Tobias az egykerekűjével száguldozott a parkban. Az jutott eszembe, olyan, mint én voltam annak idején, holott Tobias nem volt kövér, és az egykerekűhöz is nagyobb ügyesség kellett, mint annak idején nekem a biciklihez.
Tizennyolc éves voltam, szinte még gyerek, mégis öregnek éreztem magamat, rettentő vénnek. Még nem tudtam, hogy másnap cirkusz tör ki anyánál Angelina miatt, így nem ez okozta a vénség érzetemet.
Megkértem anyát, hogy Tobias az otthoni pólójában jöhessen ki a parkba, de anya leintett.
– Itt nem ez a szokás.
Lehúzta Tobiasról a zöld pólót, és babakéket húzott rá.
Így persze nehezebb volt a dolgom, Tobias elvegyült a sok kék-rózsaszín kölyök között. Az egyik rózsaszín padon ücsörögve próbáltam szemmel tartani, amikor megláttam Anát. Nem a szemem, az agyam látta meg. Onnan tudtam, hogy ő az, hogy a pulzusom az égbe szaladt, a gyomrom összeszűkült.
Ana huszonnégy éves volt, én tizennyolc. Éppoly különösnek találtam az arcát, mint első alkalommal. Nem éreztem, hogy fújna a szél, a lófarokba kötött hosszú, fekete haja mégis táncot járt. Égőpiros ruhája virított a sok kék-rózsaszín járókelő között.
Két férfival volt, egyre közelebb értek hozzám. Átfutott rajtam, hogy egyikük talán a férje, és ettől megrémültem. Nem lehet férjnél, nyugtattam magamat. Kizárt, hogy házas legyen.
– Hé, Ana – mondta az egyik kísérője –, az a feltűnő férfi ott a padon téged bámul, majd kiesik a szeme.
Ana rám nézett, egyenesen a szemembe. Éreztem, hogy megismert, tudja, hogy látott már, és azt is, hogy hol.
– Az nem férfi, hanem egy kölyök – mondta csúfondárosan, és biztos voltam abban, azt is tudja, hogy hallom, hiába voltak még messze tőlem.
Tobias nem bírt magával. Fiatalabbnak nézik a koránál, és ezt ő ki is használja. Az egykerekűjével nekiütközött a vitorlásról ismert férfinak, aki barackot nyomott a fejére, és megkérdezte tőle.
– Jól vagy, te kis csirkefogó?
Ekkorra már én is odaértem. Meggyőződtem róla, hogy az öcsém sértetlen, és elnézést kértem a férfitól.
– A fia? – kérdezte a férfi.
Ana felnevetett.
– Hogy lehetne a fia, Pete, mikor még ő maga is gyerek? Az öcséd, ugye? – fordult felém.
Elég idióta benyomást kelthettem, ahogy ott álltam a százkilencven centimmel, és egyetlen hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam, mint a halak a Balatonban. Tobias aggódva fogta meg a kezemet.
– Jól vagy?
– Persze – gyűjtöttem végre annyi levegőt a tüdőmbe, hogy meg tudjak szólalni.
Ana csúfondárosan, a Pete nevű férfi gúnyosan nevetett, aztán továbbmentek.
Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Bravó. Mindent elkövettem, hogy Ana rám se nézzen többet.
Tobias türelmetlenül rángatta a kezemet.
– Miért hagytad, hogy kinevessenek, Jude?
– Mert úgy tartotta kedvem – feleltem.
Mégiscsak Lanának van igaza. Tobias nagyon idegesítő.
*
– Halló, Lana, mi újság?
– Anya mondta, hogy hívjalak fel. Eva akar beszélni veled.
– Akkor add őt.
– Eva beteg, kórházban van. Anya szerint ide kellene jönnöd.
– Mióta van a Boldogságbolygón kórház?
‒ Már hogyan lenne? – képedt el Lana. Sosem értette az iróniát. – Eva az Igazságbolygón van. Ezért kéri anya, hogy ide gyere.
– Előbb Evához megyek. Jössz?
– Tudod, hogy nem mehetek. Bolboha vagyok! Hamarosan megkapom a Hűségért oklevelet.
– Drukkolok neked, Lana.
*
Az Angelina-ügy kirobbanása óta eltelt nyolc évben ritkán találkoztam Evával. Amikor csak tehette, jótékonysági túrán vett részt a Boldogságbolygón.
Nem tudom pontosan, miből állt a túra jótékonykodása, én mindenfajta jótékonykodást elutasítanék. Nem tudom, mi értelme van kihúzni valakit a ramatyból egy röpke időre, aztán hagyni, hogy visszazuhanjon ugyanoda. Ráadásul sem szegények, sem betegek nem laktak a Boldogságbolygón.
Nincstelenek eleve nem kerülhettek a Boldogságbolygóra. Az első lakók akár a síkvidéken élők közül is tudtak venni ott házat, mint például anyáék. Ma már a jómódúak domboldalán élőknek is túlságosan drága. Többnyire csak a gazdagok hegyoldalán élők tehetik meg, hogy átköltözzenek. A létfenntartás viszont ugyanannyiba kerül, mint más bolygókon, így lecsúszók nincsenek. Aki mégis elköltözik onnan, az általában nem anyagi megfontolásból teszi.
Ellentétben a szegénységgel, a betegség viszont létező probléma a Boldogságbolygón. Illetve csak volt. Ám tény, hogy sokat vakargatták a fejüket a főnik, míg ez a probléma megoldódott.
Hogy kórház épüljön a Boldogságbolygón, azt eleve kizárták mind a főnik, mind a bolbohák. Nagy egyetértésben szögezték le, hogy a boldogság és a betegség egymást kizáró fogalmak. A vita csupán arról folyt, hogy a Boldogságbolygón megbetegedők hol kapjanak kórházi ellátást. Eleinte a dolognak nem volt jelentősége, a párbeszéd inkább csak elméleti síkon zajlott, hiszen a Boldogságbolygó kihelyezésekor az odaköltözés feltételei között szerepelt a be nem töltött negyvenedik életév és orvosok által igazolt egészség. Ebből következően a többség évekig nem szorult kórházi ápolásra, aki pedig mégis, azt a Földbolygó kórházai minden további nélkül befogadták. Az első néhány évben csak enyhébb betegségek jelentettek gondot, mint nátha, gyomorrontás, hasmenés. A bolbohák egy része orvosi rendelőket szeretett volna. A többség és a főnik ellenezték.
A járóbeteg-ellátás végül mindenki megelégedésére oldódott meg. Mobilizált háziorvosi szolgálat alakult a Földbolygón, ami azt jelentette, hogy nem a beteg ment az orvoshoz, hanem az orvos a beteghez.
Először az volt a rend, hogy iPhone-on jelentkeztek be a betegek. Rengeteg volt a vaklárma, az indokolatlan segítségkérés. Az erre szakosodott orvosok és ápolók nem győzték fogadni a hívásokat a Földbolygón. Aztán volt még néhány sikertelen próbálkozás a járóbeteg-ellátás megoldására, aztán a főnik megtalálták a megoldást.
Térfigyelő kamerákat helyeztek el az utcák fölé, és egy irodaházból huszonnégy órás hangkép-megfigyelést tartottak a kamerák által pásztázott területeken. Azoknál a házaknál, ahol megbetegedett valaki, zászlót tűztek az ajtóra, kerítésre vagy az épület homlokzatára, és amint zászlót jelzett a kamera, az irodaházból már riasztották is a Földbolygó mobilorvosait. A betegségek tüneteit különféle színekkel jelezték. A kék és a rózsaszín természetesen szóba sem jöhetett, hiszen a térfigyelő kamerák elsiklottak volna felettük.
A piros a fájdalom színe volt. A fogfájásé piros-vörös csíkos. A sárga a gyomorbántalmak színe, beleértve a bélrendszeri panaszokat és a székelési problémákat. A zöld a nátha és mindenféle akut panasz színe, a súlyos betegségeké a sötétlila. Amikor én először léptem a Boldogságbolygóra, a zászlórendszer már működött, és anya mesélte, hogy azóta milyen fejlett a bolbohák egészségmegőrző tudata.
Minthogy a zászlókat a szomszédok is láthatták, megszűntek a vakriasztások: a bolbohák egyike sem akart beteges hírébe kerülni. Csak akkor tűzték ki a zászlót, ha annak oka volt.
Épphogy megoldódott az enyhébb betegségek ügye, amikor előtérbe került és egyre sürgetőbbé vált a kórházi ápolásra szorulóké. Az történt ugyanis, hogy a bolygó kihelyezésekor a még csupán negyvenéves bolbohák idővel ötvenévesek lettek és reumások. Az egykori harmincasok negyvenesekként magas vérnyomással küszködtek, a jelenlegi harmincasok túlsúllyal, a huszonévesek karriergondokkal, a tizenévesek pedig önértékelési zavarokkal.
A Földbolygó pedig, amely oly sok éven át látta el kórházaiban az elenyésző számú bolbohát, a beteg bolbohák tömegével nem tudott mit kezdeni. Ráadásul abban az évben, amikor a bolbohák elárasztották a Földbolygó kórházait, a Földbolygón influenzajárvány tört ki, amely súlyos szövődményekkel járt. A radikálisabb fölbohák már azt rebesgették, hogy azért nincs számukra hely a kórházakban, mert a bolbohák elveszik előlük…
A főnik persze nem hagyhatták, hogy a Földbolygó és az egyik műbolygó hazafiai között ellenségeskedés legyen. Felvetették tehát egy Betegbolygó legyártásának és kihelyezésének lehetőségét, ami aztán hihetetlen mennyiségű indulatot szabadított fel.
Érdekes, hogy a legvisszafogottabban az érdekeltek, vagyis a beteg bolbohák reagáltak. Nekik akkor már mindegy volt a hol, nekik kórházak kellettek, mégpedig hamar. A beteg bolbohák hozzátartozói is hallgattak, még nem döntötték el, hogy számukra jó vagy rossz hír-e a Betegbolygó ötlete.
A többi bolygó hazafiai viszont vonyítottak, akár a koncon marakodó kutyák.
A fölbohák teljes mellszélességgel támogatták a Betegbolygó ötletét. A főnik megnyugodva neki is láttak a legyártatásának. És ekkor egy magát megnevezni nem kívánó főni kiszivárogtatott egy vékonyka hírt, amely aztán nagyobbat robbant, mint addig bármi.
A nyúlfarknyi hír az volt, hogy a főniknek nem éri meg csupán a beteg bolbohák számára legyártatni egy műbolygót. A terveknek menet közben úgy kell majd módosulniuk, hogy a beteg fölbohák is a Betegbolygóra kerüljenek.
Az Élvbolygó és a Börtönbolygó hazafiai buzgón helyeseltek. Utálták a fölbohákat, hiszen mind az élvbohák, mind a börbohák egy része a fölbohák kirekesztő viselkedése, prűdsége, másságuk el nem fogadása miatt volt kénytelen elhagyni a Földbolygót. Persze az utálat kölcsönös volt. A kibicnek semmi sem drága alapon az Igazságbolygó és a Hobbibolygó hazafiai, valamint az Utasok hol a fölbohák mellett, hol ellenük szólaltak meg a vitában.
A hírre a fölbohák első reakciója a pánik volt. Az örök ügyeskedők nagy pénzekre tettek szert azáltal, hogy gyors menekülést szerveztek a különböző műbolygókra. Ám menekülni csak a gazdagok hegyoldalán, valamint a jómódúak és a tehetősek domboldalán élők voltak képesek. Csak ők tudták megfizetni a műbolygókon egyre inkább elszabaduló ingatlanárakat. Mikor ezt a lap- és a síkvidéken élők belátták, legyűrték a pánikot, és a tudattal rendelkező mivoltuk során először emelték magasba a fejüket, és – a főnik megrökönyödésére – összefogtak. „Nem adjuk a betegeinket!” feliratú transzparensekkel, jelszavakat skandálva a főni centrumokhoz vonultak.
Az első ijedelem elmúltával a gazdagok hegyoldalán élő, valamint a tehetősek és a jómódúak domboldalán élő fölbohák rájöttek, hogy az igbohák és a hobbohák könnyen beszélnek, mivel vannak saját kórházaik, és senki sem akarja a betegeiket a Betegbolygóra költöztetni, vagyis az ügyben egyáltalán nem érdekeltek. Az Utasok pedig a markukba röhögnek, mert nincsenek olyan sokan, hogy a betegeik ellátása problémát jelentene akár a Földbolygó, akár bármelyik műbolygó kórházainak. A gazdagok hegyoldalán, illetve a jómódúak és tehetősek domboldalán élők arra is rájöttek, ha nem rabjai semmilyen élvezetnek, vagy nem űznek megszállottan valamilyen hobbit, no meg az igazságérzetük sem túl fejlett, akkor semmi keresnivalójuk a műbolygókon. A Boldogságbolygó az egyetlen, ahol egyébként jól ellennének, ám az épp azzal a problémával küzd, ami elől ők a Földbolygóról menekülnének.
Lassanként belátták, ha meg akarják tartani az addigi életformájukat, csatlakozniuk kell a lap- és síkvidéken élők transzparensekkel tiltakozó tömegéhez.
Okosan csinálták. Igazi úri módon.
Egyelőre nem vonultak ki az utcákra, csak széltében-hosszában híresztelték, hogy rövidesen megteszik. A hírre a főnik berezeltek, és hatályon kívül helyezték a Betegbolygó legyártatására kiadott jogszabályt. A bolygókat lázban tartó ügy tehát megoldódott. A lap- és síkvidéken élő fölbohák eldobhatták transzparenseiket, minden elcsendesedett, a dolgok visszatértek szokásos medrükbe.
És ekkor kezdték el hallatni a hangjukat a bolbohák. Volt is rá okuk, hiszen az alapprobléma maradt: voltak betegeik, de nem voltak kórházaik. Odáig fajult a dolog, hogy a Boldogságbolygó létének szükségessége kérdőjeleződött meg, ugyanis néhány bolboha kijelentette, az lenne a megoldás, ha a bolbohák mindannyian visszaköltöznének a Földbolygóra.
Ebből aztán hatalmas káosz kerekedett. A börbohák kijelentették, hogy ők sem akarnak műbolygón élni, és hogy joguk van az anyaföldön tölteni le a börtönbüntetésüket.
A főnik fejvesztve kapkodtak. Felajánlották, hogy kórházakat építenek a bolboháknak a Földbolygón. Csakhogy ebbe a fölbohák nem mentek bele.
– Nincs helyünk – mondták. – Sem kórházakra, sem semmi másra. Azért kellettek a műbolygók, hogy itt a Földbolygón elviselhető legyen az élet.
Végül az Igazságbolygó hazafiai oldották meg a helyzetet. Felajánlották, hogy a kórházaik befogadják a bolboha betegeket.
– Legfeljebb egy kicsit szűkösen leszünk – mondták. – A pszichiátriai osztályaink nagy részét átalakíthatjuk belgyógyászattá, mert az igazmondásunknak köszönhetően alig vannak pszichiátriai betegeink.
Az igboháknak a bolboha betegeket befogadó kijelentése éppen egy éve és két napja történt. Onnan tudom ilyen biztosan, mert aznap volt a huszonötödik születésnapom.
A főnik öt műbolygót helyeztek ki. Ezek sorrendben a következők: Hobbibolygó, Élvbolygó, Boldogságbolygó, Börtönbolygó, Igazságbolygó. Az Utasok egyik bolygóhoz sem tartoznak, ők tetszésük szerint járnak-kelnek a mindenségben.
Nem tudom, hogy a Börtönbolygó milyen szabályok szerint működik, a börbohák nem nagyon érdekelnek. Persze a közönyöm valószínűleg csak addig tart, míg oda nem kerülök. Az Élvbolygó sem hoz lázba. Akik már jártak ott, állítják, hogy az élvbohák nem élnek erkölcsi fertőben. A szerencsejátékok, drogok, a szex vagy más gyönyört hajszolók másokra is veszélyes többsége nem az Élvbolygón hazafi, hanem a Börtönbolygón.
Az Igazságbolygó viszont érdekel. Már csak azért is, mert ez az egyetlen műbolygó, amelynek a legyártatását és kihelyezését nem föntről, hanem lentről kezdeményezték. A főnik nem is akarták, csak a nagy nyomás miatt nem térhettek ki előle.
Ha az volna a tanodai vizsgafeladatom, hogy magyarázzam el az Igazságbolygó működésének mibenlétét, megbuknék. Csupán annyit tudok róla: igazat kell mondani, és eszerint is kell élni. Az igazmondást nem durván kell megtenni, vannak árnyalatok, és egyébként sem ellenőrzi senki, hogy minden kimondott szó igaz-e. Egy vérbeli hazug is élhet igbohaként, egészen addig, míg ki nem derül róla. Akkor viszont vége. Többé nem teheti be a lábát a bolygóra. A házát és az ingóságait elárverezik, a befolyt pénzt az agyműködés kutatására fordítják. Ennek ellenére egyre több az igboha. Senki sem tudja, hogyan és miért. Ránézésre egyik igboha sem különleges, sem nem szebb, sem nem okosabb a többi bolygó hazafiainál. Egy volt ügyfelem, aki az Igazságbolygóra költözött, azt mondta:
− Azért költözöl oda, hogy olyan emberek között élj, akikben megbízhatsz, akik igazat mondanak neked. Aztán, ha már ott élsz, rájössz, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy te mondj igazat.
Még aznap látni akartam Evát, hogy Lana telefonált. Felhívtam az Igazságbolygó Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalát, és bemondtam Eva nevét, hazafiságát és születési számát.
A születési szám nem azonos a születési dátummal. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanazzal a névvel egyszerre több gyerek is születhet. A helyzet csak bonyolódott azóta, hogy nincsenek nemzetek, mert a nevek ilyen módon való megkülönböztető szerepe elveszett. Kizárólag a Földbolygón vannak szülőszobák, ahol minden újszülött kap egy számot, illetve számkombinációt. Amióta születési számok vannak, nem fordult elő, hogy két azonos nevű tudattal rendelkezőt összekevertek volna a kórházakban.
Az Egészségügyi Rendszerfenntartó tájékoztatott, hol találom Evát. Bedobáltam néhány pulóvert, alsógatyát és zoknit a táskámba, és indultam az űrállomásra.
Még nem jártam az Igazságbolygón. Tudtam, hogy sok mindenben különbözik a többi műbolygótól. Abban is, hogy nem a főnik elképzelését tükrözi, hanem a legyártatását kezdeményezőkét. Kíváncsi voltam, mennyiben lesz más, mint a többi műbolygó?
Amikor az űrállomáson kiszálltam a kompból, egy pillanatig azt hittem, valamit elszúrtam, és visszaérkeztem a Földbolygóra. Kicsit talán szebb, újabb, tisztább volt ez az állomás, de ugyanolyan természetes. Nem várt fogadószemélyzet, hogy megkérdezzék, honnan jöttem és mit akarok, mindenki úgy jött és ment, ahogyan a kedve tartotta. Még némi humort is megcsillantottak a tervezők azzal, hogy ‒ mint később megtudtam ‒ Dante sorait írták az űrállomás fogadócsarnokának bejárata fölé:
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Az utcán ugyanolyan egy- és kétszemélyes autók suhantak, mint a Földbolygón.
Más műbolygókon a vidéki életérzést utánzó családi házak épültek, itt összevissza építkeznek. Családi házak és sokemeletes lakóházak vegyesen, színek kavalkádja, az összhatás már-már kaotikus, mégis kellemes az utcakép.
Az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatal egy mentálhigiénés centrum címét adta meg Eva tartózkodási helyéül. Utánaolvastam, az Igazságbolygó mentálhigiénés központjaiban nem kezelnek súlyos betegeket. Céljuk a kedélybetegségek kialakulásának megakadályozása, az egészséges lelki élet kialakítása. Így már kevésbé aggódtam a húgomért.
Nagyapa szerint az egészséges lélekhez két dolog kell: kaja és önbecsülés. A kajával kapcsolatban igaza volt. Sráckoromban folyton ettem, és amikor mégsem, rosszkedvű voltam és ideges. Az önbecsülésről nem tudok nyilatkozni. Meglehet, azért nem, mert zavart a kövérségem. Esetlennek, ügyetlennek éreztem magamat, és emiatt persze esetlen és ügyetlen voltam. Csak akkor nem éreztem magamat lúzernek, amikor nagyapával voltam. Amikor elugrasztott valamiért, boldog voltam, mert a bringámon száguldozva fürgének és hasznosnak érezhettem magamat.
Evának kajája bőven van. És önbecsülése?
Az, hogy szerethető, okos és csinos, nem jelent semmit. Ha ő nem így érzi, nincs önbecsülése. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, mit gondol, mit érez? Nem. Egyáltalán nem.
Az Igazságbolygón a járókelők is tetszettek, ugyanazért, amiért a házak: nem volt rajtuk semmi különleges. Láttam a járókelők között jóképű fiatalokat és kevésbé szépeket, láttam középkorúakat, időseket, nőket és férfiakat.
Gyereket viszont keveset láttam, bizonyára a tanodákban voltak, a kisebbek meg a tanodai előkészítőkben. Ez utóbbi új intézmény, az én gyerekkoromban még nem létezett, és nem is bánom; így minden időmet a nagyapámmal tölthettem. Aztán az is lehet, azért látni az utcákon kevés gyereket, mert a kisgyerekes szülőknek fontosabb dolguk van az igazság hajszolásánál, ezért egyelőre elkerülik az Igazságbolygót.
Mi tagadás, tetszik nekem itt. Még úgy is, hogy nem értem, az igbohák miért hagyták el az otthonukat, gyakran a családjukat is, csak azért, hogy olyan tudattal rendelkezők között élhessenek, amilyenek ők maguk.
A mentálhigiénés központ kívülről ugyanúgy nézett ki, mint az itteni épületek többsége. Ám amikor beléptem az előcsarnokba, rossz érzés fogott el. Azt hiszem, az volt a baj, hogy túl steril volt minden; túlságosan nagy a rend, a tisztaság, túl halvány a zöldre festett fal, túl nagy a csend, olyan vattaszerű, és túl ovális az információs pult. Túlságosan ránctalanra vasalt a nővér egyenruhája. Mindezek ellenére nem éreztem semmit mesterkéltnek, még a nővér kellemes hangját és kedves mosolyát sem.
Amikor beléptem, tetőtől talpig végigmért. Ismertem ezt a különös pillantását a nőknek, és egy egészen kicsit megijedtem. Ám amikor a nővér útbaigazított, már nem a férfihoz, hanem a hozzátartozóhoz beszélt, és a Földbolygó agyonhajszolt ápolónőivel ellentétben az ő hangja nem volt személytelen, sem unott, sem leereszkedően kedves. Csupán egy barátságos, a kérdésre, hogy hol találom Evát, pontos választ adó hang volt.
– B szárny, 12-es szoba.
– Ez nem lesz jó – feleltem, és közben elnézően mosolyogtam, nehogy azt higgye, haragszom, amiért téves útbaigazítást adott. – A táblán az áll, hogy a B szárny a pszichiátria.
Láttam, nem érti, mi ezzel a gondom.
– Ez nem egy mentálhigiénés központ? – kérdeztem.
– De, az – felelte.
Mögöttem már többen is várakoztak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy információt kérjenek tőle. Ám a nővér nem pillantgatott mögém, nem próbált siettetni vagy eltéríteni attól, hogy a problémám végére járjak. Nyugodtan állt, várakozón, nyílt, értelmes tekintettel.
– Nekem azt mondták az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalban, hogy Eva egy mentálhigiénés intézményben van, nem azt, hogy a pszichiátrián.
A pszichiátria számomra ijesztő szó. A hallatán zavart agyú, űzött tekintetű, magukat tengeri halnak, esetleg űrkompnak képzelő elmebetegek képe jelenik meg előttem.
A nővér értette, mi a problémám.
– Nincs annyi betegünk, hogy külön központot tartsunk fenn a mentálhigiénés panaszok kezelésére, és külön központot a pszichiátriai betegek gondozására. Ezért döntött úgy a Rendszerfenntartó, hogy a mentálhigiénés központon belül nyissunk egy pszichiátriai osztályt.
Rövid ideig habozott, aztán hozzátette.
– Nem kell aggódnia Eváért. Sem a mi intézményünkben, sem az egész bolygónkon nincs olyan egység, amelyet a Földbolygón zárt osztálynak neveznek.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 8.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
(folytatás)
8.
*
Tobias az egykerekűjével száguldozott a parkban. Az jutott eszembe, olyan, mint én voltam annak idején, holott Tobias nem volt kövér, és az egykerekűhöz is nagyobb ügyesség kellett, mint annak idején nekem a biciklihez.
Tizennyolc éves voltam, szinte még gyerek, mégis öregnek éreztem magamat, rettentő vénnek. Még nem tudtam, hogy másnap cirkusz tör ki anyánál Angelina miatt, így nem ez okozta a vénség érzetemet.
Megkértem anyát, hogy Tobias az otthoni pólójában jöhessen ki a parkba, de anya leintett.
– Itt nem ez a szokás.
Lehúzta Tobiasról a zöld pólót, és babakéket húzott rá.
Így persze nehezebb volt a dolgom, Tobias elvegyült a sok kék-rózsaszín kölyök között. Az egyik rózsaszín padon ücsörögve próbáltam szemmel tartani, amikor megláttam Anát. Nem a szemem, az agyam látta meg. Onnan tudtam, hogy ő az, hogy a pulzusom az égbe szaladt, a gyomrom összeszűkült.
Ana huszonnégy éves volt, én tizennyolc. Éppoly különösnek találtam az arcát, mint első alkalommal. Nem éreztem, hogy fújna a szél, a lófarokba kötött hosszú, fekete haja mégis táncot járt. Égőpiros ruhája virított a sok kék-rózsaszín járókelő között.
Két férfival volt, egyre közelebb értek hozzám. Átfutott rajtam, hogy egyikük talán a férje, és ettől megrémültem. Nem lehet férjnél, nyugtattam magamat. Kizárt, hogy házas legyen.
– Hé, Ana – mondta az egyik kísérője –, az a feltűnő férfi ott a padon téged bámul, majd kiesik a szeme.
Ana rám nézett, egyenesen a szemembe. Éreztem, hogy megismert, tudja, hogy látott már, és azt is, hogy hol.
– Az nem férfi, hanem egy kölyök – mondta csúfondárosan, és biztos voltam abban, azt is tudja, hogy hallom, hiába voltak még messze tőlem.
Tobias nem bírt magával. Fiatalabbnak nézik a koránál, és ezt ő ki is használja. Az egykerekűjével nekiütközött a vitorlásról ismert férfinak, aki barackot nyomott a fejére, és megkérdezte tőle.
– Jól vagy, te kis csirkefogó?
Ekkorra már én is odaértem. Meggyőződtem róla, hogy az öcsém sértetlen, és elnézést kértem a férfitól.
– A fia? – kérdezte a férfi.
Ana felnevetett.
– Hogy lehetne a fia, Pete, mikor még ő maga is gyerek? Az öcséd, ugye? – fordult felém.
Elég idióta benyomást kelthettem, ahogy ott álltam a százkilencven centimmel, és egyetlen hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam, mint a halak a Balatonban. Tobias aggódva fogta meg a kezemet.
– Jól vagy?
– Persze – gyűjtöttem végre annyi levegőt a tüdőmbe, hogy meg tudjak szólalni.
Ana csúfondárosan, a Pete nevű férfi gúnyosan nevetett, aztán továbbmentek.
Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Bravó. Mindent elkövettem, hogy Ana rám se nézzen többet.
Tobias türelmetlenül rángatta a kezemet.
– Miért hagytad, hogy kinevessenek, Jude?
– Mert úgy tartotta kedvem – feleltem.
Mégiscsak Lanának van igaza. Tobias nagyon idegesítő.
*
– Halló, Lana, mi újság?
– Anya mondta, hogy hívjalak fel. Eva akar beszélni veled.
– Akkor add őt.
– Eva beteg, kórházban van. Anya szerint ide kellene jönnöd.
– Mióta van a Boldogságbolygón kórház?
‒ Már hogyan lenne? – képedt el Lana. Sosem értette az iróniát. – Eva az Igazságbolygón van. Ezért kéri anya, hogy ide gyere.
– Előbb Evához megyek. Jössz?
– Tudod, hogy nem mehetek. Bolboha vagyok! Hamarosan megkapom a Hűségért oklevelet.
– Drukkolok neked, Lana.
*
Az Angelina-ügy kirobbanása óta eltelt nyolc évben ritkán találkoztam Evával. Amikor csak tehette, jótékonysági túrán vett részt a Boldogságbolygón.
Nem tudom pontosan, miből állt a túra jótékonykodása, én mindenfajta jótékonykodást elutasítanék. Nem tudom, mi értelme van kihúzni valakit a ramatyból egy röpke időre, aztán hagyni, hogy visszazuhanjon ugyanoda. Ráadásul sem szegények, sem betegek nem laktak a Boldogságbolygón.
Nincstelenek eleve nem kerülhettek a Boldogságbolygóra. Az első lakók akár a síkvidéken élők közül is tudtak venni ott házat, mint például anyáék. Ma már a jómódúak domboldalán élőknek is túlságosan drága. Többnyire csak a gazdagok hegyoldalán élők tehetik meg, hogy átköltözzenek. A létfenntartás viszont ugyanannyiba kerül, mint más bolygókon, így lecsúszók nincsenek. Aki mégis elköltözik onnan, az általában nem anyagi megfontolásból teszi.
Ellentétben a szegénységgel, a betegség viszont létező probléma a Boldogságbolygón. Illetve csak volt. Ám tény, hogy sokat vakargatták a fejüket a főnik, míg ez a probléma megoldódott.
Hogy kórház épüljön a Boldogságbolygón, azt eleve kizárták mind a főnik, mind a bolbohák. Nagy egyetértésben szögezték le, hogy a boldogság és a betegség egymást kizáró fogalmak. A vita csupán arról folyt, hogy a Boldogságbolygón megbetegedők hol kapjanak kórházi ellátást. Eleinte a dolognak nem volt jelentősége, a párbeszéd inkább csak elméleti síkon zajlott, hiszen a Boldogságbolygó kihelyezésekor az odaköltözés feltételei között szerepelt a be nem töltött negyvenedik életév és orvosok által igazolt egészség. Ebből következően a többség évekig nem szorult kórházi ápolásra, aki pedig mégis, azt a Földbolygó kórházai minden további nélkül befogadták. Az első néhány évben csak enyhébb betegségek jelentettek gondot, mint nátha, gyomorrontás, hasmenés. A bolbohák egy része orvosi rendelőket szeretett volna. A többség és a főnik ellenezték.
A járóbeteg-ellátás végül mindenki megelégedésére oldódott meg. Mobilizált háziorvosi szolgálat alakult a Földbolygón, ami azt jelentette, hogy nem a beteg ment az orvoshoz, hanem az orvos a beteghez.
Először az volt a rend, hogy iPhone-on jelentkeztek be a betegek. Rengeteg volt a vaklárma, az indokolatlan segítségkérés. Az erre szakosodott orvosok és ápolók nem győzték fogadni a hívásokat a Földbolygón. Aztán volt még néhány sikertelen próbálkozás a járóbeteg-ellátás megoldására, aztán a főnik megtalálták a megoldást.
Térfigyelő kamerákat helyeztek el az utcák fölé, és egy irodaházból huszonnégy órás hangkép-megfigyelést tartottak a kamerák által pásztázott területeken. Azoknál a házaknál, ahol megbetegedett valaki, zászlót tűztek az ajtóra, kerítésre vagy az épület homlokzatára, és amint zászlót jelzett a kamera, az irodaházból már riasztották is a Földbolygó mobilorvosait. A betegségek tüneteit különféle színekkel jelezték. A kék és a rózsaszín természetesen szóba sem jöhetett, hiszen a térfigyelő kamerák elsiklottak volna felettük.
A piros a fájdalom színe volt. A fogfájásé piros-vörös csíkos. A sárga a gyomorbántalmak színe, beleértve a bélrendszeri panaszokat és a székelési problémákat. A zöld a nátha és mindenféle akut panasz színe, a súlyos betegségeké a sötétlila. Amikor én először léptem a Boldogságbolygóra, a zászlórendszer már működött, és anya mesélte, hogy azóta milyen fejlett a bolbohák egészségmegőrző tudata.
Minthogy a zászlókat a szomszédok is láthatták, megszűntek a vakriasztások: a bolbohák egyike sem akart beteges hírébe kerülni. Csak akkor tűzték ki a zászlót, ha annak oka volt.
Épphogy megoldódott az enyhébb betegségek ügye, amikor előtérbe került és egyre sürgetőbbé vált a kórházi ápolásra szorulóké. Az történt ugyanis, hogy a bolygó kihelyezésekor a még csupán negyvenéves bolbohák idővel ötvenévesek lettek és reumások. Az egykori harmincasok negyvenesekként magas vérnyomással küszködtek, a jelenlegi harmincasok túlsúllyal, a huszonévesek karriergondokkal, a tizenévesek pedig önértékelési zavarokkal.
A Földbolygó pedig, amely oly sok éven át látta el kórházaiban az elenyésző számú bolbohát, a beteg bolbohák tömegével nem tudott mit kezdeni. Ráadásul abban az évben, amikor a bolbohák elárasztották a Földbolygó kórházait, a Földbolygón influenzajárvány tört ki, amely súlyos szövődményekkel járt. A radikálisabb fölbohák már azt rebesgették, hogy azért nincs számukra hely a kórházakban, mert a bolbohák elveszik előlük…
A főnik persze nem hagyhatták, hogy a Földbolygó és az egyik műbolygó hazafiai között ellenségeskedés legyen. Felvetették tehát egy Betegbolygó legyártásának és kihelyezésének lehetőségét, ami aztán hihetetlen mennyiségű indulatot szabadított fel.
Érdekes, hogy a legvisszafogottabban az érdekeltek, vagyis a beteg bolbohák reagáltak. Nekik akkor már mindegy volt a hol, nekik kórházak kellettek, mégpedig hamar. A beteg bolbohák hozzátartozói is hallgattak, még nem döntötték el, hogy számukra jó vagy rossz hír-e a Betegbolygó ötlete.
A többi bolygó hazafiai viszont vonyítottak, akár a koncon marakodó kutyák.
A fölbohák teljes mellszélességgel támogatták a Betegbolygó ötletét. A főnik megnyugodva neki is láttak a legyártatásának. És ekkor egy magát megnevezni nem kívánó főni kiszivárogtatott egy vékonyka hírt, amely aztán nagyobbat robbant, mint addig bármi.
A nyúlfarknyi hír az volt, hogy a főniknek nem éri meg csupán a beteg bolbohák számára legyártatni egy műbolygót. A terveknek menet közben úgy kell majd módosulniuk, hogy a beteg fölbohák is a Betegbolygóra kerüljenek.
Az Élvbolygó és a Börtönbolygó hazafiai buzgón helyeseltek. Utálták a fölbohákat, hiszen mind az élvbohák, mind a börbohák egy része a fölbohák kirekesztő viselkedése, prűdsége, másságuk el nem fogadása miatt volt kénytelen elhagyni a Földbolygót. Persze az utálat kölcsönös volt. A kibicnek semmi sem drága alapon az Igazságbolygó és a Hobbibolygó hazafiai, valamint az Utasok hol a fölbohák mellett, hol ellenük szólaltak meg a vitában.
A hírre a fölbohák első reakciója a pánik volt. Az örök ügyeskedők nagy pénzekre tettek szert azáltal, hogy gyors menekülést szerveztek a különböző műbolygókra. Ám menekülni csak a gazdagok hegyoldalán, valamint a jómódúak és a tehetősek domboldalán élők voltak képesek. Csak ők tudták megfizetni a műbolygókon egyre inkább elszabaduló ingatlanárakat. Mikor ezt a lap- és a síkvidéken élők belátták, legyűrték a pánikot, és a tudattal rendelkező mivoltuk során először emelték magasba a fejüket, és – a főnik megrökönyödésére – összefogtak. „Nem adjuk a betegeinket!” feliratú transzparensekkel, jelszavakat skandálva a főni centrumokhoz vonultak.
Az első ijedelem elmúltával a gazdagok hegyoldalán élő, valamint a tehetősek és a jómódúak domboldalán élő fölbohák rájöttek, hogy az igbohák és a hobbohák könnyen beszélnek, mivel vannak saját kórházaik, és senki sem akarja a betegeiket a Betegbolygóra költöztetni, vagyis az ügyben egyáltalán nem érdekeltek. Az Utasok pedig a markukba röhögnek, mert nincsenek olyan sokan, hogy a betegeik ellátása problémát jelentene akár a Földbolygó, akár bármelyik műbolygó kórházainak. A gazdagok hegyoldalán, illetve a jómódúak és tehetősek domboldalán élők arra is rájöttek, ha nem rabjai semmilyen élvezetnek, vagy nem űznek megszállottan valamilyen hobbit, no meg az igazságérzetük sem túl fejlett, akkor semmi keresnivalójuk a műbolygókon. A Boldogságbolygó az egyetlen, ahol egyébként jól ellennének, ám az épp azzal a problémával küzd, ami elől ők a Földbolygóról menekülnének.
Lassanként belátták, ha meg akarják tartani az addigi életformájukat, csatlakozniuk kell a lap- és síkvidéken élők transzparensekkel tiltakozó tömegéhez.
Okosan csinálták. Igazi úri módon.
Egyelőre nem vonultak ki az utcákra, csak széltében-hosszában híresztelték, hogy rövidesen megteszik. A hírre a főnik berezeltek, és hatályon kívül helyezték a Betegbolygó legyártatására kiadott jogszabályt. A bolygókat lázban tartó ügy tehát megoldódott. A lap- és síkvidéken élő fölbohák eldobhatták transzparenseiket, minden elcsendesedett, a dolgok visszatértek szokásos medrükbe.
És ekkor kezdték el hallatni a hangjukat a bolbohák. Volt is rá okuk, hiszen az alapprobléma maradt: voltak betegeik, de nem voltak kórházaik. Odáig fajult a dolog, hogy a Boldogságbolygó létének szükségessége kérdőjeleződött meg, ugyanis néhány bolboha kijelentette, az lenne a megoldás, ha a bolbohák mindannyian visszaköltöznének a Földbolygóra.
Ebből aztán hatalmas káosz kerekedett. A börbohák kijelentették, hogy ők sem akarnak műbolygón élni, és hogy joguk van az anyaföldön tölteni le a börtönbüntetésüket.
A főnik fejvesztve kapkodtak. Felajánlották, hogy kórházakat építenek a bolboháknak a Földbolygón. Csakhogy ebbe a fölbohák nem mentek bele.
– Nincs helyünk – mondták. – Sem kórházakra, sem semmi másra. Azért kellettek a műbolygók, hogy itt a Földbolygón elviselhető legyen az élet.
Végül az Igazságbolygó hazafiai oldották meg a helyzetet. Felajánlották, hogy a kórházaik befogadják a bolboha betegeket.
– Legfeljebb egy kicsit szűkösen leszünk – mondták. – A pszichiátriai osztályaink nagy részét átalakíthatjuk belgyógyászattá, mert az igazmondásunknak köszönhetően alig vannak pszichiátriai betegeink.
Az igboháknak a bolboha betegeket befogadó kijelentése éppen egy éve és két napja történt. Onnan tudom ilyen biztosan, mert aznap volt a huszonötödik születésnapom.
A főnik öt műbolygót helyeztek ki. Ezek sorrendben a következők: Hobbibolygó, Élvbolygó, Boldogságbolygó, Börtönbolygó, Igazságbolygó. Az Utasok egyik bolygóhoz sem tartoznak, ők tetszésük szerint járnak-kelnek a mindenségben.
Nem tudom, hogy a Börtönbolygó milyen szabályok szerint működik, a börbohák nem nagyon érdekelnek. Persze a közönyöm valószínűleg csak addig tart, míg oda nem kerülök. Az Élvbolygó sem hoz lázba. Akik már jártak ott, állítják, hogy az élvbohák nem élnek erkölcsi fertőben. A szerencsejátékok, drogok, a szex vagy más gyönyört hajszolók másokra is veszélyes többsége nem az Élvbolygón hazafi, hanem a Börtönbolygón.
Az Igazságbolygó viszont érdekel. Már csak azért is, mert ez az egyetlen műbolygó, amelynek a legyártatását és kihelyezését nem föntről, hanem lentről kezdeményezték. A főnik nem is akarták, csak a nagy nyomás miatt nem térhettek ki előle.
Ha az volna a tanodai vizsgafeladatom, hogy magyarázzam el az Igazságbolygó működésének mibenlétét, megbuknék. Csupán annyit tudok róla: igazat kell mondani, és eszerint is kell élni. Az igazmondást nem durván kell megtenni, vannak árnyalatok, és egyébként sem ellenőrzi senki, hogy minden kimondott szó igaz-e. Egy vérbeli hazug is élhet igbohaként, egészen addig, míg ki nem derül róla. Akkor viszont vége. Többé nem teheti be a lábát a bolygóra. A házát és az ingóságait elárverezik, a befolyt pénzt az agyműködés kutatására fordítják. Ennek ellenére egyre több az igboha. Senki sem tudja, hogyan és miért. Ránézésre egyik igboha sem különleges, sem nem szebb, sem nem okosabb a többi bolygó hazafiainál. Egy volt ügyfelem, aki az Igazságbolygóra költözött, azt mondta:
− Azért költözöl oda, hogy olyan emberek között élj, akikben megbízhatsz, akik igazat mondanak neked. Aztán, ha már ott élsz, rájössz, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy te mondj igazat.
Még aznap látni akartam Evát, hogy Lana telefonált. Felhívtam az Igazságbolygó Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalát, és bemondtam Eva nevét, hazafiságát és születési számát.
A születési szám nem azonos a születési dátummal. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanazzal a névvel egyszerre több gyerek is születhet. A helyzet csak bonyolódott azóta, hogy nincsenek nemzetek, mert a nevek ilyen módon való megkülönböztető szerepe elveszett. Kizárólag a Földbolygón vannak szülőszobák, ahol minden újszülött kap egy számot, illetve számkombinációt. Amióta születési számok vannak, nem fordult elő, hogy két azonos nevű tudattal rendelkezőt összekevertek volna a kórházakban.
Az Egészségügyi Rendszerfenntartó tájékoztatott, hol találom Evát. Bedobáltam néhány pulóvert, alsógatyát és zoknit a táskámba, és indultam az űrállomásra.
Még nem jártam az Igazságbolygón. Tudtam, hogy sok mindenben különbözik a többi műbolygótól. Abban is, hogy nem a főnik elképzelését tükrözi, hanem a legyártatását kezdeményezőkét. Kíváncsi voltam, mennyiben lesz más, mint a többi műbolygó?
Amikor az űrállomáson kiszálltam a kompból, egy pillanatig azt hittem, valamit elszúrtam, és visszaérkeztem a Földbolygóra. Kicsit talán szebb, újabb, tisztább volt ez az állomás, de ugyanolyan természetes. Nem várt fogadószemélyzet, hogy megkérdezzék, honnan jöttem és mit akarok, mindenki úgy jött és ment, ahogyan a kedve tartotta. Még némi humort is megcsillantottak a tervezők azzal, hogy ‒ mint később megtudtam ‒ Dante sorait írták az űrállomás fogadócsarnokának bejárata fölé:
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Az utcán ugyanolyan egy- és kétszemélyes autók suhantak, mint a Földbolygón.
Más műbolygókon a vidéki életérzést utánzó családi házak épültek, itt összevissza építkeznek. Családi házak és sokemeletes lakóházak vegyesen, színek kavalkádja, az összhatás már-már kaotikus, mégis kellemes az utcakép.
Az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatal egy mentálhigiénés centrum címét adta meg Eva tartózkodási helyéül. Utánaolvastam, az Igazságbolygó mentálhigiénés központjaiban nem kezelnek súlyos betegeket. Céljuk a kedélybetegségek kialakulásának megakadályozása, az egészséges lelki élet kialakítása. Így már kevésbé aggódtam a húgomért.
Nagyapa szerint az egészséges lélekhez két dolog kell: kaja és önbecsülés. A kajával kapcsolatban igaza volt. Sráckoromban folyton ettem, és amikor mégsem, rosszkedvű voltam és ideges. Az önbecsülésről nem tudok nyilatkozni. Meglehet, azért nem, mert zavart a kövérségem. Esetlennek, ügyetlennek éreztem magamat, és emiatt persze esetlen és ügyetlen voltam. Csak akkor nem éreztem magamat lúzernek, amikor nagyapával voltam. Amikor elugrasztott valamiért, boldog voltam, mert a bringámon száguldozva fürgének és hasznosnak érezhettem magamat.
Evának kajája bőven van. És önbecsülése?
Az, hogy szerethető, okos és csinos, nem jelent semmit. Ha ő nem így érzi, nincs önbecsülése. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, mit gondol, mit érez? Nem. Egyáltalán nem.
Az Igazságbolygón a járókelők is tetszettek, ugyanazért, amiért a házak: nem volt rajtuk semmi különleges. Láttam a járókelők között jóképű fiatalokat és kevésbé szépeket, láttam középkorúakat, időseket, nőket és férfiakat.
Gyereket viszont keveset láttam, bizonyára a tanodákban voltak, a kisebbek meg a tanodai előkészítőkben. Ez utóbbi új intézmény, az én gyerekkoromban még nem létezett, és nem is bánom; így minden időmet a nagyapámmal tölthettem. Aztán az is lehet, azért látni az utcákon kevés gyereket, mert a kisgyerekes szülőknek fontosabb dolguk van az igazság hajszolásánál, ezért egyelőre elkerülik az Igazságbolygót.
Mi tagadás, tetszik nekem itt. Még úgy is, hogy nem értem, az igbohák miért hagyták el az otthonukat, gyakran a családjukat is, csak azért, hogy olyan tudattal rendelkezők között élhessenek, amilyenek ők maguk.
A mentálhigiénés központ kívülről ugyanúgy nézett ki, mint az itteni épületek többsége. Ám amikor beléptem az előcsarnokba, rossz érzés fogott el. Azt hiszem, az volt a baj, hogy túl steril volt minden; túlságosan nagy a rend, a tisztaság, túl halvány a zöldre festett fal, túl nagy a csend, olyan vattaszerű, és túl ovális az információs pult. Túlságosan ránctalanra vasalt a nővér egyenruhája. Mindezek ellenére nem éreztem semmit mesterkéltnek, még a nővér kellemes hangját és kedves mosolyát sem.
Amikor beléptem, tetőtől talpig végigmért. Ismertem ezt a különös pillantását a nőknek, és egy egészen kicsit megijedtem. Ám amikor a nővér útbaigazított, már nem a férfihoz, hanem a hozzátartozóhoz beszélt, és a Földbolygó agyonhajszolt ápolónőivel ellentétben az ő hangja nem volt személytelen, sem unott, sem leereszkedően kedves. Csupán egy barátságos, a kérdésre, hogy hol találom Evát, pontos választ adó hang volt.
– B szárny, 12-es szoba.
– Ez nem lesz jó – feleltem, és közben elnézően mosolyogtam, nehogy azt higgye, haragszom, amiért téves útbaigazítást adott. – A táblán az áll, hogy a B szárny a pszichiátria.
Láttam, nem érti, mi ezzel a gondom.
– Ez nem egy mentálhigiénés központ? – kérdeztem.
– De, az – felelte.
Mögöttem már többen is várakoztak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy információt kérjenek tőle. Ám a nővér nem pillantgatott mögém, nem próbált siettetni vagy eltéríteni attól, hogy a problémám végére járjak. Nyugodtan állt, várakozón, nyílt, értelmes tekintettel.
– Nekem azt mondták az Egészségügyi Rendszerfenntartó Központi Hivatalban, hogy Eva egy mentálhigiénés intézményben van, nem azt, hogy a pszichiátrián.
A pszichiátria számomra ijesztő szó. A hallatán zavart agyú, űzött tekintetű, magukat tengeri halnak, esetleg űrkompnak képzelő elmebetegek képe jelenik meg előttem.
A nővér értette, mi a problémám.
– Nincs annyi betegünk, hogy külön központot tartsunk fenn a mentálhigiénés panaszok kezelésére, és külön központot a pszichiátriai betegek gondozására. Ezért döntött úgy a Rendszerfenntartó, hogy a mentálhigiénés központon belül nyissunk egy pszichiátriai osztályt.
Rövid ideig habozott, aztán hozzátette.
– Nem kell aggódnia Eváért. Sem a mi intézményünkben, sem az egész bolygónkon nincs olyan egység, amelyet a Földbolygón zárt osztálynak neveznek.
Ez megnyugtatott. Legalábbis egyelőre
*
Folytatás következik