Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 9.

Ákody Zsuzsa

Tizenhat év

I.

Jude

(folytatás)

9.

*

Eva tágas, egyszemélyes szobában lakott, amely sem berendezésében, sem színeiben nem hasonlított az általam ismert kórtermekhez. Nem mintha nagy tapasztalatom volna a kórházi szobák terén, Tobias mandulaműtétjét leszámítva nem volt szükség rá, hogy megismerkedjem velük.    

Az ágyon látszott, hogy a kényelmet és az egészséges alvást egyaránt biztosítja. A takarók és a párnák huzatának zöld-fehér csíkozása elegáns, a szoba akár egy hangulatos nappali, fotellal, számítástechnikai sarokkal, néhány cserepes virággal. A fürdőszoba ajtaja csukva volt, ám bizonyára az is tiszta és takaros.

Eva a fotelban ült, tudta, hogy jövök, a nővér felszólt neki a videotelefonon. Pólót és kényelmes nadrágot viselt, nem pizsamát, a bőre halovány volt és áttetsző. Attól féltem, ha megérintem a testét, eltörik.

– Helló, Eva – köszöntem.

Ő nem köszönt, csupán intett azzal a fura, kicsit suta kézmozdulattal, amitől összeszorult a gyomrom. Emlékeztem, hogy egyszer a Boldogságbolygón ugyanezzel a mozdulattal búcsúzott tőlem. Haboztam, megpusziljam-e. Nem volt szokás nálunk az efféle érzelemnyilvánítás, csupán Tobias nyalt végig mindenkit. Lehet, hogy magammal kellett volna hoznom őt is? A lelki bajokkal küszködő Evának talán jót tett volna Tobias szókimondása.

A számítástechnikai kütyüket tároló állvány alól előhúztam a forgószéket, és leültem Evával szemben, tartva némi távolságot, nehogy úgy érezze, nem tartom tiszteletben az auráját.

– Tobias? – kérdezte Eva. Már bántam, hogy nem hoztam el.

– Üdvözöl – hazudtam. Aztán az jutott eszembe, ez az Igazságbolygó, és Eva a testvérem, ezért helyesbítettem. – Nem tudja, hogy itt vagyok.

Eva elmosolyodott, és ettől már nem látszott oly törékenynek az arca. Hallgatagon ültünk. Eva újra elmosolyodott, és azt mondta:

– Testvérek vagyunk, Jude, ám az egyetlen közös tulajdonságunk, hogy egyikünknek sem kenyere a beszéd. Pedig beszélnünk kell, az orvosom szerint a bajomra a beszéd a gyógyír. Poszttraumás stressz szindrómám van. Tudom, mi okozta. Erről majd később. Azért kértem, hogy látogass meg, mert amióta beteg vagyok, rögeszmésen foglalkoztat a gyerekkorom.

Csodálkoztam, miért velem akar beszélni a gyerekkoráról. Az első néhány évet kivéve, nem voltam részese.

– A Földbolygón töltött idő foglalkoztat – találta ki a gondolatomat. – Az a nyolc év. Az életem első nyolc éve. Apa szüleivel laktunk együtt, illetve csak a nagyapánkkal, mert a nagyanyánk röviddel az én születésem után lelépett. Te tudod, mi lett vele?

Bután néztem rá.

– Sosem gondolkodtam rajta. Azon sem, hogy volt nagyanyánk.

– Pedig volt. Itt van a fényképe.

Régi, még fotópapírra nyomtatott fényképet húzott elő az íPadja alól. A merev tok ellenére a kép gyűrött volt, a színei megkoptak. Azért az látszott, hogy egy fiatal nőt ábrázol, határozott állút, komoly tekintetűt, csinosat. Kisbabát tartott a kezében, alig néhány hetes lehetett. A mozdulaton, ahogy fogta, látszott, hogy büszke a porontyra.

– Ez apa? – kérdeztem.

– Nem. Ez te vagy.

Ez szíven ütött. Ott a képen már huszonhat éve tart a kezében büszkén a nagyanyám. Fiatal, nincs rajta semmi nagymamás. Talán csak az unokája iránti rajongás. Nekem pedig egyetlen emlékképem sincs róla, nem tudom, él-e, hal-e, még a nevére sem emlékszem.

– Hogyan került hozzád ez a fénykép?

– Elloptam – felelte Eva szemrebbenés nélkül. Na, ja, ez itt az Igazságbolygó. Lopni lehet, hazudni nem. – A Boldogságbolygóra költözésünk előtti estén.

Egy ideig csendben voltunk, aztán Eva újabb kérdést tett fel a nagyanyánkról.

– Te tudod, miért ment el, Jude?

Megráztam a fejemet. Eva, Eva, gondoltam mérgelődve, ne kérdezz ostobaságokat. Honnan tudnám, miért ment el? A te születésedkor csak kétéves voltam!

– Sokat veszekedtek nagyapával?

– Honnan tudnám? – ismételtem meg immár hangosan. – Kétéves voltam!

– Gondolkozz. Hátha említett valamit nagyapa. Úgy jártál a nyomában, mint egy pulikutya.

Meglepetten kaptam fel a fejem. Eva nem kedvelte nagyapát?

– Én veled szerettem volna játszani, de te nem értél rá soha. Folyton nagyapa körül ugráltál.

– Ezt hogy érted?

– Hol ide küldött, hol oda, ezt hozd, azt vidd, mindig kitalált valamit.

– Te ezt rosszul láttad – próbáltam megmagyarázni, mennyire nincs úgy, ahogy gondolja. – Nagyapa kedves volt. Jóságos.

– Nagyapa egy kényúr volt – felelte Eva. Aztán hozzátette. – Ne haragudj. Én másképp láttam őt, mint te. Engem nem szeretett.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Sosem néztem más szemével az öreget, és sosem figyeltem a családunk többi tagjával való kapcsolatára. Most visszagondolva úgy látom, nemigen volt velük kapcsolata. Nem jutott rájuk ideje. Vagy kint volt a hegyen, vagy velem volt, de többnyire velem volt kinn a hegyen.

Nagyanyáról sosem mesélt nekem, arról sem, milyen volt a kettejük viszonya. Valószínűleg nem túl jó, ha nagyanya elment.

Hirtelen eszembe jutott valami. Néhány éve, egy vasárnap délután éktelen kiabálás hallatszott a szomszédunkból. Nem ez volt az első eset, Joe bácsi és Emma néni gyakran veszekedtek. Gőzöm sincs, miért és min, mert egyébként mindketten kedvesek voltak, segítőkészek.

– A nagyszüleink soha nem veszekedtek – mondtam Evának arra gondolva, hogy a nagyanyánk nem perpatvarok miatt ment el.

– Az imént még azt mondtad, hogy semmit sem tudsz erről – jegyezte meg Eva. Biztosan azt hitte, azért gondolom így, mert nem akarok sarat dobni nagyapa emlékére.

‒ Az imént bevillant, hogy mekkora vircsaftot szoktak csapni a szomszédban Joe bácsi és Emma néni. Minden áthallatszott, elég kellemetlen volt. Egy ilyen alkalommal azt mondta apa: „Folyton veszekszenek, mégis együtt vannak már harminc éve. Nagyanyád sosem veszekedett nagyapáddal, mégsem maradt vele. Ahogyan anyád sem velem.” Akkor sem tudtam, és most sem tudom, úgy értette-e, hogy anya nem veszekedett vele, vagy úgy, hogy nem maradt vele.

– No, csak – mondta Eva –, egyre érdekesebb. A családunkban a nők látszólag indok nélkül hagyták el a férjüket. Azt ugye tudod, hogy nincs ilyen? Ok nélkül ritkán cselekszünk, többek között ezért vagyunk tudattal rendelkezők. Gondoltál már rá, hogy megkeresd a nagyanyánkat?

Egy kicsit sok volt nekem Eva. Én nem szoktam gondolkodni a miérteken, a kérdések megzavarják a nyugalmamat. A nyugalom biztonságot ad, és a biztonság fontos. Azért vagyok jó üzletkötő, mert az ügyfelek látják rajtam, milyen sokra tartom a biztonságot; ez által hiteles vagyok, és megveszik tőlem, amit ajánlok.

Azért jöttem el Evához, mert beszélni akart velem. Arról fogalmam sem volt, hogy a gyerekkorunk lesz terítéken! Állítólag minden lelki baj a gyerekkorban gyökerezik. Én mégsem hiszem, hogy azért van most poszttraumás valamicsodája Evának, mert a nagyanyánk lelépett, amikor ő megszületett.

– Nem gondoltam rá, hogy megkeressem – feleltem.

Eva mosolygott, kicsit elnézően, ahogyan azok az anyák szoktak a parkban, akiknek a gyereke elvette a másik gyerek játékát, és kicsit bosszúsan, ugyanúgy, mint amikor ugyanezeknek az anyáknak a gyerekeitől más gyerekek veszik el a játékukat.

Mintha hirtelen felcserélődtek volna a szerepek. Eva lett a látogató, és én a poszttraumás stressz szindrómával küszködő beteg. Ő kérdezett, és én válaszoltam.

– Gyakran gondolok arra, hogy megkeresem – mondta a húgom –, de tudom, hogy sosem fogom megtenni. Túl nagy a tét. Mert mi van, ha kiderül, hogy nem miattam ment el? Hogy még annyi szerepet sem játszottam az életében, hogy miattam menjen el.

Eva nyakatekert logikájából arra következtettem, hogy valami tényleg nincsen rendben vele. A következő kérdése megerősített ebben.

– Eszedbe jutott már, Jude, hogy te meg én azért vagyunk ilyenek, mert csonka családban nőttünk fel?

Először nem is értettem, mit mond, aztán rájöttem, hiszen beszédes kifejezést használt. Hogy hol tanulta? Gőzöm sincs. A tanodában nem, az biztos. Ott csak pozitív dolgokról tanultunk, negatívokról nem.

Nagyapa bal mutatóujjának hiányzott az utolsó perce, egy fűrészgép nyisszantotta le még gyerekkorában. Csináltathatott volna toldást, hiszen teljes karokat, lábakat pótoltak tökéletesen, nagyon fejlett volt az orvostudomány. Ám hallani sem akart róla, nyakas ember volt. Az egyik őszön, amikor hirtelen fordult hidegre az idő, azt mondogatta:

– Meglásd, hó lesz. Ez a csonka ujjam jobban tudja, mint a főnik műholdjai. 

Arra már nem emlékszem, végül esett-e hó, csak arra, hogy ezt a fura jelzőt nagyapától hallottam először.

– Fura szavakat használsz – mondtam Evának.

– A világ a fura – felelte Eva. – Annyi a csonka család, hogy nem rájuk, hanem az együtt maradókra kell új szavakat kitalálni. Te hogyan viselted, amikor a mehetnékjét a Földbolygó megmentésére fogva, anya lelépett? Gondoltál arra, Jude, hogy te meg én ezért lettünk szeretethiányosok?

– Úgy látom, Eva, a kérdéseiddel saját magadat zaklatod fel. Ez nem segíti elő a gyógyulásodat. Holnap folytatjuk.   

Folytatás következik