‒ Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak ‒ szokta idézni anyósom a népi bölcsességet valamely történésre reagálva.
Fiatalkoromban maximálisan egyetértettem ezzel a közmondással. Azt jelentette számomra, hogy akinek többje van bármiből, mint másnak (nem feltétlen anyagi dolgokból), azt irigylik, akinek meg kevesebb, azt sajnálják. Tehát ha irigyelnek valakit, az jó, ha viszont sajnálnak, az pedig rossz.
Ám ma már ezt egy kicsit másként látom. Rögvest kifejtem, miért, de előbb tisztázzuk a fogalmakat, ugyanis (szerintem) az irigy ember nem ugyanazt jelenti, mint az irigykedő ember.
Aki irigy, az valamilyen saját tulajdonára irigy, valamire, ami az övé. És itt kizárólag tárgyakra gondolok, leginkább kicsi, majdhogynem jelentéktelen dolgokra. Például nem kínálja meg a másikat a csokiból, amit oly jóízűen falatozgat, annak ellenére sem, hogy a másik mindig megkínálja a sajátjából őt, és ő el is fogadja. Vagy. Nem adja kölcsön a fűnyíróját a szomszédnak, holott amikor az övé volt rossz, természetesnek vette ő is és a szomszédja is, hogy mindketten a szomszédét használják. Szóval ilyen bagatell ‒ ezzel együtt rengeteg bosszúságot okozó! ‒ ügyekre mondom én azt, hogy valaki irigy ember. (Ebben az értelemben természetes, hogy személyekre nem alkalmazható az elgondolásom, hiszen furán venné ki magát, ha, tegyük fel, a hites feleségét nem akarja megosztani valaki a felebarátjával annak ellenére, hogy ő viszont rendszeresen kölcsönveszi az övét.)
Ezzel szemben az irigykedő ember teljesen más szemszögű, és köze sincs a másoktól irigyelt saját tulajdonához. Az irigykedő ember nem a saját, hanem a más tulajdonát irigyli ‒ a tiédet és az enyémet! ‒, és nem csupán a tárgyakat; irigykedhet tulajdonságra, párkapcsolatra, bármire, ami a másé, vagy vele kapcsolatos. Irigykedhet a párunkra, gyerekeinkre, férjünkre-feleségünkre, az állásunkra, netán az eszünkre, anyagi javainkra, vagyis bármire, ami nem az övé. Még akkor is irigykedik, ha neki is megadatott minden, ami neked. Csakhogy ő nem örül ennek, sőt bosszankodik. Dühíti, hogy neked is megvan mindened, ami neki. Irigyli tőled. És ha elég elszánt, elég rosszindulatú, és elég irigykedő, akkor csak egy ugrásnyira van attól, hogy tegyen is érte, hogy nekedne legyen az a valamid, amit irigyel tőled. Vagyis ártani fog neked. Ha szerencséd van, akkor csak szavakkal (bár meglehet, a szavak a legártalmasabbak, meg tudják keseríteni az életet), ha nincs szerencséd, tettekkel tesz ellened.
Mindebből következően ‒ persze csak akkor, ha igazam van, és így működik ‒ az irigy ember csupán bosszantó, az irigykedő ember viszont ártalmas.
Amíg a csikófogaim megvoltak, bölcsnek és igaznak tartottam a címben szereplő közmondást. Ám amióta „elhánytam már a csikófogaimat” másként gondolom, már nem tartom jó dolognak, irigylésre méltónak, ha valakit irigyelnek. Természetesen most sem szeretném kiérdemelni a sajnálatot ‒ főként, ha nem tárgyakra vonatkozóan szenvedem el ‒, vagyis ebben az értelemben továbbra is „ül” számomra a mondásnak az a része, ami a sajnálatra vonatkozik. Ám ma már az irigykedést nemkívánatosnak, sőt, egyenesen veszélyesnek tartom.
Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám az alábbi linken:
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak?
Kedves Naplóm!
‒ Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak ‒ szokta idézni anyósom a népi bölcsességet valamely történésre reagálva.
Fiatalkoromban maximálisan egyetértettem ezzel a közmondással. Azt jelentette számomra, hogy akinek többje van bármiből, mint másnak (nem feltétlen anyagi dolgokból), azt irigylik, akinek meg kevesebb, azt sajnálják. Tehát ha irigyelnek valakit, az jó, ha viszont sajnálnak, az pedig rossz.
Ám ma már ezt egy kicsit másként látom. Rögvest kifejtem, miért, de előbb tisztázzuk a fogalmakat, ugyanis (szerintem) az irigy ember nem ugyanazt jelenti, mint az irigykedő ember.
Aki irigy, az valamilyen saját tulajdonára irigy, valamire, ami az övé. És itt kizárólag tárgyakra gondolok, leginkább kicsi, majdhogynem jelentéktelen dolgokra. Például nem kínálja meg a másikat a csokiból, amit oly jóízűen falatozgat, annak ellenére sem, hogy a másik mindig megkínálja a sajátjából őt, és ő el is fogadja. Vagy. Nem adja kölcsön a fűnyíróját a szomszédnak, holott amikor az övé volt rossz, természetesnek vette ő is és a szomszédja is, hogy mindketten a szomszédét használják. Szóval ilyen bagatell ‒ ezzel együtt rengeteg bosszúságot okozó! ‒ ügyekre mondom én azt, hogy valaki irigy ember. (Ebben az értelemben természetes, hogy személyekre nem alkalmazható az elgondolásom, hiszen furán venné ki magát, ha, tegyük fel, a hites feleségét nem akarja megosztani valaki a felebarátjával annak ellenére, hogy ő viszont rendszeresen kölcsönveszi az övét.)
Ezzel szemben az irigykedő ember teljesen más szemszögű, és köze sincs a másoktól irigyelt saját tulajdonához. Az irigykedő ember nem a saját, hanem a más tulajdonát irigyli ‒ a tiédet és az enyémet! ‒, és nem csupán a tárgyakat; irigykedhet tulajdonságra, párkapcsolatra, bármire, ami a másé, vagy vele kapcsolatos. Irigykedhet a párunkra, gyerekeinkre, férjünkre-feleségünkre, az állásunkra, netán az eszünkre, anyagi javainkra, vagyis bármire, ami nem az övé. Még akkor is irigykedik, ha neki is megadatott minden, ami neked. Csakhogy ő nem örül ennek, sőt bosszankodik. Dühíti, hogy neked is megvan mindened, ami neki. Irigyli tőled. És ha elég elszánt, elég rosszindulatú, és elég irigykedő, akkor csak egy ugrásnyira van attól, hogy tegyen is érte, hogy neked ne legyen az a valamid, amit irigyel tőled. Vagyis ártani fog neked. Ha szerencséd van, akkor csak szavakkal (bár meglehet, a szavak a legártalmasabbak, meg tudják keseríteni az életet), ha nincs szerencséd, tettekkel tesz ellened.
Mindebből következően ‒ persze csak akkor, ha igazam van, és így működik ‒ az irigy ember csupán bosszantó, az irigykedő ember viszont ártalmas.
Amíg a csikófogaim megvoltak, bölcsnek és igaznak tartottam a címben szereplő közmondást. Ám amióta „elhánytam már a csikófogaimat” másként gondolom, már nem tartom jó dolognak, irigylésre méltónak, ha valakit irigyelnek. Természetesen most sem szeretném kiérdemelni a sajnálatot ‒ főként, ha nem tárgyakra vonatkozóan szenvedem el ‒, vagyis ebben az értelemben továbbra is „ül” számomra a mondásnak az a része, ami a sajnálatra vonatkozik. Ám ma már az irigykedést nemkívánatosnak, sőt, egyenesen veszélyesnek tartom.
Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám az alábbi linken:
https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/
Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd vagy kedveld az oldalamat!
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu