A középiskolában hatan laktunk egy kollégiumi szobában – a hatból öten a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve nemhogy csak tartjuk, hanem a mai napig barátnők vagyunk. Hogy a hatodik lánnyal mi van, nem tudom, bár kollégistaként mindannyian elvoltunk vele, hogy leérettségiztünk, sem ő nem keresi velünk a kapcsolatot, sem mi ővele.
Valamikor valakitől azt hallottam, hogy felnőtt korban nem köttetnek igazi barátságok. Ezt én nem így gondolom, ezért inkább emigyen módosítom: gyerekkorban életre szóló barátságok szövődnek, szövődhetnek. Úgy gondolom, az ötünk barátsága ilyen.
Gy.-vel négy éven át minden reggel együtt indultunk az iskolába, délután egymás mellett ültünk a tanulószobában. És ha pihenni akartunk, akkor felmásztunk az emeletes ágy tetejére, és lóbáltuk a lábunkat. Bizony, Naplóm, nem kellenek méregdrága kütyük a boldogsághoz. Elég, ha ott ülsz az ágy tetején a barátnőddel, és lóbálod a lábadat.
K.-val már óvodás korunk óta ismerjük egymást, aztán hat évig ültünk egy padban, de még a tanórák után is annyi megbeszélnivalónk volt, hogy el-vissza kísérgettük egymást az otthonaink között. Ez a kísérgetés köszön vissza a Lélekrablók című könyvemben Kunigunda és Évi barátságában.
Gyv.-rel felnőttként napi kapcsolatban voltunk, és amikor 1989-ben kinyitották a határokat, együtt utaztunk külföldre azokon a fura kirándulásokon, amikor az éjszakákat a buszon töltöttük, hogy ne kelljen drága szállást fizetni. Monacóban, a Casino de Monte-Carlo előtt szájtátva figyeltük, ahogy a nyitott sportkocsikkal érkeznek az aranyifjak, amikor mérgesen megszólalt:
‒ Én már unom csodálni a gazdagokat!
I.-vel mi voltunk az éjszakai baglyok a kollégiumban. Vacsora után visszamentünk a tanulószobába, hogy majd alaposabban felkészüljünk másnapra, mint azt a délutáni szilencium alatt tettük, aztán persze tanulás helyett a hülyéskedés ment. I. nagy szerelme Gojko Mitic volt, habár azt ma sem értem, mit tudtunk egy fél éjszaka vihogni azon, hogy én azt mondtam neki:
‒ Apám, Csingacsguk!
Ő meg nekem azt:
‒ Fiam, Unkasz!
Miután kimaradtunk a gimnáziumból-kollégiumból, szorgalmasan ápoltuk a barátságunkat. Aztán férjhez mentünk, gyerekeket szültünk, és egy ideig nem találkoztunk. Majd ahogy nőttek a gyerekek, és már nem volt ránk szükségük huszonnégy órában, újra megkerestük egymást. És hogy az összejöveteleink egyszerűbben véghez vihetők legyenek, bevontuk a férjeinket is. És bár később kiderült, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet, szép időket töltöttünk el együtt mind a tízen.
Ahogy sorban megszülettek az unokák, megint a család töltötte ki az időnk javarészét, csak szomorú eseményeken találkoztunk. Ám most tavasszal Gy. édesapjának temetése utáni beszélgetés során nemcsak a szüleink halálával szembesültünk, hanem azzal is, hogy mi is bármikor sorra kerülhetünk. Így aztán megegyeztünk, hogy újra összejövünk, csak mi öten, férjek nélkül. Így is lett.
Egy csodaszép szeptemberi nap délelőttjén találkoztunk Gy.-ék nyaralójában, és átbeszélgettük a napot. Mivel az éjszakázást már nem nagyon bírjuk, tizenegy körül aludni mentünk, aztán a másnapot is átbeszélgettük, este hat után indultunk csak haza.
Hogy miről tudtunk ennyit beszélni? Mindenről. Az örömeinkről és persze a bánatainkról is. Természetesen szóba jöttek a gyerekek és az unokák, ám nem ők voltak a fő téma, hanem mi magunk. És azt hiszem, ezt nagyon jól tettük. Mert magunkról is kell beszélni, Naplóm, úgy bizony, kell, hogy fontosak legyünk önmagunknak! Hiszen ha mi nem törődünk a saját lelkünkkel, más miért kérdezné meg:
‒ Mondd csak, hogy vagy?
Hihetetlenül nyugodt két napot töltöttünk együtt mi, gyerekkori barátnők, tartalmas, feltöltődős napot. Két felejthetetlen napot.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Lányok-asszonyok egymás között
Lányok-asszonyok egymás között
Kedves Naplóm!
A középiskolában hatan laktunk egy kollégiumi szobában – a hatból öten a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve nemhogy csak tartjuk, hanem a mai napig barátnők vagyunk. Hogy a hatodik lánnyal mi van, nem tudom, bár kollégistaként mindannyian elvoltunk vele, hogy leérettségiztünk, sem ő nem keresi velünk a kapcsolatot, sem mi ővele.
Valamikor valakitől azt hallottam, hogy felnőtt korban nem köttetnek igazi barátságok. Ezt én nem így gondolom, ezért inkább emigyen módosítom: gyerekkorban életre szóló barátságok szövődnek, szövődhetnek. Úgy gondolom, az ötünk barátsága ilyen.
Gy.-vel négy éven át minden reggel együtt indultunk az iskolába, délután egymás mellett ültünk a tanulószobában. És ha pihenni akartunk, akkor felmásztunk az emeletes ágy tetejére, és lóbáltuk a lábunkat. Bizony, Naplóm, nem kellenek méregdrága kütyük a boldogsághoz. Elég, ha ott ülsz az ágy tetején a barátnőddel, és lóbálod a lábadat.
K.-val már óvodás korunk óta ismerjük egymást, aztán hat évig ültünk egy padban, de még a tanórák után is annyi megbeszélnivalónk volt, hogy el-vissza kísérgettük egymást az otthonaink között. Ez a kísérgetés köszön vissza a Lélekrablók című könyvemben Kunigunda és Évi barátságában.
Gyv.-rel felnőttként napi kapcsolatban voltunk, és amikor 1989-ben kinyitották a határokat, együtt utaztunk külföldre azokon a fura kirándulásokon, amikor az éjszakákat a buszon töltöttük, hogy ne kelljen drága szállást fizetni. Monacóban, a Casino de Monte-Carlo előtt szájtátva figyeltük, ahogy a nyitott sportkocsikkal érkeznek az aranyifjak, amikor mérgesen megszólalt:
‒ Én már unom csodálni a gazdagokat!
I.-vel mi voltunk az éjszakai baglyok a kollégiumban. Vacsora után visszamentünk a tanulószobába, hogy majd alaposabban felkészüljünk másnapra, mint azt a délutáni szilencium alatt tettük, aztán persze tanulás helyett a hülyéskedés ment. I. nagy szerelme Gojko Mitic volt, habár azt ma sem értem, mit tudtunk egy fél éjszaka vihogni azon, hogy én azt mondtam neki:
‒ Apám, Csingacsguk!
Ő meg nekem azt:
‒ Fiam, Unkasz!
Miután kimaradtunk a gimnáziumból-kollégiumból, szorgalmasan ápoltuk a barátságunkat. Aztán férjhez mentünk, gyerekeket szültünk, és egy ideig nem találkoztunk. Majd ahogy nőttek a gyerekek, és már nem volt ránk szükségük huszonnégy órában, újra megkerestük egymást. És hogy az összejöveteleink egyszerűbben véghez vihetők legyenek, bevontuk a férjeinket is. És bár később kiderült, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet, szép időket töltöttünk el együtt mind a tízen.
Ahogy sorban megszülettek az unokák, megint a család töltötte ki az időnk javarészét, csak szomorú eseményeken találkoztunk. Ám most tavasszal Gy. édesapjának temetése utáni beszélgetés során nemcsak a szüleink halálával szembesültünk, hanem azzal is, hogy mi is bármikor sorra kerülhetünk. Így aztán megegyeztünk, hogy újra összejövünk, csak mi öten, férjek nélkül. Így is lett.
Egy csodaszép szeptemberi nap délelőttjén találkoztunk Gy.-ék nyaralójában, és átbeszélgettük a napot. Mivel az éjszakázást már nem nagyon bírjuk, tizenegy körül aludni mentünk, aztán a másnapot is átbeszélgettük, este hat után indultunk csak haza.
Hogy miről tudtunk ennyit beszélni? Mindenről. Az örömeinkről és persze a bánatainkról is. Természetesen szóba jöttek a gyerekek és az unokák, ám nem ők voltak a fő téma, hanem mi magunk. És azt hiszem, ezt nagyon jól tettük. Mert magunkról is kell beszélni, Naplóm, úgy bizony, kell, hogy fontosak legyünk önmagunknak! Hiszen ha mi nem törődünk a saját lelkünkkel, más miért kérdezné meg:
‒ Mondd csak, hogy vagy?
Hihetetlenül nyugodt két napot töltöttünk együtt mi, gyerekkori barátnők, tartalmas, feltöltődős napot. Két felejthetetlen napot.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu