„Még csak az első zsömlénél tartott. Élvezettel evett, mohón, nagyokat harapva. Kezében a szendviccsel intett a nőnek, hogy igen, figyel, mondja csak tovább a történetet, de az evés láthatólag jobban érdekelte.
– Azt kérdezte, miattad szakítok-e vele – folytatta Nikolett, aztán kivárt, hátha a férfi kérdezni akar valamit, holott tudta, hogy nem fog kérdezni semmit. Ennyire már ismerte.
Harmadik vagy negyedik alkalommal voltak így együtt, és nem nagyon kedvelte Gábor stílusát, de azt tudta róla, hogy ritkán tesz fel kérdéseket. És neki éppen ilyen szeretőre volt szüksége.
– Mondtam neki, hogy nem miattad hagyom el, de azért vagy te, hogy szakítani tudjak vele – folytatta aztán, hogy a férfi továbbra is hallgatott. – De nem értette, miről beszélek.
A helyében ezt valószínűleg én sem érteném, mondta volna szívesen Gábor, de nem mondta. Idegesítette a női logika sajátos korlátoltsága, nem tudott mit kezdeni vele, ám jobbnak látta megtartani a véleményét.
– Azt is kérdezte, hogy nagyon szeretlek-e. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem szeretlek. Ezt sem értette. Azt mondta, azért hazudok, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. Aztán azt akarta tudni, szeretlek-e téged annyira, mint őt szerettem akkor, amikor még szerettem. Dühített az értetlensége, hát ráförmedtem: nem érted, hogy érzelmek nélkül szeretkezünk?
Kezében a harmadik, még meg nem kezdett szendviccsel Gábor az ablakhoz ment. Kinézett, aztán ott is maradt. Abban a pillanatban leginkább haragot érzett a nő iránt. Nem értette, miért kell részletekbe menően elmesélnie, mit mondott a szeretőjének. És miért kell annyiszor hangsúlyoznia, hogy semmit sem érez őiránta.
Egyébként nem igaz, hogy semmit nem érez. Szeretkezés közben csupa tűz a teste, a szája forró és adakozó… Az ablaknál állva újra megkívánta, és dühös volt magára, amiért kívánja, hiszen épp az imént hozta a tudomására, hogy semmit sem jelent a számára. Fura egy nő. Szinte büszke rá, hogy nem szereti őt. Miért nem tudja legalább egy kicsit szeretni? Lehet, hogy nem képes szeretni?
A hátát fordítva a szoba felé, hallgatott, s egy ideig egyikük sem szólt. Végül a férfi törte meg a csendet:
– Ahogy mi szeretkezünk, úgy nem lehet érzelmek nélkül szeretkezni – mondta, és tudta, hogy igaza van. Az ilyesmiben jócskán volt tapasztalata.
Nikolett azóta várta, hogy megszólaljon, amióta a fotelból felállt. Nyugtalanítónak találta a hallgatását, holott tudta, ritkán szól. Most megkönnyebbült, hogy mégis megtette, s nyomban lecsapott rá.
– Mi mégis megtettük – mondta vitatkozásra készen, leginkább azért, hogy fenntartsa a férfi figyelmét.
A férfiban kihunyt a vágy. Nagyot harapott a zsömléből, aztán egy szó nélkül visszasétált a fotelhoz, és leült. Sejtette, hogy Nikolett ellenvetést vár, de nem volt kedve megadni a nőnek a harc örömét.
Az asszony egy ideig várakozón figyelte az arcát. Aztán, hogy rájött, hiába vár vitára, felnevetett. Hangosan, kissé gunyorosan, úgy, ahogy újabban szokott, holott már tudta, Gábor utálja ezt a nevetését, azt az érzetet kelti benne, hogy rajta nevet. Csak kacagott, egyre vidámabban, felszabadultabban, és ettől lassan a férfi is jókedvre derült. Nézte a nőt, ahogy nevet, és közben arra gondolt, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére mégis jó itt lenni ezzel az idegesítő nővel, ebben a szobában.
Vonzotta ez a nő, annak dacára, hogy már nem volt fiatal. Abba meg bele se mert gondolni, hogy olyan nőt tart vonzónak, aki éppen tizenhárom évvel idősebb, mint a felesége.”
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Házasságtörők
Kedves Naplóm!
Részlet Minden harmadik kedden című regényemből.
„Még csak az első zsömlénél tartott. Élvezettel evett, mohón, nagyokat harapva. Kezében a szendviccsel intett a nőnek, hogy igen, figyel, mondja csak tovább a történetet, de az evés láthatólag jobban érdekelte.
– Azt kérdezte, miattad szakítok-e vele – folytatta Nikolett, aztán kivárt, hátha a férfi kérdezni akar valamit, holott tudta, hogy nem fog kérdezni semmit. Ennyire már ismerte.
Harmadik vagy negyedik alkalommal voltak így együtt, és nem nagyon kedvelte Gábor stílusát, de azt tudta róla, hogy ritkán tesz fel kérdéseket. És neki éppen ilyen szeretőre volt szüksége.
– Mondtam neki, hogy nem miattad hagyom el, de azért vagy te, hogy szakítani tudjak vele – folytatta aztán, hogy a férfi továbbra is hallgatott. – De nem értette, miről beszélek.
A helyében ezt valószínűleg én sem érteném, mondta volna szívesen Gábor, de nem mondta. Idegesítette a női logika sajátos korlátoltsága, nem tudott mit kezdeni vele, ám jobbnak látta megtartani a véleményét.
– Azt is kérdezte, hogy nagyon szeretlek-e. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem szeretlek. Ezt sem értette. Azt mondta, azért hazudok, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. Aztán azt akarta tudni, szeretlek-e téged annyira, mint őt szerettem akkor, amikor még szerettem. Dühített az értetlensége, hát ráförmedtem: nem érted, hogy érzelmek nélkül szeretkezünk?
Kezében a harmadik, még meg nem kezdett szendviccsel Gábor az ablakhoz ment. Kinézett, aztán ott is maradt. Abban a pillanatban leginkább haragot érzett a nő iránt. Nem értette, miért kell részletekbe menően elmesélnie, mit mondott a szeretőjének. És miért kell annyiszor hangsúlyoznia, hogy semmit sem érez őiránta.
Egyébként nem igaz, hogy semmit nem érez. Szeretkezés közben csupa tűz a teste, a szája forró és adakozó… Az ablaknál állva újra megkívánta, és dühös volt magára, amiért kívánja, hiszen épp az imént hozta a tudomására, hogy semmit sem jelent a számára. Fura egy nő. Szinte büszke rá, hogy nem szereti őt. Miért nem tudja legalább egy kicsit szeretni? Lehet, hogy nem képes szeretni?
A hátát fordítva a szoba felé, hallgatott, s egy ideig egyikük sem szólt. Végül a férfi törte meg a csendet:
– Ahogy mi szeretkezünk, úgy nem lehet érzelmek nélkül szeretkezni – mondta, és tudta, hogy igaza van. Az ilyesmiben jócskán volt tapasztalata.
Nikolett azóta várta, hogy megszólaljon, amióta a fotelból felállt. Nyugtalanítónak találta a hallgatását, holott tudta, ritkán szól. Most megkönnyebbült, hogy mégis megtette, s nyomban lecsapott rá.
– Mi mégis megtettük – mondta vitatkozásra készen, leginkább azért, hogy fenntartsa a férfi figyelmét.
A férfiban kihunyt a vágy. Nagyot harapott a zsömléből, aztán egy szó nélkül visszasétált a fotelhoz, és leült. Sejtette, hogy Nikolett ellenvetést vár, de nem volt kedve megadni a nőnek a harc örömét.
Az asszony egy ideig várakozón figyelte az arcát. Aztán, hogy rájött, hiába vár vitára, felnevetett. Hangosan, kissé gunyorosan, úgy, ahogy újabban szokott, holott már tudta, Gábor utálja ezt a nevetését, azt az érzetet kelti benne, hogy rajta nevet. Csak kacagott, egyre vidámabban, felszabadultabban, és ettől lassan a férfi is jókedvre derült. Nézte a nőt, ahogy nevet, és közben arra gondolt, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére mégis jó itt lenni ezzel az idegesítő nővel, ebben a szobában.
Vonzotta ez a nő, annak dacára, hogy már nem volt fiatal. Abba meg bele se mert gondolni, hogy olyan nőt tart vonzónak, aki éppen tizenhárom évvel idősebb, mint a felesége.”
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu