Elnézést kérek a fiataloktól, hogy ez, az ezelőtti, és nagy valószínűséggel majd a következő bejegyzésem is a régmúltnak állít emléket. Főként amiatt kérem a bocsánatukat, mert emlékszem, amikor még én magam is ifjú voltam, mennyire haragudtam a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű triádákra. Nos, az én történetem ugyan nem a „bezzegről” szól, ám előfordulhat, hogy valaki ‒ tévesen ‒ úgy értelmezi.
Tehát. Amikor én gyerek voltam, hideg telek voltak. Nem kicsit hidegek, hanem csikorgó hidegek. A most felnövekedők nem is ismerik azt a hangot, amikor csikorog az ember talpa alatt a hó. A vaskályha, amivel akkoriban fűtöttünk, amíg égett benne a tűz, nagy meleget adott, ám reggelre olyan hideg volt a szobában, akár egy jégveremben. (Egyszer talán majd azt is elmesélem, milyen volt, hogyan nézett ki a jégverem.) Előfordult, hogy az iskolába készülődvén a paplan alatt húztam magamra a trikót és a pulóvert, hogy egy pillanatig se kelljen meztelen felsőtesttel lennem.
És sok hó esett, volt, hogy rengeteg. Emlékszem egy esetre, amikor apám a kapun belülről lapátolta a szél által embermagasságúra összefújt havat, a két szomszéd családfő ‒ egyik mellettünk, a másik velünk szemben lakott ‒ meg kívülről, az utcafrontról, hogy ki tudjunk jönni a házból.
Telente mi, gyerekek nem a fűtött szobában ültünk, hanem szánkóztunk a templom mögötti Kálvária-dombon. Minthogy a családunk és a barátnőmék családja is az úgynevezett „Házhely”-ben laktunk, a Kálvária-domb pedig a falu közepén volt, bizonyára sok időbe telt, míg eljutottunk oda, de egyáltalán nem emlékszem az út „gyötrelmeire”, vagyis fel sem tűnt, hogy messze van, hogy sokat kell odáig gyalogolni. Bár nem is gyalogoltunk, hiszen egyikünk húzta a szánkót, a másikunk meg rajta ücsörgött, aztán cseréltünk, és hipp-hopp, már ott is voltunk a Kálváriánál. A szánkóval lecsúszni ugye csak emelkedőről lehet, és mivel a Kisalföldön laktunk, amely tájegységünk tudvalevőleg nem a dombjairól híres, a szánkózás szempontjából egyenesen létfontosságú volt a falu közepén álló dombocska.
Sötétedésig csúszkáltunk a dombról szánkóinkkal a falu többi gyerekével együtt. Hol párosával, hol hármasával ültünk a szánon, és persze gyakran felborultunk, és persze ez mindig nagy vihogással járt.
Aztán nemcsak szánkóztunk, hanem csúszkáltunk is a Kálvária-dombról. Voltak nagyon ügyesek, főként fiúk, akik állva csúsztak le a meredek domboldalon, korcsolyaként használva a csizmájukat. Remek egyensúlyérzék kellett hozzá. Én sosem mertem állva csúszni, csakis guggolva, amiből aztán legtöbbször fenéken csúszás lett ‒ nem voltam fenegyerek, inkább csak olyan óvatos duhaj.
Akkoriban nem voltak olyan jó kis kezeslábasok, mint manapság, amelyek alá se hó, se szél nem tud beférkőzni. Így gyakran került a nadrágunk-kabátunk-pulóverünk alá hó, aztán a testünk melegétől szép lassan el is olvadt, és mégsem fáztunk, sőt, meg sem fáztunk, nem tüsszögtünk másnap, nem lettünk betegek.
Amikor aztán már tényleg olyan vizesek lettünk, hogy fázni kezdtünk, szépen hazamentünk. Otthon aztán anyám rám parancsolt, hogy vegyek fel száraz ruhát, a levetett vizes ruháimat meg egy székre teregette, és odatolta a meleget ontó kályhához közel, hogy a kabátom-sálam-sapkám-kesztyűm másnapra megszáradjon.
Vagyis gyerekkoromban a telek hidegek és havasak voltak, néha hóembert építettünk, néha hógolyóztunk, ám a legkedvesebb szórakozásunk a kálvária-dombi szánkózás és a csúszkálás volt. Eszünkbe sem jutott, hogy megsérülhetünk, és nem is sérültünk meg soha. Megjegyzem, ha az egyetlen unokám majd belép abba a korba, hogy egyedül mehet(ne) szánkózni, és persze lesz hó is, biztos, hogy halálra fogom aggódni magamat miatta. A mi szüleink, nagyszüleink ugyanúgy szerettek bennünket, mint mi a gyerekeinket, unokáinkat, ám ha például szánkózni mentünk, nem aggódtak értünk. Tudták, hogy van annyi eszünk, hogy vigyázunk magunkra és egymásra, amikor meg fázni kezdünk, úgyis hazamegyünk. Nos, igen. Ebben a pillanatban értettem meg: a szüleink bíztak bennünk. Akkor miért van az, hogy mi nem bízunk meg az unokáinkban? Miért nem hisszük el, hogy semmi baja nem lesz, ha nagycsoportos óvódás, kisiskolás korában a falu határán belül ‒ nagyvárosban természetesen más a helyzet ‒ szánkózni megy a barátaival? Vagy talán a világ változott meg? És mi nem az unokáinkban, hanem a körülményekben, netán az emberekben nem bízhatunk meg?
Csikorgó hideg
Kedves Naplóm!
Elnézést kérek a fiataloktól, hogy ez, az ezelőtti, és nagy valószínűséggel majd a következő bejegyzésem is a régmúltnak állít emléket. Főként amiatt kérem a bocsánatukat, mert emlékszem, amikor még én magam is ifjú voltam, mennyire haragudtam a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű triádákra. Nos, az én történetem ugyan nem a „bezzegről” szól, ám előfordulhat, hogy valaki ‒ tévesen ‒ úgy értelmezi.
Tehát. Amikor én gyerek voltam, hideg telek voltak. Nem kicsit hidegek, hanem csikorgó hidegek. A most felnövekedők nem is ismerik azt a hangot, amikor csikorog az ember talpa alatt a hó. A vaskályha, amivel akkoriban fűtöttünk, amíg égett benne a tűz, nagy meleget adott, ám reggelre olyan hideg volt a szobában, akár egy jégveremben. (Egyszer talán majd azt is elmesélem, milyen volt, hogyan nézett ki a jégverem.) Előfordult, hogy az iskolába készülődvén a paplan alatt húztam magamra a trikót és a pulóvert, hogy egy pillanatig se kelljen meztelen felsőtesttel lennem.
És sok hó esett, volt, hogy rengeteg. Emlékszem egy esetre, amikor apám a kapun belülről lapátolta a szél által embermagasságúra összefújt havat, a két szomszéd családfő ‒ egyik mellettünk, a másik velünk szemben lakott ‒ meg kívülről, az utcafrontról, hogy ki tudjunk jönni a házból.
Telente mi, gyerekek nem a fűtött szobában ültünk, hanem szánkóztunk a templom mögötti Kálvária-dombon. Minthogy a családunk és a barátnőmék családja is az úgynevezett „Házhely”-ben laktunk, a Kálvária-domb pedig a falu közepén volt, bizonyára sok időbe telt, míg eljutottunk oda, de egyáltalán nem emlékszem az út „gyötrelmeire”, vagyis fel sem tűnt, hogy messze van, hogy sokat kell odáig gyalogolni. Bár nem is gyalogoltunk, hiszen egyikünk húzta a szánkót, a másikunk meg rajta ücsörgött, aztán cseréltünk, és hipp-hopp, már ott is voltunk a Kálváriánál. A szánkóval lecsúszni ugye csak emelkedőről lehet, és mivel a Kisalföldön laktunk, amely tájegységünk tudvalevőleg nem a dombjairól híres, a szánkózás szempontjából egyenesen létfontosságú volt a falu közepén álló dombocska.
Sötétedésig csúszkáltunk a dombról szánkóinkkal a falu többi gyerekével együtt. Hol párosával, hol hármasával ültünk a szánon, és persze gyakran felborultunk, és persze ez mindig nagy vihogással járt.
Aztán nemcsak szánkóztunk, hanem csúszkáltunk is a Kálvária-dombról. Voltak nagyon ügyesek, főként fiúk, akik állva csúsztak le a meredek domboldalon, korcsolyaként használva a csizmájukat. Remek egyensúlyérzék kellett hozzá. Én sosem mertem állva csúszni, csakis guggolva, amiből aztán legtöbbször fenéken csúszás lett ‒ nem voltam fenegyerek, inkább csak olyan óvatos duhaj.
Akkoriban nem voltak olyan jó kis kezeslábasok, mint manapság, amelyek alá se hó, se szél nem tud beférkőzni. Így gyakran került a nadrágunk-kabátunk-pulóverünk alá hó, aztán a testünk melegétől szép lassan el is olvadt, és mégsem fáztunk, sőt, meg sem fáztunk, nem tüsszögtünk másnap, nem lettünk betegek.
Amikor aztán már tényleg olyan vizesek lettünk, hogy fázni kezdtünk, szépen hazamentünk. Otthon aztán anyám rám parancsolt, hogy vegyek fel száraz ruhát, a levetett vizes ruháimat meg egy székre teregette, és odatolta a meleget ontó kályhához közel, hogy a kabátom-sálam-sapkám-kesztyűm másnapra megszáradjon.
Vagyis gyerekkoromban a telek hidegek és havasak voltak, néha hóembert építettünk, néha hógolyóztunk, ám a legkedvesebb szórakozásunk a kálvária-dombi szánkózás és a csúszkálás volt. Eszünkbe sem jutott, hogy megsérülhetünk, és nem is sérültünk meg soha. Megjegyzem, ha az egyetlen unokám majd belép abba a korba, hogy egyedül mehet(ne) szánkózni, és persze lesz hó is, biztos, hogy halálra fogom aggódni magamat miatta. A mi szüleink, nagyszüleink ugyanúgy szerettek bennünket, mint mi a gyerekeinket, unokáinkat, ám ha például szánkózni mentünk, nem aggódtak értünk. Tudták, hogy van annyi eszünk, hogy vigyázunk magunkra és egymásra, amikor meg fázni kezdünk, úgyis hazamegyünk. Nos, igen. Ebben a pillanatban értettem meg: a szüleink bíztak bennünk. Akkor miért van az, hogy mi nem bízunk meg az unokáinkban? Miért nem hisszük el, hogy semmi baja nem lesz, ha nagycsoportos óvódás, kisiskolás korában a falu határán belül ‒ nagyvárosban természetesen más a helyzet ‒ szánkózni megy a barátaival? Vagy talán a világ változott meg? És mi nem az unokáinkban, hanem a körülményekben, netán az emberekben nem bízhatunk meg?
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu