Négy évvel később Eva ágyán fekve hallgattam a konyhából beszűrődő veszekedés hangjait.
– Nem hiszem el, hogy már négy éve tart! Te beteg vagy, Angelina, megzakkant az agyad! Mit akarsz a fiamtól? Mi a fenét akarsz tőle?
– Hogy mi a fenét akarok? Én? Azt hiszed, én kezdtem, Pat? Tudod, hogyan történt?
– Nem akarom tudni! Az ég szerelmére, hiszen még gyerek!
– Ez a gyerek bejött a szobámba, és befeküdt az ágyamba!
− Nehogy megpróbáld elmesélni! Nem szégyelled magad? Megrontottad a fiamat, és még neked áll feljebb!
Meglepődtem, hogy anya ilyen vehemensen véd. Most nem volt benne mesterkéltség, csak fájdalom. Nem csupán én fájhattam neki, hanem az is, hogy kijátszotta a barátnője. Ám a végeredmény ugyanaz: miattam támadt Angelinára.
Nem akartam, hogy veszekedjenek, nem szeretem a vitát. Gondoltam rá, kimegyek, hogy kibékítsem őket. Azt tartott vissza, hogy nem tudtam, kinek a pártjára álljak. A maga szempontjából mindegyiküknek igaza van. Tény, hogy én csábítottam el Angelinát, és nem ő engem. Az is tény viszont, hogy négy éve még csak tizennégy éves voltam, Angelinának vissza kellett volna utasítania. Örülök, hogy nem tette. Angelina a legrendesebb nő, akit ismerek. Ha nem volna Ana, szerelemmel szeretném Angelinát.
Ana. Hiába akarom, nem tudom nem létezőnek tekinteni. Négy éve a Hobbibolygón láttam először, a vitorlás tavaknál. Másodszor tegnap találkoztam vele. Itt, a Boldogságbolygón.
Gyakran elhozom Tobiast anyához, mert jót tesznek egymásnak. Tobias ösztönössége fellazítja anya mesterkeltségét, anya női volta pedig lágyítja Tobiasnak a férfi általi neveltetéséből adódó vadságát. Ugyan sem az öröme, sem a bánata nem látványos, én érzem, hogy anya örül, amikor Tobias eljön hozzá, és bánkódik, amikor elmegy. És Tobias is jól érzi magát anyával.
Milyen fura. A családunk fele a Boldogságbolygón lakik, mégsem vagyunk boldog család. Apát anya hiánya gyötri, engem nagyapa hiánya, anyát a bolbohaként való megfelelés, Evát a Földbolygó hiánya. Lanát nem gyötri semmi, ő mindig egyforma. Illik rá a mondás: akinek nincs kínja, annak az öröme is sekély.
Lana az egyetlen a családban, aki nem próbál Tobias kedvére tenni. Ő nem szeretnivaló vadócnak, hanem idegesítőnek találja. Azt hiszem, Lanának nincsenek érzelmei. Lana jó bolboha, és ha majd felnő, akkor is jó bolboha lesz. Lana igazából irigylésre méltó. Soha nem örül, és soha nem bánkódik, teszi a dolgát, bármi legyen is az. Lana olyan, mint egy gép. Azt hiszem, Lana olyan, mint én.
Kint a konyhában anya már lezárta a vitát. Érzem a hallgatásából, hogy szégyelli, amiért ennyire elragadtatta magát.
Eva miatt pattant ki az egész. Persze vétlen benne, mégis ő az okozója.
A tanodákban egy időben vannak a szünetek minden bolygón. Ilyenkor jövünk Tobiasszal a Boldogságbolygóra, és ilyenkor szokta kivenni az éves szabadságát anya.
Ma reggel anya főzéshez készülődött a konyhában, én reggeliztem, amikor bejött Eva, és azt mondta.
– Én itt megfulladok.
Azonnal értettem, mire gondol. Ez a bolygó engem is maga alá gyűr, a mások mosolyát látva még örömtelenebbnek érzem magamat. A művisége rabbá tesz, ketrecbe zár.
Anya félreértette Evát. Tipikus, aggódó anyai kérdést tett fel.
– Rosszul érzed magadat, kicsim? Feküdj vissza, főzök neked teát.
– Nem teát kérek, hanem levegőt. Érted? Levegőt! A Földbolygón akarok élni.
Anya megrémült, és ha értette is, mit mond Eva, fogalma sem volt, mit kezdjen vele.
Evát figyeltem. Külsőleg nincs rajta semmi különös, semmi figyelemre méltó. Csinos fiatal lány, olyan, mint a többi tizenhat éves. Ám Eva nem átlagos. Eva gondolkodik. És ez sem a korosztályára, sem a Boldogságbolygón élőkre nem jellemző. Eva okos. És most már lázad is. Ez nem gyakori a Boldogságbolygón.
Eva érdekes lány. Fura, hogy a testvérem, hogy azonos a vérünk. Én ugyanis egy csöppet sem vagyok érdekes.
Kíváncsian nézegettem Evát. A lázadása vajon a korából fakad, vagy több annál?
Nagyapa egyszer azt mondta, tizenhat évesen mindenki lázad, csupán azért, hogy más legyen, mint a többiek. Aztán éppen a lázadással áll be a sorba, s lesz ugyanolyan, mint a többi tizenhat éves.
– A kölyköknek fogalmuk sincs, hogy az igazi lázadáshoz ész kell és tapasztalat. Különben a lázadás nem más, mint vihar a biliben – mondta annak idején nagyapa.
Azt hiszem, nagyapa lázadó volt. Az életmódjával, amellyel az új világban megtartotta a régit, mindenképpen.
– Te bolboha vagy – mondta erőtlenül Evának anya.
– Nem akarok az lenni – felelte Eva csendesen. – Semmilyen boha nem akarok lenni. Én csupán haza akarok menni.
Közben kijött a konyhába Lana, és később Tobias is.
Lana leült reggelizni. Nem próbálta marasztalni Evát, és a pártjára sem állt. Nem érdekelte, mi zajlik körülötte.
Tobias viszont, aki soha nem maradt kívül semmin, és az ösztönei diktálták a tetteit, átölelte Evát.
– Oké zsoké! Ezentúl majd hármasban látogatjuk meg a mamát – mondta, és bár nem tudta, ezzel el is döntötte a vitát.
Anya tisztában volt Tobias ösztönösségével, és azt is tudta, hogy Tobias szereti őt. Az tehát, hogy Tobias Eva mellé állt, anya számára azt jelentette, hogy Evának igaza van.
– Apádhoz költözöl? – kérdezte Evától anya, és én megsajnáltam. Minden mesterkéltsége leolvadt róla, és olyan pőrén állt előttünk, mintha ruhátlan volna.
– Sosem bántanálak meg azzal, hogy helyetted apát választom – felelte Eva. – Angelina néninek van egy kis háza, a lapvidéken élőktől bérli. Biztosan megengedi, hogy nála lakjam.
– Angelina házat bérel a Földbolygón? Sose mondta nekem. Te tudtál róla, Jude?
Egyetlen pillanatig haboztam csak, mit mondjak. Tobias kihasználta a pillanatnyi csendet, és már ki is kotyogta a titkot.
– Én is tudtam – mondta büszkén. – Jude gyakran meglátogatja.
– Ti tartjátok a kapcsolatot Angelinával? – lepődött meg még jobban anya. – Ezt sosem mondtad, Tobias.
– Én nem. Csak Jude.
Anya értetlenül nézett rám, aztán leesett nála a tantusz. Ha volna bennem szégyenérzet, biztosan elszégyelltem volna magamat. Sajnálat viszont van bennem, és most nagyon-nagyon sajnáltam anyát. Nem lehet könnyű szembesülni vele, hogy a barátnője a fia szeretője.
Az iPhone-jáért nyúlt, és felhívta Angelinát.
– Azonnal gyere ide – mondta neki.
– Nem tudok, Pat, dolgozom. Mi a baj?
– Indulj most rögtön. A bérelt házadról van szó.
Nem láttam Angelina arcát, csak hallottam, hogy csuklik egyet.
– Indulok – mondta halkan.
– Biztos voltam benne – felelte gúnyosan anyám.
Lenyűgöző volt a határozottsága, a higgadtsága, még a gonoszsága is. Hihetetlen, hogy hány személyiség él egyetlen emberben!
Egyetlen hozzám intézett elítélő szó, lesújtó pillantás nélkül folytatta a főzést. Teljesen új oldaláról mutatkozott be, és én csodáltam érte. Most megint az a hős volt a szememben, aki a Földbolygó megmentése érdekében feladta az addigi életét.
– Engem nem kérdezel – mondtam várakozón.
Rám nézett. Olyan tiszta volt a tekintete, hogy leláttam a lelke mélyére.
– Te gyerek vagy – mondta. Nem haraggal, csupán ténymegállapításként. – Rajtad nincs mit számon kérnem.
Amikor egy óra múltán megérkezett Angelina, már nem voltam a konyhában. Eva ágyán feküdtem, és a konyhából beszűrődő veszekedés hangjaira figyeltem.
– Ne haragudj – jött be Eva. – Nem tudtam.
– Te ne haragudj – feleltem. – Mit teszel most?
Nyilvánvaló volt, hogy ezek után Angelinához nem mehet.
Elmosolyodott.
– Anya vulkánkitörése óta már nem is látom olyan elviselhetetlennek itt az életet. Te gondoltad volna, hogy ennyi tűz van benne?
– Engem is meglepett.
Hallgattunk. Aztán Eva tanácstalanul nyitotta szét, majd zárta össze tenyerét.
– Jude, miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek?
– Nem tudom, Eva. Azok vagyunk?
Nem felelt. Kifelé indult a szobából. Az ajtóban megállt.
– Kár, hogy nem kicsi gyerekkorod óta ismered Angelinát. Akkor ez nem történt volna meg, és tudnád, hogy milyen rendes.
– Most is tudom.
– Az jó – mondta, majd suta mozdulattal búcsút intett a kezével.
Az azóta eltelt években többször is találkoztunk, s csak felszínes dolgokról váltottunk szót. Komoly beszélgetésünk majd csak nyolc év múlva, egy kórházi szobában lesz. Én látogató leszek, ő ápolt.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ákody Zsuzsa Tizenhat év I. Jude (folytatás) 7.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
(folytatás)
7.
*
Négy évvel később Eva ágyán fekve hallgattam a konyhából beszűrődő veszekedés hangjait.
– Nem hiszem el, hogy már négy éve tart! Te beteg vagy, Angelina, megzakkant az agyad! Mit akarsz a fiamtól? Mi a fenét akarsz tőle?
– Hogy mi a fenét akarok? Én? Azt hiszed, én kezdtem, Pat? Tudod, hogyan történt?
– Nem akarom tudni! Az ég szerelmére, hiszen még gyerek!
– Ez a gyerek bejött a szobámba, és befeküdt az ágyamba!
− Nehogy megpróbáld elmesélni! Nem szégyelled magad? Megrontottad a fiamat, és még neked áll feljebb!
Meglepődtem, hogy anya ilyen vehemensen véd. Most nem volt benne mesterkéltség, csak fájdalom. Nem csupán én fájhattam neki, hanem az is, hogy kijátszotta a barátnője. Ám a végeredmény ugyanaz: miattam támadt Angelinára.
Nem akartam, hogy veszekedjenek, nem szeretem a vitát. Gondoltam rá, kimegyek, hogy kibékítsem őket. Azt tartott vissza, hogy nem tudtam, kinek a pártjára álljak. A maga szempontjából mindegyiküknek igaza van. Tény, hogy én csábítottam el Angelinát, és nem ő engem. Az is tény viszont, hogy négy éve még csak tizennégy éves voltam, Angelinának vissza kellett volna utasítania. Örülök, hogy nem tette. Angelina a legrendesebb nő, akit ismerek. Ha nem volna Ana, szerelemmel szeretném Angelinát.
Ana. Hiába akarom, nem tudom nem létezőnek tekinteni. Négy éve a Hobbibolygón láttam először, a vitorlás tavaknál. Másodszor tegnap találkoztam vele. Itt, a Boldogságbolygón.
Gyakran elhozom Tobiast anyához, mert jót tesznek egymásnak. Tobias ösztönössége fellazítja anya mesterkeltségét, anya női volta pedig lágyítja Tobiasnak a férfi általi neveltetéséből adódó vadságát. Ugyan sem az öröme, sem a bánata nem látványos, én érzem, hogy anya örül, amikor Tobias eljön hozzá, és bánkódik, amikor elmegy. És Tobias is jól érzi magát anyával.
Milyen fura. A családunk fele a Boldogságbolygón lakik, mégsem vagyunk boldog család. Apát anya hiánya gyötri, engem nagyapa hiánya, anyát a bolbohaként való megfelelés, Evát a Földbolygó hiánya. Lanát nem gyötri semmi, ő mindig egyforma. Illik rá a mondás: akinek nincs kínja, annak az öröme is sekély.
Lana az egyetlen a családban, aki nem próbál Tobias kedvére tenni. Ő nem szeretnivaló vadócnak, hanem idegesítőnek találja. Azt hiszem, Lanának nincsenek érzelmei. Lana jó bolboha, és ha majd felnő, akkor is jó bolboha lesz. Lana igazából irigylésre méltó. Soha nem örül, és soha nem bánkódik, teszi a dolgát, bármi legyen is az. Lana olyan, mint egy gép. Azt hiszem, Lana olyan, mint én.
Kint a konyhában anya már lezárta a vitát. Érzem a hallgatásából, hogy szégyelli, amiért ennyire elragadtatta magát.
Eva miatt pattant ki az egész. Persze vétlen benne, mégis ő az okozója.
A tanodákban egy időben vannak a szünetek minden bolygón. Ilyenkor jövünk Tobiasszal a Boldogságbolygóra, és ilyenkor szokta kivenni az éves szabadságát anya.
Ma reggel anya főzéshez készülődött a konyhában, én reggeliztem, amikor bejött Eva, és azt mondta.
– Én itt megfulladok.
Azonnal értettem, mire gondol. Ez a bolygó engem is maga alá gyűr, a mások mosolyát látva még örömtelenebbnek érzem magamat. A művisége rabbá tesz, ketrecbe zár.
Anya félreértette Evát. Tipikus, aggódó anyai kérdést tett fel.
– Rosszul érzed magadat, kicsim? Feküdj vissza, főzök neked teát.
– Nem teát kérek, hanem levegőt. Érted? Levegőt! A Földbolygón akarok élni.
Anya megrémült, és ha értette is, mit mond Eva, fogalma sem volt, mit kezdjen vele.
Evát figyeltem. Külsőleg nincs rajta semmi különös, semmi figyelemre méltó. Csinos fiatal lány, olyan, mint a többi tizenhat éves. Ám Eva nem átlagos. Eva gondolkodik. És ez sem a korosztályára, sem a Boldogságbolygón élőkre nem jellemző. Eva okos. És most már lázad is. Ez nem gyakori a Boldogságbolygón.
Eva érdekes lány. Fura, hogy a testvérem, hogy azonos a vérünk. Én ugyanis egy csöppet sem vagyok érdekes.
Kíváncsian nézegettem Evát. A lázadása vajon a korából fakad, vagy több annál?
Nagyapa egyszer azt mondta, tizenhat évesen mindenki lázad, csupán azért, hogy más legyen, mint a többiek. Aztán éppen a lázadással áll be a sorba, s lesz ugyanolyan, mint a többi tizenhat éves.
– A kölyköknek fogalmuk sincs, hogy az igazi lázadáshoz ész kell és tapasztalat. Különben a lázadás nem más, mint vihar a biliben – mondta annak idején nagyapa.
Azt hiszem, nagyapa lázadó volt. Az életmódjával, amellyel az új világban megtartotta a régit, mindenképpen.
– Te bolboha vagy – mondta erőtlenül Evának anya.
– Nem akarok az lenni – felelte Eva csendesen. – Semmilyen boha nem akarok lenni. Én csupán haza akarok menni.
Közben kijött a konyhába Lana, és később Tobias is.
Lana leült reggelizni. Nem próbálta marasztalni Evát, és a pártjára sem állt. Nem érdekelte, mi zajlik körülötte.
Tobias viszont, aki soha nem maradt kívül semmin, és az ösztönei diktálták a tetteit, átölelte Evát.
– Oké zsoké! Ezentúl majd hármasban látogatjuk meg a mamát – mondta, és bár nem tudta, ezzel el is döntötte a vitát.
Anya tisztában volt Tobias ösztönösségével, és azt is tudta, hogy Tobias szereti őt. Az tehát, hogy Tobias Eva mellé állt, anya számára azt jelentette, hogy Evának igaza van.
– Apádhoz költözöl? – kérdezte Evától anya, és én megsajnáltam. Minden mesterkéltsége leolvadt róla, és olyan pőrén állt előttünk, mintha ruhátlan volna.
– Sosem bántanálak meg azzal, hogy helyetted apát választom – felelte Eva. – Angelina néninek van egy kis háza, a lapvidéken élőktől bérli. Biztosan megengedi, hogy nála lakjam.
– Angelina házat bérel a Földbolygón? Sose mondta nekem. Te tudtál róla, Jude?
Egyetlen pillanatig haboztam csak, mit mondjak. Tobias kihasználta a pillanatnyi csendet, és már ki is kotyogta a titkot.
– Én is tudtam – mondta büszkén. – Jude gyakran meglátogatja.
– Ti tartjátok a kapcsolatot Angelinával? – lepődött meg még jobban anya. – Ezt sosem mondtad, Tobias.
– Én nem. Csak Jude.
Anya értetlenül nézett rám, aztán leesett nála a tantusz. Ha volna bennem szégyenérzet, biztosan elszégyelltem volna magamat. Sajnálat viszont van bennem, és most nagyon-nagyon sajnáltam anyát. Nem lehet könnyű szembesülni vele, hogy a barátnője a fia szeretője.
Az iPhone-jáért nyúlt, és felhívta Angelinát.
– Azonnal gyere ide – mondta neki.
– Nem tudok, Pat, dolgozom. Mi a baj?
– Indulj most rögtön. A bérelt házadról van szó.
Nem láttam Angelina arcát, csak hallottam, hogy csuklik egyet.
– Indulok – mondta halkan.
– Biztos voltam benne – felelte gúnyosan anyám.
Lenyűgöző volt a határozottsága, a higgadtsága, még a gonoszsága is. Hihetetlen, hogy hány személyiség él egyetlen emberben!
Egyetlen hozzám intézett elítélő szó, lesújtó pillantás nélkül folytatta a főzést. Teljesen új oldaláról mutatkozott be, és én csodáltam érte. Most megint az a hős volt a szememben, aki a Földbolygó megmentése érdekében feladta az addigi életét.
– Engem nem kérdezel – mondtam várakozón.
Rám nézett. Olyan tiszta volt a tekintete, hogy leláttam a lelke mélyére.
– Te gyerek vagy – mondta. Nem haraggal, csupán ténymegállapításként. – Rajtad nincs mit számon kérnem.
Amikor egy óra múltán megérkezett Angelina, már nem voltam a konyhában. Eva ágyán feküdtem, és a konyhából beszűrődő veszekedés hangjaira figyeltem.
– Ne haragudj – jött be Eva. – Nem tudtam.
– Te ne haragudj – feleltem. – Mit teszel most?
Nyilvánvaló volt, hogy ezek után Angelinához nem mehet.
Elmosolyodott.
– Anya vulkánkitörése óta már nem is látom olyan elviselhetetlennek itt az életet. Te gondoltad volna, hogy ennyi tűz van benne?
– Engem is meglepett.
Hallgattunk. Aztán Eva tanácstalanul nyitotta szét, majd zárta össze tenyerét.
– Jude, miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek?
– Nem tudom, Eva. Azok vagyunk?
Nem felelt. Kifelé indult a szobából. Az ajtóban megállt.
– Kár, hogy nem kicsi gyerekkorod óta ismered Angelinát. Akkor ez nem történt volna meg, és tudnád, hogy milyen rendes.
– Most is tudom.
– Az jó – mondta, majd suta mozdulattal búcsút intett a kezével.
Az azóta eltelt években többször is találkoztunk, s csak felszínes dolgokról váltottunk szót. Komoly beszélgetésünk majd csak nyolc év múlva, egy kórházi szobában lesz. Én látogató leszek, ő ápolt.
*
Folytatás következik