Author Archives: Ákody Zsuzsa

Kedves Naplóm!

Részlet Minden harmadik kedden című regényemből.

„Még csak az első zsömlénél tartott. Élvezettel evett, mohón, nagyokat harapva. Kezében a szendviccsel intett a nőnek, hogy igen, figyel, mondja csak tovább a történetet, de az evés láthatólag jobban érdekelte.

– Azt kérdezte, miattad szakítok-e vele – folytatta Nikolett, aztán kivárt, hátha a férfi kérdezni akar valamit, holott tudta, hogy nem fog kérdezni semmit. Ennyire már ismerte.

Harmadik vagy negyedik alkalommal voltak így együtt, és nem nagyon kedvelte Gábor stílusát, de azt tudta róla, hogy ritkán tesz fel kérdéseket. És neki éppen ilyen szeretőre volt szüksége.

– Mondtam neki, hogy nem miattad hagyom el, de azért vagy te, hogy szakítani tudjak vele – folytatta aztán, hogy a férfi továbbra is hallgatott. – De nem értette, miről beszélek.

A helyében ezt valószínűleg én sem érteném, mondta volna szívesen Gábor, de nem mondta. Idegesítette a női logika sajátos korlátoltsága, nem tudott mit kezdeni vele, ám jobbnak látta megtartani a véleményét.

– Azt is kérdezte, hogy nagyon szeretlek-e. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem szeretlek. Ezt sem értette. Azt mondta, azért hazudok, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. Aztán azt akarta tudni, szeretlek-e téged annyira, mint őt szerettem akkor, amikor még szerettem. Dühített az értetlensége, hát ráförmedtem: nem érted, hogy érzelmek nélkül szeretkezünk?

Kezében a harmadik, még meg nem kezdett szendviccsel Gábor az ablakhoz ment. Kinézett, aztán ott is maradt. Abban a pillanatban leginkább haragot érzett a nő iránt. Nem értette, miért kell részletekbe menően elmesélnie, mit mondott a szeretőjének. És miért kell annyiszor hangsúlyoznia, hogy semmit sem érez őiránta.

Egyébként nem igaz, hogy semmit nem érez. Szeretkezés közben csupa tűz a teste, a szája forró és adakozó… Az ablaknál állva újra megkívánta, és dühös volt magára, amiért kívánja, hiszen épp az imént hozta a tudomására, hogy semmit sem jelent a számára. Fura egy nő. Szinte büszke rá, hogy nem szereti őt. Miért nem tudja legalább egy kicsit szeretni? Lehet, hogy nem képes szeretni?

A hátát fordítva a szoba felé, hallgatott, s egy ideig egyikük sem szólt. Végül a férfi törte meg a csendet:

– Ahogy mi szeretkezünk, úgy nem lehet érzelmek nélkül szeretkezni – mondta, és tudta, hogy igaza van. Az ilyesmiben jócskán volt tapasztalata.

Nikolett azóta várta, hogy megszólaljon, amióta a fotelból felállt. Nyugtalanítónak találta a hallgatását, holott tudta, ritkán szól. Most megkönnyebbült, hogy mégis megtette, s nyomban lecsapott rá.

– Mi mégis megtettük – mondta vitatkozásra készen, leginkább azért, hogy fenntartsa a férfi figyelmét.

A férfiban kihunyt a vágy. Nagyot harapott a zsömléből, aztán egy szó nélkül visszasétált a fotelhoz, és leült. Sejtette, hogy Nikolett ellenvetést vár, de nem volt kedve megadni a nőnek a harc örömét.

Az asszony egy ideig várakozón figyelte az arcát. Aztán, hogy rájött, hiába vár vitára, felnevetett. Hangosan, kissé gunyorosan, úgy, ahogy újabban szokott, holott már tudta, Gábor utálja ezt a nevetését, azt az érzetet kelti benne, hogy rajta nevet. Csak kacagott, egyre vidámabban, felszabadultabban, és ettől lassan a férfi is jókedvre derült. Nézte a nőt, ahogy nevet, és közben arra gondolt, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére mégis jó itt lenni ezzel az idegesítő nővel, ebben a szobában.

Vonzotta ez a nő, annak dacára, hogy már nem volt fiatal. Abba meg bele se mert gondolni, hogy olyan nőt tart vonzónak, aki éppen tizenhárom évvel idősebb, mint a felesége.”

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Ez az egész Ízlések és pofonok onnan jutott eszembe, hogy Dénes fiam a telefonban megemlítette, hogy a hétvégén meglátogat bennünket. Amikor a fiaim másik országból, másik városból hazalátogatnak hozzánk, mindig megkérdezem tőlük, hogy mit főzzek. Annak ellenére kérdezem meg, hogy tudom, felesleges, mivel ismerem a választ, ami Dénes esetében: rántott csirkemellet.

Ám most nem kis meglepődésemre ezt a választ kaptam:

‒ Krumplifőzeléket fasírttal.

Vajon milyen gyakran változik az ízlésünk? Egyszer ez a kedvenc ételünk, máskor meg amaz? Mi okozza vajon a változást? Vagy egyszerűen csak ráununk dolgokra, míg mást kedvelni kezdünk?

Amíg a fiaim cseperedtek és velünk éltek, próbáltam olyan ételeket főzni, amiket mind a három férfi, Imre is, a fiúk is szeretnek. Ám ha néha-néha valamelyikük nem fogadta túl nagy lelkesedéssel az ebédet, nem estem kétségbe.

Amikor egyetemisták lettek, és csak egy-egy hétvégét töltöttek itthon, akkor már csakis a kedvenc ételeiket főztem akár együtt, akár külön-külön jöttek haza. Az itthon töltött napok egyikén Ákos kedvéért biztos, hogy volt rántott karfiol, Dénes kedvéért pedig hortobágyi húsos palacsinta. A hortobágyi palacsintának a karfiollal szemben megvolt az az előnye, hogy azt Imre is szereti. (Én ugyan nem, ám nem hallottam még asszonyról, aki külön kotyvaszt magának csak azért, mert nem kedveli azt az ételt, amit a családja viszont igen.)

Az egyetem elvégzése után mindketten dolgozni kezdtek. Egy idő után észrevettem, hogy amikor jelezték, hogy a hétvégére hazajönnek, a Mit főzzek? kérdésemre már nem azt válaszolják, hogy rántott karfiolt, illetve hortobágyi palacsintát, hanem Ákos azt feleli, rakott káposztát, Dénes pedig azt, rántott csirkemellet.

Aztán Ákos családot alapított, és azóta ‒ én legalábbis innen datálom a változást ‒ a válasz:

‒ Lángost.

Én magam, amikor már nem a szüleimmel laktam, anyám spenótfőzelékkel várt, tükörtojást sütött hozzá. Imádtam. Alig bírtam abbahagyni az evést.

Aztán férjhez mentem, gyerekeket szültem, és én magam is főztem spenótot, egy időben gyakran, mert Ákos fiam nagyon szerette, de ez a parajfőzelék, a sajátom nem ízlett. Amíg volt rá módom, többször is megkérdeztem anyámat, hogyan készíti, hogy én is ugyanúgy készítsem el, de hiába. Valamiért sosem lett az igazi, sosem lett olyan, mint amilyennel anyám várt haza.

Anyám rég meghalt, a gyerekeim kirepültek, és én már nem is próbálkozom, hogy elkészítsem a Spenótot. Imre egyébként sem szereti, a magam spenót-ízlését meg úgysem tudom eltalálni.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Részlet az Egy csúnya nő című regényemből. A férfi szereplő neve a regényben természetesen nem X.

„Nola már bánta, hogy Marika keresésére indult. Inkább várt volna rá az iroda előtt, ahol újabban néhány fotel és nem túl régi képes magazinok szolgálták a várakozók kényelmét.

Oszkárral egyszer már végigjárták a föld alatti folyosórendszert, de arra nem emlékezett, hogy ilyen sok elágazása van. Kész útvesztőnek tűnt számára.

Az egyik oldalfolyosóról mintha X hangját hallotta volna. Ahogy közelített, egyre tisztábban értette a beszédfoszlányokat, de mégsem találta meg a helyes utat. Egy kiöblösödéshez ért, ahonnan többfelé indultak újabb folyosók, és végre az egyik végén megpillantotta X-et. Éppen szólni akart neki, ám akkor X hangosan, jól érthetően, azt mondta.

‒ Ne csináld ezt velem!

Nola már kérdezni akarta, mit ne csináljon, amikor rájött, hogy X nem hozzá beszél. Van még valaki a folyosón.

Ismét X szólalt meg, és annyi fájdalom volt a hangjában, hogy Nola moccanni sem mert.

‒ Belehalok ‒ mondta X.

Nola nem akart hallgatózni, és szívesen visszafordult volna, de attól félt, X és a másik észreveszik a mozgást, és azt hiszik, azért jött észrevétlenül, és maradt ott, hogy hallgatózzon.

Képtelen volt feloldani a dilemmát, menjen-e vagy maradjon, s már arra gondolt, elkiáltja magát, hogy észrevegyék, de akkor az szólalt meg, akihez X intézte a szavait.

‒ Nekem sem élet ez így, nem csak te szenvedsz. Tudod, hogy megnősültem, ne hívj többet, kérlek.

Nola rádöbbent, egy szerelmi drámának a fültanúja. Eldöntötte, jelzi, hogy itt van, ne tárulkozzanak fel még jobban előtte. Már nyitotta a száját, hogy odakiáltson:

‒ Hahó, itt vagyok!

Ekkor az a másik, akit eddig nem látott, előrébb lépett, és vele X is. Ám nem vették észre Nolát, egymással voltak elfoglalva.

A lány először csak annyit fogott fel, hogy két nem mindennapi férfi áll a folyosón. Ritka pillanat két ennyire pompás emberpéldányt látni, s Nola át is érezte a pillanat ünnepélyességét. Ekkor a másik férfi, aki alacsonyabb volt X-nél, átölelte annak nyakát, lábujjhegyre állt, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy Nolának elakadt a lélegzete.

Már az se nagyon érdekelte, ha észreveszik, amikor megmozdul. Végül mégis inkább hátralépett kettőt csendesen, lopakodva, aztán megfordult, és futásnak eredt. Elrohant egy balra kanyarodó folyosó mellett, félelem fogta el, hogy nem jó irányba szalad. Aztán már azzal sem törődött, ha eltéved, csak futott, futott, majd’ összetörte magát. A hátizsákja a lapockáit verdeste, a benne lévő könyv kemény borítófedele fájdalmat okozva neki-nekicsapódott a gerincének. Legszívesebben a világból is kifutott volna.

A szerelemtől ennyire túlfűtött csók filmeken is ritka.

‒ Miért nem jöttem el akkor, amikor még csak a hangját hallottam? Akkor csak sejteném, de nem tudnám, hogy ő az, és akár el is felejthetném az egészet ‒ sóhajtotta már az irodák előtt, falnak vetett háttal pihegve.

Leroskadt az egyik fotelba.

‒ Istenem, add, hogy tévedjek ‒ suttogta.”

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Részlet az Egy csúnya nő című regényemből. A férfi szereplő neve a regényben természetesen nem X.

„A nemi orientációjára vonatkozóan X elgondolkozott ugyan a Zsófitól hallottakon, de ő maga még nem érzékelt az egészből semmit. Nem érzett vágyat sem a lányok, sem a fiúk iránt: későn ért nemileg. Utánaolvasott, úgy hívják, késleltetett pubertás. A családban nem ő volt az első, akinek tizenhat évesen a testmagassága alig 160 centiméter volt, s még nem nőtt sem fan-, sem hónaljszőrzete. A családi halmozódáson kívül oka lehetett még a kései serdülésének az is, hogy intenzíven sportolt.

Aztán tizenhat éves kora után minden megváltozott. Egy csapásra megnyúlt, százhatvanról száznyolcvan centire nőtt, a testszőrzete pedig a kellő helyeken hamarosan erős és sűrű lett. A szexuális érdeklődése is feltámadt, és lányokkal kezdett ismerkedni.

Eleinte attraktív, nőies lányokkal, akiknek hosszú a haja és kerek a csípője, de semmi olyan egetverő érzés nem töltötte el, mint azt a haverjaitól hallotta.

− Imádom, ahogy ring a melle − mondta egyikük a barátnőjéről, s látszott, hogy már a puszta gondolat is feltüzeli.

X hamar belátta, nem neki valók a ringó mellek és a gömbölyű fenekek, ezért a nőiesek helyett a fiús lányoknak kezdett udvarolni. Egy idő után csak az maradt fent a rostán, akinek rövid haja, kicsi feneke és melle volt.

Néhány nappal múlt tizennyolc éves, amikor ismét minden megváltozott, pontosabban a helyére került. A megbeszéltnél korábban érkezett a barátnője lakásához, még sem a lány, sem a szülei nem voltak otthon. Csak a bátyja.

Huszonéves, semmi különös fiú volt: átlagos magasság, átlagos súly, átlagos arc. Egyedül a mellszőrzete volt egyedi, dús, fekete, felért egészen a nyakáig, kigöndörödött fehér pólója kerek nyakkivágásán.

− Gyere be, várd meg a húgomat a szobámban, éppen zenét hallgatok − mondta az ajtóban álldogáló X-nek.

A szobája fala telis-teli volt Freddie Mercury poszterekkel, s a You Tube-ról a Bohemian Rhapsody szólt.

A báty le akarta halkítani a zenét, hogy jobban értsék egymás beszédét.

− Hagyd csak, kedvelem a Queent − mondta X, és a báty mozduló keze után nyúlt, hogy nyomatékosítsa, nem zavarja a hangos zene.

A mozdulat lavinát indított el. A báty megszorította X kezét, és nem engedte el. Úgy ült le X mellé.

‒ Életemben nem láttam ilyen jóképű fiút ‒ mondta, és a tenyerét X térdére fektette.

X nem tudta levenni a szemét a pólója nyakán előgöndörödő szőrzetről.

‒ Megfoghatom? ‒ nyúlt felé bátortalanul.

A báty elengedte X kezét, és egyetlen mozdulattal kibújt a pólóból.

‒ Így jobban hozzáférsz ‒ ajánlotta, s X mindkét tenyerét a mellkasához húzta.

Később, amikor X felidézte a történteket, alig másra, mint a belsejében felébredő vágy csillapíthatatlanságára emlékezett.”

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

A múltkori írásom réges-régi történet volt, a mostani viszont alig négyéves.

Imre és a gyermekkori barátja, egyben kollégája mindig úgy választja ki a többnapos továbbképzéseket, hogy együtt tudjanak részt venni rajta. Amikor tehetem, én is velük tartok, Imre barátja ‒ nevezzük Pistának ‒ nekem is gyerekkori barátom, feleségét is száz éve ismerjük, négyesben szoktunk nyaralni.

A három évvel ezelőtti továbbképzésre is négyesben mentünk volna, Pista felesége ‒ nevezzük Icának ‒ már le is foglalta a szállásunkat a vidéki nagyvárosban. Sajnálatos módon azonban Ica megbetegedett, így hármasban indultunk útnak.

Ica ízlésemnek megfelelően választott szállást: nem volt puccos, sem drága, ám ragyogott a tisztaságtól, a levegőben még érezni lehetett a tisztítószerek illatát. A recepción harmincas, csinos lány fogadott bennünket. Mivel aznap mindhárman dolgoztunk, az út pedig hosszú volt, késő este érkeztünk meg. A fáradságnak tudható be, hogy Imre és Pista nyűgösen adta meg a bejelentkezéshez az adatait. Az én jókedvem viszont töretlen volt, én másnap pihenhettem, így kíváncsian figyeltem, mit kezd a recepciós lány ‒ nevezzük Eszternek ‒ a fiúk morcosságával. Szerencsére hamar megtalálta velük a hangot, egykettőre leszerelte őket. Kedvessége végül elűzte az ingerültségüket, és talán az is eszükbe jutott, hogy bár másnap reggeltől késő délutánig az előadásokon kell ülniük, az estéik szabadok, lehetőség nyílik az éjszakába nyúló nagy beszélgetésekre. Közben megérkezett Eszter segítőtársa is ‒ nevezzük Ildinek ‒, és ahogy a két csinos, jó humorú lány ügyesen és összeszokottan tette a dolgát, a férfiak is felderültek.

Egyszer csak Ildi olyasféle megjegyzést tett, amivel önmagát dicsérte Eszterrel szemben, és Eszter válaszából rögtön tudtam, hogy ők egy pár. Én is így szoktam reagálni Imre horgásztudományára büszke megnyilvánulásaira: csipkelődve, ugyanakkor elnézőn, úgy, ahogy egy anya a gyermeke pöffeszkedésére reagál, vagy ahogy egy összeszokott házaspár nőtagja a férje önfényezésére. Biztos voltam benne, hogy Eszter és Ildi már régóta együtt vannak, és ez jó hír volt, mivel gyakran hallom, hogy az azonos neműek közötti szerelem ritkán tartós, talán a heteroszexuálisok elítélő magatartása miatt. (No persze többségében az ellenkező neműek közötti kapcsolatok sem arról híresek, hogy a sírig tartanak.)

Minthogy a Philadelphia című filmnek köszönhetően harminchárom éves koromtól ugyanúgy viszonyulok a meleg kapcsolatokhoz, mint a nő-férfi viszonyhoz, nem tartottam lényegesnek Imrével és Pistával közölni, hogy házigazdáink összetartoznak.

Már induláskor tudtuk, hogy mire a szálláshelyre érünk, az éttermek zárva lesznek, ezért még otthon teleraktuk az autót enni- és innivalóval. Éjjeli tizenegy óra is elmúlt, amikor kipakoltuk a hazait az ebédlői asztalok egyikére, vendéglátóink pedig süteménnyel-pálinkával felszerelkezve csatlakoztak hozzánk. Kellemes társaság voltak, humorosak, jókedvűek, remek beszélgetőpartnerek.

Éjfél után tetőfokára vágott a hangulat, ami abban is megnyilvánult, hogy a két férfi tenni kezdte a szépet a lányoknak. Igaz, hogy öreguras bókokat mondtak, ám udvarlás volt ez a javából, még ha régimódi is. Én meg csak kuncogtam magamban, s azt találgattam, melyikük jön rá előbb, hogy a bókjaik nem találnak célba. Végül a lányok szánták meg őket, és felfedték nemi irányultságukat. Meglepődésemre a fiúk jól fogadták az információt, és én elszégyelltem magamat, amiért egyetlen pillanatig is feltételeztem, hogy a férjem és a gyerekkori barátunk homofób lenne.

A lányok közlése annyiban változtatta meg a beszélgetés menetét, hogy már nem a viccelődésről szólt, hanem komoly dolgokról, többek között a melegek társadalmi kirekesztettségéről. Mire ezt is kitárgyaltuk, azt vettük észre, hogy hajnal van, s ideje volna valamennyit aludni is.

A másnap estét is ötösben töltöttük, hol nevettünk, hol elérzékenyültünk, és annyira megkedveltük egymást, hogy barátokká lettünk. Megbeszéltük, a következő évben nem továbbképzésre, hanem pihenni megyünk a panziójukba.

Úgy is lett. Icával kibővült csapatunk nyaranta visszajáró vendég a lányoknál, a többi évszakban pedig levelezünk.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

A korábbi írásomban már említettem, hogy a blogomon megtörtént eseteket olvashattok tőlem. Amiről most írni szeretnék, azelőtt történt, hogy a Philadelphia című film megváltoztatta az életemet, vagyis ez a történet abból az időből való, amikor még elítéltem a homoszexualitást.

Egy közúti baleset vétlen elszenvedőjeként örültem, hogy az autómmal ellentétben én sértetlenül megúsztam az ütközést. Nagyjából fél év múlva jöttem rá, hogy nem így történt: huszonnyolc évesen, kétgyerekes családanyaként reggelente zsibbadt karokkal ébredtem. Röntgen végül kimutatta a baleset okozta nyaki sérülést, s gyógymódnak az orvos úszást javasolt.

Akkoriban még nem Keszthelyen, hanem Csabrendeken laktunk. Így hetente kétszer átautóztam Keszthelyre, hogy a Danubius szálloda uszodájában a saját magam által meghatározott távot leúszva segítsem gyógyulásomat.

És itt kezdődik az, amiről mesélni akarok.

Mát több hete jártam úszni, ismertem a törzstagokat, látásból még azokat is, akik csak néha-néha jöttek. Aznap a szokásosnál későbben érkeztem, az öltözőben nem a szokásos arcok, hanem két ismeretlen, nagyjából velem egykorú lány pakolta elő a táskájából a fürdőruhát, törülközőt. Mivel sosem láttam még egyiküket sem, biztos voltam benne, nyaralni jöttek Keszthelyre. Illendően köszöntem, majd vetkőzni kezdtem.

Ahogy egymás után vetettem le a ruhadarabjaimat, olyan érzésem támadt, hogy férfiszem előtt vetkőzöm. Magam elé kaptam a törülközőmet, és azt kutattam, hol van az a perverz fickó, akinek nincs jobb dolga, mint női öltözőkben kukkolni. (Furcsaságként jegyzem meg: amíg nem volt mit szégyellnem a meztelenségemen, rendkívül szégyellős voltam. Most meg, hogy bőven lenne min restelkedni, nem teszem. No, ja, a női lélek már csak ilyen. Megfejthetetlen. Vagy következetlen?) Ám hiába nyújtogattam a nyakamat, rajtam és a két turista lányon kívül senki nem volt az öltözőben. Rájuk pillantottam, gondoltam, megkérdezem, ők is érzik-e magukon a kíváncsi férfiszemeket. Ám nem néztek vissza rám. Merev arccal előrefelé figyeltek, még véletlenül sem tekintettek felém.

‒ Karót nyeltek ezek, vagy mi? ‒ dohogtam magamban. ‒ Hogyhogy nem észlelik, hogy valahonnan gusztálnak bennünket?

Magamra ráncigáltam az úszódresszemet, és kisiettem a medencéhez, hogy minél előbb túl legyek a megteendő távon.

Nem tudom, hányadik hossznál tartottam, amikor észrevettem a két turista lányt, amint a medence lépcsőjén sétálnak be a vízbe. Feltűnt, hogy nem egymás mellett lépdelnek, hanem egymás mögött.

Mindketten rendkívül csinosak voltak, bár teljesen különböző típusba tartoztak. Az elől haladó karcsú, csupa izom, rövid hajú lány volt, kicsi mellel, keskeny csípővel. A mögötte jövő is karcsú volt, ám ott, ahol kellett, gömbölyű és dús, hosszú haját lófarokba kötötte. Mindkettőn falatnyi bikini.

A medence hosszabbik végének falához sorjáztak, majd úszni kezdtek. Nem egymás mellett, holott úgy is elfértek volna. A rövid hajú úszott elől magabiztos, erőteljes, rutinos karcsapásokkal. Úszás közben gyakran hátranézett, minden rendben van-e a hosszú hajúval, majd haladt tovább, mintegy helyet csinálva a másik lánynak.

A lófarkos gyengébb úszó volt, óvatosan követte a rövid hajút. Amaz a medence túlsó végére érve bevárta őt, majd ugyanúgy, mint odafelé, úszás közben visszafelé is felügyelte, követi-e. Visszaérve a kiindulóponthoz bevárta a hosszú hajút, és kezdődött elölről a művelet.

Feltűnt, hogy nemcsak én, hanem a vízben szinte mindenki a furcsa koreográfiát figyeli.

Már majdnem leúsztam a betervezett távot, amikor rájöttem, mit látok.

‒ Azt a fűzfán fütyülőjét! Ők egy pár! A rövid hajú a férfi, aki lovagiasan vigyázza a hosszú hajú lépteit, illetve az úszását.

Már értettem, miért éreztem úgy az öltözőben, hogy férfiszemek előtt vetkőzöm. Ők okozták a nyugtalanító érzést. A furcsa pár.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

A mostani íráson kívül még két bejegyzés lesz homoszexualitás témában, vagyis összesen négy rész. Ezt két ok miatt tartom fontosnak előrebocsátani. Egyrészt azért, mert ennyi látogató még sosem járt az oldalamon, alig bírja számlálni a számláló. Ez tehát egy mindenkit érdeklő téma. Hogy miért, pontosan persze nem tudom, ám arra gondolok, melegeket és heteroszexuálisokat egyaránt azért érdekli ilyen nagyon a homoszexualitás, mert ritkán olvashatnak erről szóló írásokat. Sajnos még mindig nem tartunk ott, hogy az azonos neműek iránti vonzódás ne tabu téma legyen. Másrészt azért lesz négyrészes a tárgykört valamelyest körüljáró írásom, mert a blogon megtörtént esetekről, történetekről írok. És valós történet még kettő van a tarsolyomban, többször sajnos nem találkoztam olyan emberekkel, akikről tudtam, hogy melegek.

Az viszont meglehet, hogy az Egy csúnya nő című regényemből teszek majd fel részleteket, ami által nő a homoszexualitással foglalkozó bejegyzések száma. Az Egy csúnya nő ugyanis ‒ többek között ‒ homoszexuális férfiak szenvedélyes szerelméről szól.

A múltkori írásomban már jeleztem, hogy harminchárom évesen váltam csak elfogadóvá a melegekkel szemben. Azóta viszont egyformán tekintek homoszexuálisra és heteroszexuálisra. Egyáltalán nem érdekel, kinek milyen a szexuális beállítottsága, csupán emberek vagyunk mindannyian.

Hogy mi okozta a változást? Nem tudod kitalálni, kedves Naplóm, ugyanis egy film. Úgy ám! Egyetlen film felnyitotta a szememet, örökre megváltoztatta a felfogásomat, s ezzel az életemet is, mivel jobb embernek érzem magamat általa.

És hogy melyik az a bizonyos jellemváltoztatásra alkalmas film? A címe: Philadelphia ‒ Az érinthetetlen.

Tom Hankset addig csak vígjátékokban láttam, és egyáltalán nem kedveltem sem a bongyor fürtös fejét, sem a filmjeit. Aztán megnéztem a Philadelphiát, és Tom Hanks az egyik legkedvesebb színészemmé vált, ezt követőn szinte vadásztam a filmjeire. Hatalmasat alakított, a szívembe kúsztak a szavai, a viselkedése, a tekintete. A másik főszereplő Denzel Washington, őt mindig is kedveltem.  Ahogy változott az ő, illetve az általa alakított sztárügyvéd véleménye a melegekről, úgy alakultam át én is. A megvetésem szimpátiává változott, s a film végén zokogva álltam fel a tévé elől, és már nem is értettem, azelőtt miért volt ellenérzésem az azonos neműek szerelmével szemben.

A filmet nem akarom sem elmesélni, sem elemezni ‒ nem is nagyon tudnám, nem az én szakterületem. Ám még egy szereplő játékát meg kell említenem. Akkoriban hihetetlen jóképűségével a gyengébb filmjeit is pompásan eladó Antonio Banderas ebben a filmben annyira nem él a megnyerő külsejével, hogy nagy sokára ismertem csak fel.

Nagyszerű film, nagyszerű szereplőkkel. Aki még nem látta, nézze meg, és ha van olyan szerencsés, akinek hozzám hasonlóan megváltoztatja az addigi szemléletét, kérem, írjon nekem.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Bevallom, harminchárom éves koromig elítélőn tekintettem a homoszexualitásra. A saját neműkhöz vonzódó embereket szokatlan állatfajtának tartottam, akikhez nekem közöm sem lehet. Talán amiatt történhetett így, mert a gyerekkoromban a melegek titkolni voltak kénytelenek szexuális irányultságukat, mivel a heteroszexuálisok társadalma kirekesztett mindenkit, aki más volt.

A melegekről alkotott negatív véleményemet még inkább elmélyítette bennem, amikor húszévesen a barátnőmmel és a húgával, Lilivel elmentünk a Szecskába, vagyis a Széchenyi fürdőbe. Lili bájos és kedves tizenkét éves kislány volt, kedveltem nagyon, a távollévő húgomra emlékeztetett.

Úszkáltunk, lubickoltunk, aztán a gőzfürdőbe mentünk. Mindhárman először jártunk gőzkabinban. Nekem nem jött be, alig kaptam levegőt magas páratartalma miatt ‒ ma is a szárazgőzt részesítem előnyben, bár meg kell, hogy mondjam, talán öt éve is van, hogy utoljára szaunában jártam ‒, ám a barátnőm és Lili élvezték. Aztán hogy ők is elfáradtak a gőz és a hideg merülőfürdő váltogatásában, lezuhanyoztunk, és készülődni kezdtünk haza.

A malőr, ami a melegek iránti ellenérzést elmélyítette bennem, az öltözőben történt.

Egy öregasszony ‒ persze meglehet, hogy csak húszévesen tűnt olyan öregnek ‒ meztelenül Lili elé sétált, és a törülközőjének csak a két végét fogva, lassú, fura, már-már táncszerű mozdulatokkal húzkodta a törülközőt a hátán.

Addig még nem találkoztam sem meleg nővel, sem férfival ‒ vagy legalábbis nem tudtam róla. Amint értetlenül figyeltem, mi a frászt csinál, mivel szárazra törülközni így, biztos, hogy nem lehet, egyszer csak belém nyilallt az undor.

‒ Lilit csábítgatja! Az aszott, vén, kiélt testével!

Legszívesebben a képébe vágtam volna nyomdafestéket nem tűrő szavaimat. Bele a fonnyadt pofájába.

Aztán Lilire néztem, aki gyanútlanul és barátságosan válaszolgatott a lottyadt csöcsű leszbi kérdéseire, és úgy döntöttem, nem csinálok botrányt.

‒ Majd hazafelé elmondom neki, hogy nem mindenki jó szándékú, aki kedveskedve szól hozzánk. Ezzel a nővel meg, a löttyedt farúval nem csak az baj, hogy meleg, hanem hogy pedofil.

Hirtelen feltűnt, milyen csönd van a zsúfolt öltözőben. Körülnéztem, és rádöbbentem, a barátnőmön és a húgán kívül mindenki tisztában van vele, mire hajt a vén spiné. Mégsem szóltak közbe.

‒ Na, jó. Hazafelé azt is el kell mondanom Lilinek, hogy lehetőség szerint emeljük fel a szavunkat, ha nekünk nem tetsző dolgot látunk. A pedofília ellen pedig mindig és mindenkor kötelező.

A saját neműk iránt vonzódó emberekről harminchárom évesen homlokegyenest megváltozott a véleményem. A pedofíliáról nem.

Hogy mi hatott rám, hogy ne csupán elfogadóvá váljak a melegekkel szemben, hanem úgy tekintsek rájuk, mint bármelyik heteroszexuálisra, arról a következő blogomban mesélek.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Abban az időben, amikor még a Corvinus Egyetemre jártam, hétfő reggelenként vonattal utaztam Budapestre, aztán a Déli pályaudvari megállójában felszálltam a 61-es villamosra, a Móricz Zsigmond Körtéren leszálltam, majd gyalog felcaplattam a lépcsőkön az egyetem Ménesi úti campusához.

Amikor a vonattól a villamosmegállóhoz mentem, minden alkalommal elhaladtam egy koldus előtt. Nem volt lába. Egy sem. Ott ücsörgött a mocskos kövön a rongyai között lábatlanul, és dohányzott.

Sosem mentem el úgy mellette, hogy ne adtam volna neki némi pénzt. Amíg a Corvinusra jártam, sok koldussal találkoztam, ebből következően nem adakoztam mindegyiküknek, de a láb nélküli férfinak mindig. Természetesen sajnáltam őt, ám nem csupán emiatt lassítottam le a rohanásomat arra a pár pillanatra, amíg a dobozába tettem a pénzt. Vagy tán a sapkájában gyűjtötte? Már nem emlékszem. Ám arra nagyon is elevenen, hogy milyen tüntetőn, már-már dölyfösen szívta a cigarettát. Mintha azt mondta volna:

‒ Jól látjátok, nincs lábam, mégis dohányzom. Ez bizony remek ok nektek arra, hogy ne kelljen adnotok egyetlen fillért sem!

Valahogy mindig úgy éreztem, a kétségbeesését próbálja elfedni a füstöléssel. És bár meglehet, hogy épp a dohányzás miatt veszítette el a lábait, számomra az ok egyáltalán nem érdekes. Úgy vagyok vele, mint a háborúval, melyről az ezelőtti blogban írtam: nem érdekel a miért. Most már, hogy nincs lába, és minden bizonnyal otthona és családja sem, s a mindennapi betevője mások jóindulatán múlik, mi vesztenivalója lehet az életben? Hadd szívja hát pökhendin a cigit! Legalább a gőg hadd legyen az övé.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu