Fura világ

Kedves Naplóm!

Fura a világ.

Fura világban éltem gyerekként. A szegények, a szegénység mint tulajdonság létezett, és egyúttal azt is jelentette, hogy aki szegény, az jó. A gazdagok, a gazdagság szintén jellemvonásnak számított, és azt sugallta, aki gazdag az rossz.

Persze az akkori, a gyerekkorombeli szegénység nem azt jelentette, mint ma. Akkoriban a szegénynek is volt ennivalója, volt hol laknia, és még munkahelyének is muszáj volt lennie, mert akinek harminc napnál hosszabb ideig nem volt bejegyezve munkahely a személyi igazolványába, közveszélyes munkakerülésért akár börtönbüntetést is kaphatott.

Az állam olyan szigorú apaként gondoskodott az állampolgárairól, aki eteti, ruházza, altatja a gyermekét, ám cserébe nemigen tűri a kilengéseket, és a gyermek minden lépéséről tudni akar.

Emlékszem, a tizennyolcadik születésnapomra Omega koncertre szóló jegyet kaptam a férjemtől – aki akkor még persze nem volt a férjem.

Szombat reggel volt. Vonattal utaztunk Budapestre, s aztán a Bajkál étteremben ebédeltünk – Imre az ösztöndíjából spórolta össze a rávalót. Ugyan másodosztályú besorolású volt a Bajkál, ám olyan elegáns helyen én addig nem jártam. Halk zene szólt a falra erősített hangszórókból, már nem emlékszem, mi, de az étterem nevéből következtetve orosz népzene lehetett. Míg ebédeltünk, a pincér végig ott állt a közelünkben, éppen a megfelelő távolságra: annyira nem közel, hogy a jelenlétével zavarja a beszélgetésünket, ám annyira igen, hogy rögtön észrevegye, ha bármi kívánságunk lenne. A déli étkezés rituáléjának végén és egyben fénypontjaként jéggel teli pezsgős vödörben tolta asztalunkhoz a pezsgőt – akár a filmeken. Azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a pezsgőt. Ám akkor olyan élvezettel kortyolgattam, és olyan jólesett, mint Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének az író által felhúzott kútvíz.

A legutolsó vonattal indultunk haza Budapestről, s minthogy a késő éjszakában csámborogtunk, már jött is igazoltatni az állam-apa rendőrnek öltözve, és bár rendkívül udvariasan, de megkérdezte, hogy mégis mi a fityfenét keresünk ily ifjan a késő éjszakában.

Ezt a történetet azért meséltem el, hogy szemléltessem, abban az időben, amikor a szegénység erény volt, olykor-olykor a hétköznapi ember is megengedhetett magának ilyesféle dőzsöléseket, kicsapongásokat, ám ezek a kicsapongások folytonos kontroll alatt álltak az állam által.

Félreértés ne essék: én nem sírom vissza sem a fiatalságomat (vagy mégis?), sem azt az időszakot. Miért is tenném? Rengeteg minden van ma, ami akkor nem volt, nem létezett, és amelyek nélkül ma már szinte elképzelhetetlen az élet. (Természetesen a sok-sok új dologra is igaz, hogy az éremnek két oldala van. Az informatikai forradalom nemcsak jót, hanem rosszat is hozott, ám a mai írásom témája nem az informatikai vívmányok visszáságai.) Ráadásul azt sem nagyon kedvelem, ha folyton ellenőriznek, mit teszek, merre járok.

Azzal indítottam, hogy fura világban éltem gyerekkoromban. S most azzal folytatom:

Fura világban élek most. Most a gazdagság az erény, és a szegénység a szégyen. És ez nincs így jól.

Szerencsére a gazdagság és a jóság egyelőre nem vált egymás szinonimájává, mint gyermekkoromban a szegénység és a jóság. Ám az tény, hogy a gazdag ember többre tartja magát másoknál, és ez a „kivagyiság” nem is biztos, hogy a saját kút fejéből pattant ki, hanem többnyire mi, a többi ember hitettük el vele, hogy több nálunk, hogy felettünk ál. No, ja, az aranynak szép a csengése, a pénznek meg nincs szaga, de… A gazdag ember lehet, hogy ügyesebb, lehet, hogy okosabb, és biztos, hogy szerencsésebb, mint mi vagyunk. Ám hogy „több” lenne nálunk? Kétlem.

És mi van a szegény emberrel? Ö butább, ügyetlenebb, mint mi? Valószínűleg ilyen is van. Hogy kevésbé szerencsésebb nálunk az biztos. De hogy „kevesebb” lenne, mint mi, többiek? Nem, nem és nem.

A mai szegénység más, mint gyerekkoromban. A most élő szegény embernek nincs ennivalója, méltatlan körülmények között lakik, vagy nincs hol laknia, és ha ma éppen van is munkahelye, holnap már valószínűleg nem lesz. Ám nem fogják körözni közveszélyes munkakerülés miatt, mert ma egyszerűen nem „ügy”, hogy valaki – akár önhibájából, akár önhibáján kívül – beledöglik az életbe.

„Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény” – mondja József Attila Hazám című versében.

Ugye nem térünk vissza ide?

Nyugtassatok meg, hogy nem!

 

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu