Author Archives: Ákody Zsuzsa

Kedves Naplóm!

Háború van. Érted ezt, Naplóm? Mert én nem értem. Miként lehet, hogy nem tárgyalóasztalnál dőlnek el a nagy kérdések, hanem embernek ember ellen vívott fegyveres csatáiban? Ennyit ér csak a civilizációnk? Ennyit tanultunk csak az elődök hibáiból?

Ha csakis tárgyalások folynának, úgy érdekelne a miért, az indíték, hogy kinek van igaza. Ám hogy a fegyverek döntenek, nem érdekel sem az ok, sem az indíték, sem a miért. És az sem érdekel, hogy ki kezdte és mikor, hogy ki harcol ki ellen, vagy kiért. Csupán az érdekel, hogy háború van, ahol emberek halnak meg.

Azt hittem, az én nemzedékem úgy élheti le az életét, hogy nem kell közelről szembesülnie a háború szó jelentésével. Ha meg néha mégis átfutott rajtam, hogy nem ússzuk meg, úgy képzeltem, gombok megnyomásával kilövik a rakétákat a különböző célpontokra oda és vissza, és mindnyájunknak befellegzett. Szörnyű, borzalmas és félelmetes vég ez a gombnyomásos hadviselés, ám mit tehetnénk? Végül is a huszonegyedik században élünk…

De éppen azért, mert a huszonegyedik században élünk, az soha nem jutott eszembe, hogy kézifegyvert adnak emberek kezébe azzal a céllal, hogy embereket öljenek. Soha nem gondoltam, hogy a huszonegyedik századi háborúban a katonák a saját szemükkel látják az ellenséges katonák halálát.

Író vagyok, rajongok a magyar és a világirodalom klasszikusaiért. Náluk szemléletesebben nem sokan írták meg a háború borzalmát, katonák és civilek gyötrelmét. És mivel anya, nagyanya és ember is vagyok, gyűlölöm az értelmetlen sínylődést, mind a magamét, családomét, mind a másokét. A gyerekek szenvedését meg még filmen sem bírom elviselni. És egy háborúban a gyerekek szenvednek. Éheznek, fáznak, meghal az apjuk, a bátyjuk, van, hogy az anyjuk.

Kinek van erre szüksége? Ki akarhatja, hogy egy gyerek árva legyen, hogy fázzon, hogy éhezzen? Ki akarhatja, hogy egy gyerek szenvedjen?

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

 Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Két éve még csak a címben szereplő időszámítást ismertem ‒ időszámítás előtt és után ‒, két év óta viszont lassan hozzászokom egy másfajta időszámításhoz: koronavírus előtt és koronavírus óta. Bízom benne, hogy egy harmadik időszámításra is sor kerül, és nem is valahol a távoli jövőben, és az így fog hangzani: koronavírus után.

A pandémia óta előírás, hogy a fogászaton bejelentkezés alapján fogadjuk a betegeket. Ennek több előnye is van. Az egyik például az, amiről most írni szeretnék, hogy ennek köszönhetően előre tudom, ki fog érkezni másnap, és így az aznapi rendelés végén elő tudom keresni másnapra a betegkartonokat, és nem akkor kell kapkodni, amikor a beteg már a rendelőben van. (Kivéve persze azét a betegét, aki aznap jelentkezett be, mert fáj a foga, ám ez csak néhány betegkartont jelent.)

A minap a kartonok előszedegetése közben véletlenül előhúztam annak a betegnek a kartonját, akinek a halálhírét néhány hete hozta a felesége. Elszomorodtam. A halálához nem volt köze a Covid-19-nek. Ahhoz viszont igen, hogy csak jóval azután szereztünk róla tudomást, hogy eltemették szegényt.

Immár hét éve, azóta, hogy elköltöztünk, nem tudtunk ugyan mindent a falu életéről, de barátoktól, ismerősöktől, akik csak azért ugrottak be néhány percre a rendelőbe, hogy velünk találkozzanak, sok történésről ‒ jóról és rosszról egyaránt ‒ értesültünk. A covid óta viszont egyre ritkulnak ezek a látogatások, sok esetben teljesen megszűntek, és így csak késve, vagy egyáltalán nem hallunk róla, mi történik abban a faluban, ahol leéltük a fél éltünket.

Gy. bácsi betegkartonjával a kezemben azon gondolkodtam, milyen szörnyű, ha véget ér egy élet. A kartonon ott állnak a személyes adatai, és az is, hogy Imre mikor, melyik fogát, milyen betegséggel kezelte. Ő maga viszont már nincs sehol.

Kedves ember volt. Nyugodjon békében.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Általában Zsuzsának szólít mindenki, a családtagok mindig. Kivéve a bátyámat, ő Zsuzsinak hívott. Leszámítva azokat az eseteket, amikor dühös volt rám. Mert olyankor rendre ugyanazzal a hangsúllyal, kicsit feddőn, kicsit atyáskodón a második szótagra téve a hangsúlyt, mondta: ‒ Zsuzsa!

Ő mondta azt is, hogy szerelmes vagyok a mosogatásba. És talán igaza volt. Folyton mosogattam, nem bírtam elnézni, ha egyetlen pohár is ácsorgott a mosogatókagylóban. Amíg még nem Keszthelyen laktunk, ellenálltam minden baráti és családi törekvésnek, hogy vegyek mosogatógépet. Keszthelyen aztán abba belementem, hogy beépíttessünk egyet a konyhabútorba, ám soha nem használtam. Egyszerűen szerettem a két kezemmel tisztává varázsolni az edényeket.

Aztán megszületett a kis Sára Lujza, és azon alkalmakkor, amikor a szüleivel itt volt nálunk Keszthelyen, úgy éreztem, a mosogatással töltött idő a vele töltött időből lop el. És akkor bepakoltam a piszkos edényeket, és elindítottam a mosogatógépet…

Sára Lujza másfél éves koráig csak akkor használtam, ha ő nálunk volt. Néhány hete viszont, magam sem tudom, miért, rákaptam az ízére, és a napi rutinom része lett a használata. Most már az esik nehezemre, ha valamit kézzel kell elmosnom.

Ilyen csalfa lenne a szerelem? Amíg őrizgetjük és vigyázunk rá, kitölti az életünket. Ám ha egyszer is hátat fordítunk neki, elmúlik a varázsa, és kipukkan, mint a szappanbuborék?

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Fiaim rendes gyerekek, amióta kirepültek, gyakran telefonálnak, jönnek látogatóba, és engem örömmel tölt el, hogy nemcsak mi, a szüleik érezzük jól magunkat az ő társaságukban, hanem ők is a miénkben. Beszélgetünk, kirándulunk, várakat mászunk meg, néha römizünk, és boldog vagyok, hogy mesélnek az életükről, gondjaikról, örömeikről.

Amióta Sára Lujza megszületett, egy kicsit megváltozott a helyzet. Egészen pontosan én változtam meg. Most szinte csak nagymama vagyok, anya kevésbé. A kicsi jelenléte, látványa eufóriával tölt el, csüggök rajta, másra figyelni nem igazán tudok, fél füllel hallgatom csak a felnőtt gyerekeimet. És nem biztos, hogy ez jól van így, hiszen azáltal, hogy nagymamává lettem, anyaként nem szűntem meg, illetve nem volna szabad, hogy megszűnjek. Abban bízom, ahogy Lujza majd cseperedik, megszokom, hogy van, hogy betölti az életemet, és újra képes leszek arra, hogy a fiaimra is figyeljek.

Dénes a hétvégét velünk töltötte, szombat délután a néhány napja bepácolt marhahúsból elkészítettem az egyik kedvenc ételét, természetesen zsemlegombóccal. Pár éve még vadhúsból volt nálunk a vadas, akkor változott a helyzet, amikor egy volt kollégám munkába menet elütött egy vaddisznót. Elmesélése szerint már nem voltak csíkjai, ám még kifejlett állat sem volt, valószínűleg süldő lehetett.

Volt munkatársam kiszállt az összetört autójából, és az árokba berepülő, súlyosan sérült állat után nézett. Látta, hogy néhány lépést még tesz, aztán orra bukik, majd oldalra dől. Aztán csak feküdt az oldalán mozdulatlanul, szinte békésen, mint aki csak szundít egyet, mielőtt megy tovább a dolgára.

Így mesélte a kollégám. Nos, az eset óta nem eszem meg én a vadhúst, és a családomnak sem készítem el.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Imre egy barátjánál disznóvágás volt tegnap. Mivel mi szombatonként dolgozunk, nem tudtunk részt venni rajta, ám munkába menet útba esik, így néhány percre megálltunk pár szót váltani. Amikor odaértünk, szerencsére a coca már túl volt a nehezén, és megperzselve, lecsutakolva, négy kampóra kifeszítve várta, hogy a böllér kettéhasítsa.

Apósom jutott eszembe. Hentes volt, a kapuvári húsgyárban dolgozott egész életében, minden egyes nap hajnali négy órára járt munkába. Akkoriban napi 1200 disznót vágtak a húsgyárban, és az ő feladata volt a disznók kettéhasítása. Eddig csak azért csodáltam, hogy képes volt hajnali fél háromkor kelni, ám most, hogy láttam, milyen komoly fizikai munka kettévágni egy disznót, a megbecsülésem még nagyobb iránta.

Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy gyerekkoromban nálunk is szokás volt a disznóvágás. Ugyan nem tartottunk cocákat, de télvíz idején apám vett egyet valamelyik utcabeli sertéstartótól, és barátok, szomszédok közreműködésével feldolgozták.

Jómagam egyetlen disznóölésre emlékszem: arra, amelyiken nem voltam ott. Mármint kint az udvaron. Én bent voltam a házban, az utcára néző nagyszobában, és a hét évvel fiatalabb húgomra vigyáztam, egy-másfél éves lehetett. Hallottuk a beszűrődő zajokat, vidám nevetést, beszélgetést, edénycsörömpölést. Anyám olykor benyitott megnézni, hogy vagyunk, ennivalót hozott, dobott pár hasáb fát a kályhába, hogy finom melegben legyünk.

Délelőtt jól elvoltunk, fakockákkal játszottunk, mesekönyveket nézegettünk. A húgomnak legjobban egy kék fejtetejű, sárga hasú madár tetszett az egyik képeskönyvben, vagy hússzor elmondatta velem: ci-ne-ge.

Délutánra viszont egy kicsit már nehezteltem a húgomra, hogy miatta nem vehetek részt a kinti nyüzsgésben. Meguntuk már az építőkockákat és a mesekönyveket. A húgom egy piros színű befőzőgumival játszott, nem tudom, mi tetszett meg neki rajta, hol az ujjaira próbálta felcibálni, hol a padlón forgatta. Én meg odahúztam egy széket az ablakhoz, és néztem a hóesést. Egész nap esett, mindent beborított a hó, a meggyfát, a három rózsabokrot, a kerítés palánkját, az ablakpárkányt.

Telenként apám szalonnabőrt szokott kiakasztani a meggyfára a madaraknak, láttam, hogy most is ott lóg egy az egyik ágon. Aztán észrevettem a kicsike madarat a palánkon. Gondoltam, biztosan éhes, enni jött a bőrkéből. Ám mégsem volt éhes, mert nem röpült a szalonnabőrhöz, hanem egy ideig a kerítésen ücsörgött, aztán meggondolta magát, és átrepült az ablakpárkányra. Annyira közel volt hozzám, szinte csak az ablak választott el tőle, hogy nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Mozdulatlanságomban feltűnt, hogy egy ideje nem hallom a húgom motoszkálását, tevés-vevése hangjait.

A piros gumival a mutatóujján ült a szőnyegen. Ő is a madarat nézte. Aztán kinyújtotta a jobb kezét, rámutatott a madárra, és azt mondta:

‒ Ci-ne-ge!

Már nem bántam, hogy a kinti vidám kaláka helyett a délutánt is a szobában kell töltenem vele.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Nem is tudom, miért fogtam bele napló írásába, egy dologban viszont biztos vagyok: nem véletlen, hogy a Covid immár második évének végén történik. Önkéntes ugyan a bezártságom, én magam választottam, mégis kezdek elsokallni.

Több oka is van, hogy feladva a megszokott társadalmi életünket, szinte minden szabadidőmet a lakásban töltöm. A fő ok mindenképpen az, ami miatt ezt a hosszú-hosszú karantént bevállaltuk, nehogy megfertőzzünk másokat a rendelőből netán magunkkal hurcolt vírussal. (Ezen a megfontoláson az sem változtat, hogy a világjárvány egyelőre kikerült bennünket.)

Társaságunk szinte csak néhány barát és a szűk család, de még így is teszteljük magunkat gyorsteszttel, mielőtt megyünk a kis Sára Lujzáékhoz, vagy amikor ők jönnek.

Nem járunk színházba, moziba, se múzeumba, se semmilyen rendezvényre, se étterembe, se kávéházba, cukrászdába. Nyáron és kora ősszel bicikliztünk a Balaton parton, és így a rendelőn kívül is időztem emberek között, ám most, hogy hidegre fordult az idő, és én egyébként is fagyos vagyok, a kerékpározás is elmaradt. Ősz elején, végén még ki-kisétáltam Imrével, vagy a horgászó Imréhez a partra, most már azt sem. És ami a legszörnyűbb: a bezártság ellenére jól érzem magamat, s mint a rab madár, én is egyre kevésbé vágyom elhagyni a kalitkát. No ezért kellett nekifognom a naplóírásnak. Egyszerűen nem hagyhatom annyiban, hogy én, aki szerettem a társaságot, a jó beszélgetéseket, remeteként éljek, és hogy ez a remetelét még csak ne is zavarjon!

Ma két adagnyi ruhával is járt a mosógép, holott vasárnap van, és gyerekkoromban azt hallottam, lusta asszony mos vasárnap. Vagy ez csak a kézi mosásra érvényes? Nem tudom. Ezzel együtt én soha nem mosok vasárnap. Kivéve ma.

Amikor férjhez mentem, és nem volt még automata mosógépem, a hétfő volt a mosás napja, mind a kézi, mind a keverőtárcsás gépi mosásé. Aztán hogy megszületett Ákos, szükségem volt automata mosógépre, Dénes születése után pedig létezni sem tudtam volna a strapabíró Energomat nélkül.

Hogy miként csinálták anyáink, nagyanyáink és az ő anyjuk? Rejtély. De megcsinálták! Automata mosógép nélkül neveltek fel bennünket! Tisztelet érte nekik.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu