„Amióta ismerte, Gábor úgy látta, hogy a józan és a becsípett Nikolett két különböző ember. A józan nő összeszedett volt, ironikus, provokatív és akaratos. Kíváncsiságot ébresztett benne, nem tudott nem figyelni rá, nem foglalkozni vele. A spicces Nikolettel az első alkalommal, a pubból hazafelé menet ismerkedett meg. Szétszórt volt és izgága, de szelíd és játékos. Kedvelte őt, és nagyon kívánta.
A kijózanodó Nikolettel viszont most találkozott először, ám jobb lett volna, ha soha nem ismeri meg. Mint valami hirtelen jött égiháború, olyan volt az egész szituáció. Az asszony az egyik percben még önfeledten nevetett, a másik percben meg már dühödt szikrákat szórt a karsztvíztiszta szeme. Az átváltozás azért volt ijesztő, mert minden átmenet nélkül történt, és egyetlen kérdés váltotta ki.
– Gyakran van külföldön a férjed? ‒ ezt tudakolta Gábor.
Az érdeklődést csupán poénnak szánta, arra akart kilyukadni, hogy olyankor gond nélkül tudnak találkozni. De az asszony nem engedte, hogy megmagyarázza.
– Te tetted alapszabállyá, hogy a házasság tabutéma. Tartsd magadat hozzá – sziszegte a fogai között.
A furcsa suttogásban kitörő indulat ijesztőbb volt, mint ha kiabált volna. A félhomályban megkereste a melltartóját és a bugyiját, ingerülten magára rángatta, aztán ivott két hosszú kortyot a pálinkából. Amint elvette a szájától az üveget, azonmód teljesen józannak látszott. Úgy tűnt, mintha egyenesen a pálinkától józanodott volna ki.
Amikor a blúzáért nyúlt, Gábor is öltözni kezdett.
Elég volt, gondolta. Ez a nő tévedés, nem alkalmas szeretőnek. Leginkább azért nem, mert nem hajlandó szeretkezni. Emellett se nem fiatal, se nem kedves, és mint valami időzített bomba, egyszer csak robban.
– Ennek így nincs értelme – döntötte el. – Hagyjuk abba, Nikolett.
– Ha nem kérdezel ostobaságot, megúsztuk volna – válaszolta az asszony a szokásos hangján.
– Én nem erről beszélek – mondta a férfi.
– Hanem miről?
– Negyvenhárom éves vagyok. A játszadozáshoz se kedvem, se energiám.
– Én nem játszom veled – mondta az asszony.
Nem akart szakítani. Két okból sem. Az egyik ok az volt, ami miatt belement a Gáborral való viszonyba. A másik pedig az, hogy Nikolett konzervatív nő volt. Nem akarta, hogy közte és egy férfi között lévő kapcsolat csupán ideig-óráig tartson. Számára nem volt mindennapos egy férfival olyan közelségbe kerülni, hogy az láthassa a mellét, megérinthesse a meztelen testét… Biztos volt benne, hogy legközelebb képes lesz erőt venni magán, és legyőzi az idegenséget, ami most még visszatartja attól, hogy Gábor szeretője legyen. Ezért most valami meggyőzőt szeretett volna mondani, olyasmit, amivel ráveszi Gábort, hogy ne szakítson vele, hogy adjon számára még egy lehetőséget, és mindent jóvátesz. Ám semmilyen meggyőző érv nem jutott eszébe, ezért csak annyit mondott:
– Te azt hiszed, hogy nagy nő vagyok, hogy tudatosan játszom veled. De ez nem igaz. Én csak egy kis hülye vagyok.
– Tudom – felelte Gábor.
– Mit?
– Hogy egy kis hülye vagy.
Az asszony elmosolyodott. Aztán átkarolta Gábor nyakát, és gyengéden szájon csókolta.
– Legközelebb minden rendben lesz – mondta. – Szavamat adom.
Gábor nem hitt neki, de már nem akart szakítani.”
A részlet Minden harmadik kedden című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
A józan és a becsípett Nikolett
Kedves Naplóm!
„Amióta ismerte, Gábor úgy látta, hogy a józan és a becsípett Nikolett két különböző ember. A józan nő összeszedett volt, ironikus, provokatív és akaratos. Kíváncsiságot ébresztett benne, nem tudott nem figyelni rá, nem foglalkozni vele. A spicces Nikolettel az első alkalommal, a pubból hazafelé menet ismerkedett meg. Szétszórt volt és izgága, de szelíd és játékos. Kedvelte őt, és nagyon kívánta.
A kijózanodó Nikolettel viszont most találkozott először, ám jobb lett volna, ha soha nem ismeri meg. Mint valami hirtelen jött égiháború, olyan volt az egész szituáció. Az asszony az egyik percben még önfeledten nevetett, a másik percben meg már dühödt szikrákat szórt a karsztvíztiszta szeme. Az átváltozás azért volt ijesztő, mert minden átmenet nélkül történt, és egyetlen kérdés váltotta ki.
– Gyakran van külföldön a férjed? ‒ ezt tudakolta Gábor.
Az érdeklődést csupán poénnak szánta, arra akart kilyukadni, hogy olyankor gond nélkül tudnak találkozni. De az asszony nem engedte, hogy megmagyarázza.
– Te tetted alapszabállyá, hogy a házasság tabutéma. Tartsd magadat hozzá – sziszegte a fogai között.
A furcsa suttogásban kitörő indulat ijesztőbb volt, mint ha kiabált volna. A félhomályban megkereste a melltartóját és a bugyiját, ingerülten magára rángatta, aztán ivott két hosszú kortyot a pálinkából. Amint elvette a szájától az üveget, azonmód teljesen józannak látszott. Úgy tűnt, mintha egyenesen a pálinkától józanodott volna ki.
Amikor a blúzáért nyúlt, Gábor is öltözni kezdett.
Elég volt, gondolta. Ez a nő tévedés, nem alkalmas szeretőnek. Leginkább azért nem, mert nem hajlandó szeretkezni. Emellett se nem fiatal, se nem kedves, és mint valami időzített bomba, egyszer csak robban.
– Ennek így nincs értelme – döntötte el. – Hagyjuk abba, Nikolett.
– Ha nem kérdezel ostobaságot, megúsztuk volna – válaszolta az asszony a szokásos hangján.
– Én nem erről beszélek – mondta a férfi.
– Hanem miről?
– Negyvenhárom éves vagyok. A játszadozáshoz se kedvem, se energiám.
– Én nem játszom veled – mondta az asszony.
Nem akart szakítani. Két okból sem. Az egyik ok az volt, ami miatt belement a Gáborral való viszonyba. A másik pedig az, hogy Nikolett konzervatív nő volt. Nem akarta, hogy közte és egy férfi között lévő kapcsolat csupán ideig-óráig tartson. Számára nem volt mindennapos egy férfival olyan közelségbe kerülni, hogy az láthassa a mellét, megérinthesse a meztelen testét… Biztos volt benne, hogy legközelebb képes lesz erőt venni magán, és legyőzi az idegenséget, ami most még visszatartja attól, hogy Gábor szeretője legyen. Ezért most valami meggyőzőt szeretett volna mondani, olyasmit, amivel ráveszi Gábort, hogy ne szakítson vele, hogy adjon számára még egy lehetőséget, és mindent jóvátesz. Ám semmilyen meggyőző érv nem jutott eszébe, ezért csak annyit mondott:
– Te azt hiszed, hogy nagy nő vagyok, hogy tudatosan játszom veled. De ez nem igaz. Én csak egy kis hülye vagyok.
– Tudom – felelte Gábor.
– Mit?
– Hogy egy kis hülye vagy.
Az asszony elmosolyodott. Aztán átkarolta Gábor nyakát, és gyengéden szájon csókolta.
– Legközelebb minden rendben lesz – mondta. – Szavamat adom.
Gábor nem hitt neki, de már nem akart szakítani.”
A részlet Minden harmadik kedden című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu