– Ha nagyon szeretnéd – feleltem nem túl lelkesen.
– Nagyon, nagyon, nagyon szeretném – szopogatta a gyűrűsujjamat Julianne.
Számolni kezdtem. Huszonhat éves vagyok, tizenkilenc évesen léptem be a Céhbe, teljes nevén az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhbe, tehát hét éve dolgozom a szakmában. Nos, hét év óta Julianne az első munkaadóm, akit kedvelek.
Csinos, okos, jó humorú, és csak egészen kicsit különc. Ellentétben a szakmában töltött hét évem számtalan munkaadójával, akik – lehettek bár okosok, csinosak, netán jó humorúak – mindannyian hihetetlenül különcök voltak.
Sosem értettem, miért van szüksége Julianne-nek fizetett kísérőre. Az, hogy most ez a divat, nem elegendő ok: Julianne a saját, és nem mások feje után szokott menni.
Egy pillanatra kivette a szájából az ujjamat.
– Meg kell emelnem az ellenszolgáltatásodat – nézett rám.
Mindig így mondta, sosem úgy, hogy a béredet vagy a fizetésedet. Ezt azzal magyarázta, hogy mivel én szolgáltatást nyújtok neki, ő nem bért, hanem ellenszolgáltatást nyújt nekem a szolgáltatásért cserébe. Fél éve a munkaadóm, ő az első ilyen hosszú távú ügyfelem. Élvezem a társaságát.
– Jól hangzik – mondtam, és elhúztam az ujjamat. – Miért is?
Udvariasságból kérdeztem csak, tudtam az okot. Engem főként azért akarnak a munkaadók, hogy az ismerőseik előtt kérkedhessenek velem. Julianne egy főni lánya, ráadásul ismert képkeretező művész, a soron következő bemutatóján is sok híresség és tudósító lesz. Azok, akik Julianne-nel látnak, engem akarnak majd kísérőjüknek.
A kérdésemre nem válaszolt, helyette azt közölte, hogy vesz nekem öltönyöket. Legalább fél tucatot.
– Minek? – kérdeztem. – Több ruhát vettél nekem, mint bármelyik volt munkaadóm. Egyébként is ritkán hordok öltönyt.
– Épp azért – nevetett Julianne. – Amint meglátod a gardróbodban valamelyik nem hordott öltönyödet, rögtön én jutok eszedbe… Hány barátnőd volt előttem?
– Tudod te is, nem barátnőim, hanem munkaadóim vannak.
– Én is a munkaadód vagyok?
Végigpillantottam a ruházatomon. Az ingemtől és nadrágomtól az alsógatyámon át a méregdrága cipőmig mindegyiket ő vette.
– Szerinted? – kérdeztem.
– Nem vagy túl kedves ma – mondta elszontyolodva.
– Sosem vagyok kedves. Ezt is tudod.
Megbántottan nézett rám, majd újra a szájába vette az ujjamat. Egy ideig szótlanul vártam, hátha mondani akar valamit.
– Hatra érted jövök – simítottam meg végül az arcát.
Láttam, hogy az ablakból nézi, amint beszállok az autóba. Intettem neki, nem jelzett vissza.
Tetszett Julianne háza. Annak ellenére, hogy a gazdagok hegyoldalán épült, hiányzott belőle a kivagyiság. Nem volt úszómedencéje, biliárdszobája, sem vívóterme. Volt viszont egy kicsi, barátságos műterme, ahol Julianne a képkereteket készítette. Érdekes módon a műteremben nem munkaadó és szolgáltató voltunk, hanem két tudattal rendelkező, akik kedvelik egymás társaságát és tisztelik a művészetet.
Miután eljöttem Julianne-től, bementem a Céhhez. Két nappal korábban küldtek egy e-mailt, hogy keressem fel őket, amikor időm engedi. Most engedte.
Arra gondoltam, elkészítették az adóbevallásomat. Magam is meg tudtam volna csinálni, csak hogy a főnik nagyon komolyan vették az adózást. Az önbevallókkal folyton gonoszkodtak, félévente küldtek ki rájuk ellenőröket, és akármilyen kicsi összegről is állapították meg, hogy fekete pénz, az önbevalló két hét leforgása alatt a Börtönbolygóra került.
Az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céh irodaépülete a gazdagok hegyoldalán épült, és ez nagyon bosszantott. Ha beérték volna kevésbé előkelő hellyel, kevesebb tagdíjat kellett volna fizetnem. A Céhnek persze nemcsak mi, szolgáltatók fizettünk sápot, hanem a munkaadók is, akik a Céhtől „béreltek” minket.
Apát irritálja, hogy szolgáltató vagyok, holott épp olyan elfogadott, bejegyzett foglalkozás, mint bármelyik más. Ráadásul rendkívül magasra tett mércének kell megfelelnie annak, aki céhtag akar lenni, ebből következően kevesen vagyunk, a kereslet viszont nagy irántunk. A felvételi kritériumok között szerepel a 140 feletti intelligenciahányados, a bárminemű labilitásra való hajlam hiánya, és a művészetek nem csupán műkedvelő szintű ismerete. Száztizenhárom oldalnyi tesztet kell kitölteni a bizottság előtt felvételkor, és a teszt alapján dől el a kritériumoknak való megfelelés. A külsőre vonatkozóan nincs megkötés, a munkaadók döntése, hogy kit foglalkoztatnak és kit nem. Amikor a felvételi tesztet írtam, tizenhét jelentkező közül egyedül engem vettek fel.
A recepciós hölgy a titkárnőhöz kísért, az meg az igazgatóhoz. Az igazgató középmagas, kopasz, átlagos külsejű férfi, rendkívül magas intelligenciaszinttel.
– Megrendelőink száma alig emelkedett az elmúlt félévben. A Céhnek reklámarcra van szüksége – mondta. Nem volt szokása nagy feneket keríteni a dolgoknak, tiszteltem érte. – Rád gondoltam, Jude. Vállalod? A feltételeket te szabod meg.
Gyerekként megpróbáltam mesét írni. Csupán néhány oldalig jutottam, mert nem volt elég képzelőerőm, hogyan folytassam a történetet. Most viszont könnyedén elképzeltem, ahogy kifut az arcomból a vér, és ájultan terülök el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ám tény, hogy a céhigazgató feladta a leckét. Gyerekként arra vágytam, hogy kitűnjek, hogy különleges legyek, és szenvedtem attól, hogy nem vagyok az. Most egyetlen igenlő fejbiccentésemre minden megváltozhat: kitűnhetek, különleges lehetek. A Céhnek csak úgy érdemes pénzt fektetnie belém, ha bolygóhírűvé tesz: ha minden egyes gazdagok lakta hegyoldalon, jómódúak és tehetősek lakta domboldalon és a műbolygókon a reklámcsatornák terjesztik, ontják az arcképemet.
Most is jól keresek, ám ha reklámarc leszek, a legjobb ajánlatok között válogathatok, dől hozzám a pénz… A kérdés csupán az, vágyom-e ilyen dicsőségre.
Tudom, hogy jól csinálom, amit csinálok, ugyanolyan jól, mint az üzletkötést, és ugyanolyan komolyan veszem. Szolgáltatóként is becsületes vagyok: sosem hazudok érzelmet. Már az elején tisztázom a munkaadóimmal, hogy számomra ez munka, amit a legjobb tudásom szerint végzek. Nem a szexről beszélek. A szex a munkámmal többnyire együtt járó dolog, ám annak elenyésző része. A hangsúly a munkaadó rendezvényekre kísérésén van, ahol nem csupán partnernek, de felvigyázónak is kell lennem. Folyton résen lenni, hogy a munkaadóm mennyit beszél és kivel, mennyit iszik és kivel, szükséges-e közbelépnem. Aztán a szolgáltatónak illik a munkaadó „társalkodónőjének” is lenni, aki végighallgatja, aki tanácsot ad, s ha kell, visszafogja, vagy éppen lelkesíti. Tény, hogy nem egyszerű munka ez. Mégsem érzem dicsőségnek, hogy szolgáltató vagyok.
– A hírnév kötelez – szokta mondani a nagyapám, ha egy ismert személy valami jó dolgot tett.
Ha szolgáltatóként teszek szert hírnévre, az mire kötelez? Hogy mások előtt ne engedjem úgy beszélni a munkaadómat, mint egy kocsis? És a fő dilemma: Vágyom-e még rá, hogy kitűnjek, hogy ismert legyek?
– Ez rossz jel – szólalt meg a céhigazgató.
– Mi? – kérdeztem.
– Hogy hezitálsz. Azért én adok neked hat hónap gondolkodási időt.
– Köszönöm – feleltem.
– Nem szerelemből teszem. Ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem az igazgatótanácsot, szükség van hírverésre, s aztán mozgósíthatóvá tegyem a Céh pénzeszközeit, megterveztessem a promótálást. Ha nem a te arcoddal, akkor máséval. De én a te arcoddal szeretném. Tudod, az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok.
*
A különféle rendezvények számomra nem szórakozást, hanem munkát jelentenek, de Julianne-nel ebben is szerencsém van. A nagyon kevés kivételtől eltekintve a magatartása visszafogott, mértéktartóan iszik, beszél és nevel, egyszóval tud viselkedni. Ez a gazdagok hegyoldalán lakóknál ritka tulajdonság.
Volt egy munkaadóm, akinek még a béremet is visszautaltam, mert nem akartam, hogy úgy érezze, az adósa vagyok. Ez a korábbi munkaadóm egy jótékonysági úgy itta a whiskyt, akár a vizet, holott tudta jól, hogy nem bírja az italt. Persze ezt a többi meghívott is tudta, és alig várták, mikor tör ki a botrány. A gazdagok hegyoldalán élők közt farkastörvények uralkodnak: aki vét az etikett ellen, azt kiközösítik. A kiközösítésnek nem csupán az erkölcsi, az anyagi vonzatai is jelentősek. Attól függően, miből él, nem kap megrendeléseket, nem veszik a termékeit, vagyis lelkiismeret-furdalás nélkül tönkreteszik.
Az alaptermészetem inkább szótlan, mint beszédes, ám mind a szolgáltatói, mind az üzletkötői munkám megkívánja tőlem a kommunikációt. Azon a bizonyos jótékonysági rendezvényen minden kommunikációs képességemet bevetve próbáltam megértetni Katie-tel, hogy ne igyon többet. Ő is tudta, és én is tudtam, amit mindenki más is: még egy korty whisky, és kikezd a nős férfiakkal – ha iszik, csakis a nős férfiak érdeklik –, aztán ledobja magáról a ruháit, és azt kiabálja:
– Megkaphattok!
Ez akár komikus is lehetne, csakhogy Katie gyönyörű nő. A meztelen teste megőrjíti a férfiakat, ebből következően a feleségeiket is.
Akkor este már megitta azt a kortyot, a blúzát ledobta, és azon igyekezett, hogy a szoknyájától is megszabaduljon. Lépnem kellett.
Levetettem a zakómat, és ráterítettem a vállára.
– Menjünk haza – mondtam, és a kezemet végigfutattam a csapzott haján. Aztán átkaroltam, és elindultam vele a kijárat felé.
Amint félbeszakadt a vetkőzőszáma, már senki sem törődött vele. Azt sem kérdezték, miért megy el ilyen korán, meg sem várva a házigazda köszönőbeszédét, holott nem volt titok, hogy Katie mélyen a zsebébe nyúlva adakozott.
Katie autójával voltunk. Felnyitottam a tetejét, és amint elindultunk, a szél pillanatok alatt megszárította a haját.
– Bunkók – mondta dühösen.
Nem feleltem. Ránéztem a gyönyörű arcára, és megsajnáltam.
Kíváncsian nézett vissza rám. Láttam a szemén, hogy már teljesen józan.
– Nem bánom, hogy így alakult, tetszik a viselkedésed. Szeretem, ha egy kapcsolatban a férfi a domináns.
Erre sem feleltem.
– Hallod, Jude? Arról beszélek, hogy beléd estem.
Lefékeztem az autót, leereszkedtem vele az úttestre, aztán a járdaszegély mellé kormányoztam, és megálltam.
– Szolgáltató vagyok. Az a tisztem, hogy a kísérőd legyek. Ha kell, a sofőröd, ha kell, a szeretőd, ha az kell, akkor a barátod vagy a védelmeződ. Te a munkaadóm vagy. Bért fizetsz a szolgálataimért. Te is hallod, amit én mondok, Katie?
– Hallom hát. Minden egyes szó itt dübörög a fülemben… Fura fickó vagy te, Jude. Becsületes. Holott a szerelmes nőkből nagyobb hasznot húzhatnál, mint amit elképzelni bírsz.
– Mégsem hallod, amit mondok, Katie. Én nem akarok hasznot húzni senkiből. Én a béremet akarom. Azt a bért, amiért megdolgozom.
– Jól van. Megértettem. Vigyél haza, kérlek.
Az éjszaka hátralevő részét végigszeretkeztük, reggel pedig felmondott nekem. Ő volt az egyetlen munkaadóm a hét év során, akinek nem én mondtam fel.
Nem kedveltem Katie-t, ám volt benne kurázsi, az tény.
– Én nő vagyok, Jude – mondta akkor reggel, amikor felmondott –, egy asszony. Nem egy tárgy, hallod, Jude? Nem egy kibaszott munkaeszköz.
*
Hatra mentem Julianne-ért, hogy elvigyem a kiállítása megnyitójára. Julianne kivételes nő és nagyon tehetséges.
Néhány éve még új művészeti ágnak számított, mára az egyik legdivatosabb műfajjá vált a képkeretezés. A kép maga legtöbbször jelentéktelen volt, az igazi értéket a keret jelentette. A formája változatos, a színek kavalkádját hordozó, vagy épp szürke és színtelen.
Julianne intarziás kereteket készít, és ami az ő keze alól kerül ki, az mind gyönyörű. Tényleg kivételes nő.
Újabban az a heppem, hogy osztályozom a tudattal rendelkezőket: kivételesek vagy nem azok. Persze tudom, hogy ez a két kategória kevés, sőt az is megeshet, hogy akik e két kategória határmezsgyéjén mozognak, azokat rossz helyre sorolom be. Ám mivel különösebb tétje nincs a dolognak, talán bocsánatos bűn a tévedésem.
Julianne egyszer azt kérte tőlem, meséljem el egy napomat. Részletesen, onnan, hogy reggel felkelek.
– Az üzletkötői vagy a szolgáltatói napomra vagy kíváncsi?
– Miért, a kettő nem ugyanaz? – kérdezett vissza Julianne. – Hiszen mindkettő te vagy, így mindkettő a te napod.
Most egyáltalán nem találtam különlegesnek őt. Sőt! Arra gondoltam, ilyet csakis egy nő mondhat. És ez azért szörnyű, mert nem állítottam fel olyan megkülönböztető kategóriákat, hogy nők és férfiak…
Egyáltalán nem lenne szabad kategóriákat felállítanom. A tanodában azt tanultuk, egyetlen kategória létezik, a tudattal rendelkezők kategóriája.
A nagyapám idejében a férfiakat és a nőket közös néven embereknek hívták. És az ember lenézett mindent, ami nem ember volt. Ember mivoltára hivatkozva szaporodott el ő maga, és ember mivoltára hivatkozva irtotta ki a Földbolygó élővilágának tetemes részét. Majd amikor az ember már a saját létét veszélyeztette, jöttek a főnik, és megpróbálták a lehetetlent: visszafordítani a visszafordíthatatlant.
Az első főniket Zöldeknek hívták.
Az óceánok legnagyszerűbb állatait, a kék bálnákat már nem tudták megmenteni a kihalástól. A többi bálnafajt igen. A szibériai tigrisek menthetetlenek voltak. Ám a kisebb testű rokonaiknak mind az öt alfaja, még a dél-kínai tigris is él és szaporodik. A keleti gorillák fajából a hegyi gorillák kipusztultak. Viszont a másik alfajuk, a keleti síkvidéki gorillák velünk vannak.
Nincs olyan földrész, óceán vagy sziget, amelynek ne kellene siratnia néhány pompás állatfaját… Ám az, amelyiket sikerült megmenteni, a szigorú törvényeknek és az újfajta hozzáállásnak köszönhetően ma már nem áll a kihalás szélén.
Az első főnik vésették törvénybe, hogy el kell törölni az ember nevet. Nem érdemli meg ember névvel illetni önmagát, hiszen embertelen.
A lény, akit addig embernek hívtak, nem emelheti feljebb magát más fajoknál, mert nélkülük életképtelen. Törvény mondja ki, hogy tudattal rendelkezőnek kell hívni mindent, ami tudattal rendelkezik. A baj csak az, hogy nincs törvénybe foglalva, melyek azok az állatfajok, amelyek tudattal rendelkeznek, így mindenki a saját ítéletére hivatkozva döntheti el, hogy mely állati lények rendelkeznek tudattal, és melyek nem.
Én magam sokat gondolkoztam ezen. Vegyük például a majmokat. Tény, hogy például a gorillákat meg lehet tanítani a siketek jelbeszédére. Az én értelmezésemben tehát a gorillák tudattal rendelkezők. Egy munkaadóm viszont úgy látta, mivel a gondolataink a tudatunk részei, ezért csak az ember lehet tudattal rendelkező, mert csak az ember tudja elmondani a gondolatait. De ha ezen elmélet szerint haladunk, akkor az, aki születésétől fogva siket, az nem rendelkezik tudattal? Aztán, ha a siketsége ellenére megtanul beszélni, onnantól tudattal rendelkező lesz? Vagy vegyük például a kutyát. Ugyan nem felel meg a volt munkaadóm tudattal rendelkezőkkel szemben támasztott elvárásainak, hiszen nem tud beszélni, viszont kétségtelen, hogy sok mindent megért, és sok mindenre megtanítható. Akkor most a kutya tudattal rendelkező vagy sem?
Julianne-nel ezekről a dolgokról is lehet beszélgetni. Ő azt állítja, hogy a főnik nem az állatok kizsákmányolása miatt vették el az embertől az ember nevet. Szerinte a névváltozás azért történt, mert amikor az első műbolygót kihelyezték, nem akarták megsérteni a kirekesztéssel a Földbolygón kívüli értelmes lényeket. Attól féltek, a földönkívüliek bosszút állnak, és megkeserítik akár a fölbohák, akár a hobbohák életét.
Nem tudom, igaza van-e Julianne-nek. Az tény, hogy a tudattal rendelkező elnevezés törvénybe iktatása a Hobbibolygó kihelyezésével egy időben történt. Apa szerint viszont a két dolog azért történt azonos időben, hogy az egyik elterelje a figyelmet a másikról. Csak éppen azt nem árulta el, hogy melyik ügyletet tartja a másik elfedőjének.
Amikor pontban hatkor beléptem a házába, Julianne elém futott, és hevesen szájon csókolt. Az izgalom és a várakozás gyönyörűvé tette.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 4.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
(folytatás)
4.
– Elkísérsz a megnyitóra?
– Ha nagyon szeretnéd – feleltem nem túl lelkesen.
– Nagyon, nagyon, nagyon szeretném – szopogatta a gyűrűsujjamat Julianne.
Számolni kezdtem. Huszonhat éves vagyok, tizenkilenc évesen léptem be a Céhbe, teljes nevén az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céhbe, tehát hét éve dolgozom a szakmában. Nos, hét év óta Julianne az első munkaadóm, akit kedvelek.
Csinos, okos, jó humorú, és csak egészen kicsit különc. Ellentétben a szakmában töltött hét évem számtalan munkaadójával, akik – lehettek bár okosok, csinosak, netán jó humorúak – mindannyian hihetetlenül különcök voltak.
Sosem értettem, miért van szüksége Julianne-nek fizetett kísérőre. Az, hogy most ez a divat, nem elegendő ok: Julianne a saját, és nem mások feje után szokott menni.
Egy pillanatra kivette a szájából az ujjamat.
– Meg kell emelnem az ellenszolgáltatásodat – nézett rám.
Mindig így mondta, sosem úgy, hogy a béredet vagy a fizetésedet. Ezt azzal magyarázta, hogy mivel én szolgáltatást nyújtok neki, ő nem bért, hanem ellenszolgáltatást nyújt nekem a szolgáltatásért cserébe. Fél éve a munkaadóm, ő az első ilyen hosszú távú ügyfelem. Élvezem a társaságát.
– Jól hangzik – mondtam, és elhúztam az ujjamat. – Miért is?
Udvariasságból kérdeztem csak, tudtam az okot. Engem főként azért akarnak a munkaadók, hogy az ismerőseik előtt kérkedhessenek velem. Julianne egy főni lánya, ráadásul ismert képkeretező művész, a soron következő bemutatóján is sok híresség és tudósító lesz. Azok, akik Julianne-nel látnak, engem akarnak majd kísérőjüknek.
A kérdésemre nem válaszolt, helyette azt közölte, hogy vesz nekem öltönyöket. Legalább fél tucatot.
– Minek? – kérdeztem. – Több ruhát vettél nekem, mint bármelyik volt munkaadóm. Egyébként is ritkán hordok öltönyt.
– Épp azért – nevetett Julianne. – Amint meglátod a gardróbodban valamelyik nem hordott öltönyödet, rögtön én jutok eszedbe… Hány barátnőd volt előttem?
– Tudod te is, nem barátnőim, hanem munkaadóim vannak.
– Én is a munkaadód vagyok?
Végigpillantottam a ruházatomon. Az ingemtől és nadrágomtól az alsógatyámon át a méregdrága cipőmig mindegyiket ő vette.
– Szerinted? – kérdeztem.
– Nem vagy túl kedves ma – mondta elszontyolodva.
– Sosem vagyok kedves. Ezt is tudod.
Megbántottan nézett rám, majd újra a szájába vette az ujjamat. Egy ideig szótlanul vártam, hátha mondani akar valamit.
– Hatra érted jövök – simítottam meg végül az arcát.
Láttam, hogy az ablakból nézi, amint beszállok az autóba. Intettem neki, nem jelzett vissza.
Tetszett Julianne háza. Annak ellenére, hogy a gazdagok hegyoldalán épült, hiányzott belőle a kivagyiság. Nem volt úszómedencéje, biliárdszobája, sem vívóterme. Volt viszont egy kicsi, barátságos műterme, ahol Julianne a képkereteket készítette. Érdekes módon a műteremben nem munkaadó és szolgáltató voltunk, hanem két tudattal rendelkező, akik kedvelik egymás társaságát és tisztelik a művészetet.
Miután eljöttem Julianne-től, bementem a Céhhez. Két nappal korábban küldtek egy e-mailt, hogy keressem fel őket, amikor időm engedi. Most engedte.
Arra gondoltam, elkészítették az adóbevallásomat. Magam is meg tudtam volna csinálni, csak hogy a főnik nagyon komolyan vették az adózást. Az önbevallókkal folyton gonoszkodtak, félévente küldtek ki rájuk ellenőröket, és akármilyen kicsi összegről is állapították meg, hogy fekete pénz, az önbevalló két hét leforgása alatt a Börtönbolygóra került.
Az Üzleti Kísérőt Szolgáltató Céh irodaépülete a gazdagok hegyoldalán épült, és ez nagyon bosszantott. Ha beérték volna kevésbé előkelő hellyel, kevesebb tagdíjat kellett volna fizetnem. A Céhnek persze nemcsak mi, szolgáltatók fizettünk sápot, hanem a munkaadók is, akik a Céhtől „béreltek” minket.
Apát irritálja, hogy szolgáltató vagyok, holott épp olyan elfogadott, bejegyzett foglalkozás, mint bármelyik más. Ráadásul rendkívül magasra tett mércének kell megfelelnie annak, aki céhtag akar lenni, ebből következően kevesen vagyunk, a kereslet viszont nagy irántunk. A felvételi kritériumok között szerepel a 140 feletti intelligenciahányados, a bárminemű labilitásra való hajlam hiánya, és a művészetek nem csupán műkedvelő szintű ismerete. Száztizenhárom oldalnyi tesztet kell kitölteni a bizottság előtt felvételkor, és a teszt alapján dől el a kritériumoknak való megfelelés. A külsőre vonatkozóan nincs megkötés, a munkaadók döntése, hogy kit foglalkoztatnak és kit nem. Amikor a felvételi tesztet írtam, tizenhét jelentkező közül egyedül engem vettek fel.
A recepciós hölgy a titkárnőhöz kísért, az meg az igazgatóhoz. Az igazgató középmagas, kopasz, átlagos külsejű férfi, rendkívül magas intelligenciaszinttel.
– Megrendelőink száma alig emelkedett az elmúlt félévben. A Céhnek reklámarcra van szüksége – mondta. Nem volt szokása nagy feneket keríteni a dolgoknak, tiszteltem érte. – Rád gondoltam, Jude. Vállalod? A feltételeket te szabod meg.
Gyerekként megpróbáltam mesét írni. Csupán néhány oldalig jutottam, mert nem volt elég képzelőerőm, hogyan folytassam a történetet. Most viszont könnyedén elképzeltem, ahogy kifut az arcomból a vér, és ájultan terülök el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ám tény, hogy a céhigazgató feladta a leckét. Gyerekként arra vágytam, hogy kitűnjek, hogy különleges legyek, és szenvedtem attól, hogy nem vagyok az. Most egyetlen igenlő fejbiccentésemre minden megváltozhat: kitűnhetek, különleges lehetek. A Céhnek csak úgy érdemes pénzt fektetnie belém, ha bolygóhírűvé tesz: ha minden egyes gazdagok lakta hegyoldalon, jómódúak és tehetősek lakta domboldalon és a műbolygókon a reklámcsatornák terjesztik, ontják az arcképemet.
Most is jól keresek, ám ha reklámarc leszek, a legjobb ajánlatok között válogathatok, dől hozzám a pénz… A kérdés csupán az, vágyom-e ilyen dicsőségre.
Tudom, hogy jól csinálom, amit csinálok, ugyanolyan jól, mint az üzletkötést, és ugyanolyan komolyan veszem. Szolgáltatóként is becsületes vagyok: sosem hazudok érzelmet. Már az elején tisztázom a munkaadóimmal, hogy számomra ez munka, amit a legjobb tudásom szerint végzek. Nem a szexről beszélek. A szex a munkámmal többnyire együtt járó dolog, ám annak elenyésző része. A hangsúly a munkaadó rendezvényekre kísérésén van, ahol nem csupán partnernek, de felvigyázónak is kell lennem. Folyton résen lenni, hogy a munkaadóm mennyit beszél és kivel, mennyit iszik és kivel, szükséges-e közbelépnem. Aztán a szolgáltatónak illik a munkaadó „társalkodónőjének” is lenni, aki végighallgatja, aki tanácsot ad, s ha kell, visszafogja, vagy éppen lelkesíti. Tény, hogy nem egyszerű munka ez. Mégsem érzem dicsőségnek, hogy szolgáltató vagyok.
– A hírnév kötelez – szokta mondani a nagyapám, ha egy ismert személy valami jó dolgot tett.
Ha szolgáltatóként teszek szert hírnévre, az mire kötelez? Hogy mások előtt ne engedjem úgy beszélni a munkaadómat, mint egy kocsis? És a fő dilemma: Vágyom-e még rá, hogy kitűnjek, hogy ismert legyek?
– Ez rossz jel – szólalt meg a céhigazgató.
– Mi? – kérdeztem.
– Hogy hezitálsz. Azért én adok neked hat hónap gondolkodási időt.
– Köszönöm – feleltem.
– Nem szerelemből teszem. Ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem az igazgatótanácsot, szükség van hírverésre, s aztán mozgósíthatóvá tegyem a Céh pénzeszközeit, megterveztessem a promótálást. Ha nem a te arcoddal, akkor máséval. De én a te arcoddal szeretném. Tudod, az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok.
*
A különféle rendezvények számomra nem szórakozást, hanem munkát jelentenek, de Julianne-nel ebben is szerencsém van. A nagyon kevés kivételtől eltekintve a magatartása visszafogott, mértéktartóan iszik, beszél és nevel, egyszóval tud viselkedni. Ez a gazdagok hegyoldalán lakóknál ritka tulajdonság.
Volt egy munkaadóm, akinek még a béremet is visszautaltam, mert nem akartam, hogy úgy érezze, az adósa vagyok. Ez a korábbi munkaadóm egy jótékonysági úgy itta a whiskyt, akár a vizet, holott tudta jól, hogy nem bírja az italt. Persze ezt a többi meghívott is tudta, és alig várták, mikor tör ki a botrány. A gazdagok hegyoldalán élők közt farkastörvények uralkodnak: aki vét az etikett ellen, azt kiközösítik. A kiközösítésnek nem csupán az erkölcsi, az anyagi vonzatai is jelentősek. Attól függően, miből él, nem kap megrendeléseket, nem veszik a termékeit, vagyis lelkiismeret-furdalás nélkül tönkreteszik.
Az alaptermészetem inkább szótlan, mint beszédes, ám mind a szolgáltatói, mind az üzletkötői munkám megkívánja tőlem a kommunikációt. Azon a bizonyos jótékonysági rendezvényen minden kommunikációs képességemet bevetve próbáltam megértetni Katie-tel, hogy ne igyon többet. Ő is tudta, és én is tudtam, amit mindenki más is: még egy korty whisky, és kikezd a nős férfiakkal – ha iszik, csakis a nős férfiak érdeklik –, aztán ledobja magáról a ruháit, és azt kiabálja:
– Megkaphattok!
Ez akár komikus is lehetne, csakhogy Katie gyönyörű nő. A meztelen teste megőrjíti a férfiakat, ebből következően a feleségeiket is.
Akkor este már megitta azt a kortyot, a blúzát ledobta, és azon igyekezett, hogy a szoknyájától is megszabaduljon. Lépnem kellett.
Levetettem a zakómat, és ráterítettem a vállára.
– Menjünk haza – mondtam, és a kezemet végigfutattam a csapzott haján. Aztán átkaroltam, és elindultam vele a kijárat felé.
Amint félbeszakadt a vetkőzőszáma, már senki sem törődött vele. Azt sem kérdezték, miért megy el ilyen korán, meg sem várva a házigazda köszönőbeszédét, holott nem volt titok, hogy Katie mélyen a zsebébe nyúlva adakozott.
Katie autójával voltunk. Felnyitottam a tetejét, és amint elindultunk, a szél pillanatok alatt megszárította a haját.
– Bunkók – mondta dühösen.
Nem feleltem. Ránéztem a gyönyörű arcára, és megsajnáltam.
Kíváncsian nézett vissza rám. Láttam a szemén, hogy már teljesen józan.
– Nem bánom, hogy így alakult, tetszik a viselkedésed. Szeretem, ha egy kapcsolatban a férfi a domináns.
Erre sem feleltem.
– Hallod, Jude? Arról beszélek, hogy beléd estem.
Lefékeztem az autót, leereszkedtem vele az úttestre, aztán a járdaszegély mellé kormányoztam, és megálltam.
– Szolgáltató vagyok. Az a tisztem, hogy a kísérőd legyek. Ha kell, a sofőröd, ha kell, a szeretőd, ha az kell, akkor a barátod vagy a védelmeződ. Te a munkaadóm vagy. Bért fizetsz a szolgálataimért. Te is hallod, amit én mondok, Katie?
– Hallom hát. Minden egyes szó itt dübörög a fülemben… Fura fickó vagy te, Jude. Becsületes. Holott a szerelmes nőkből nagyobb hasznot húzhatnál, mint amit elképzelni bírsz.
– Mégsem hallod, amit mondok, Katie. Én nem akarok hasznot húzni senkiből. Én a béremet akarom. Azt a bért, amiért megdolgozom.
– Jól van. Megértettem. Vigyél haza, kérlek.
Az éjszaka hátralevő részét végigszeretkeztük, reggel pedig felmondott nekem. Ő volt az egyetlen munkaadóm a hét év során, akinek nem én mondtam fel.
Nem kedveltem Katie-t, ám volt benne kurázsi, az tény.
– Én nő vagyok, Jude – mondta akkor reggel, amikor felmondott –, egy asszony. Nem egy tárgy, hallod, Jude? Nem egy kibaszott munkaeszköz.
*
Hatra mentem Julianne-ért, hogy elvigyem a kiállítása megnyitójára. Julianne kivételes nő és nagyon tehetséges.
Néhány éve még új művészeti ágnak számított, mára az egyik legdivatosabb műfajjá vált a képkeretezés. A kép maga legtöbbször jelentéktelen volt, az igazi értéket a keret jelentette. A formája változatos, a színek kavalkádját hordozó, vagy épp szürke és színtelen.
Julianne intarziás kereteket készít, és ami az ő keze alól kerül ki, az mind gyönyörű. Tényleg kivételes nő.
Újabban az a heppem, hogy osztályozom a tudattal rendelkezőket: kivételesek vagy nem azok. Persze tudom, hogy ez a két kategória kevés, sőt az is megeshet, hogy akik e két kategória határmezsgyéjén mozognak, azokat rossz helyre sorolom be. Ám mivel különösebb tétje nincs a dolognak, talán bocsánatos bűn a tévedésem.
Julianne egyszer azt kérte tőlem, meséljem el egy napomat. Részletesen, onnan, hogy reggel felkelek.
– Az üzletkötői vagy a szolgáltatói napomra vagy kíváncsi?
– Miért, a kettő nem ugyanaz? – kérdezett vissza Julianne. – Hiszen mindkettő te vagy, így mindkettő a te napod.
Most egyáltalán nem találtam különlegesnek őt. Sőt! Arra gondoltam, ilyet csakis egy nő mondhat. És ez azért szörnyű, mert nem állítottam fel olyan megkülönböztető kategóriákat, hogy nők és férfiak…
Egyáltalán nem lenne szabad kategóriákat felállítanom. A tanodában azt tanultuk, egyetlen kategória létezik, a tudattal rendelkezők kategóriája.
A nagyapám idejében a férfiakat és a nőket közös néven embereknek hívták. És az ember lenézett mindent, ami nem ember volt. Ember mivoltára hivatkozva szaporodott el ő maga, és ember mivoltára hivatkozva irtotta ki a Földbolygó élővilágának tetemes részét. Majd amikor az ember már a saját létét veszélyeztette, jöttek a főnik, és megpróbálták a lehetetlent: visszafordítani a visszafordíthatatlant.
Az első főniket Zöldeknek hívták.
Az óceánok legnagyszerűbb állatait, a kék bálnákat már nem tudták megmenteni a kihalástól. A többi bálnafajt igen. A szibériai tigrisek menthetetlenek voltak. Ám a kisebb testű rokonaiknak mind az öt alfaja, még a dél-kínai tigris is él és szaporodik. A keleti gorillák fajából a hegyi gorillák kipusztultak. Viszont a másik alfajuk, a keleti síkvidéki gorillák velünk vannak.
Nincs olyan földrész, óceán vagy sziget, amelynek ne kellene siratnia néhány pompás állatfaját… Ám az, amelyiket sikerült megmenteni, a szigorú törvényeknek és az újfajta hozzáállásnak köszönhetően ma már nem áll a kihalás szélén.
Az első főnik vésették törvénybe, hogy el kell törölni az ember nevet. Nem érdemli meg ember névvel illetni önmagát, hiszen embertelen.
A lény, akit addig embernek hívtak, nem emelheti feljebb magát más fajoknál, mert nélkülük életképtelen. Törvény mondja ki, hogy tudattal rendelkezőnek kell hívni mindent, ami tudattal rendelkezik. A baj csak az, hogy nincs törvénybe foglalva, melyek azok az állatfajok, amelyek tudattal rendelkeznek, így mindenki a saját ítéletére hivatkozva döntheti el, hogy mely állati lények rendelkeznek tudattal, és melyek nem.
Én magam sokat gondolkoztam ezen. Vegyük például a majmokat. Tény, hogy például a gorillákat meg lehet tanítani a siketek jelbeszédére. Az én értelmezésemben tehát a gorillák tudattal rendelkezők. Egy munkaadóm viszont úgy látta, mivel a gondolataink a tudatunk részei, ezért csak az ember lehet tudattal rendelkező, mert csak az ember tudja elmondani a gondolatait. De ha ezen elmélet szerint haladunk, akkor az, aki születésétől fogva siket, az nem rendelkezik tudattal? Aztán, ha a siketsége ellenére megtanul beszélni, onnantól tudattal rendelkező lesz? Vagy vegyük például a kutyát. Ugyan nem felel meg a volt munkaadóm tudattal rendelkezőkkel szemben támasztott elvárásainak, hiszen nem tud beszélni, viszont kétségtelen, hogy sok mindent megért, és sok mindenre megtanítható. Akkor most a kutya tudattal rendelkező vagy sem?
Julianne-nel ezekről a dolgokról is lehet beszélgetni. Ő azt állítja, hogy a főnik nem az állatok kizsákmányolása miatt vették el az embertől az ember nevet. Szerinte a névváltozás azért történt, mert amikor az első műbolygót kihelyezték, nem akarták megsérteni a kirekesztéssel a Földbolygón kívüli értelmes lényeket. Attól féltek, a földönkívüliek bosszút állnak, és megkeserítik akár a fölbohák, akár a hobbohák életét.
Nem tudom, igaza van-e Julianne-nek. Az tény, hogy a tudattal rendelkező elnevezés törvénybe iktatása a Hobbibolygó kihelyezésével egy időben történt. Apa szerint viszont a két dolog azért történt azonos időben, hogy az egyik elterelje a figyelmet a másikról. Csak éppen azt nem árulta el, hogy melyik ügyletet tartja a másik elfedőjének.
Amikor pontban hatkor beléptem a házába, Julianne elém futott, és hevesen szájon csókolt. Az izgalom és a várakozás gyönyörűvé tette.
Folytatás következik