Boldogság

Kedves Naplóm!

Iza szürke kis veréb volt. Seszínű a haja, békaszerű a szája. A férfiak keresztülnéztek rajta.

Az alakjával nem volt különösebb gond, a ruhái mégis esetlenül lógtak rajta, mintha a szükségesnél két számmal nagyobb méretűt hordana. Nem volt különösebben okos sem, de a magyaron kívül anyanyelvi szinten beszélt angolul és olaszul. Nyelvtudását a szülei hánytatott életének köszönhette. Hétéves volt, amikor az apja Amerikában élő testvére rokoni látogatásra hívta meg őket, aztán valahogy ott ragadtak. Egy olasz negyed kellős közepén telepedtek le, és ezt az olaszok sosem bocsátották meg nekik. Mindent elkövettek, hogy elüldözzék őket, ennek ellenére az apja csak tizenhét év után döntött úgy, hogy feladja, és a családjával együtt visszaköltözik Magyarországra.

Iza senkitől nem kapott szeretetet. A szülei a túléléssel voltak elfoglalva, testvérei nem születtek, barátai nem voltak. Talán emiatt történt, hogy semmilyen őt jellemző tulajdonság nem fejlődött ki benne. Nem volt jó, de nem volt rossz sem, nem volt nagylelkű, de kicsinyes sem. Szürke volt kívül-belül.

Nyelvtudásából következően itthon egy utazási irodánál helyezkedett el. Eleinte az irodában dolgozott, majd hamarosan idegenvezető lett. S bár nem szerette a munkáját, kitűnően végezte. Szót értett az összes utassal, a folyton elégedetlenkedő vénkisasszonyokkal éppúgy, mint az otromba vicceket ontó középkorú férfiakkal.

Egy alkalommal harmincas férfi csatlakozott az Olaszországba induló csoporthoz. Leghátul ült a buszban, látszott, hogy senkihez sem tartozik, senkit sem ismer. Iza egy pillanatra ráfeledkezett, és megállapította, hogy nem csupán jóképű, de sosem látott nála szebbet.

A férfi maga sem tudta, hogyan keveredett az utazási irodához. Nem volt sok kedve az utazáshoz, de a válása után egyedüllétre vágyott, s úgy vélte, egy hangoskodó turistacsoport közepén megleli az áhított magányt.

Rómába készültek.

Iza nem szerette Rómát. Az örök város szépsége erősítette benne saját jelentéktelenségének tudatát. Az olaszokat egyébként sem kedvelte, nem felejtette el, hogy gyerekkorában a szomszédok gyerekei hányszor kitoltak vele. Ezzel együtt az általa vezetett utak voltak a legsikerültebbek, mert érdekesen beszélt a látnivalókról, és mindig tudta, mennyi az az ismeretanyag, amit az utasok még jó szívvel fogadnak be.

Természetesen már a buszon megkezdődött a munkája, amit ez alkalommal is tökéletesen végzett, ám a tekintete folyton visszatért az adoniszi férfihoz. S mire Rómába értek, kénytelen-kelletlen belátta, hogy beleszeretett.

Iza huszonkilenc éves volt, és még soha semmit nem akart az élettől: nem akart jobb állást, több pénzt, barátokat, szerelmet. De ezt a férfit akarta. Nem volt mohó. Egyetlen éjszakával is beérte volna.

Az eszébe sem jutott, hogy a külsejét próbálja kívánatosabbá tenni. Tisztában volt vele, hiába rakatja rendbe a haját, vesz fel drága, csillogó ruhát, a szürke veréb énjével ezt a férfit nem hálózza be. Sokat gondolkozott, hogyan kaparintsa meg, végül rájött, számára az egyetlen járható út a sajátja, vagyis a munkája. És abban profi.

Az utazási iroda kétszemélyes szobákat foglaltatott az utasainak, akik véletlenül éppen páros számúan voltak, de Iza elintézte, hogy a férfi egyedül lakhasson. Különféle cserék során minden kívánságot teljesített, s egy nagyszájú, erőszakos nőnek a saját szobájában adott helyet, amiért nemcsak a férfi, hanem a nagyhangú nő potenciális hálótársai is hálásak voltak.

A harmadik nap estéjén egy zajos étterembe vitte vacsorázni a csoportot. Útközben megmutatott a magányra vágyó sármos férfinak egy csendes kis bárt, ahol csupán ráncossá aszalt szilvát, sonkába csavart tengeri rákokat és sós mogyorót szolgáltak fel az ital mellé. A férfi megköszönte a kedvességét, majd még a vacsora feltálalása előtt feltűnés nélkül távozott az étteremből. Iza látta, hogy elmegy, és a torkában dobogott a szíve.

Többször is figyelmeztetőn felhívta a csoport figyelmét, hogy a vacsorához egyetlen pohár bor jár, és hogy ugyancsak borsosak az árak az étteremben. De még így is alig bírta kivárni, amíg az utasok jóllakottan szedelőzködni kezdtek, hogy visszatérjenek a szállásra, s a hazulról hozott pálinkák és borok társaságában folytassák a szórakozást.

A szálláshelyen aztán Iza a hóna alá szorította a táskáját, és elindult a bárba. Eszébe sem jutott átöltözni, megfésülködni, netán fogat mosni, lezuhanyozni. Tisztában volt vele, hogy mindez csupán hívság, haszontalanság, általuk sem teheti kívánatosabbá magát.

A gyönyörű férfi a bárpultnál ült. A kezében pohár, az alján jégkockák csörögtek, azokat figyelte elmélyülten. Iza leült mellé, s egy pohár grappát kért a pincértől. A férfi érdektelen pillantást vetett a mellette ülő nőre, majd tovább bámulta a csörgő jégkockákat. Iza összerezzent, holott megszokta már, hogy az általa vezetett csoportok férfitagjai az utcán gyakran nem ismerik fel.

Iza a második, a férfi az ötödik italnál tartott, amikor is megéhezett, és kézzel-lábbal mutogatva próbált rendelni, de a pincér nem értette, mit akar.

− Két sonkatekercset kér! – fordította olaszra Iza.

A férfi beleharapott az elébe tett tekercsbe, majd köszönetet mormolva a nőre nézett. Most már felismerte, és zavartan fogott bocsánatkérésbe.

− Annyira lekötnek a saját gondolataim, észre sem vettem, hogy ül mellettem valaki.

− Ne zavartassa magát – hárított a nő kedvesen. – Azért választottam ezt a bárt, mert csendre vágyom.

Szótlanul iszogattak tovább. Aztán, ahogy emelkedett az alkoholszint a férfiban, érzelgőssé vált, s kitárulkozni támadt kedve. Ha nincs ott Iza, a bárpincérnek önti ki a szívét, s nem zavarja, hogy az egy szavát sem érti. Ám Iza ott volt.

− Iszonyúan megviselt a válás – panaszkodott a férfi –, szeretem a feleségemet. Hiába mondtam neki, hogy az a nő semmit sem jelentett nekem, látni sem akar többet. Van egy kislányunk, másfél éves…

Megállíthatatlanul dőlt belőle a szó, és lankadatlanul döntötte magába a szeszt. Iza attól félt, egyszer csak összecsuklik, de bírta az italt, csupán vérágas szemén látszott, hogy részeg. Amikor aztán a beszéde is kásássá vált, nekidöntötte a homlokát Iza vállának, és azt motyogta:

− Bocsáss meg, le kell feküdnöm.

Iza vele együtt indult vissza a szállodába. A szobájába érve a férfi belezuhant az ágyba, s rögtön elaludt.

Iza először róla ráncigálta le a ruhát, majd saját magát is lemeztelenítette, és leült a fotelba. Jó órányi alvást engedélyezett a férfinak, majd bevizezett egy törölközőt, bebújt az ágyba, és a törölközővel dörzsölni kezdte a férfi homlokát. Az a hideg víztől magához tért, s ahogy megérezte maga mellett a meztelen női testet, fölébe gördült. Iza tudta, hogy félidőben van, és azt is tudta, ilyen állapotban a férfi nem tud törődni a védekezéssel.

S miközben a rajta fekvő gyönyörű testet becézte, rátalált Izára a béke, az egyetlen ismertetőjegy, amely aztán sosem hagyta el.

A férfi csupán néhány másodpercet töltött az asszonyon, majd legördült róla, s az oldalára fekve elaludt. Reggel fejfájással ébredt, hunyorogva nézte a mellette fekvő nőt, majd elképedve kérdezte:

− Kicsoda maga?

Ám Izát nem lombozta le a kérdés, újonnan szerzett békéjén immár semmi nem törhetett át. Biztosra vette, hogy az éjjel egy gyermek fogant a méhében, s ez mérhetetlenül boldoggá tette.

 

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu