraktam a kertünkben, hogy ha majd nagy leszek, miképpen tudok olyan kicsi házban élni, hogy a megengedett nagyságú építési telek területén még fákat és bokrokat is ültethessek, hogy a fák és bokrok között eper és szőlő teremhessen, hogy tyúkok kapirgálhassanak az udvaron… Szerinted a fák és bokrok között megterem az eper és a szőlő?

– Az eper lehet. A szőlő nem valószínű.

– Most már mindegy is. Egyiket sem ültettem, inkább megveszem a boltban. Ám ha nem szart volna bele a becsületbe az öreg, most lehet, hogy szőlősgazda volnék.

Láttam Julianne-on, hogy dühös. Olyan dühös, amilyen csak egy gyerek tud lenni, olyan dühös, mint amilyen én voltam, amikor meghalt a nagyapám. Az ő nagyapja viszont él. 

– Ennek az egésznek köze van ahhoz, hogy nem építtettél mélyszinteket a házad alá?

– Okos fiú – mondta elismerően. – Amikor fél évvel ezelőtt bementem az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhhez, hogy adják mellém kísérőnek a legintelligensebb szolgáltatójukat, a céhigazgató elém tolta a fényképedet. Nem a legszebbet, hanem a legmagasabb IQ-val rendelkezőt kérem, mondtam neki. Ő az, felelte komolyan az igazgató.

Julianne rám mosolygott.

– Már régóta tudom, hogy igazat mondott… Azt kérdezted az autóban, hogy miért nem beszélek soha a nagyapámról. Azért nem mesélek róla, mert becsapott. Ő vésette kőbe a földtörvényt, és ő volt az is, aki legelőször játszotta ki. A hegyoldalban vett telket, akkora alapterületűt, amekkorát a törvény megenged. Aztán leásatott egészen a hegy gyomráig, és minden talpalatnyi helyet beépíttetett. Első mélyszint, második mélyszint, harmadik mélyszint, negyedik mélyszint és így tovább, tovább, tovább. Aztán persze őt követve a haverjai is így cselekedtek. Hamarosan aranyárban keltek el a hegyoldalakban a területek, hiszen itt lehetett a legegyszerűbben kijátszani a törvényt. Akinek nem volt elég pénze a hegyoldali telekhez, az a dombok oldalában építkezett, azzal a különbséggel, hogy nem nyolc-tíz szint mélységig, hanem csak háromig, négyig terjeszkedett. Nem vagyok büszke rá, hogy becsapott a nagyapám. Elhittem neki, hogy hős, holott csak egy csaló politikus volt.

Megsajnáltam Julianne-t. Azt szerettem volna, ha tudja, én nem csapom be. 

– Akarod, hogy meséljek neked az én nagyapámról?

– Úgy érted – nézett rám hitetlenkedőn –, hogy két mondatnál többet fogsz beszélni?

– Csak akkor, ha nem vagy álmos.

– Megbőgetsz, Jude – vakarta meg az orra tövét.

Nem is gondoltam, hogy az életem első kilenc évéről ennyi élményem van. Úgy tűnt, hogy azóta semmi sem történt velem, csak vagyok, vegetálok. Elmeséltem Julianne-nek, amikor kint a hegyen meglátogatta az egyik szőlősgazdát a városi komája. Leült a gazdák közé a nagy tölgyfaasztalhoz, a nagyapám borospincéje elé, és amikor megkérdezték tőle a gazdák, hogy mit kér inni, azt felelte:

– Sört!

Először azt hitték, viccelődik, és illendőségből néhányan nevetni kezdtek. Aztán, hogy kiderült, komolyan beszél, a gazdák a nagyapámtól várták, hogy igazságot szolgáltasson, mivel csorba esett a büszkeségükön: a hegy levén.

Nagyapa a vörösbort jobban szerette, most mégis a fehérboros kancsóért nyúlt. Öntött magának, megitta, aztán a városi koma szemébe nézett.

– Örülünk, hogy leültél közénk, ennyi most már elég is lesz. Ha kedved támad máskor is meglátogatni a komádat, tudd: arra a kérdésre, hogy mit iszol, a helyes válasz az, hogy vöröset vagy fehéret. 

Elmeséltem azt is, hogy milyen esetlen, kövér és gyámoltalan kisgyerek voltam. A társaim gömböcnek hívtak. Rettegtem tőlük. Azoktól is, akik sohasem bántottak. Az apám azt szerette volna, hogy áthívjam játszani a szomszéd gyerekeket, és hogy focizni járjak. Szegény apa, nem tudott semmit… A nagyapám tudta. Ő mindent tudott. Tudta, hogy nincsenek barátaim, hogy mamlasz vagyok. És mégis szeretett. Annak ellenére szeretett, hogy semmi szeretnivaló nem volt bennem. Hát persze hogy rajongtam érte! Alszol?

– Dehogy alszom, amikor végre mesélsz magadról.

– Tetszett volna neked az öreg. És te is tetszettél volna neki. Azt is nagyapának köszönhetem, hogy már nem vagyok kövér. Szerette nézni, ahogy eszem. Azt mondta, neki is megjön tőle az étvágya. Amikor meghalt, nem volt kiért ennem… Most már aludjunk – mondtam Julianne-nek.

Érte nyúltam, és ő engedelmesen simult a karomba.

Azt hittem, alszik. De megszólalt.

– Láttam őt a megnyitón, Jude.

– Kit?

– Azt a nőt, akire egyszer sem néztél rá, mégis minden porcikád csak rá figyelt.

– Nem tudom, kiről beszélsz. Aludjunk.

 

*