Éppen hét éve létezett már a Hobbibolygó, a Boldogságbolygó pedig négy éve, amikor az öcsémmel először látogattuk meg a Boldogságbolygón anyát. Apa a születésnapi ajándékomnak szánta.
Tizennégy éves voltam, sosem jártam még a Földbolygón kívül, és anyámmal sem találkoztam immár négy éve. Izgatott voltam, telve várakozással: az indulás előtti estén elaludni sem bírtam. Apa az éjszakás hetét töltötte a bolygóalkatrész gyárban, ám hogy ki tudjon vinni minket az űrkomp állomásra, műszakot cserélt. Éjfél körül bejött a szobámba.
– Az öcséd bezzeg alszik, mint a tej – mondta. – Jó természetű gyerek.
Ezt érthettem volna úgy is, hogy én meg nem vagyok az, de tudom, hogy nem így gondolta. Csupán megállapított egy tényt, mégpedig azt, hogy Tobias jó természetű.
– Biztos, hogy elég lesz négykor kelnünk? Nem fogunk elkésni? – aggodalmaskodtam.
– Akkor sem történne nagy baj, óránként indulnak járatok. De időben odaérünk, ne izgulj.
Közelebb jött, egy pillanatig azt hittem, leül az ágyam szélére. Ez azért volt meglepő, mert még sosem tett ilyet, akkor sem, amikor beteg voltam.
– Furcsa lesz négy év után újra látnod anyádat. Engem a bolygó neve is émelyít, ahol él – mondta.
Ez bevezető mondat volt, a lényeg az utána következőkben rejlett, de én túlságosan izgultam, hogy az árnyalatokra felfigyeljek.
– Nem biztos, hogy jól emlékszel rá. Sosem azt mondja, amit gondol, és az adott szó nála csak formaság. Ha ezt elfogadod, nem ér csalódás, mert máskülönben rendes nő.
Négy órakor felébredtem, és amint leszálltam az ágyról, a felfokozott izgalom helyét félelem foglalta el. A műbolygók létezése óta csupán egyetlen baleset történt, és az sem a Földbolygóról való induláskor, hanem visszafelé, a Földbolygó légkörébe érve égett el a komp. Mind az ezerkétszáz utazó meghalt. A terminálban várakozva aztán elillant a félelmem, és alig vártam, hogy felszállhassak a Boldogságbolygóra induló járatra.
Az indulási oldalon három hatalmas terminál volt: az egyikből a Boldogságbolygóra, a másikból az Élvbolygóra, a harmadikból a Hobbibolygóra startoltak el a kompjáratok. Éppen akkor landolt egy űrkomp, amikor megérkeztünk.
Sosem láttam még űrkompot. Csodálatos érzés volt, olyan, mint amikor apa bepakolt engem és nagyapát az autóba, és először láttam meg a tengert. Mintha egy sci-fi film kellős közepébe csöppentem volna. A régi idők nagy kultfilmjei, a Star Wars, Csillagkapu meg a többiek jutottak eszembe. Amikor útra kelek, néha ma is elfog az eufória az űrkomp látványától, bár más már a kompok formája: letisztult, kevésbé meghökkentő és kevésbé izgalmas. Immár nincs szükség óriási hordozórakétákra, sem hatalmas, tányér formájú napelemekre az önálló repüléshez. A mai kapszulák laposak, kecsesek, és persze gyönyörűek.
A tudattal rendelkezők sokasága, a jövés-menés, a hangzavar, a kompok futurisztikus, nem mindennapi látványa sok volt az öcsémnek. Átkarolta apát, és sírva fakadt.
– Nem akarom látni a mamát! Nem szeretem! Veled akarok maradni!
Nem először lepett meg apa határtalan gyengédsége, ahogy magához ölelte.
Tobiasnak teljesen igaza volt. Nem is értettem, miért erőltette apa, hogy magammal vigyem. Tobiasnak anyánk csupán egy idegen asszony. Egyéves volt, amikor anya elköltözött. Sem emlék, sem érzelem nem fűzi hozzá.
Hat évvel később, már felnőtt férfi voltam, amikor végre meg mertem kérdezni apát, miért küldte el velem az alig ötéves Tobiast.
– Biztos akartam lenni abban, hogy visszajössz – felelte apa, és én döbbentem hallgattam.
Apa barátai el-elmaradoztak, amikor anya lelépett, és ő magára maradt velem és az egyéves öcsémmel. Én már tízéves voltam, de főzni, mosni rám is kellett, az öcsém meg a kora miatt teljes ellátást igényelt, ráadásul beteges kisgyerek volt. Apa nem ment sörözni munka után, focimeccsekre sem járt, hanem beállt a konyhába főzni, takarított és bevásárolt, s a maga módján megtanított minket az életre. Tobias imádta őt, és apa ugyanígy érzett Tobias iránt. Irigyeltem őket. Nagyapa halála után nekem nem maradt szövetségesem. Ezért döbbentett meg, hogy apa félt, hogy elveszít. Hogy szeret engem.
A Boldogságbolygó feliratú kompok hővédő burka halványkék volt, rajta a felirat rózsaszínű. A beszállókat egy csinos fiatal és egy csinos középkorú nő fogadta rózsaszínű kosztümben, babakék kalapkával a fejükön. Az ülések három szinten, körben helyezkedtek el, egy-egy szint több, egyre szűkülő sugarú körből állt. A középkorú stewardess Tobiast és engem a felső szintre vezetett.
Fotelra emlékeztető, kékszínű ülések képlékeny anyagból készültek, ahogy beleültem, felvette a testem formáját. Ha megmozdultam, azonnal igazodott hozzám; rugalmas volt és kényelmes, nem olyan tehetetlen, mint a vízágyak, vízfotelek. A stewardess elmondta, hogy arra tervezték az üléseket, hogy az utazók könnyebben viseljék az indítás és az érkezés során fellépő túlterhelést. Aztán megmutatta, hogy az ülések könyöklőjén lévő hangképernyőn keresztül milyen szolgáltatások érhetők el: kérhetünk enni- és innivalót, beszélhetünk apával vagy mással, nézhetünk filmet, hallgathatunk zenét, bekapcsolhatjuk, illetve leállíthatjuk azt a tájékoztató szöveget, amely folyamatosan futott minden képernyőn, és arról győzködte az utazókat, hogy teljes biztonságban vannak.
Az öcsém mellettem ült. Már nem sírt, de nagyon félt, és csak az érdekelte, hogy mikor jövünk vissza. Hangosabbra állítottam a tájékoztatót, és a biztonságos visszatérést szolgáló eszközök felsorolását kértem. Engem is ez érdekelt a legjobban, mert az indulás és a dokkolás korántsem volt olyan kockázatos, mint a légkörbe való visszatérés, no meg a légkörbe való visszatéréskor történt az a szörnyű baleset. A tájékoztató elmondta, hogy öt éve már nem csupán a komp alján található hőpajzs, hanem az egész felületén, így bármilyen szögben ér a légkörbe, az utazók védve vannak, lehetetlen, hogy a komp elégjen. Ráadásul olyan alakúra tervezték, hogy a légkörben felhajtóerőt termelve csökkentse a fellépő terhelést. A tájékoztató arról is beszélt, hogy öt éve a földet érést segítő rakétákat légzsákokra cserélték, és azok szinte észrevehetetlenné csökkentik a talajhoz ütődés miatt fellépő erőhatásokat.
A lehetséges veszélyeket tekintve én megnyugodtam, Tobias viszont ugyanúgy görcsölt, mint a tájékoztató előtt. Néhány vigasztaló szó talán megnyugtatta volna, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az első közös utazásunk idején a lehető legrosszabb életkorban volt. Ahhoz kicsi, hogy a haverom lehessen, ahhoz meg idős, hogy babusgatni kelljen. Az meg főként a hátrányára szólt, hogy nagyapa halála után született, ezért aztán nem ismerte a történeteket, amelyeket nagyapa mesélt. Hiába vigasztaltam volna valamelyik elbeszélése tanulságára hivatkozva, egy szót sem értett volna belőle. Így aztán csak ült mellettem ijedten és magára hagyottan, és valószínűleg azt számolgatta, hány óra múlva lehet újra apával.
Körbenéztem, a zsilipajtót kerestem. Meglepődtem, mert a fejünk fölött, a komp tetején találtam meg, és elképzelni sem tudtam, kiszálláskor hogyan tudjuk majd megközelíteni. A könyöklőn zölden villant a képernyő, és egy hang arra kért, dőljek hátra, hogy az automata biztonsági öv hozzá tudjon kapcsolni az üléshez. Inkább csak sejtettem, mint éreztem, hogy megtörtént a kilövés, a hordozórakéták útnak indítottak minket.
Néhány pillanat múlva visszahúzódott a csatból a biztonsági öv, jelezve, hogy a repülés két veszélyesebb fázisa közül az egyiken túl vagyunk.
– Pisi lesz – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Tobias.
Mosdó felirat után kutatva néztem körbe.
A kör alakban elhelyezkedő üléseknek nagy előnye, hogy általuk csökkenthető az utazók félelemérzete azzal, hogy mindent látnak. És ez a hátránya is: a félkörök ülésein utazók mind látták, hogy vécére megyünk. De senki sem törődött velünk. Volt, aki aludt, mások a hangképernyőt böngészve múlatták az időt.
Amikor visszaültünk a helyünkre, Tobias szégyenlősen mondta:
– Rendes vagy.
– Merthogy? – kérdeztem.
Tobias elengedte a füle mellett a kérdést, már újra a félelme kötötte le.
Alig kétórás út volt. A másik veszélyes művelet, a dokkolás pillanatok alatt lezajlott. Az iménti hang felszólított, hogy dőljek hátra, a biztonsági öv körém fonódott, majd egy halk kattanás jelezte, hogy a komp a bolygóhoz kapcsolódott. Majd tett egy negyed fordulatot a saját tengelye körül, így az eddig a komp tetején lévő zsilipajtó oldalirányba került, és az utazók már meg is kezdték a kiszállást.
Az orvosi vizsgálat még a zsilipkamrában megtörtént. Áthaladtunk egy olyan képalkotó kapun, amely szelvényenként átvizsgálta az egész testünket, majd pislogás nélkül bele kellett néznünk egy írisz analizátorba, és már mehettünk is tovább. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.
*
A híradások szerint a műbolygók szebbek, élhetőbbek, mint a Földbolygó.
Tobiasszal egyszerre léptünk a Boldogságbolygó földjére. A zsiliptől az űrkomp állomásig néhány lépést a szabad ég alatt tettünk meg. Biztosan azért volt ez így, hogy az érkezők lássák, minden olyan, mint amikor a Földbolygó a legjobb formáját hozza. Felettünk sütött a nap, az égen bárányfelhők úsztak, és mi mélyeket lélegezve szippanthattuk be a friss, oxigéndús levegőt. És akkor észrevettem a bolygót körülvevő üvegburát.
Tudom, hogy nem lett volna szabad látnom. Abban az egyetlen pillanatban valami gond lehetett a megvilágítással, a fény-árnyék viszonyokkal. Soha többször, soha máskor nem láttam a védőburát, bármelyik műbolygóra utaztam. Ám a tudat, hogy létezik, elég volt ahhoz, hogy ne érezzek vágyat rá, hogy műbolygót válasszak lakóhelyemül. Ha ott élnék, egy idő után úgy érezném magamat, mintha egy tágas ketrec lakója volnék.
A csalódás csupán megérintett, elhatalmasodni nem volt ideje. Anya úgy beszélte meg apával, hogy az űrkomp állomás hetes számú kapujában vár ránk. Ám nem várt.
Ott álltunk egy idegen bolygón, idegen tudattal rendelkezők tömegében, és anyánk sehol. Az öcsém, mint egy kis állat, nyüszített félelmében. Ki kellett találnom, mit tegyünk.
Kézen fogtam Tobiast, és a hetes kapun át kivezettem az utcára.
Tobiast némileg megnyugtatta az elénk táruló látvány. Én viszont ideges lettem tőle.
A Boldogságbolygó olyan mesterséges planéta, ahol nem változnak az évszakok. Mindig tavasz van, virágzó fákkal, bokrokkal, könnyű, rövid ujjú inget, pólót, blúzt viselő, folyton mosolygó bolbohákkal. Minden egyes bolboha a Boldogságbolygó két színéből álló ruházatot hord, és nekem úgy tűnt, mintha egyenruhát viselnének. A boldogság két színe kellette magát az utak felfestésében, a házak falán, ez tükröződött vissza a tudattal rendelkezők szemének szivárványhártyáján. Egy kislány pici, fehér kutyát sétáltatott, a nyakörve rózsaszín volt. Kicsit távolabb, a parkolóban kék és rózsaszín autók várakoztak. A felemelkedő és az éppen landoló autók is ilyen színűek voltak.
– El ne mozdulj innen – engedtem el Tobias kezét.
Visszafutottam az állomásra. A terminálban lévőkre voltam kíváncsi, milyen színű ruhákba öltöztek.
Elhűltem. Amikor végigjöttem a csarnokon, fel sem tűnt, hogy mindenki a boldogság színeit viseli.
– Biztosan bolbohák – nyugtattam magamat.
Aztán beláttam, nem lehet mindenki bolboha, aki a terminálban van, látogatóknak is lennie kell közöttük. Csakhogy az én zöld pólómon kívül alig láttam más színű ruhába öltözötteket, csakis a Boldogságbolygó színeit. A kompon még mindenki különböző színű ruhában volt. Átöltöztek!
– Furcsa szerzet az ember – mondta egyszer a nagyapám. – Nem meri vállalni, hogy más, mint a körülötte lévők.
Tobias ugyanott ácsorgott, ahol hagytam. Sárga inge üde színfolt volt, és én hálás voltam érte.
Először arra gondoltam, iPhone-ozom anyának, jöjjön értünk. Aztán letettem róla. Anya nagyon jól tudja, hogy itt vagyunk. A kompjáratok sosem késnek. Egyébként is neki kellene hívnia bennünket, hiszen ő nincs itt a megbeszélt helyen.
Körülnéztem. Biztos voltam benne, valahol lennie kell egy taxiállomásnak. Nem minden látogató elé jön ki a szülőanyja, hogy hazavigye. A taxik a Földbolygón hatalmas hangárokban várakoznak, és onnan suhannak ki, ha hívják őket.
Végre megpillantottam a taxis emblémát. Na persze, az otthoni sárga színűt kerestem, de a piktogram itt természetesen kék volt.
Kétszer érintettem meg az emblémát, hogy a taxivállalat tudja, két személyt kell szállítania, nehogy egyszemélyes autót küldjenek.
*
A taxi hangtalanul ereszkedett le az úttest közepére, majd az úttest szélére manőverezett. Tobiasszal beszálltunk. Állóhelyes taxi volt, kék színű. Az ülőhelyes nyilván rózsaszín.
Bemondtam anya címét, majd a taxi a levegőbe emelkedett velünk. Néhány másodpercig suhantunk csak, aztán máris leereszkedtünk. Ezek szerint anya a közelben lakott. Míg én kivettem a taxiból a két csomagot – a ruháink voltak bennük és néhány kedveskedő ajándék a húgaimnak –, Tobias bepötyögtette apa folyószámlaszámát és a saját ellenőrző kódját a díjszabás képernyőre.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 3.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
(folytatás)
3.
*
Éppen hét éve létezett már a Hobbibolygó, a Boldogságbolygó pedig négy éve, amikor az öcsémmel először látogattuk meg a Boldogságbolygón anyát. Apa a születésnapi ajándékomnak szánta.
Tizennégy éves voltam, sosem jártam még a Földbolygón kívül, és anyámmal sem találkoztam immár négy éve. Izgatott voltam, telve várakozással: az indulás előtti estén elaludni sem bírtam. Apa az éjszakás hetét töltötte a bolygóalkatrész gyárban, ám hogy ki tudjon vinni minket az űrkomp állomásra, műszakot cserélt. Éjfél körül bejött a szobámba.
– Az öcséd bezzeg alszik, mint a tej – mondta. – Jó természetű gyerek.
Ezt érthettem volna úgy is, hogy én meg nem vagyok az, de tudom, hogy nem így gondolta. Csupán megállapított egy tényt, mégpedig azt, hogy Tobias jó természetű.
– Biztos, hogy elég lesz négykor kelnünk? Nem fogunk elkésni? – aggodalmaskodtam.
– Akkor sem történne nagy baj, óránként indulnak járatok. De időben odaérünk, ne izgulj.
Közelebb jött, egy pillanatig azt hittem, leül az ágyam szélére. Ez azért volt meglepő, mert még sosem tett ilyet, akkor sem, amikor beteg voltam.
– Furcsa lesz négy év után újra látnod anyádat. Engem a bolygó neve is émelyít, ahol él – mondta.
Ez bevezető mondat volt, a lényeg az utána következőkben rejlett, de én túlságosan izgultam, hogy az árnyalatokra felfigyeljek.
– Nem biztos, hogy jól emlékszel rá. Sosem azt mondja, amit gondol, és az adott szó nála csak formaság. Ha ezt elfogadod, nem ér csalódás, mert máskülönben rendes nő.
Négy órakor felébredtem, és amint leszálltam az ágyról, a felfokozott izgalom helyét félelem foglalta el. A műbolygók létezése óta csupán egyetlen baleset történt, és az sem a Földbolygóról való induláskor, hanem visszafelé, a Földbolygó légkörébe érve égett el a komp. Mind az ezerkétszáz utazó meghalt. A terminálban várakozva aztán elillant a félelmem, és alig vártam, hogy felszállhassak a Boldogságbolygóra induló járatra.
Az indulási oldalon három hatalmas terminál volt: az egyikből a Boldogságbolygóra, a másikból az Élvbolygóra, a harmadikból a Hobbibolygóra startoltak el a kompjáratok. Éppen akkor landolt egy űrkomp, amikor megérkeztünk.
Sosem láttam még űrkompot. Csodálatos érzés volt, olyan, mint amikor apa bepakolt engem és nagyapát az autóba, és először láttam meg a tengert. Mintha egy sci-fi film kellős közepébe csöppentem volna. A régi idők nagy kultfilmjei, a Star Wars, Csillagkapu meg a többiek jutottak eszembe. Amikor útra kelek, néha ma is elfog az eufória az űrkomp látványától, bár más már a kompok formája: letisztult, kevésbé meghökkentő és kevésbé izgalmas. Immár nincs szükség óriási hordozórakétákra, sem hatalmas, tányér formájú napelemekre az önálló repüléshez. A mai kapszulák laposak, kecsesek, és persze gyönyörűek.
A tudattal rendelkezők sokasága, a jövés-menés, a hangzavar, a kompok futurisztikus, nem mindennapi látványa sok volt az öcsémnek. Átkarolta apát, és sírva fakadt.
– Nem akarom látni a mamát! Nem szeretem! Veled akarok maradni!
Nem először lepett meg apa határtalan gyengédsége, ahogy magához ölelte.
Tobiasnak teljesen igaza volt. Nem is értettem, miért erőltette apa, hogy magammal vigyem. Tobiasnak anyánk csupán egy idegen asszony. Egyéves volt, amikor anya elköltözött. Sem emlék, sem érzelem nem fűzi hozzá.
Hat évvel később, már felnőtt férfi voltam, amikor végre meg mertem kérdezni apát, miért küldte el velem az alig ötéves Tobiast.
– Biztos akartam lenni abban, hogy visszajössz – felelte apa, és én döbbentem hallgattam.
Apa barátai el-elmaradoztak, amikor anya lelépett, és ő magára maradt velem és az egyéves öcsémmel. Én már tízéves voltam, de főzni, mosni rám is kellett, az öcsém meg a kora miatt teljes ellátást igényelt, ráadásul beteges kisgyerek volt. Apa nem ment sörözni munka után, focimeccsekre sem járt, hanem beállt a konyhába főzni, takarított és bevásárolt, s a maga módján megtanított minket az életre. Tobias imádta őt, és apa ugyanígy érzett Tobias iránt. Irigyeltem őket. Nagyapa halála után nekem nem maradt szövetségesem. Ezért döbbentett meg, hogy apa félt, hogy elveszít. Hogy szeret engem.
A Boldogságbolygó feliratú kompok hővédő burka halványkék volt, rajta a felirat rózsaszínű. A beszállókat egy csinos fiatal és egy csinos középkorú nő fogadta rózsaszínű kosztümben, babakék kalapkával a fejükön. Az ülések három szinten, körben helyezkedtek el, egy-egy szint több, egyre szűkülő sugarú körből állt. A középkorú stewardess Tobiast és engem a felső szintre vezetett.
Fotelra emlékeztető, kékszínű ülések képlékeny anyagból készültek, ahogy beleültem, felvette a testem formáját. Ha megmozdultam, azonnal igazodott hozzám; rugalmas volt és kényelmes, nem olyan tehetetlen, mint a vízágyak, vízfotelek. A stewardess elmondta, hogy arra tervezték az üléseket, hogy az utazók könnyebben viseljék az indítás és az érkezés során fellépő túlterhelést. Aztán megmutatta, hogy az ülések könyöklőjén lévő hangképernyőn keresztül milyen szolgáltatások érhetők el: kérhetünk enni- és innivalót, beszélhetünk apával vagy mással, nézhetünk filmet, hallgathatunk zenét, bekapcsolhatjuk, illetve leállíthatjuk azt a tájékoztató szöveget, amely folyamatosan futott minden képernyőn, és arról győzködte az utazókat, hogy teljes biztonságban vannak.
Az öcsém mellettem ült. Már nem sírt, de nagyon félt, és csak az érdekelte, hogy mikor jövünk vissza. Hangosabbra állítottam a tájékoztatót, és a biztonságos visszatérést szolgáló eszközök felsorolását kértem. Engem is ez érdekelt a legjobban, mert az indulás és a dokkolás korántsem volt olyan kockázatos, mint a légkörbe való visszatérés, no meg a légkörbe való visszatéréskor történt az a szörnyű baleset. A tájékoztató elmondta, hogy öt éve már nem csupán a komp alján található hőpajzs, hanem az egész felületén, így bármilyen szögben ér a légkörbe, az utazók védve vannak, lehetetlen, hogy a komp elégjen. Ráadásul olyan alakúra tervezték, hogy a légkörben felhajtóerőt termelve csökkentse a fellépő terhelést. A tájékoztató arról is beszélt, hogy öt éve a földet érést segítő rakétákat légzsákokra cserélték, és azok szinte észrevehetetlenné csökkentik a talajhoz ütődés miatt fellépő erőhatásokat.
A lehetséges veszélyeket tekintve én megnyugodtam, Tobias viszont ugyanúgy görcsölt, mint a tájékoztató előtt. Néhány vigasztaló szó talán megnyugtatta volna, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az első közös utazásunk idején a lehető legrosszabb életkorban volt. Ahhoz kicsi, hogy a haverom lehessen, ahhoz meg idős, hogy babusgatni kelljen. Az meg főként a hátrányára szólt, hogy nagyapa halála után született, ezért aztán nem ismerte a történeteket, amelyeket nagyapa mesélt. Hiába vigasztaltam volna valamelyik elbeszélése tanulságára hivatkozva, egy szót sem értett volna belőle. Így aztán csak ült mellettem ijedten és magára hagyottan, és valószínűleg azt számolgatta, hány óra múlva lehet újra apával.
Körbenéztem, a zsilipajtót kerestem. Meglepődtem, mert a fejünk fölött, a komp tetején találtam meg, és elképzelni sem tudtam, kiszálláskor hogyan tudjuk majd megközelíteni. A könyöklőn zölden villant a képernyő, és egy hang arra kért, dőljek hátra, hogy az automata biztonsági öv hozzá tudjon kapcsolni az üléshez. Inkább csak sejtettem, mint éreztem, hogy megtörtént a kilövés, a hordozórakéták útnak indítottak minket.
Néhány pillanat múlva visszahúzódott a csatból a biztonsági öv, jelezve, hogy a repülés két veszélyesebb fázisa közül az egyiken túl vagyunk.
– Pisi lesz – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Tobias.
Mosdó felirat után kutatva néztem körbe.
A kör alakban elhelyezkedő üléseknek nagy előnye, hogy általuk csökkenthető az utazók félelemérzete azzal, hogy mindent látnak. És ez a hátránya is: a félkörök ülésein utazók mind látták, hogy vécére megyünk. De senki sem törődött velünk. Volt, aki aludt, mások a hangképernyőt böngészve múlatták az időt.
Amikor visszaültünk a helyünkre, Tobias szégyenlősen mondta:
– Rendes vagy.
– Merthogy? – kérdeztem.
Tobias elengedte a füle mellett a kérdést, már újra a félelme kötötte le.
Alig kétórás út volt. A másik veszélyes művelet, a dokkolás pillanatok alatt lezajlott. Az iménti hang felszólított, hogy dőljek hátra, a biztonsági öv körém fonódott, majd egy halk kattanás jelezte, hogy a komp a bolygóhoz kapcsolódott. Majd tett egy negyed fordulatot a saját tengelye körül, így az eddig a komp tetején lévő zsilipajtó oldalirányba került, és az utazók már meg is kezdték a kiszállást.
Az orvosi vizsgálat még a zsilipkamrában megtörtént. Áthaladtunk egy olyan képalkotó kapun, amely szelvényenként átvizsgálta az egész testünket, majd pislogás nélkül bele kellett néznünk egy írisz analizátorba, és már mehettünk is tovább. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.
*
A híradások szerint a műbolygók szebbek, élhetőbbek, mint a Földbolygó.
Tobiasszal egyszerre léptünk a Boldogságbolygó földjére. A zsiliptől az űrkomp állomásig néhány lépést a szabad ég alatt tettünk meg. Biztosan azért volt ez így, hogy az érkezők lássák, minden olyan, mint amikor a Földbolygó a legjobb formáját hozza. Felettünk sütött a nap, az égen bárányfelhők úsztak, és mi mélyeket lélegezve szippanthattuk be a friss, oxigéndús levegőt. És akkor észrevettem a bolygót körülvevő üvegburát.
Tudom, hogy nem lett volna szabad látnom. Abban az egyetlen pillanatban valami gond lehetett a megvilágítással, a fény-árnyék viszonyokkal. Soha többször, soha máskor nem láttam a védőburát, bármelyik műbolygóra utaztam. Ám a tudat, hogy létezik, elég volt ahhoz, hogy ne érezzek vágyat rá, hogy műbolygót válasszak lakóhelyemül. Ha ott élnék, egy idő után úgy érezném magamat, mintha egy tágas ketrec lakója volnék.
A csalódás csupán megérintett, elhatalmasodni nem volt ideje. Anya úgy beszélte meg apával, hogy az űrkomp állomás hetes számú kapujában vár ránk. Ám nem várt.
Ott álltunk egy idegen bolygón, idegen tudattal rendelkezők tömegében, és anyánk sehol. Az öcsém, mint egy kis állat, nyüszített félelmében. Ki kellett találnom, mit tegyünk.
Kézen fogtam Tobiast, és a hetes kapun át kivezettem az utcára.
Tobiast némileg megnyugtatta az elénk táruló látvány. Én viszont ideges lettem tőle.
A Boldogságbolygó olyan mesterséges planéta, ahol nem változnak az évszakok. Mindig tavasz van, virágzó fákkal, bokrokkal, könnyű, rövid ujjú inget, pólót, blúzt viselő, folyton mosolygó bolbohákkal. Minden egyes bolboha a Boldogságbolygó két színéből álló ruházatot hord, és nekem úgy tűnt, mintha egyenruhát viselnének. A boldogság két színe kellette magát az utak felfestésében, a házak falán, ez tükröződött vissza a tudattal rendelkezők szemének szivárványhártyáján. Egy kislány pici, fehér kutyát sétáltatott, a nyakörve rózsaszín volt. Kicsit távolabb, a parkolóban kék és rózsaszín autók várakoztak. A felemelkedő és az éppen landoló autók is ilyen színűek voltak.
– El ne mozdulj innen – engedtem el Tobias kezét.
Visszafutottam az állomásra. A terminálban lévőkre voltam kíváncsi, milyen színű ruhákba öltöztek.
Elhűltem. Amikor végigjöttem a csarnokon, fel sem tűnt, hogy mindenki a boldogság színeit viseli.
– Biztosan bolbohák – nyugtattam magamat.
Aztán beláttam, nem lehet mindenki bolboha, aki a terminálban van, látogatóknak is lennie kell közöttük. Csakhogy az én zöld pólómon kívül alig láttam más színű ruhába öltözötteket, csakis a Boldogságbolygó színeit. A kompon még mindenki különböző színű ruhában volt. Átöltöztek!
– Furcsa szerzet az ember – mondta egyszer a nagyapám. – Nem meri vállalni, hogy más, mint a körülötte lévők.
Tobias ugyanott ácsorgott, ahol hagytam. Sárga inge üde színfolt volt, és én hálás voltam érte.
Először arra gondoltam, iPhone-ozom anyának, jöjjön értünk. Aztán letettem róla. Anya nagyon jól tudja, hogy itt vagyunk. A kompjáratok sosem késnek. Egyébként is neki kellene hívnia bennünket, hiszen ő nincs itt a megbeszélt helyen.
Körülnéztem. Biztos voltam benne, valahol lennie kell egy taxiállomásnak. Nem minden látogató elé jön ki a szülőanyja, hogy hazavigye. A taxik a Földbolygón hatalmas hangárokban várakoznak, és onnan suhannak ki, ha hívják őket.
Végre megpillantottam a taxis emblémát. Na persze, az otthoni sárga színűt kerestem, de a piktogram itt természetesen kék volt.
Kétszer érintettem meg az emblémát, hogy a taxivállalat tudja, két személyt kell szállítania, nehogy egyszemélyes autót küldjenek.
*
A taxi hangtalanul ereszkedett le az úttest közepére, majd az úttest szélére manőverezett. Tobiasszal beszálltunk. Állóhelyes taxi volt, kék színű. Az ülőhelyes nyilván rózsaszín.
Bemondtam anya címét, majd a taxi a levegőbe emelkedett velünk. Néhány másodpercig suhantunk csak, aztán máris leereszkedtünk. Ezek szerint anya a közelben lakott. Míg én kivettem a taxiból a két csomagot – a ruháink voltak bennük és néhány kedveskedő ajándék a húgaimnak –, Tobias bepötyögtette apa folyószámlaszámát és a saját ellenőrző kódját a díjszabás képernyőre.
*
Folytatás következik