Imre egy barátjánál disznóvágás volt tegnap. Mivel mi szombatonként dolgozunk, nem tudtunk részt venni rajta, ám munkába menet útba esik, így néhány percre megálltunk pár szót váltani. Amikor odaértünk, szerencsére a coca már túl volt a nehezén, és megperzselve, lecsutakolva, négy kampóra kifeszítve várta, hogy a böllér kettéhasítsa.
Apósom jutott eszembe. Hentes volt, a kapuvári húsgyárban dolgozott egész életében, minden egyes nap hajnali négy órára járt munkába. Akkoriban napi 1200 disznót vágtak a húsgyárban, és az ő feladata volt a disznók kettéhasítása. Eddig csak azért csodáltam, hogy képes volt hajnali fél háromkor kelni, ám most, hogy láttam, milyen komoly fizikai munka kettévágni egy disznót, a megbecsülésem még nagyobb iránta.
Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy gyerekkoromban nálunk is szokás volt a disznóvágás. Ugyan nem tartottunk cocákat, de télvíz idején apám vett egyet valamelyik utcabeli sertéstartótól, és barátok, szomszédok közreműködésével feldolgozták.
Jómagam egyetlen disznóölésre emlékszem: arra, amelyiken nem voltam ott. Mármint kint az udvaron. Én bent voltam a házban, az utcára néző nagyszobában, és a hét évvel fiatalabb húgomra vigyáztam, egy-másfél éves lehetett. Hallottuk a beszűrődő zajokat, vidám nevetést, beszélgetést, edénycsörömpölést. Anyám olykor benyitott megnézni, hogy vagyunk, ennivalót hozott, dobott pár hasáb fát a kályhába, hogy finom melegben legyünk.
Délelőtt jól elvoltunk, fakockákkal játszottunk, mesekönyveket nézegettünk. A húgomnak legjobban egy kék fejtetejű, sárga hasú madár tetszett az egyik képeskönyvben, vagy hússzor elmondatta velem: ci-ne-ge.
Délutánra viszont egy kicsit már nehezteltem a húgomra, hogy miatta nem vehetek részt a kinti nyüzsgésben. Meguntuk már az építőkockákat és a mesekönyveket. A húgom egy piros színű befőzőgumival játszott, nem tudom, mi tetszett meg neki rajta, hol az ujjaira próbálta felcibálni, hol a padlón forgatta. Én meg odahúztam egy széket az ablakhoz, és néztem a hóesést. Egész nap esett, mindent beborított a hó, a meggyfát, a három rózsabokrot, a kerítés palánkját, az ablakpárkányt.
Telenként apám szalonnabőrt szokott kiakasztani a meggyfára a madaraknak, láttam, hogy most is ott lóg egy az egyik ágon. Aztán észrevettem a kicsike madarat a palánkon. Gondoltam, biztosan éhes, enni jött a bőrkéből. Ám mégsem volt éhes, mert nem röpült a szalonnabőrhöz, hanem egy ideig a kerítésen ücsörgött, aztán meggondolta magát, és átrepült az ablakpárkányra. Annyira közel volt hozzám, szinte csak az ablak választott el tőle, hogy nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Mozdulatlanságomban feltűnt, hogy egy ideje nem hallom a húgom motoszkálását, tevés-vevése hangjait.
A piros gumival a mutatóujján ült a szőnyegen. Ő is a madarat nézte. Aztán kinyújtotta a jobb kezét, rámutatott a madárra, és azt mondta:
‒ Ci-ne-ge!
Már nem bántam, hogy a kinti vidám kaláka helyett a délutánt is a szobában kell töltenem vele.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Disznóvágás hóesésben
Kedves Naplóm!
Imre egy barátjánál disznóvágás volt tegnap. Mivel mi szombatonként dolgozunk, nem tudtunk részt venni rajta, ám munkába menet útba esik, így néhány percre megálltunk pár szót váltani. Amikor odaértünk, szerencsére a coca már túl volt a nehezén, és megperzselve, lecsutakolva, négy kampóra kifeszítve várta, hogy a böllér kettéhasítsa.
Apósom jutott eszembe. Hentes volt, a kapuvári húsgyárban dolgozott egész életében, minden egyes nap hajnali négy órára járt munkába. Akkoriban napi 1200 disznót vágtak a húsgyárban, és az ő feladata volt a disznók kettéhasítása. Eddig csak azért csodáltam, hogy képes volt hajnali fél háromkor kelni, ám most, hogy láttam, milyen komoly fizikai munka kettévágni egy disznót, a megbecsülésem még nagyobb iránta.
Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy gyerekkoromban nálunk is szokás volt a disznóvágás. Ugyan nem tartottunk cocákat, de télvíz idején apám vett egyet valamelyik utcabeli sertéstartótól, és barátok, szomszédok közreműködésével feldolgozták.
Jómagam egyetlen disznóölésre emlékszem: arra, amelyiken nem voltam ott. Mármint kint az udvaron. Én bent voltam a házban, az utcára néző nagyszobában, és a hét évvel fiatalabb húgomra vigyáztam, egy-másfél éves lehetett. Hallottuk a beszűrődő zajokat, vidám nevetést, beszélgetést, edénycsörömpölést. Anyám olykor benyitott megnézni, hogy vagyunk, ennivalót hozott, dobott pár hasáb fát a kályhába, hogy finom melegben legyünk.
Délelőtt jól elvoltunk, fakockákkal játszottunk, mesekönyveket nézegettünk. A húgomnak legjobban egy kék fejtetejű, sárga hasú madár tetszett az egyik képeskönyvben, vagy hússzor elmondatta velem: ci-ne-ge.
Délutánra viszont egy kicsit már nehezteltem a húgomra, hogy miatta nem vehetek részt a kinti nyüzsgésben. Meguntuk már az építőkockákat és a mesekönyveket. A húgom egy piros színű befőzőgumival játszott, nem tudom, mi tetszett meg neki rajta, hol az ujjaira próbálta felcibálni, hol a padlón forgatta. Én meg odahúztam egy széket az ablakhoz, és néztem a hóesést. Egész nap esett, mindent beborított a hó, a meggyfát, a három rózsabokrot, a kerítés palánkját, az ablakpárkányt.
Telenként apám szalonnabőrt szokott kiakasztani a meggyfára a madaraknak, láttam, hogy most is ott lóg egy az egyik ágon. Aztán észrevettem a kicsike madarat a palánkon. Gondoltam, biztosan éhes, enni jött a bőrkéből. Ám mégsem volt éhes, mert nem röpült a szalonnabőrhöz, hanem egy ideig a kerítésen ücsörgött, aztán meggondolta magát, és átrepült az ablakpárkányra. Annyira közel volt hozzám, szinte csak az ablak választott el tőle, hogy nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Mozdulatlanságomban feltűnt, hogy egy ideje nem hallom a húgom motoszkálását, tevés-vevése hangjait.
A piros gumival a mutatóujján ült a szőnyegen. Ő is a madarat nézte. Aztán kinyújtotta a jobb kezét, rámutatott a madárra, és azt mondta:
‒ Ci-ne-ge!
Már nem bántam, hogy a kinti vidám kaláka helyett a délutánt is a szobában kell töltenem vele.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu