Már rég jelentkeztem, és ezért elnézésedet kérem. Az ok az, hogy annyi minden történt – nyomtatás alá került A Völgyben című új regényem, jött a karácsony stb. –, de tudom jól, ezek csak kifogások. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, arra érünk rá, amire akarunk, és mivel mindenre valóban nem volt időm, én blog írása helyett még kellemesebb időtöltést választottam: a két és fél éves unokámmal játszottam.
Most egy volt barátnőmről szeretnék írni. Azért írom úgy, hogy „volt” barátnőm, mert már sajnos meghalt. Nem mostanában, sőt, már nagyon régen, vagyis már nem friss a hiánya, ám most, januárban van a születése évfordulója, és én ezzel az írással szeretnék emlékezni rá.
Tizenéves korunkban mindössze egyszer találkoztunk. Én anyám nagynénjéhez utaztam az Alföldre, ő Tatán lakott, de hogy miért és hová ment arrafelé, mint én, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a hosszú vonatúton összebarátkoztunk, még címet is váltottunk. (Akkoriban a lakcímünket adtuk meg. E-mail cím, internet még nem létezett.) Egy ideig buzgón leveleztünk, aztán ahogy lenni szokott az efféle rövid ismeretség utáni levelezésekkel, valamelyikünk nem válaszolt a másiknak, és megszakadt a kapcsolatunk.
Aztán egyszer csak, már asszonyfejjel kaptam tőle egy levelet. A régi lakóhelyemre címezte, és apám továbbította nekem. Azt írta, Győrbe költözött, és ha még Kapuváron élek, minthogy Győrtől nem nagy távolság, találkozzunk.
Minthogy már nem ott laktam, ezért történt ismét úgy, hogy újra levelezni kezdtünk. Néha személyesen is találkoztunk, aztán, hogy hozzánk is, hozzájuk is bekötötték a vezetékes telefont, olykor telefonon keresztül beszéltünk, ám a fő kapcsolattartási formánk továbbra is a levelezés maradt.
Ő volt a legörömtelibb ember, akit a már nem is olyan rövid életem során megismertem. Mindig pozitív, mindig mosolygós, mindenben észrevette a jót. És még a humora is remek volt, folyton megnevettetett.
Ha valami vélt vagy valós sérelem ért, és elpanaszoltam neki a bajomat, postafordultával már jött is a válaszlevél, benne pontokba szedve, melyek a pozitívumok abban, ami történt velem. És neki köszönhetően már én magam is úgy láttam, hogy az egész történet, ami miatt tollat ragadtam, tulajdonképpen semmiség, ráadásul inkább vicces, mint bánatra okot adó.
‒ Nézd a jó oldalát ‒ ez volt a szavajárása, és e szerint a felfogás szerint is élt.
A férjéről nem sokkal tudtam többet, mint hogy egy jóságos mackó ‒ sosem találkoztunk. Épp ezért rögtön rosszat sejtettem, amikor a szokásos lakcímről idegen kézírással jött egy levél. Ő volt a feladó, a barátnőm férje.
Hosszú levél volt. Megírta benne, mi történt, hogy álmában halt meg, és hogy ő először nem is gondolt rá, hogy halott, mert mosoly volt a száján, és nemegyszer fordult elő, hogy álmában mosolygott.
Költözködéskor sajnos elveszítettem a levelet, de az utolsó mondatra tisztán emlékszem.
‒ Nézd a jó oldalát. Boldogok az angyalok, hogy vele lehetnek.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A volt barátnőm születésnapjára
Kedves Naplóm!
Már rég jelentkeztem, és ezért elnézésedet kérem. Az ok az, hogy annyi minden történt – nyomtatás alá került A Völgyben című új regényem, jött a karácsony stb. –, de tudom jól, ezek csak kifogások. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, arra érünk rá, amire akarunk, és mivel mindenre valóban nem volt időm, én blog írása helyett még kellemesebb időtöltést választottam: a két és fél éves unokámmal játszottam.
Most egy volt barátnőmről szeretnék írni. Azért írom úgy, hogy „volt” barátnőm, mert már sajnos meghalt. Nem mostanában, sőt, már nagyon régen, vagyis már nem friss a hiánya, ám most, januárban van a születése évfordulója, és én ezzel az írással szeretnék emlékezni rá.
Tizenéves korunkban mindössze egyszer találkoztunk. Én anyám nagynénjéhez utaztam az Alföldre, ő Tatán lakott, de hogy miért és hová ment arrafelé, mint én, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a hosszú vonatúton összebarátkoztunk, még címet is váltottunk. (Akkoriban a lakcímünket adtuk meg. E-mail cím, internet még nem létezett.) Egy ideig buzgón leveleztünk, aztán ahogy lenni szokott az efféle rövid ismeretség utáni levelezésekkel, valamelyikünk nem válaszolt a másiknak, és megszakadt a kapcsolatunk.
Aztán egyszer csak, már asszonyfejjel kaptam tőle egy levelet. A régi lakóhelyemre címezte, és apám továbbította nekem. Azt írta, Győrbe költözött, és ha még Kapuváron élek, minthogy Győrtől nem nagy távolság, találkozzunk.
Minthogy már nem ott laktam, ezért történt ismét úgy, hogy újra levelezni kezdtünk. Néha személyesen is találkoztunk, aztán, hogy hozzánk is, hozzájuk is bekötötték a vezetékes telefont, olykor telefonon keresztül beszéltünk, ám a fő kapcsolattartási formánk továbbra is a levelezés maradt.
Ő volt a legörömtelibb ember, akit a már nem is olyan rövid életem során megismertem. Mindig pozitív, mindig mosolygós, mindenben észrevette a jót. És még a humora is remek volt, folyton megnevettetett.
Ha valami vélt vagy valós sérelem ért, és elpanaszoltam neki a bajomat, postafordultával már jött is a válaszlevél, benne pontokba szedve, melyek a pozitívumok abban, ami történt velem. És neki köszönhetően már én magam is úgy láttam, hogy az egész történet, ami miatt tollat ragadtam, tulajdonképpen semmiség, ráadásul inkább vicces, mint bánatra okot adó.
‒ Nézd a jó oldalát ‒ ez volt a szavajárása, és e szerint a felfogás szerint is élt.
A férjéről nem sokkal tudtam többet, mint hogy egy jóságos mackó ‒ sosem találkoztunk. Épp ezért rögtön rosszat sejtettem, amikor a szokásos lakcímről idegen kézírással jött egy levél. Ő volt a feladó, a barátnőm férje.
Hosszú levél volt. Megírta benne, mi történt, hogy álmában halt meg, és hogy ő először nem is gondolt rá, hogy halott, mert mosoly volt a száján, és nemegyszer fordult elő, hogy álmában mosolygott.
Költözködéskor sajnos elveszítettem a levelet, de az utolsó mondatra tisztán emlékszem.
‒ Nézd a jó oldalát. Boldogok az angyalok, hogy vele lehetnek.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu