A taxi leereszkedett, majd az egyik rózsaszínű ház kocsifelhajtójára tolatott fel. A ház szalagkerítése kékben pompázott, és rózsaszín virágok nyíltak az előkertjében. Az úttest rózsaszínű burkolata és a járda kékje az utolsó lökést adta hozzá, hogy meginogjon a valóságérzetem.
A csengetésemre egy barna hajú, vékony lány jött elő a házból. Lanaként azonosítottam be, ő volt az egyik húgom. Hirtelen azt sem tudtam, hány éves. Anya négy éve költözött el otthonról, Lana akkor ötéves volt, vagyis most kilenc. A másik húgom, Eva pedig tizenkettő.
– Helló, Jude, tehát idetaláltatok – mondta Lana. – Anya tudta, hogy így lesz, te feltalálod magadat. Gyertek be! Anya mindjárt jön. Ma engedménnyel dolgozik a fodrásza.
Először nem értettem, miért mondja, aztán rájöttem. Az anyánk azért nem jött ki elénk az űrállomásra, mert ma olcsóbban dolgozik a fodrásza.
Eva a nappaliban ücsörgött, az iPadjével volt elfoglalva. Amikor beléptünk, odaintett, aztán görnyedt tovább az információforrása fölött. Ő is barna volt, csinos, sportos.
– Találtok ennivalót a hűtőben – vette a kezébe az iPadjét Lana is. – Jobbra van a konyha.
Sem az öcsém, sem én nem akartunk enni. Leültünk a nappaliban, és figyeltük a két lánytestvérünket.
Míg velünk laktak, jóban voltak velem, különösen Eva. Néha társasjátékoztunk, hol a számítógépen, hol dobókockával. Mindig Eva nyert, pontosabban én veszítettem. Nem voltam nyerő típus semmiben. Eva sosem élt vissza a győzelmével, sosem volt diadalmaskodó, és sosem csúfolt a kövérségem miatt sem. Kedves lány volt.
Lana ötéves volt a költözésükkor. Emlékszem, nagyon sírt, amikor apánktól búcsúzkodott.
– Te is gyere velünk, papa! Te is gyere! – ezt mondogatta.
Néztem Lanát, és a csinos kis arcában próbáltam felidézni azt a síró, ötéves kislányt. Nem sikerült.
Sosem értettem, mi alapján válogatott köztünk az anyám. Miért hagyta apánkra a két fiút, és miért vitte magával a két lányt? Biztosan tudom, hogy az ő döntése volt, apa csupán rábólintott. Minden más is így történt apa és anya között. Apa nem vitatkozott. Abban is biztos vagyok, ha anya úgy akarta volna, mindannyian átköltözünk a Boldogságbolygóra. De anya nem így óhajtotta. Ő csupán a lányait akarta, a két fiát és a férjét pedig elhagyta.
Néztem a húgaimat és az öcsémet, a testvéreimet. A nembeli megoszlásunk a színeinkben is megmutatkozott. Tobias olyan volt, mint én: szőke haj, barna szem, kreol bőr. A húgaim haja barna, a szemük kék, a bőrük hófehér. Ők örökölték apánk színeit, anyánkét meg az öcsém és én.
Ahogy figyeltem a lányokat, az jutott eszembe, mennyire megváltozott minden. Főként ők. Rá se fütyülnek, hogy a négy éve nem látott fiútestvéreik hirtelen betoppannak az életükbe. Vajon csak ez a négy év tett idegenné minket a számukra? Vagy ez a Boldogságbolygó fura tréfája? A bolbohákkal elfeledteti a múltjukat?
Persze tudtam, hogy a bolygó nem oka semminek. És mégis… Ez a sok kék és rózsaszín elfed mindent, csupán a felszínt mutatja meg.
– Hahó, édeskéim – lépett a nappaliba anya. Először Lana, majd Eva homlokát csókolta meg, csak aztán jött oda hozzánk.
– Milyen nagyot nőttél, Tobias! Kész férfi vagy.
Mosolyogva megcsipkedte a legkisebb gyereke arcát, de nem ölelte meg. Némi gondolkodás után őt is homlokon csókolta, s csak aztán nézett rám.
– Te is hatalmasat nőttél, Jude. Ezek az újfajta, egészségtudatos ételek jót tettek neked.
– Nem eszem újfajta ételeket.
– Ha nem, hát nem – mosolygott kényszeredetten az anyám, és láthatóan gőze sem volt, mit kezdjen velem. Az arccsippentésről és a homlokcsókról már lekésett, mivel azt üdvözlésként kellett volna megtennie. Csak ácsorgott előttem mosolyogva, bennem pedig nőtt a várakozás. Itt áll előttem az anyám, akit hősnek tartottam, s akiről éjszakánként azt álmodtam, eljön értem, és sírva kéri a bocsánatomat, amiért elhagyott.
De anyám semmi ilyet nem mondott, csupán zavartan feszengett. És abban a pillanatban megértettem, soha nem fogja kérni tőlem, hogy bocsássak meg. Mondott viszont helyette mást.
– Sajnálom, Jude, rossz hírem van. Nem tudunk elmenni a Hobbibolygóra.
– Hogy érted ezt?
Leginkább az döbbentett meg, hogy még mindig mosolygott. Akkoriban még nem tudtam, hogy a mosoly nem érzelemkifejezés nála, hanem állapot.
– Nem akarom elhagyni a bolygómat. Úgy érzem, ha elmennék, hűtlen lennék.
– Te most viccelsz, anya?
Meglepetten nézett rám, még mosolyogni is elfelejtett.
– Hogy érted azt, hogy viccelek?
Tobiasnak volt érzéke a drámai jelenetekhez. Bár egyikünk sem kérdezte meg, miért a fodrászt választotta ahelyett, hogy várt volna ránk az állomáson, a tüske mindkettőnkben benne maradt.
– Itt nem szokás kiabálni – mondta kimérten anya. – Ez nem az a bolygó.
Észrevettem, hogy a húgaim figyelik a jelenetet. Egy pillanatra sikerült Eva szemébe néznem, és úgy láttam, részvét csillan benne. Újra ránéztem, kerestem a tekintetét, de már visszafordult az iPadjához.
Néhány pillanatig csend volt, senki nem vállalta fel, hogy ő határozza meg, milyen hangnemben folytatódék a nap. És ebben a csendben Tobias egyszer csak sírni kezdett. Megrendítő volt, ahogy az ötéves gyerek zokogva átkarolta a derekamat, és úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni. Nagyon kínos lehetett anyának, de nem próbálta vigasztalni Tobiast.
A megoldhatatlannak tűnő helyzetből csengőszó mentett ki bennünket. Az ajtócsengő szólt. Lanát megelőzve Eva szaladt ki ajtót nyitni, és már invitálta is befelé a vendéget.
Anya barátnője jött. Nagydarab, vidám nő, természetesen kedves hanggal és mosollyal.
– Ni csak, de csinos fiaid vannak, Pat! Eddig miért rejtegetted őket?
Lehajolt Tobiashoz, és kedvesen megkérdezte.
– Miért bömbölsz, kisöreg?
Egyetlen mondatától vidámsággal telt meg a szoba, és már nem éreztem annyira elkeserítőnek a helyzetünket.
– Angelina néni – szólította meg Eva –, elvinnéd magaddal a fiúkat a Hobbibolygóra? Te úgyis minden kedden mész! A bátyám meg az öcsém nagyon szeretnék látni, de még egyikük sem nagykorú.
Angelina néni nevetős szeme kérdőn tekintett anyára. Anya nem viszonozta a pillantását, így hát Angelina a saját felelősségére döntött, és ránevetett Evára.
– Oké zsoké, jöhetnek. – Aztán hozzátette. – És te meg Lana? Nektek nincs kedvetek velünk jönni?
Eva anyánkra nézett, aztán ránk. Mielőtt dönthetett volna, Lana szólalt meg.
– Én nem megyek. Ha elmennék, felnőttként nem kaphatnám meg a Hűségért kitüntetést. Az nagy elismerés, és anya meg én mindent elkövetünk, hogy kiérdemeljük.
Tehát a kitüntetés miatt nem visz el minket a Hobbibolygóra anya. Ennyi legalább kiderült.
– Én szeretnék menni – mondta váratlanul Eva.
– Rendicsek – mosolygott rá Angelina. – Holnap reggel indulás. Értetek jövök.
*
A Hobbibolygó némi csalódást okozott. Minden megvolt rajta, amit ígértek, és minden megvolt rajta, amit vártam, és mégis… Talán a tökéletessége nem tetszett. Ahogy a Boldogságbolygón a kék és a rózsaszín, a Hobbibolygón a zöld a mindent betöltő szín. Zöld a fű, zöld a fa, az úttest, a házak fala. Energiát, dinamizmust és harmóniát sugall, sőt erőltet rá mindenre. Ezzel együtt tény, hogy a Hobbibolygó egy csoda.
Egy vagyonba került ugyan az űrkompra a jegy, de már a megérkezéskor, az állomáson úgy érezhette az utazó, hogy megérte. A fogadószemélyzet ismert sportolókból állt, és minden egyes érkezőt név szerint üdvözöltek. A rendszeresen közlekedők felmutatták az elektronikus igazolványukat, az újaknak pedig ott a helyszínen készítettek.
Az elektronikus igazolvány maga is csoda volt. Bele kellett néznem egy aprócska, kameraszerű készülékbe, és a nevemen meg a házcímemen kívül minden adat megjelent rólam a képernyőn. Hogy tizennégy éves vagyok, hogy a vérnyomásom és a vércukorszintem normális, hogy nincs akut, sem krónikus betegségem, hogy az átlagosnál magasabb vagyok, hogy a súlyom a magasságomnak megfelelő, hogy jól bírom a terhelést, és hogy a hangom jelenleg mutál. Hogy ezt honnan a csudából szedték? Meg se szólaltam. Vagy mégis? Már magam sem tudtam.
A minket fogadó sportoló Leon volt, a focista, és Tobias rögtön autogramot akart kérni tőle. Leon nevetve kérdezte:
– Még egyet?
És megmutatta, hogy az igazolványainkon már rajta van az autogramja. Azt is megmutatta, hogy az igazolványok GPS-ként működnek, így nem tudunk eltévedni.
A terminálrész, ahol Leon fogadott minket, egy mini focipálya volt tribünökkel. Aki éppen következett, az a kispadon ült, a többiek a nézőtéren várakoztak. A közvetlen mellettünk lévő ökölvívó ringben Aljuhin, a nehézsúlyú bokszbajnok fogadta az utazókat. Angelina néni mesélte, ha valakit a beutazásakor az ökölvívó ringben üdvözölnek, akkor biztos lehet benne, hogy legközelebb nem ott fogadják.
A Hobbibolygón négy évszak van, és amikor megérkeztünk, éppen tombolt a nyár. Tobiasnak és nekem nem újdonság a nyári meleg, de Eva a Boldogságbolygó örök tavaszához szokott. Mégis, ahogy kiléptünk a ragyogó, forró napsütésbe, így kiáltott fel:
– Imádom a nyarat!
Még nem döntöttük el, ki hová megy. Angelina bowlingozni jött, ám az minket nem nagyon érdekelt.
– Váljunk szét – javasolta Angelina. – Csak a beutazáshoz kellettem én, itt már szabadon jöhet-mehet mindenki, mindegy, hány éves.
Átsétáltunk az úttesten a liftállomáshoz.
A Hobbibolygón a közlekedés liftfolyosókban zajlik. Nagyjából úgy működik, mint otthon a liftek, csak miután eléri azt a szintet, ahová az utazó menni akar, becsusszan egy vízszintes folyosóba, végigsiklik rajta, majd a célhoz érve beáll a függőleges folyosóba, és leviszi az utazót a földszintre.
Az egyes szint végállomása a labdajátékok helye volt, a kettes szint a vízi sportokhoz vezetett. A vízisípályától a horgásztavakig minden volt itt. A hármas szint végállomása megint egy másfajta sportcentrum volt, és így tovább. A szintek vezettek a hobbohák lakónegyedéhez, a parkokhoz, játszóterekhez, az élelmiszer- és jégboltokhoz. Mivel a liftfolyosón át bárhová el lehetett jutni, a Hobbibolygón nem voltak autók.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a horgászatot és a vitorlázást szeretném kipróbálni. Eva és Tobias meg azt mondta, őket minden érdekli, úgyhogy oda mennek, ahová én szeretnék. Így aztán mind a hárman a kettes szint H leágazásán át a vitorlás tavakhoz siklottunk a lifttel.
Úgy hittem, jó sokat kell majd gyalogolnunk a liftállomástól a helyszínig, ám amint kiszálltunk a liftből, ott terült el előttünk az első tó, mögötte még jó néhány.
A tó smaragdzöld volt, a kék égbolt a bárányfelhőkkel visszatükröződött a felszínén. S ahogy a lengedező szél fel-felborzolta a hullámokat, úgy változott a színe hol világosabb, hol sötétebb zöldre. Csodaszép volt. Egy kicsit hasonlított a lapvidéken élők Balaton nevű tavához.
Volt kisebb hajó és nagyobb, csillogó és kopottas, modern vonalú és hagyományos. Jó néhány szelte dagadó vitorlával a vizet, míg mások a kikötőben vesztegeltek.
A középkorú oktató apró termetű volt, nem sokkal magasabb Tobiasnál.
– Én igazából egy jelkép vagyok – mondta. – Annak a jelképe, hogy a vitorlázáshoz nincs szükség különösebb izomerőre, csupán logikus gondolkodásra. Mit szeretnétek?
– Azt szeretnénk megnézni – mutattam rá egy, éppen a kikötőbe manőverező hajóra.
– Jó szemed van. Az egy 50-es cirkáló, nagy becsben tartott oldtimer, 1954-ben építették acéllemezből, teakfa borítással. Gyönyörű hajó, klasszikus vonalvezetésű, elegáns. A hajótest hossza tizenkét, a szélessége két és fél méter, a vízkiszorítása hét tonna, a nagy- és az orrvitorla névleges mérete ötven négyzetméter. Egy csoda! Sajnos nem oktatóhajó, magánkézben van. De ne bánkódjatok, egyébként is jogosítvány kell hozzá, kishajó-vezetői képesítés. Jogosítványt pedig csak nagykorú kaphat. Mennyi idősek vagytok?
– Tizennégy, tizenkettő és öt – feleltem.
– Nos, amíg nagykorúak lesztek, megtanulhattok vitorlázni ezen a jollén – mutatott rá egy kisebb vitorlásra. – Ennek a hajóosztálynak optimist a neve. Ez a jolle egyszemélyes, a hossza három méter, és éppen az ilyen gyerekek oktatására fejlesztették ki. Megtanítalak benneteket a kikötői rendre, az alapvető csomók szakszerű megkötésére, a helyes testtartásra, a stabil mozgásra, s aztán ezzel a hajóval önállóan is vízre szállhattok. Ha rájöttetek az ízére, és kialakultak a kishajós reflexeitek, átszállunk arra a vitorlásra – mutatott rá egy másik hajóra. – Az egy kalóz. Öt méter a hajótest hossza, stabil, tágas, megbízható, kitűnő nevelőhajó. Ahhoz is kell ugyan engedély, de ha azzal tudtok már minden manővert, egy tőkesúlyos hajót, mint az az 50-es, könnyedén kormányoztok.
Az optimist nem tetszett, gyerekjátéknak láttam, a kalóz klassz volt.
Időközben az 50-es beállt a kikötőbe. Tényleg gyönyörű hajó volt, azóta sem láttam szebbet. Egy nő és két férfi volt a fedélzetén. A nő háttal állt nekem, fekete, lófarokba kötött haját meg-megborzolta a szél. Mondott valamit az egyik férfinak, miközben a fedélzetről átlépett a mólóra. Nem hallottam, mit mond, ám a szavak zenéje furcsán ismerős volt.
Az oktató kérdezett valamit, nem figyeltem rá, a nő és a két férfi kötött le. Már mindhárman a mólón lépkedtek. A nő jobb oldalán haladó férfi azt mondta a nőnek.
– Húszéves vagy, Ana, ne beszélj tiltott nyelven. Teljesen felesleges, kettőnkön kívül úgysem érti a kutya sem.
Nem hallottam, mit felelt a nő, de már rájöttem: nagyapa beszélt ezen a nyelven. Apa veszekedett is vele miatta.
A Földbolygó és minden műbolygó nyelve egységes. Csupán az Utasok beszélnek tiltott nyelveket, ők minden másban is renitensek.
Lehet, hogy a nő Utas? Nem úgy néz ki. Az Utasoknak egytől egyig van valami különcsége: zöld haj, karika az orrban, tetoválás, rágógumizás, tökmagköpködés, hangoskodás, feltűnő ruházat. Ő viszont teljesen normális fiatal nőnek látszik, az egyetlen, ami deviáns benne, az a beszéde. Jó volna megnézni az arcát, sóhajtottam magamban. Mintha meghallotta volna, hátrafordult, és rám nézett.
Csinos nő volt. Nem feltűnően, csak kellemesen. Néhány évvel idősebbnek látszott húszévesnél, talán a komoly tekintete miatt. Semmi rendkívüli nem volt az arcában, és mégis… Megrendítőbb arcot az életem tizennégy éve alatt egyszer sem láttam. Ana… Az arca beleégett az agyamba. Bár már eltűnt a szemem elől, még mindig láttam őt, elé úszott az oktató arcának. Próbáltam figyelni, mit mond az oktató, nem ment.
– Menjünk a horgásztavakhoz – indítványoztam Tobiasnak és Evának.
Meglepetten néztek rám. Az én kedvemért jöttünk a vitorlás tavakhoz, most meg anélkül akarok továbbmenni, hogy kipróbálnám a vitorlázást.
A kettes szint F leágazása vezetett a horgásztavakhoz. Az odaút elég volt rá, hogy összeszedjem magamat, és tudjak figyelni a horgászoktatóra.
– Kétféle hal létezik, növényevő és ragadozó. A növényevők leginkább a kukoricát szeretik, a ragadozók meg a kishalakat és a földigilisztát. Most megmutatom, hogyan kell felszerelni a pecabotot. Ahány horgászási mód, annyiféle szerelék. Más a fenekezéshez, más a nádban, és megint más a nyílt vízen. A damil vastagságát fontos jól megválasztani. Látjátok? Ez egy vékony damil, egyetlen mozdulattal eltépem. Viszont ha erre a hosszú, hajlékony botra szerelem, a bot átveszi azt a húzóerőt, ami másfajta bottal a damilra hárulna. Gyere, Tobias, neked kicsi, hozzád illő botot adok. A Hobbibolygón az a szabály, hogy az oktatásban való részvételhez nem kell horgászengedély. Ám ha már élesben megy akár itt, akár a Földbolygón, vennetek kell engedélyt. A gyerekjegy általában olcsóbb.
És csak mondta, mondta, egy pillanatra sem állt be a szája.
A tó szép volt, nagy fákkal a partján. Távolabb a többi tó is látszott, meg a pecások, akik hol egymás mellett ülve, hol a másiktól távolabb lógatták a csalijukat a vízbe.
Eva és én egymás közelében, Tobias kicsit messzebb, az oktató felügyelete mellett horgászott. Eva egész nap nem szólt, így aztán meglepett, amikor felém fordult. Attól, amit kérdezett, elakadt a szavam.
– Az a nő ott a vitorlás tavaknál nagyapa nyelvén beszélt, ugye, Jude?
– Igen – mondtam nagy sokára –, én is úgy hallottam.
Elgondolkodott, aztán még jobban meglepett a kérdésével.
– Mi miért nem azon a nyelven beszélünk, Jude? Szép nyelv. Mindketten értjük, te biztosan beszéled is.
– Az tiltott nyelv, Eva. Te is tanultad a tanodában, hogy régen a tudattal rendelkezők, akiket akkor még embereknek hívtak, egy nyelvet beszéltek. Aztán abban a Bábel nevű városban minden összezavarodott, és az emberek többé nem értették egymást. Országhatárokat jelöltek ki, és a különböző országok hazafiai más és más nyelvet beszéltek. És akkor a főnik rájöttek, hogy el kell törölni az országhatárokat, és alkotni kell egy közös nyelvet, amit aztán minden tudattal rendelkező használ.
– Te tudod, hogy milyen nyelvek voltak akkor, amikor még léteztek országok? A tanodában ezt nem tanítják.
Nem tudtam, továbbadhatom-e, amit nagyapától hallottam. Aztán beláttam, Eva a testvérem, és nagyapa azt tanította, a vérrokonsági kötelék minden mást felülíró törvény.
– Sokféle nyelv volt – mondtam végül Evának –, mindet nagyapa sem tudta.
– És ő? Ő milyen nyelven beszélt?
– Ki? – kérdeztem, holott nagyon jól tudtam, kire gondol.
– Hát az a nő. Ana.
– Magyarul – mondtam csendesen.
– Ezek szerint nagyapa magyar volt?
– Az.
Eva letette a horgászbotját, és izgatottan megfogta a kezemet.
– Akkor mi is magyarok vagyunk!
Annyira elképesztő ostobaság volt, hogy megdühödtem.
– Jársz te tanodába, Eva? Mert ha jársz, akkor tudnod kell, hogy nincsenek nemzetek. Bolygók vannak, a bolygókon hazafiak élnek, akik mind egy nyelvet beszélnek.
Kicsit később hozzátettem.
– A nemzetekkel mindig csak gond volt. Folyton vitáztak meg háborúztak, maguk sem tudták, miért.
– Ezt a tanodában tanultad?
– Nem. Ezt nagyapa mondta – feleltem.
A következő pillanatban már nem figyeltem Evára, húzni kezdte valami a zsinóromat, és elkapott a horgászat heve. Azóta is lázban égek érte, amikor csak tehetem, pecázok. Kikapcsol és ellazít, mégis izgalomban tart. Otthon, a fallabdán kívül mást már nem sportolok, a horgászbotot választottam helyettük. A lapvidéken élőktől bérelek egy stéget a Balatonon. A területi horgászengedélyt is tőlük veszem, bár a főni központból, ahol az alapengedélyt árulják, azt írták, jobban járnék, ha a területi engedélyt is tőlük venném. Nem veszem. Azt nem tudom, hogy a főnik mire fordítják az engedélyek árát, de azt igen, hogy a lapvidéken élők mit kezdenek vele. A tehetséges gyerekeket taníttatják. Mivel én nem járhattam magas képzésre, örülök, hogy valamelyik tehetséges lapvidéki gyerek orvos, tanár vagy tudós lesz majd a pénzemen.
Este értünk vissza a Boldogságbolygóra. Anya várt bennünket az űrállomáson. Nem tudom, Eva vagy Angelina kedvéért jött-e ki elénk.
Tobias már a vacsoránál nagyokat ásított, és amint lefeküdtünk, nyomban elaludt, hallottam az egyenletes szuszogását. Ő és én Eva szobáját kaptuk meg, Eva pedig átköltözött Lanához. Angelinának külön szobája volt, mivel minden kedden anyáéknál aludt.
Forgolódtam, egy szemernyi álom sem volt rajtam. Fura nap volt. Meg az előtte levő is a rideg fogadtatással. Miért kimért velünk anya? A gyerekei vagyunk mi is, négy évig csak hangképen látott bennünket! A mesterkéltsége dacára Evával, Lanával, Angelinával szívből kedves, szereti őket. Tobiast és engem miért nem szeret?
Próbáltam felidézni, milyen volt, amikor még mindannyian együtt éltünk a Földbolygón. Velem nem nagyon törődött. Habár nem is volt mikor, folyton nagyapával lógtam. Vagy azért voltam mindig nagyapával, mert anya nem törődött velem? Tobiast szerette. Ez biztos. Láttam, milyen féltőn tartotta nagyapa temetése napján – Tobias tizenkét órával később született, mint ahogy nagyapa meghalt. És láttam később is, hogyan gügyög neki, és mennyire aggódik, ha sír. Miért hagyta mégis apára alig egyévesen? Persze, anya hős. És hősökké a tudattal rendelkezők azért lesznek, mert másként gondolkodnak, mint én.
Akkoriban helyezték ki a Boldogságbolygót, nagy volt a felhajtás körülötte. Én nem sokat törődtem az egésszel, de a tanodában minden mozzanatát tanítják.
A reklámok azt sugallták, aki tenni szeretne a Földbolygóért, az átköltözik az új műbolygóra, és ezáltal hőssé válik, a Földbolygó megmentőjévé. A tanodában arról nincs szó, mennyibe kerül egy ház a Boldogságbolygón. Én tudom, hogy drága, anya öröksége nem volt rá elég, apa a közösen spórolt pénzüket is nekiadta. Büszke voltam anya hősiességére, és azt szerettem volna, hogy mindannyian menjünk. Persze senkinek sem mondtam. Nagyapán kívül senkit nem érdekelt a véleményem, ő meg akkor már nem élt.
Az utolsó együtt töltött esténken a kerti padon ücsörögtünk Evával.
– Anya és apa nem szeretik egymást. Azért megyünk el – mondta szomorúan a húgom.
– Rosszul tudod – szóltam rá. – Amikor nagyapa meghalt, és anya a nagy hasával az ágya mellett sírdogált, apa átölelte, és azt mondta neki, szereti, és még Tobiast is megsimogatta a hasában.
Nem tudom, miért mondta Eva, hogy a szüleink nem szeretik egymást. Borzasztó, hogy ezekhez a dolgokhoz ennyire nem értek.
Ana vajon megérti az érzelmeket?
Tudtam, túl sok a gondolat a fejemben ahhoz, semmint aludni tudjak. Azelőtt nem nagyon gondolkodtam, hogy most igen, az Ana miatt van. Ana miatt van az is, hogy bizonyítani akarok, véghezvinni egy tettet, bármit, csak tett legyen és véghezvigyem.
Kiszálltam az ágyból, ránéztem Tobiasra, alszik-e. Aztán átmentem Angelina szobájába.
– Taníts meg szeretkezni – mondtam neki.
Nem törődtem az elképedésével. Bemásztam mellé az ágyba, és ügyetlenül szájon csókoltam.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 6.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
(folytatás)
6.
*
A taxi leereszkedett, majd az egyik rózsaszínű ház kocsifelhajtójára tolatott fel. A ház szalagkerítése kékben pompázott, és rózsaszín virágok nyíltak az előkertjében. Az úttest rózsaszínű burkolata és a járda kékje az utolsó lökést adta hozzá, hogy meginogjon a valóságérzetem.
A csengetésemre egy barna hajú, vékony lány jött elő a házból. Lanaként azonosítottam be, ő volt az egyik húgom. Hirtelen azt sem tudtam, hány éves. Anya négy éve költözött el otthonról, Lana akkor ötéves volt, vagyis most kilenc. A másik húgom, Eva pedig tizenkettő.
– Helló, Jude, tehát idetaláltatok – mondta Lana. – Anya tudta, hogy így lesz, te feltalálod magadat. Gyertek be! Anya mindjárt jön. Ma engedménnyel dolgozik a fodrásza.
Először nem értettem, miért mondja, aztán rájöttem. Az anyánk azért nem jött ki elénk az űrállomásra, mert ma olcsóbban dolgozik a fodrásza.
Eva a nappaliban ücsörgött, az iPadjével volt elfoglalva. Amikor beléptünk, odaintett, aztán görnyedt tovább az információforrása fölött. Ő is barna volt, csinos, sportos.
– Találtok ennivalót a hűtőben – vette a kezébe az iPadjét Lana is. – Jobbra van a konyha.
Sem az öcsém, sem én nem akartunk enni. Leültünk a nappaliban, és figyeltük a két lánytestvérünket.
Míg velünk laktak, jóban voltak velem, különösen Eva. Néha társasjátékoztunk, hol a számítógépen, hol dobókockával. Mindig Eva nyert, pontosabban én veszítettem. Nem voltam nyerő típus semmiben. Eva sosem élt vissza a győzelmével, sosem volt diadalmaskodó, és sosem csúfolt a kövérségem miatt sem. Kedves lány volt.
Lana ötéves volt a költözésükkor. Emlékszem, nagyon sírt, amikor apánktól búcsúzkodott.
– Te is gyere velünk, papa! Te is gyere! – ezt mondogatta.
Néztem Lanát, és a csinos kis arcában próbáltam felidézni azt a síró, ötéves kislányt. Nem sikerült.
Sosem értettem, mi alapján válogatott köztünk az anyám. Miért hagyta apánkra a két fiút, és miért vitte magával a két lányt? Biztosan tudom, hogy az ő döntése volt, apa csupán rábólintott. Minden más is így történt apa és anya között. Apa nem vitatkozott. Abban is biztos vagyok, ha anya úgy akarta volna, mindannyian átköltözünk a Boldogságbolygóra. De anya nem így óhajtotta. Ő csupán a lányait akarta, a két fiát és a férjét pedig elhagyta.
Néztem a húgaimat és az öcsémet, a testvéreimet. A nembeli megoszlásunk a színeinkben is megmutatkozott. Tobias olyan volt, mint én: szőke haj, barna szem, kreol bőr. A húgaim haja barna, a szemük kék, a bőrük hófehér. Ők örökölték apánk színeit, anyánkét meg az öcsém és én.
Ahogy figyeltem a lányokat, az jutott eszembe, mennyire megváltozott minden. Főként ők. Rá se fütyülnek, hogy a négy éve nem látott fiútestvéreik hirtelen betoppannak az életükbe. Vajon csak ez a négy év tett idegenné minket a számukra? Vagy ez a Boldogságbolygó fura tréfája? A bolbohákkal elfeledteti a múltjukat?
Persze tudtam, hogy a bolygó nem oka semminek. És mégis… Ez a sok kék és rózsaszín elfed mindent, csupán a felszínt mutatja meg.
– Hahó, édeskéim – lépett a nappaliba anya. Először Lana, majd Eva homlokát csókolta meg, csak aztán jött oda hozzánk.
– Milyen nagyot nőttél, Tobias! Kész férfi vagy.
Mosolyogva megcsipkedte a legkisebb gyereke arcát, de nem ölelte meg. Némi gondolkodás után őt is homlokon csókolta, s csak aztán nézett rám.
– Te is hatalmasat nőttél, Jude. Ezek az újfajta, egészségtudatos ételek jót tettek neked.
– Nem eszem újfajta ételeket.
– Ha nem, hát nem – mosolygott kényszeredetten az anyám, és láthatóan gőze sem volt, mit kezdjen velem. Az arccsippentésről és a homlokcsókról már lekésett, mivel azt üdvözlésként kellett volna megtennie. Csak ácsorgott előttem mosolyogva, bennem pedig nőtt a várakozás. Itt áll előttem az anyám, akit hősnek tartottam, s akiről éjszakánként azt álmodtam, eljön értem, és sírva kéri a bocsánatomat, amiért elhagyott.
De anyám semmi ilyet nem mondott, csupán zavartan feszengett. És abban a pillanatban megértettem, soha nem fogja kérni tőlem, hogy bocsássak meg. Mondott viszont helyette mást.
– Sajnálom, Jude, rossz hírem van. Nem tudunk elmenni a Hobbibolygóra.
– Hogy érted ezt?
Leginkább az döbbentett meg, hogy még mindig mosolygott. Akkoriban még nem tudtam, hogy a mosoly nem érzelemkifejezés nála, hanem állapot.
– Nem akarom elhagyni a bolygómat. Úgy érzem, ha elmennék, hűtlen lennék.
– Te most viccelsz, anya?
Meglepetten nézett rám, még mosolyogni is elfelejtett.
– Hogy érted azt, hogy viccelek?
Tobiasnak volt érzéke a drámai jelenetekhez. Bár egyikünk sem kérdezte meg, miért a fodrászt választotta ahelyett, hogy várt volna ránk az állomáson, a tüske mindkettőnkben benne maradt.
– A Hobbibolygóra akarok menni! – kiabálta Tobias. – Megígérted! Apának ígérted meg!
– Itt nem szokás kiabálni – mondta kimérten anya. – Ez nem az a bolygó.
Észrevettem, hogy a húgaim figyelik a jelenetet. Egy pillanatra sikerült Eva szemébe néznem, és úgy láttam, részvét csillan benne. Újra ránéztem, kerestem a tekintetét, de már visszafordult az iPadjához.
Néhány pillanatig csend volt, senki nem vállalta fel, hogy ő határozza meg, milyen hangnemben folytatódék a nap. És ebben a csendben Tobias egyszer csak sírni kezdett. Megrendítő volt, ahogy az ötéves gyerek zokogva átkarolta a derekamat, és úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni. Nagyon kínos lehetett anyának, de nem próbálta vigasztalni Tobiast.
A megoldhatatlannak tűnő helyzetből csengőszó mentett ki bennünket. Az ajtócsengő szólt. Lanát megelőzve Eva szaladt ki ajtót nyitni, és már invitálta is befelé a vendéget.
Anya barátnője jött. Nagydarab, vidám nő, természetesen kedves hanggal és mosollyal.
– Ni csak, de csinos fiaid vannak, Pat! Eddig miért rejtegetted őket?
Lehajolt Tobiashoz, és kedvesen megkérdezte.
– Miért bömbölsz, kisöreg?
Egyetlen mondatától vidámsággal telt meg a szoba, és már nem éreztem annyira elkeserítőnek a helyzetünket.
– Angelina néni – szólította meg Eva –, elvinnéd magaddal a fiúkat a Hobbibolygóra? Te úgyis minden kedden mész! A bátyám meg az öcsém nagyon szeretnék látni, de még egyikük sem nagykorú.
Angelina néni nevetős szeme kérdőn tekintett anyára. Anya nem viszonozta a pillantását, így hát Angelina a saját felelősségére döntött, és ránevetett Evára.
– Oké zsoké, jöhetnek. – Aztán hozzátette. – És te meg Lana? Nektek nincs kedvetek velünk jönni?
Eva anyánkra nézett, aztán ránk. Mielőtt dönthetett volna, Lana szólalt meg.
– Én nem megyek. Ha elmennék, felnőttként nem kaphatnám meg a Hűségért kitüntetést. Az nagy elismerés, és anya meg én mindent elkövetünk, hogy kiérdemeljük.
Tehát a kitüntetés miatt nem visz el minket a Hobbibolygóra anya. Ennyi legalább kiderült.
– Én szeretnék menni – mondta váratlanul Eva.
– Rendicsek – mosolygott rá Angelina. – Holnap reggel indulás. Értetek jövök.
*
A Hobbibolygó némi csalódást okozott. Minden megvolt rajta, amit ígértek, és minden megvolt rajta, amit vártam, és mégis… Talán a tökéletessége nem tetszett. Ahogy a Boldogságbolygón a kék és a rózsaszín, a Hobbibolygón a zöld a mindent betöltő szín. Zöld a fű, zöld a fa, az úttest, a házak fala. Energiát, dinamizmust és harmóniát sugall, sőt erőltet rá mindenre. Ezzel együtt tény, hogy a Hobbibolygó egy csoda.
Egy vagyonba került ugyan az űrkompra a jegy, de már a megérkezéskor, az állomáson úgy érezhette az utazó, hogy megérte. A fogadószemélyzet ismert sportolókból állt, és minden egyes érkezőt név szerint üdvözöltek. A rendszeresen közlekedők felmutatták az elektronikus igazolványukat, az újaknak pedig ott a helyszínen készítettek.
Az elektronikus igazolvány maga is csoda volt. Bele kellett néznem egy aprócska, kameraszerű készülékbe, és a nevemen meg a házcímemen kívül minden adat megjelent rólam a képernyőn. Hogy tizennégy éves vagyok, hogy a vérnyomásom és a vércukorszintem normális, hogy nincs akut, sem krónikus betegségem, hogy az átlagosnál magasabb vagyok, hogy a súlyom a magasságomnak megfelelő, hogy jól bírom a terhelést, és hogy a hangom jelenleg mutál. Hogy ezt honnan a csudából szedték? Meg se szólaltam. Vagy mégis? Már magam sem tudtam.
A minket fogadó sportoló Leon volt, a focista, és Tobias rögtön autogramot akart kérni tőle. Leon nevetve kérdezte:
– Még egyet?
És megmutatta, hogy az igazolványainkon már rajta van az autogramja. Azt is megmutatta, hogy az igazolványok GPS-ként működnek, így nem tudunk eltévedni.
A terminálrész, ahol Leon fogadott minket, egy mini focipálya volt tribünökkel. Aki éppen következett, az a kispadon ült, a többiek a nézőtéren várakoztak. A közvetlen mellettünk lévő ökölvívó ringben Aljuhin, a nehézsúlyú bokszbajnok fogadta az utazókat. Angelina néni mesélte, ha valakit a beutazásakor az ökölvívó ringben üdvözölnek, akkor biztos lehet benne, hogy legközelebb nem ott fogadják.
A Hobbibolygón négy évszak van, és amikor megérkeztünk, éppen tombolt a nyár. Tobiasnak és nekem nem újdonság a nyári meleg, de Eva a Boldogságbolygó örök tavaszához szokott. Mégis, ahogy kiléptünk a ragyogó, forró napsütésbe, így kiáltott fel:
– Imádom a nyarat!
Még nem döntöttük el, ki hová megy. Angelina bowlingozni jött, ám az minket nem nagyon érdekelt.
– Váljunk szét – javasolta Angelina. – Csak a beutazáshoz kellettem én, itt már szabadon jöhet-mehet mindenki, mindegy, hány éves.
Átsétáltunk az úttesten a liftállomáshoz.
A Hobbibolygón a közlekedés liftfolyosókban zajlik. Nagyjából úgy működik, mint otthon a liftek, csak miután eléri azt a szintet, ahová az utazó menni akar, becsusszan egy vízszintes folyosóba, végigsiklik rajta, majd a célhoz érve beáll a függőleges folyosóba, és leviszi az utazót a földszintre.
Az egyes szint végállomása a labdajátékok helye volt, a kettes szint a vízi sportokhoz vezetett. A vízisípályától a horgásztavakig minden volt itt. A hármas szint végállomása megint egy másfajta sportcentrum volt, és így tovább. A szintek vezettek a hobbohák lakónegyedéhez, a parkokhoz, játszóterekhez, az élelmiszer- és jégboltokhoz. Mivel a liftfolyosón át bárhová el lehetett jutni, a Hobbibolygón nem voltak autók.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a horgászatot és a vitorlázást szeretném kipróbálni. Eva és Tobias meg azt mondta, őket minden érdekli, úgyhogy oda mennek, ahová én szeretnék. Így aztán mind a hárman a kettes szint H leágazásán át a vitorlás tavakhoz siklottunk a lifttel.
Úgy hittem, jó sokat kell majd gyalogolnunk a liftállomástól a helyszínig, ám amint kiszálltunk a liftből, ott terült el előttünk az első tó, mögötte még jó néhány.
A tó smaragdzöld volt, a kék égbolt a bárányfelhőkkel visszatükröződött a felszínén. S ahogy a lengedező szél fel-felborzolta a hullámokat, úgy változott a színe hol világosabb, hol sötétebb zöldre. Csodaszép volt. Egy kicsit hasonlított a lapvidéken élők Balaton nevű tavához.
Volt kisebb hajó és nagyobb, csillogó és kopottas, modern vonalú és hagyományos. Jó néhány szelte dagadó vitorlával a vizet, míg mások a kikötőben vesztegeltek.
A középkorú oktató apró termetű volt, nem sokkal magasabb Tobiasnál.
– Én igazából egy jelkép vagyok – mondta. – Annak a jelképe, hogy a vitorlázáshoz nincs szükség különösebb izomerőre, csupán logikus gondolkodásra. Mit szeretnétek?
– Azt szeretnénk megnézni – mutattam rá egy, éppen a kikötőbe manőverező hajóra.
– Jó szemed van. Az egy 50-es cirkáló, nagy becsben tartott oldtimer, 1954-ben építették acéllemezből, teakfa borítással. Gyönyörű hajó, klasszikus vonalvezetésű, elegáns. A hajótest hossza tizenkét, a szélessége két és fél méter, a vízkiszorítása hét tonna, a nagy- és az orrvitorla névleges mérete ötven négyzetméter. Egy csoda! Sajnos nem oktatóhajó, magánkézben van. De ne bánkódjatok, egyébként is jogosítvány kell hozzá, kishajó-vezetői képesítés. Jogosítványt pedig csak nagykorú kaphat. Mennyi idősek vagytok?
– Tizennégy, tizenkettő és öt – feleltem.
– Nos, amíg nagykorúak lesztek, megtanulhattok vitorlázni ezen a jollén – mutatott rá egy kisebb vitorlásra. – Ennek a hajóosztálynak optimist a neve. Ez a jolle egyszemélyes, a hossza három méter, és éppen az ilyen gyerekek oktatására fejlesztették ki. Megtanítalak benneteket a kikötői rendre, az alapvető csomók szakszerű megkötésére, a helyes testtartásra, a stabil mozgásra, s aztán ezzel a hajóval önállóan is vízre szállhattok. Ha rájöttetek az ízére, és kialakultak a kishajós reflexeitek, átszállunk arra a vitorlásra – mutatott rá egy másik hajóra. – Az egy kalóz. Öt méter a hajótest hossza, stabil, tágas, megbízható, kitűnő nevelőhajó. Ahhoz is kell ugyan engedély, de ha azzal tudtok már minden manővert, egy tőkesúlyos hajót, mint az az 50-es, könnyedén kormányoztok.
Az optimist nem tetszett, gyerekjátéknak láttam, a kalóz klassz volt.
Időközben az 50-es beállt a kikötőbe. Tényleg gyönyörű hajó volt, azóta sem láttam szebbet. Egy nő és két férfi volt a fedélzetén. A nő háttal állt nekem, fekete, lófarokba kötött haját meg-megborzolta a szél. Mondott valamit az egyik férfinak, miközben a fedélzetről átlépett a mólóra. Nem hallottam, mit mond, ám a szavak zenéje furcsán ismerős volt.
Az oktató kérdezett valamit, nem figyeltem rá, a nő és a két férfi kötött le. Már mindhárman a mólón lépkedtek. A nő jobb oldalán haladó férfi azt mondta a nőnek.
– Húszéves vagy, Ana, ne beszélj tiltott nyelven. Teljesen felesleges, kettőnkön kívül úgysem érti a kutya sem.
Nem hallottam, mit felelt a nő, de már rájöttem: nagyapa beszélt ezen a nyelven. Apa veszekedett is vele miatta.
A Földbolygó és minden műbolygó nyelve egységes. Csupán az Utasok beszélnek tiltott nyelveket, ők minden másban is renitensek.
Lehet, hogy a nő Utas? Nem úgy néz ki. Az Utasoknak egytől egyig van valami különcsége: zöld haj, karika az orrban, tetoválás, rágógumizás, tökmagköpködés, hangoskodás, feltűnő ruházat. Ő viszont teljesen normális fiatal nőnek látszik, az egyetlen, ami deviáns benne, az a beszéde. Jó volna megnézni az arcát, sóhajtottam magamban. Mintha meghallotta volna, hátrafordult, és rám nézett.
Csinos nő volt. Nem feltűnően, csak kellemesen. Néhány évvel idősebbnek látszott húszévesnél, talán a komoly tekintete miatt. Semmi rendkívüli nem volt az arcában, és mégis… Megrendítőbb arcot az életem tizennégy éve alatt egyszer sem láttam. Ana… Az arca beleégett az agyamba. Bár már eltűnt a szemem elől, még mindig láttam őt, elé úszott az oktató arcának. Próbáltam figyelni, mit mond az oktató, nem ment.
– Menjünk a horgásztavakhoz – indítványoztam Tobiasnak és Evának.
Meglepetten néztek rám. Az én kedvemért jöttünk a vitorlás tavakhoz, most meg anélkül akarok továbbmenni, hogy kipróbálnám a vitorlázást.
A kettes szint F leágazása vezetett a horgásztavakhoz. Az odaút elég volt rá, hogy összeszedjem magamat, és tudjak figyelni a horgászoktatóra.
– Kétféle hal létezik, növényevő és ragadozó. A növényevők leginkább a kukoricát szeretik, a ragadozók meg a kishalakat és a földigilisztát. Most megmutatom, hogyan kell felszerelni a pecabotot. Ahány horgászási mód, annyiféle szerelék. Más a fenekezéshez, más a nádban, és megint más a nyílt vízen. A damil vastagságát fontos jól megválasztani. Látjátok? Ez egy vékony damil, egyetlen mozdulattal eltépem. Viszont ha erre a hosszú, hajlékony botra szerelem, a bot átveszi azt a húzóerőt, ami másfajta bottal a damilra hárulna. Gyere, Tobias, neked kicsi, hozzád illő botot adok. A Hobbibolygón az a szabály, hogy az oktatásban való részvételhez nem kell horgászengedély. Ám ha már élesben megy akár itt, akár a Földbolygón, vennetek kell engedélyt. A gyerekjegy általában olcsóbb.
És csak mondta, mondta, egy pillanatra sem állt be a szája.
A tó szép volt, nagy fákkal a partján. Távolabb a többi tó is látszott, meg a pecások, akik hol egymás mellett ülve, hol a másiktól távolabb lógatták a csalijukat a vízbe.
Eva és én egymás közelében, Tobias kicsit messzebb, az oktató felügyelete mellett horgászott. Eva egész nap nem szólt, így aztán meglepett, amikor felém fordult. Attól, amit kérdezett, elakadt a szavam.
– Az a nő ott a vitorlás tavaknál nagyapa nyelvén beszélt, ugye, Jude?
– Igen – mondtam nagy sokára –, én is úgy hallottam.
Elgondolkodott, aztán még jobban meglepett a kérdésével.
– Mi miért nem azon a nyelven beszélünk, Jude? Szép nyelv. Mindketten értjük, te biztosan beszéled is.
– Az tiltott nyelv, Eva. Te is tanultad a tanodában, hogy régen a tudattal rendelkezők, akiket akkor még embereknek hívtak, egy nyelvet beszéltek. Aztán abban a Bábel nevű városban minden összezavarodott, és az emberek többé nem értették egymást. Országhatárokat jelöltek ki, és a különböző országok hazafiai más és más nyelvet beszéltek. És akkor a főnik rájöttek, hogy el kell törölni az országhatárokat, és alkotni kell egy közös nyelvet, amit aztán minden tudattal rendelkező használ.
– Te tudod, hogy milyen nyelvek voltak akkor, amikor még léteztek országok? A tanodában ezt nem tanítják.
Nem tudtam, továbbadhatom-e, amit nagyapától hallottam. Aztán beláttam, Eva a testvérem, és nagyapa azt tanította, a vérrokonsági kötelék minden mást felülíró törvény.
– Sokféle nyelv volt – mondtam végül Evának –, mindet nagyapa sem tudta.
– És ő? Ő milyen nyelven beszélt?
– Ki? – kérdeztem, holott nagyon jól tudtam, kire gondol.
– Hát az a nő. Ana.
– Magyarul – mondtam csendesen.
– Ezek szerint nagyapa magyar volt?
– Az.
Eva letette a horgászbotját, és izgatottan megfogta a kezemet.
– Akkor mi is magyarok vagyunk!
Annyira elképesztő ostobaság volt, hogy megdühödtem.
– Jársz te tanodába, Eva? Mert ha jársz, akkor tudnod kell, hogy nincsenek nemzetek. Bolygók vannak, a bolygókon hazafiak élnek, akik mind egy nyelvet beszélnek.
Kicsit később hozzátettem.
– A nemzetekkel mindig csak gond volt. Folyton vitáztak meg háborúztak, maguk sem tudták, miért.
– Ezt a tanodában tanultad?
– Nem. Ezt nagyapa mondta – feleltem.
A következő pillanatban már nem figyeltem Evára, húzni kezdte valami a zsinóromat, és elkapott a horgászat heve. Azóta is lázban égek érte, amikor csak tehetem, pecázok. Kikapcsol és ellazít, mégis izgalomban tart. Otthon, a fallabdán kívül mást már nem sportolok, a horgászbotot választottam helyettük. A lapvidéken élőktől bérelek egy stéget a Balatonon. A területi horgászengedélyt is tőlük veszem, bár a főni központból, ahol az alapengedélyt árulják, azt írták, jobban járnék, ha a területi engedélyt is tőlük venném. Nem veszem. Azt nem tudom, hogy a főnik mire fordítják az engedélyek árát, de azt igen, hogy a lapvidéken élők mit kezdenek vele. A tehetséges gyerekeket taníttatják. Mivel én nem járhattam magas képzésre, örülök, hogy valamelyik tehetséges lapvidéki gyerek orvos, tanár vagy tudós lesz majd a pénzemen.
Este értünk vissza a Boldogságbolygóra. Anya várt bennünket az űrállomáson. Nem tudom, Eva vagy Angelina kedvéért jött-e ki elénk.
Tobias már a vacsoránál nagyokat ásított, és amint lefeküdtünk, nyomban elaludt, hallottam az egyenletes szuszogását. Ő és én Eva szobáját kaptuk meg, Eva pedig átköltözött Lanához. Angelinának külön szobája volt, mivel minden kedden anyáéknál aludt.
Forgolódtam, egy szemernyi álom sem volt rajtam. Fura nap volt. Meg az előtte levő is a rideg fogadtatással. Miért kimért velünk anya? A gyerekei vagyunk mi is, négy évig csak hangképen látott bennünket! A mesterkéltsége dacára Evával, Lanával, Angelinával szívből kedves, szereti őket. Tobiast és engem miért nem szeret?
Próbáltam felidézni, milyen volt, amikor még mindannyian együtt éltünk a Földbolygón. Velem nem nagyon törődött. Habár nem is volt mikor, folyton nagyapával lógtam. Vagy azért voltam mindig nagyapával, mert anya nem törődött velem? Tobiast szerette. Ez biztos. Láttam, milyen féltőn tartotta nagyapa temetése napján – Tobias tizenkét órával később született, mint ahogy nagyapa meghalt. És láttam később is, hogyan gügyög neki, és mennyire aggódik, ha sír. Miért hagyta mégis apára alig egyévesen? Persze, anya hős. És hősökké a tudattal rendelkezők azért lesznek, mert másként gondolkodnak, mint én.
Akkoriban helyezték ki a Boldogságbolygót, nagy volt a felhajtás körülötte. Én nem sokat törődtem az egésszel, de a tanodában minden mozzanatát tanítják.
A reklámok azt sugallták, aki tenni szeretne a Földbolygóért, az átköltözik az új műbolygóra, és ezáltal hőssé válik, a Földbolygó megmentőjévé. A tanodában arról nincs szó, mennyibe kerül egy ház a Boldogságbolygón. Én tudom, hogy drága, anya öröksége nem volt rá elég, apa a közösen spórolt pénzüket is nekiadta. Büszke voltam anya hősiességére, és azt szerettem volna, hogy mindannyian menjünk. Persze senkinek sem mondtam. Nagyapán kívül senkit nem érdekelt a véleményem, ő meg akkor már nem élt.
Az utolsó együtt töltött esténken a kerti padon ücsörögtünk Evával.
– Anya és apa nem szeretik egymást. Azért megyünk el – mondta szomorúan a húgom.
– Rosszul tudod – szóltam rá. – Amikor nagyapa meghalt, és anya a nagy hasával az ágya mellett sírdogált, apa átölelte, és azt mondta neki, szereti, és még Tobiast is megsimogatta a hasában.
Nem tudom, miért mondta Eva, hogy a szüleink nem szeretik egymást. Borzasztó, hogy ezekhez a dolgokhoz ennyire nem értek.
Ana vajon megérti az érzelmeket?
Tudtam, túl sok a gondolat a fejemben ahhoz, semmint aludni tudjak. Azelőtt nem nagyon gondolkodtam, hogy most igen, az Ana miatt van. Ana miatt van az is, hogy bizonyítani akarok, véghezvinni egy tettet, bármit, csak tett legyen és véghezvigyem.
Kiszálltam az ágyból, ránéztem Tobiasra, alszik-e. Aztán átmentem Angelina szobájába.
– Taníts meg szeretkezni – mondtam neki.
Nem törődtem az elképedésével. Bemásztam mellé az ágyba, és ügyetlenül szájon csókoltam.
Folytatás következik