Vágyódás

Kedves Naplóm!

Meghalt a férfi, aki elhagyott. Hirtelen nem tudom, tragédiaként élem-e meg a halálát, vagy beteges elégtételnek vegyem. Ahogy azt sem tudom, mennyire gyötör majd meg az iránta érzett gyász.

A gyász pszichológusok által meghatározott stádiumai nálam felborultak, a második szakasszal kezdek, dühöt érzek, s majd csak napok múlva jutok el az első stádiumba, a tagadásba, amikor egyszerűen nem hiszem el, hogy meghalt.

A felesége közölte velem a hírt. Én tudom, hogy ő a feleség, de ő nem tudja, hogy én valamikor a szerető voltam. Azt sem tudja, hogy nem vagyok a barátnője, nem kedvelem.

Kislány koromban azt terveztem, sok férjem lesz, különböző nemzetiségűek, és majd megtanulom tőlük az anyanyelvüket. Ehhez képest egy férjem sincs, és idegen nyelvet is csak egyetlen egyet sajátítottam el tökéletesen.

A férfi, aki négy napja és tizenkét órája halott, a diákom volt. Akkoriban szociológiát tanítottam egy vidéki egyetemen, és ő másoddiplomának épp szociológiát akart hallgatni. Két hónappal volt idősebb nálam, de úgy nézett ki, mint egy kákabélű, tejfölösszájú kamasz, tele lelkesedéssel. Enyhén dadogott, s a félszegsége talán e beszédhibából adódott, ám hogy a lelkesedését mi táplálta, nem tudom.

Az egyetem fölötti utcában béreltem lakást. Hazafelé gyalogoltam, amikor megszólított. Rögtön beazonosítottam, hogy ott volt az órámon, feltűnt a széles, vöröses gyerekarca.

­− Ebben az utcában lakott a nagyapám – mondta. Aztán hozzátette: − Akarja, hogy vigyem a táskáját?

− Ahogy elnézem, inkább nekem kellene vinnem a magáét – feleltem.

Azt reméltem, tovább áll, de nem sértődött meg, elmosolyodott. Furcsa mosoly volt, mindentudó.

− Szeretem a tüskés embereket – mondta. − A nagyapám is az volt.

Így történt az első találkozásunk az egyetem falain kívül.

Akkoriban egy nős férfival való viszonnyal kínlódtam, minden más mellékszál volt az életemben, érdektelen. Nem tudom, hogyan bonyolódtam bele, az elveimnek tiltakozniuk kellett volna, és bizonyára tiltakoztak is, mégis belesodródtam, aztán bent ragadtam. Hiába volt valóban kínlódás, hiszen tudtam, csak ígérgeti, hogy feleségül vesz, sosem fog elválni, mégis már két éve tartott. Miért is akart volna válni? Együtt küzdöttek meg mindenért, neveltek két gyereket, hát miért rúgott volna mindent fel egy, a gyerekeinél nem sokkal idősebb nőért? Ám hiába tudtam mindezt, amint a telefonban meghallottam a hangját, nem érdekelt más, csak hogy mielőbb lássam.

Ma már tudom, nevetséges voltam, kis praktikákkal próbáltam magamhoz kötni, persze, hogy nem vett komolyan. A vele való kapcsolat közepén voltam, amikor megismerkedtem a most már tizenkét napja és négy órája halott férfival.

− Költözzünk össze – mondta ő négy hónapra rá, hogy szeretők lettünk.

− Hogy költözhetnénk? Béreljek még egy lakást, ahol Rolanddal találkozom?

− Ja, persze, Roland. Tudja már, hogy létezem?

− Miért tudná? Nem örülne neked.

− Én sem örülök őneki, mégis tudok róla.

− Az más. És ha ezt nem érted, menj el!

A kapcsolatunk veszekedésekből és szeretkezésekből állt. Az elején a szeretkezések, a vége felé a veszekedések voltak túlsúlyban. Veszekedésben én voltam jobb, szeretkezésben ő, ebből következően a szeretkezéseink változatosak voltak, a veszekedéseink nem. Minden vitánk úgy végződött, hogy elküldtem, és általában el is ment, aztán a legközelebbi alkalommal újra ott volt, hogy aztán ismét elküldhessem. Idegesített a ragaszkodása, megvetettem érte. Minthogy a Rolanddal való kapcsolatomban kiszolgáltatottja voltam az érzéseimnek, némileg élveztem, hogy valaki meg nekem kiszolgáltatott, ám ez nem elégtétellel, hanem dühvel töltött el. A Rolanddal való szakításhoz a vele való utolsó veszekedésünk vezetett el, persze akkor még nem tudtam róla, hogy az utolsó.

− Két éve szeretlek, és ugyanennyi ideje bujkálunk – indította be a verklit. – Nem ismerjük egymás barátait, rokonait.

− Ha nem tetszik, szabad az út, elmehetsz.

− Ha rád nézek, olyan, mintha tükörbe néznék: ugyanolyan reménytelenül vágyódsz Roland után, mint én utánad. Ezért megyek el.

Azt hittem, másnap ott vár majd a lakásban, mint eddig, de nem várt. És a következő nap sem, és azután sem.

Eleinte reménykedtem. Tudtam, hogy az életében én vagyok a nagy szerelem, s visszajön, ahogy mindig is tette. Aztán, hogy rájöttem, ez most más, most örökre elment, meglepődtem. Aztán dühös lettem, végül szomorú. Azzal, hogy a sarkára állt, felértékelődött előttem, s bántott, hogy nem becsültem meg.

Szakítottam Rolanddal. Roland egóját megtépázta a szakítás, s hogy kiköszörülje a csorbát, elvált, s kész volt rá, hogy elvegyen. De én már nem akartam őt. Már csak azt a férfit akartam, aki tizenhat napja és két órája volt halott.

Akkoriban, miután elhagyott, és már beláttam, hogy nem jön vissza, mégis az éltetett, hátha… Minden nap úgy léptem ki az utcára, talán összefutunk. Konditerembe jártam, fodrászhoz, kozmetikushoz, csinos ruhákat vettem, mindig nett voltam, csak azért, ha megpillant az utcán, szépnek, kívánatosnak lásson. Harminchét éves voltam, de a külsőmmel való rengeteg törődésnek köszönhetően fiatal lánynak látszottam. Az sem változtatott semmin, amikor megtudtam, hogy feleségül vette a nőt, aki a barátnőjének hisz. Már nem is azt akartam, hogy összefussunk, csupán annyit, hogy ő lásson engem, lássa, milyen jól nézek ki, és sajnálja, hogy elhagyott.

Visszaköltöztem Budapestre, majd hamarosan dékánnak választottak az egyik jó hírű egyetemen. Azért hajtottam, dolgoztam éjt nappallá téve, hogy büszke legyen rám, ha netán hall felőlem.

Most, hogy tizenkilenc napja és öt órája halott, próbálom felidézni, milyen ember volt. De nem tudom, mert amíg az enyém volt, nem törődtem vele, s a bosszantó ragaszkodásán kívül egyetlen tulajdonságát sem figyeltem meg.

Aztán megpróbálom úgy eszembe juttatni, hogy Rolanddal hasonlítom össze, mert neki viszont minden rezdülésére emlékezem. Roland jóképű volt, ő vörös képű, kajlafülű. Roland okos, ő csupán tájékozott. Roland jó társalgó, ő csapnivaló… Úgy tűnik, az ismertetőjegyek dolgában Roland a nyerő. Csakhogy Roland nem szeretett, ő pedig igen. És ez a lényeg. Kár, hogy csak azóta tudom, hogy elment.

Nyomaszt, hogy az irritáló ragaszkodásán kívül semmi nem jut eszembe róla. Aztán bevillan a rám vágyódó gyerekarca, és elsírom magamat. Nincs miért, nincs kiért csinos ruhákat vennem, kozmetikushoz, fodrászhoz, konditerembe járnom, s abban reménykednem, hogy összefutunk az utcán.

Negyvenéves vagyok, már nem látszom fiatal lánynak, de még szép vagyok és kívánatos. Csak ő nincs már, akinek tetszeni akarok. S huszonegy nappal és két órával a halála után muszáj feltennem magamnak a kérdést: érdemes nélküle élnem? Kár, hogy sosem kérdeztem meg tőle, melyik házban lakott a nagyapja. Most visszautazhatnék oda, körüljárnám a házat, és megpróbálnék emlékezni…

Elvétettem. Nem a jó kérdést tettem fel. A kérdés nem az, érdemes-e nélküle élnem, hanem az, hogy akarok-e.

Akarok?

Hát persze, hogy akarok! Meg kell őriznem a férfi emlékét, aki hatvankét napja és négy órája halott.

 

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu