Abban az időben, amikor még a Corvinus Egyetemre jártam, hétfő reggelenként vonattal utaztam Budapestre, aztán a Déli pályaudvari megállójában felszálltam a 61-es villamosra, a Móricz Zsigmond Körtéren leszálltam, majd gyalog felcaplattam a lépcsőkön az egyetem Ménesi úti campusához.
Amikor a vonattól a villamosmegállóhoz mentem, minden alkalommal elhaladtam egy koldus előtt. Nem volt lába. Egy sem. Ott ücsörgött a mocskos kövön a rongyai között lábatlanul, és dohányzott.
Sosem mentem el úgy mellette, hogy ne adtam volna neki némi pénzt. Amíg a Corvinusra jártam, sok koldussal találkoztam, ebből következően nem adakoztam mindegyiküknek, de a láb nélküli férfinak mindig. Természetesen sajnáltam őt, ám nem csupán emiatt lassítottam le a rohanásomat arra a pár pillanatra, amíg a dobozába tettem a pénzt. Vagy tán a sapkájában gyűjtötte? Már nem emlékszem. Ám arra nagyon is elevenen, hogy milyen tüntetőn, már-már dölyfösen szívta a cigarettát. Mintha azt mondta volna:
‒ Jól látjátok, nincs lábam, mégis dohányzom. Ez bizony remek ok nektek arra, hogy ne kelljen adnotok egyetlen fillért sem!
Valahogy mindig úgy éreztem, a kétségbeesését próbálja elfedni a füstöléssel. És bár meglehet, hogy épp a dohányzás miatt veszítette el a lábait, számomra az ok egyáltalán nem érdekes. Úgy vagyok vele, mint a háborúval, melyről az ezelőtti blogban írtam: nem érdekel a miért. Most már, hogy nincs lába, és minden bizonnyal otthona és családja sem, s a mindennapi betevője mások jóindulatán múlik, mi vesztenivalója lehet az életben? Hadd szívja hát pökhendin a cigit! Legalább a gőg hadd legyen az övé.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Koldus és cigaretta
Kedves Naplóm!
Abban az időben, amikor még a Corvinus Egyetemre jártam, hétfő reggelenként vonattal utaztam Budapestre, aztán a Déli pályaudvari megállójában felszálltam a 61-es villamosra, a Móricz Zsigmond Körtéren leszálltam, majd gyalog felcaplattam a lépcsőkön az egyetem Ménesi úti campusához.
Amikor a vonattól a villamosmegállóhoz mentem, minden alkalommal elhaladtam egy koldus előtt. Nem volt lába. Egy sem. Ott ücsörgött a mocskos kövön a rongyai között lábatlanul, és dohányzott.
Sosem mentem el úgy mellette, hogy ne adtam volna neki némi pénzt. Amíg a Corvinusra jártam, sok koldussal találkoztam, ebből következően nem adakoztam mindegyiküknek, de a láb nélküli férfinak mindig. Természetesen sajnáltam őt, ám nem csupán emiatt lassítottam le a rohanásomat arra a pár pillanatra, amíg a dobozába tettem a pénzt. Vagy tán a sapkájában gyűjtötte? Már nem emlékszem. Ám arra nagyon is elevenen, hogy milyen tüntetőn, már-már dölyfösen szívta a cigarettát. Mintha azt mondta volna:
‒ Jól látjátok, nincs lábam, mégis dohányzom. Ez bizony remek ok nektek arra, hogy ne kelljen adnotok egyetlen fillért sem!
Valahogy mindig úgy éreztem, a kétségbeesését próbálja elfedni a füstöléssel. És bár meglehet, hogy épp a dohányzás miatt veszítette el a lábait, számomra az ok egyáltalán nem érdekes. Úgy vagyok vele, mint a háborúval, melyről az ezelőtti blogban írtam: nem érdekel a miért. Most már, hogy nincs lába, és minden bizonnyal otthona és családja sem, s a mindennapi betevője mások jóindulatán múlik, mi vesztenivalója lehet az életben? Hadd szívja hát pökhendin a cigit! Legalább a gőg hadd legyen az övé.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu