Author Archives: Ákody Zsuzsa

A földönkívüliek a Földön kívül vannak?

Kedves Naplóm!

Most, hogy a férjem az egy hét kórház után itthon lábadozott, gyakran néztük a tévét. Egészen pontosan, gyakran bekapcsoltuk, aztán volt, hogy néztük is, főként az itthonléte első napjaiban, mert akkor még leginkább csak pihent a nappaliban, keze ügyében a tévé távirányítójával, és nagyokat aludt. Amikor meg ébren volt, szokásától eltérően nem kapcsolgatott a csatornák között, hanem azt az adót nézte, amelyiken a tévé a bekapcsolásakor állt.

Én a konyhában ügyködtem, próbáltam olyan ételt készíteni, amit majd meg is eszik, mert az én, egyébként jó étvágyú párom a betegsége idején alig-alig evett. Szóval a konyhában ügyködtem, amikor álmos hangon azt mondta:

‒ Mostanában sokat foglalkoznak a földönkívüliekkel.

Ránéztem a csatorna kijelzőjére. Ugyanott állt, ahol előtte való nap, meg tán az azelőtt való nap is.

‒ Szerintem csak ezen a csatornán ‒ feleltem, és leültem mellé, hogy meghallgassam, miről is beszélnek azon a bizonyos adón.

Tudományosnak és – meglepődésemre – hihetőnek hangzott.

Mielőtt belemerülnék a földönkívüliek témába, valamit le kell szögeznem. Én hiszem és vallom, hogy valahol a világegyetemben a Földbolygón kívül is van élet. Azt viszont, hogy itt, a mi Föld nevű bolygónkon lennének, hogy közöttünk járkálnának, nos, nagyon valószínűtlennek gondolom. Azoknak az embereknek pedig, akik váltig hangoztatják, hogy találkoztak velük, sőt, elvitték őket az ufók, megkérdőjelezem az igazmondását.

Azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy nem hiszek a köztünk járkáló ufókban, volt egy fura álmom. Tényleg nagyon fura volt, annyira különös, hogy az egyik, még csak kéziratban, kéziratként létező könyvemben meg is írtam. Ez az álmom ráadásul rendkívül valóságosnak tűnt, annak ellenére, hogy bizarrabb nem is lehetett volna. Viszont Pataki Attilával ellentétben engem ebben a bizarr álmomban sem vittek el az ufók. Valamiért nem kellettem nekik.

Hogy miért nem? Fogalmam sincs, erről nem szólt az álom. Talán mert látták, mennyire félek tőlük, és megszántak. Vagy talán nem voltam elég érdekes számukra. Hogy akkor meg miért zavarták meg az álmomat, miért jöttek el hozzám benne? Nem tudom. Talán az ide úton még azt hitték, érdemes vagyok a figyelmükre, aztán, hogy szemtől szembe kerültek velem az álmomban, rádöbbentek, hogy mégsem.

Mindenesetre, ha meg is sértették az önérzetemet, nagyra értékelem, hogy nem vittek magukkal. És most, hogy a betegségből lábadozó férjemmel együtt nézzük a tévében a róluk készült műsort, úgy hiszem, ebben a férjem is egyetért velem.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Ha horkolsz is, szeretlek!

Kedves Naplóm!

Nemrég olvastam egy nyilvános fórumon, hogy egy nő mindenki, ismerősök és ismeretlenek előtt arról panaszkodott, hogy nem bírja tovább, megőrül a férje állatias horkolásától. Az nem derült ki, mennyi idősek ő és a férje, de nagyon bízom benne, hogy fiatalok, mert az életük elején járókkal elnézőbbnek kell lenni – én így gondolom –, mint azokkal, akik már tisztában vannak vele, hogy minden élet ugyanazzal a mozzanattal zárul. Ugye tudod, Naplóm, milyen mozzanatra gondolok?

Azért is volt számomra megrázó, hogy valaki „megőrül” a férje horkolásától, mert halottak napja táján jártunk, és az jutott eszembe, hány, de hány asszony örülne, ha éjszakánként még mindig ott horkolna mellette az ágyban a férje, és nem a temetőben kellene beszélgetnie vele, amikor mécsest gyújt a sírhantján.

No meg azért is érintett ennyire érzékenyen a nő nyilvános kifakadása a férje „állatias” horkolásáról, mert akkor, amikor ezt olvastam, már ötödik napja nem aludt mellettem a férjem, kórházban volt. Igaz, ő nem horkol, de azon az öt magányosan töltött éjszakán azt kívántam, bárcsak olyan hangosan horkolna itt mellettem, hogy emiatt ne tudjak aludni egy szemhunyásnyit sem, nem pedig az érte való aggódás miatt.

Az asszony, aki a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy nem bírja tovább a férje állatias horkolását, vajon szereti a férjét? Meglehet. Sőt. Valószínű. Hiszen, ha nem szeretné, már elhagyta volna a „kibírhatatlan” horkolás okán. Ám ha a férje olvasta az írást, vajon mit gondol? Nem azt gondolja-e, hogy őt magát nem bírja tovább elviselni a felesége?

Vigyázni kell a szavakkal. A szavak fegyverek. Van, hogy éles, szúró, akár a tőrdöfés, máskor meg méreg, amely talán lassan, de biztos, hogy megmérgezi az életet.

Bizonyára zavaró a mások horkolása, és a horkoló ember sem tud nyugodtan pihenni, a légzéskimaradások oxigénhiányos állapotot eredményezhetnek, szakemberhez kell fordulni.  

Ám nem lett volna méltóbb a férjével és önmagával szemben – ha már mindenképp a nyilvánossághoz fordul tanácsért –, ha ez az asszony csupán ennyit ír: „A férjem horkol. Kihez forduljunk?”

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Lányok-asszonyok egymás között

Kedves Naplóm!

A középiskolában hatan laktunk egy kollégiumi szobában – a hatból öten a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve nemhogy csak tartjuk, hanem a mai napig barátnők vagyunk. Hogy a hatodik lánnyal mi van, nem tudom, bár kollégistaként mindannyian elvoltunk vele, hogy leérettségiztünk, sem ő nem keresi velünk a kapcsolatot, sem mi ővele.

Valamikor valakitől azt hallottam, hogy felnőtt korban nem köttetnek igazi barátságok. Ezt én nem így gondolom, ezért inkább emigyen módosítom: gyerekkorban életre szóló barátságok szövődnek, szövődhetnek. Úgy gondolom, az ötünk barátsága ilyen.

Gy.-vel négy éven át minden reggel együtt indultunk az iskolába, délután egymás mellett ültünk a tanulószobában. És ha pihenni akartunk, akkor felmásztunk az emeletes ágy tetejére, és lóbáltuk a lábunkat. Bizony, Naplóm, nem kellenek méregdrága kütyük a boldogsághoz. Elég, ha ott ülsz az ágy tetején a barátnőddel, és lóbálod a lábadat.

K.-val már óvodás korunk óta ismerjük egymást, aztán hat évig ültünk egy padban, de még a tanórák után is annyi megbeszélnivalónk volt, hogy el-vissza kísérgettük egymást az otthonaink között. Ez a kísérgetés köszön vissza a Lélekrablók című könyvemben Kunigunda és Évi barátságában.

Gyv.-rel felnőttként napi kapcsolatban voltunk, és amikor 1989-ben kinyitották a határokat, együtt utaztunk külföldre azokon a fura kirándulásokon, amikor az éjszakákat a buszon töltöttük, hogy ne kelljen drága szállást fizetni. Monacóban, a Casino de Monte-Carlo előtt szájtátva figyeltük, ahogy a nyitott sportkocsikkal érkeznek az aranyifjak, amikor mérgesen megszólalt:

‒ Én már unom csodálni a gazdagokat!

I.-vel mi voltunk az éjszakai baglyok a kollégiumban. Vacsora után visszamentünk a tanulószobába, hogy majd alaposabban felkészüljünk másnapra, mint azt a délutáni szilencium alatt tettük, aztán persze tanulás helyett a hülyéskedés ment. I. nagy szerelme Gojko Mitic volt, habár azt ma sem értem, mit tudtunk egy fél éjszaka vihogni azon, hogy én azt mondtam neki:

‒ Apám, Csingacsguk!

Ő meg nekem azt:

‒ Fiam, Unkasz!

Miután kimaradtunk a gimnáziumból-kollégiumból, szorgalmasan ápoltuk a barátságunkat. Aztán férjhez mentünk, gyerekeket szültünk, és egy ideig nem találkoztunk. Majd ahogy nőttek a gyerekek, és már nem volt ránk szükségük huszonnégy órában, újra megkerestük egymást. És hogy az összejöveteleink egyszerűbben véghez vihetők legyenek, bevontuk a férjeinket is. És bár később kiderült, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet, szép időket töltöttünk el együtt mind a tízen.

Ahogy sorban megszülettek az unokák, megint a család töltötte ki az időnk javarészét, csak szomorú eseményeken találkoztunk. Ám most tavasszal Gy. édesapjának temetése utáni beszélgetés során nemcsak a szüleink halálával szembesültünk, hanem azzal is, hogy mi is bármikor sorra kerülhetünk. Így aztán megegyeztünk, hogy újra összejövünk, csak mi öten, férjek nélkül. Így is lett.

Egy csodaszép szeptemberi nap délelőttjén találkoztunk Gy.-ék nyaralójában, és átbeszélgettük a napot. Mivel az éjszakázást már nem nagyon bírjuk, tizenegy körül aludni mentünk, aztán a másnapot is átbeszélgettük, este hat után indultunk csak haza.

Hogy miről tudtunk ennyit beszélni? Mindenről. Az örömeinkről és persze a bánatainkról is. Természetesen szóba jöttek a gyerekek és az unokák, ám nem ők voltak a fő téma, hanem mi magunk. És azt hiszem, ezt nagyon jól tettük. Mert magunkról is kell beszélni, Naplóm, úgy bizony, kell, hogy fontosak legyünk önmagunknak! Hiszen ha mi nem törődünk a saját lelkünkkel, más miért kérdezné meg:

‒ Mondd csak, hogy vagy?

Hihetetlenül nyugodt két napot töltöttünk együtt mi, gyerekkori barátnők, tartalmas, feltöltődős napot. Két felejthetetlen napot.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Mr. és Mrs. – Pindroch/Verebes

Kedves Naplóm!

A csodaszép nyárutó elmúlt vasárnapján Szigligeten jártam, és meglepődtem, hogy a Várudvar előtti hirdetőtáblán még mindig olvasható a nyári műsor. Eszembe jutott, hogy írni akartam az egyik színházi előadásról, és hogy bele is kezdtem, de egyéb elfoglaltságom miatt nem fejeztem be.

A szóban forgó színdarab címe Mr. és Mrs., Pindroch Csaba és Verebes Linda házaspár szereplésével.

Bevallom, eddig nem kedveltem Pindroch Csabát. Hogy miért alakult így, pontosan már nem tudom, de a legvalószínűbb, hogy olyan műsorban láttam a tévében, ami nem tetszett, aztán ‒ nem törődve a „ne ítélj elhamarkodottan” intelemmel ‒ már azokat a műsorokat, amelyekben szerepelt, csípőből elutasítottam, vagyis meg sem néztem.

Hogy akkor miért vettem mégis jegyet egy olyan színházi előadásra, amelyben Pindroch a főszereplő?

Egyszerű az ok: a nyár folyamán két rendezvényen is jártam a Szigliget Várudvarban ‒ egyszer Bródy János koncerten, illetve a Kiskakas gyémánt félkrajcárja gyerek műsoron ‒, és egyikben sem csalódtam. Gondoltam, három a magyar igazság, és valóban, a harmadik várudvari műsor is remek volt.

Kezdem ott, hogy a délutáni rendelés végeztével gyorsan tisztálkodtunk, átöltöztünk, majd, nehogy elkéssünk, no meg legyen helyünk a Várudvartól nem túl messze parkolni, vacsora nélkül indultunk Szigligetre. Én az oda úton elrágcsáltam egy egész zacskó sós mandulát, vagyis mire megérkeztünk Szigligetre, én már nem voltam farkaséhes, ám Imre igen. Minthogy jegyünk már volt ‒ interneten vettem ‒, maradt némi időnk az előadás kezdetéig.

Szó ami szó, elég furcsa a rendszer, amelynek során ételhez-italhoz juthat az ember. Először körülnézel a standokon, hogy mit szeretnél, aztán, ami megtetszett, azt nem ott fizeted, ahol kinézted, hanem egy közös pénztárnál – feltéve, ha emlékszel a nevére ‒bemondod, mit akarsz, fizetsz, kapsz egy jegyet, amivel visszasétálsz ahhoz az ételpulthoz, ahonnét választottál, hogy aztán a jegy ellenében megkapd, amit szeretnél. Minthogy van négy-öt étel és ital árusítóhely, a pénztár előtt természetesen kígyózik a sor. Ha nagyon éhes vagy, kivárod, mást nem tehetsz.

Imre kijelentette, ő ezt nem hajlandó kivárni, inkább éhkoppon marad.

Én közben meglátogattam az illemhelyet. Még a Bródy koncertről emlékeztem, hogy az öt-hat vécé közül az utolsó előttinek nem lehet zárni az ajtaját. A soromat kivárva ezért a harmadikba mentem, de pechemre, ennek sem lehetett zárni az ajtaját. Bűvészkedned kell, hogy miközben húzod fel a nadrágodat, hol a kezeddel, hol a lábaddal tartsd az ajtót. (A Szigliget Várudvar egy klassz hely gyönyörű kilátással. Hogy miért nem adnak ilyen apróságokra, ami viszont bosszantja az odalátogatókat?)

A földszint ötödik sorának legszélén volt a helyünk. Ha tehetem, mindig a sor szélére veszek jegyet minden rendezvényre (a covid óta meg főleg így teszek). Épp csak elhelyezkedtünk, amikor odajött a sorunkhoz az ügyelő fiatal hölgy, és – valószínűleg ‒ az Imre mellett ülő férfihoz címezve a mondandóját, így szólt:

‒ Pindroch Csabi kérdezi, megfelelő lesz-e itt? Ha nem, feljebb is ülhet.

Imre persze rögtön válaszolt, mintha őt kérdezte volna a hölgy, holott jól tudta, hogy nem.

‒ Köszönöm, jó lesz itt.

Ezzel meg is alapozta a hangulatunkat, vidáman kacarásztunk. A megszólított férfi intelligens volt, nem fűzött kommentárt, igaz, nem is nevetgélt velünk.

Eddig írtam meg nyáron a bejegyzést – most innen folytatom. A színdarab két szereplője öt különböző jelenetben öt különböző, hol vidám, hol megható történetet mesél el egy-egy férfiról és nőről, méghozzá zseniálisan, hiszen most, két hónap múltán is emlékszem, melyik miről szólt. (SPOILER!)

Az első történetben egy újsághirdetés társkereső rovatának köszönhetően találkozik egy nő és egy férfi a férfi lakásán. A férfi laza, a nő merev. A férfi szószátyár, a nő kevésbeszédű. Mi, nézők és ő maguk is úgy érzik, nem illenek össze, tévedés a megismerkedésük. Aztán a férfi bevallja, hogy a lazasága némi ‒ bátorításul ivott ‒ alkohol eredménye, és az őszintesége jó hatással van a nőre, már kevésbé merev. És amikor úgy döntenek, hogy vacsorázni mennek, már azt érezzük, lehet közös jövőjük. Vagyis számomra a tanulság az, hogy semmit nem szabad már az elején feladni, minden, így egy új kapcsolat is megér egy próbát.

A második jelenetben a férfi ismert művész, a titkárnője pedig, aki egyben a legjobb, vagy talán az egyetlen barátja, szerelmes bele. Verebes Linda észvesztően csinos, egy ideig nem is értjük, a főnöke miért nem viszonozza az érzelmeit. Aztán kiderül, hogy a férfi a férfiakat szereti, illetve szerette, mert már nem becsüli sokra a szerelmi kapcsolatokat, talán mert túl sokban volt része, és a mennyiség a minőség rovására ment, vagy mert túl gyakran csalódott. Aztán a nő felveti neki, ha már úgysem értékeli a szerelmet, a szex meg szerelem nélkül nem kulcsfontosságú tényező, miért nem élnek együtt? Senki sincs, aki úgy megértené a férfit, mint ő, és őt a férfi, remek páros lehetnének.

És tényleg. Miért ne lehetnének társak, akik nagyra becsülik egymást? Miért ne élhetnének együtt? Az idő múlásával a szex, főként szerelem nélkül, veszít a varázsából, és ha a párunk nem a lelki társunk, lassanként elmagányosodunk a házasságban.

A harmadik jelenet rendkívül vicces volt. A férfi mindenáron túl akar már lenni a húga esküvőjén, a nő viszont fél, már-már visszakozik, holott nem az első házasságára készül. A bátyja próbálja nyugtatni, sőt lelkesíteni. Közben érezzük, nem nagyon kedveli a húga jövendőbelijét, ahogy a két volt férjet sem kedvelte (valószínűleg meg is volt rá az oka, hiszen a húg elvált mindegyiküktől!), ám a lényeg továbbra is az, hogy legyenek végre túl az esküvőn. A húg végül sutba veti a kételyeit, és elindul a lakásból a kertbe, az esküvő helyszínére. A báty pedig sietve, ám megkönnyebbülten a nyaka köré kanyarítja a papi gallért. Nagyszerű poén volt, eredeti.

A negyedik jelenetben a nő híres színésznő, a férj nem híres színész. Ám most beindulhatna a karrierje, ha elmegy a hőn áhított és szeretett turnéra. Csakhogy a felesége rákos. Bár még jól van, annyira nem, hogy elkísérje. Nagyon szeretik egymást. A nő unszolja a férfit, hogy fogadja el a felkérést a turnéra, hiszen tudja, a férje imádja a turnékat, az az élete. A férfi pedig le akarja mondani a meghívást, hogy a felesége mellett maradjon. A darabból nem derül ki, hogy a férfi végül útra kel-e, ezt mindenki maga döntse el. Csodaszép ez a negyedik jelenet, és varázslatosan játszanak a színészek. Megértjük, hogy a szerelem nem a másik birtoklása, magunkhoz láncolása, hanem a nagylelkűség, hogy a másiknak, a szerelmünknek akarjunk jót.

Az ötödik jelenet tetszett talán a legjobban nekem. A válófélben lévő házaspár elmegy egy spanyol útra – talán még azelőtt fizettek be rá, hogy válni készültek. Az asszony gyönyörű (Verebes Linda elképesztően néz ki ebben a jelenetben!), nem csoda, hogy többen is randevúra hívják – a férj féltékeny. Próbálnak úgy tenni egymás előtt, mintha nem érdekelné őket a másik, de érezzük, hogy ez tényleg csak próbálkozás, mert még mindig szeretik egymást. Hogy akkor miért akarnak válni? Tény, hogy az együttélés nehéz, s ha nem vigyázunk,  a sok kis apró nézeteltérés ha felgyülemlik, tönkreteheti a boldogságunkat. Folyton résen kell hát lennünk, hogy legalább ne nagyítsuk fel a problémákat, és minden nap olyan szeretettel öntözzük-gondozzuk-nevelgessük a házasságunkat, mint a kedvenc szobanövényünket.

Remek előadás volt, remek színészpáros, akik hosszútávra szóló élményt nyújtottak a nézőknek. Ezentúl vadászni fogom azokat az előadásokat, amelyekben Pindroch Csaba és/vagy Verebes Linda játszik. Ezt ajánlom nektek is.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

„Napot hoztam, csillagot” ‒ Broadway Táncszínház

Kedves Naplóm!

A Kisfaludy utcaSzínház Fesztivál Sümegen számos érdekes és értékes programmal várta a közösségeket és a nagyérdeműt 2023. szeptember 22-23-24-én.

Jómagam rendkívül sajnáltam, hogy egyéb elfoglaltságom miatt nem tudok mindegyiken részt venni, ám a Broadway Táncszínház vasárnap esti Omega táncjátékát mindenképpen meg akartam nézni – egyrészt, mert nagyon kíváncsi voltam rá, másrészt azért is, mert egy barátnőm lánya táncolt benne. Átszerveztem tehát a vasárnapomat, hogy negyed hétkor indulhassak Sümegre.  

Hogy semmiképp se tévesszem el az időpontot, délután a telefonomon rápillantottam a táncegyüttes plakátjára: az időpontra jól emlékeztem, azt viszont sajnálatosan figyelmen kívül hagytam, hogy a belépés díjtalan ugyan, de regisztrációhoz kötött. Egy próbát tettem, ám érthető módon vasárnap délután már nem lehetett regisztrálni. Egy pillanatra megrémültem, hogy mégsem fogom látni a táncjátékot: tudvalevő, hogy a sümegiek lokálpatrióták, ebből következően a színházterem teltházas lesz.

 ‒ Lesz, ami lesz – felkiáltással azért pontban negyed hétkor beszálltam a férjem mellé az autóba.

Beigazolódott, amit gondoltam, a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt. Ám a Művelődési Központ munkatársai nem csupán kedvesek és segítőkészek voltak, de varázslók is, és nekem és a néhány hozzám hasonlóan nem regisztráló renitensnek hipp-hopp gyorsasággal kerítettek ülőhelyet.

Amint felcsendült az Omega együttes zenéje és a táncosok megjelentek a színpadon, már tudtam, hogy felejthetetlen élményben lesz részem.

A gyermek- és ifjúkorom az Omega együttes bűvöletében telt. Rajongójuk volt a bátyám és a barátja (aki most már a férjem), valamint a szomszédban lakó nagyfiú, kislánykorom plátói és viszonzatlan szerelme, akinek a többször hangoztatott jelmondata az volt:

‒ Isten után első az Omega!

Aztán tovább már nem tudtam a múltban időzni, minden érzékemet lekötötte a tánc.

Képzeld el, Naplóm, hogy gyönyörű, tehetséges fiatal lányok testhez simuló fekete nadrágban-felsőben démoni táncot lejtenek egy csodás koreográfia lépteivel (a rendező-koreográfus Oláh Tamás) egy csodálatos zenére! Ők a Démonok, akik folyton megkísértenek bennünket, embereket, és akikről eszembe jut Oscar Wilde örökérvényű megállapítása:

‒ Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.

Aztán megjelenik a Jó fehér ruhában, és mi, emberek, tudjuk és érezzük, hogy őt, a jót kellene választanunk, az ő hatásától, táncától és cselekedeteitől kellene elcsábulnunk, hagynunk, hogy ő vezessen minket. Mindezt jól tudjuk, ám a Démon csábítása erős és izgató és titkokat rejtő, és mi újra és újra elcsábulunk. Végül hol a Jó, hol a Démon kísértésének engedve mindkettőjüket magunkba fogadjuk, hogy aztán bennünk élve hol az egyik, hol a másik törjön utat magának, meghatározván cselekedeteinket. Ezt a kettőséget zseniálisan oldották meg a színpadon: az Embert alakító táncosra szürke színű ruhácskát húztak a társai. Aztán hol a jó, hol a démon tört a felszínre, és ennek megfelelően hol fehérben, hol feketében táncolták el a táncosok a történetüket. Vagyis a történetünket, hiszen nem csak hozzánk, nem csak nekünk, de rólunk, emberekről szólt minden a színpadon.

Rendkívüli és felejthetetlen. Ez a két jelző jut elsőként az eszembe a Broadway tánccsoport táncművészetéről. És két érzés, amit az ő művészetük keltett bennem: Vasárnap este Sümegen, a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ színháztermében jó volt magyarnak lenni, mivel az Omega magyar. És jó volt sümeginek, sümegi kötődésűnek lenni, mert a Broadway tánccsoport sümegi.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

A barátnőm barátnője

Kedves Naplóm!

Ezt a történetet egy barátnőm mesélte a barátnőjéről. Minthogy ez bármelyikünkkel megeshetett volna, sőt, ennél is tovább megyek, bármikor meg is eshet, no meg nehéz volna úgy fogalmazni minden mondatot, hogy a barátnőm barátnője, vagy a barátnőm barátnőjének a férje ezt meg ezt csinálta, ezért az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben írom le az egészet, úgy, mintha velem és az én barátnőmmel történt volna meg.

Nos, mivel az iménti egy többszörösen összetett, túlbonyolított mondat volt, talán csapjunk is a lovak közé. Rajt!

A barátnőmmel és a gyerekeivel a játszótéren ismerkedtünk meg, és nagyon hamar nagyon jóban lettünk. Szinte napi szinten találkoztunk, munka után hol náluk, hol nálunk töltöttük a késő délutánt, kora estét. A késő estét azért nem, mert kicsik voltak a gyerekeink. Az én három lányom négy, öt és nyolcéves, az ő három fia kettő, három és négy évesek. Ha nálunk voltunk, én főztem a vacsorát mind a tízünknek, ha náluk voltunk, akkor ő főzött. Szerencsére a férjeink is jóban voltak és a gyerekeink is kedvelték egymást, még a nyolcéves lányom sem panaszkodott soha, hogy elege van abból, hogy vagy a saját húgai, vagy a barátnőm fiai akarnak folyton az ölébe kutyorodni.

Szóval minden rendben volt, már-már idilli volt a kapcsolatunk, egyetlen dolgot kivéve. Ez pedig a saját férjeinknek a hozzánk való viszonyulása volt.

Az én férjem szégyellős férfi, mások előtt nem szereti kimutatni az érzelmeit. Ha úgy érzi, valamennyire mégis muszáj, a humoros oldaláról közelíti meg, így aztán egy kívülálló számára még a dicséretei is inkább csipkelődésnek tűnnek, mint valódi elismerésnek. Íme, néhány példa.

Ha ízlik neki a főztöm, nem azt mondja, hogy finom volt, hanem azt:

‒ Ettem már rosszabbat is.

Ha tetszik neki rajtam egy ruha, nem azt mondja, hogy csinos vagy, hanem azt:

‒ Látom, igyekeztél.

Ha fodrásznál jártam, akkor valami ilyesmit dörmög:

‒ A fodrász hozott anyagból dolgozott. Ennyit tudott kihozni belőle.

Ő ilyen volt mindig is, én pedig remekül szórakoztam az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésein, mert tudtam, hogy őszintén szeret, és bármit megtenne értem.

Ám amióta szinte „összecuccoltunk” a barátnőm családjával, és egymás előtt zajlott az életünk, néha nem bántam volna, ha ő is úgy viselkedik velem, mint a barátnőm férje a barátnőmmel. Mert ők aztán álompár voltak! A férje folyton csak dicsérte.

Bármit főzött a barátnőm, a férje teljes odaadással kiáltotta:

‒ Ilyen finomat még életemben nem ettem!

Akkor is így tett, ha nyilvánvaló volt, hogy túloz.

Ha új ruha volt a barátnőmön, a férje azt hajtogatta:

‒ Remekül áll rajtad! Mintha divatlapból léptél volna ki!

Ha a barátnőm fodrásznál járt, akkor meg azt mondogatta:

‒ Gyönyörű vagy! Akár egy filmsztár!

Ráadásul a férj nem tudott úgy elmenni a barátnőm mellett, hogy hozzá ne érjen, hogy meg ne érintse. Vagy az arcát simogatta meg, vagy a haját csókolta, mindeközben pedig tett valami dicsérő jelzőt a külsejére.

Egy idő után ‒ szégyen vagy nem ‒ egy kicsit irigykedni kezdtem, és azt mondtam a férjemnek.

‒ Miért nem tudsz kedveskedni nekem? Legalább mások előtt!

A férjem persze nem értette, mi történt ‒ szerintem mind tudjuk, nők és férfiak egyaránt, hogy a férfiak agya másként jár, mint a miénk ‒, hiszen máskor nevettem a suta, fordított bókjain.

Talán egy évig tartott a napi szintű barátságunk, munkahelyváltás miatt a barátnőmék elköltöztek a városból. Egy ideig próbáltuk tartani a kapcsolatot, de túl nagy volt a távolság.

Talán a költözésük utáni második évben egy közös ismerősünktől hallottam, hogy ‒ a férfi hibájából ‒ válnak.

‒ Nem hiszem el ‒ hebegtem. ‒ Hiszen a tenyerén hordta a feleségét. Imádta!

‒ Nos, elég furcsán fejezte ki az imádatát ‒ jegyezte meg fanyarul a közös ismerős. ‒ Évek óta csalta, a másik nőnél már hároméves a gyerek.

Aznap este, már az ágyban, azt mondta a férjem.

‒ Nagyon csendes vagy ma. Bánt valami?

Hozzábújtam, és azt suttogtam.

‒ Tudod, mit? Csipkelődj csak továbbra is. Már nem akarom, hogy mások előtt kedves legyél velem.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kolozsvári Olga Barbara

Valóra vált álom

Helga és Vanda középiskolás koruk óta a legjobb barátnők. S míg Vanda gyakran érzi úgy, hogy elmerül a saját meggondolatlanságában, Helga maga a megfontoltság.

Tizenhat évesek voltak, amikor Helga összeismertette Vandával Pétert, óvodáskori pajtását. Olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy az azt követő két évben mindenhová együtt jártak, és minden apróságon nyerítve nevettek. Nem akadt olyan téma, amit ne vitattak volna meg.

Addig-addig beszélgettek, míg Vanda és Péter szép lassan egymásba szerettek.

Az idő előrehaladtával, Helga egyre inkább feszélyezve érezte magát barátai társaságában. A közös összejövetelek már nem töltötték fel, sokkal szomorúbban távozott, mint ahogy érkezett. Az egykori jó barátaitól szépen lassan elmaradt. Felesleges harmadiknak érezte magát, ami nem is meglepő, hiszen Vanda és Péter bimbózó szerelme tombolt.

Nem voltak ők önzőek, csak ebben az időszakban minden egyes percben egymással akartak lenni. Nem szándékosan mellőzték Helgát, tulajdonképpen nem is gondolták, Helga mennyire szenved, mennyire hiányzik neki a hármójuk harmonikus barátsága, azok az idők, mikor még nem csapta meg két legjobb barátját a szerelem szele. Lám, most ez a szél, mint vihar tombolt a szerelmespár életében. Mindent elsöprő, szenvedélyes kamasz szerelem volt az övék, és ebben a viharban Helgának nem volt sok keresnivalója, így kihátrált ebből a baráti kapcsolatból.

Csendben várt, hogy valamelyest csillapodjon a tűz a két szerelmes ifjú szívében. Ám ez a tűz nemhogy nem csillapodott, egyre hatalmasabbra duzzadt. Helga már ezerszer megbánta, hogy annak idején összeismertette őket. Álmában sem gondolta volna, hogy két olyan ember, mint Vanda és Péter egymásba szeretnek. Sokkal inkább el tudta képzelni saját magát Péter oldalán. Természetesen tiszteletben tartotta Péter választását, de mélyen legbelül darabokra tört a szíve. Titkon azt remélte, hogy őt választja Vanda helyett.

Persze, Vanda mindig mindent megkapott az élettől. Sosem irigyelte tőle a sikert, mert őszintén szerette. Ha a padlóra került, Helga volt, aki a jobbját nyújtotta és felsegítette. Soha nem várt érte köszönetet vagy hálát, mert így érezte természetesnek. Hiszen a barátság olyan, mint egy zsenge virág, gondozni kell, ápolni kell, hogy életben maradjon. Most úgy érezte elárulták őt. Kilépett az életükből és még csak fel sem tűnt nekik. Nem keresték.

Hiányuk hatalmas űrt hagyott a szívében. Marta, égette belülről a szomorúság, esténként csendben sírdogálva hajtotta álomra a fejét.

A hetek lassan vánszorogtak, majd hónapok teltek el, az őszi mélabút felváltotta a tél, majd bekopogtatott a tavasz aztán újra eljött a nyár.

Egy szép nyári reggelen, Helga a szokásos jóga gyakorlatát végezte, mikor az ászanát a csengő hangja zavarta meg. Szülei elutaztak a nagyihoz, így neki kellett ajtót nyitnia.

– Ki lehet ilyen kora reggel? – kérdezte magától kissé bosszúsan. Feltápászkodott és kelletlenül a bejárati ajtó felé vette az irányt.

– Hát te? – Köszönés helyett csak ennyit tudott kinyögni. Vegyes érzelemmel fogadta a látogatót.

– Szia Helga! Rég láttalak. Bocs, hogy ilyen kora reggel zavarlak, bíztam benne, hogy már ébren vagy. Bemehetek? – Péter volt, aki felborította Helga napi rutinját.

– Persze, gyere csak! – Kíváncsi volt, mi szél hozta hozzá a rég nem látott barátot. A nappaliban helyet foglaltak és feszült figyelemmel nézte Pétert.  

– Nos, mit tehetek érted? Miért jöttél?

– Szakítottam Vandával! – A döbbenet kiült Helga arcára.

– De mégis mi történt? Miért szakítottál vele?

– Mert rájöttem valamire. Amit mindig is éreztem, de most tudatosult bennem igazán.

– Mire jöttél rá Péter?

– Arra, hogy téged szeretlek! Hiányoztál! Vanda teljesen más, mint te! Beismerem elvarázsolt, megfertőzött a benne tomboló erő, az a tűz, ami belőlem hiányzik. Azt hittem erre van szükségem, ahhoz, hogy boldog legyek. De tévedtem. Ahogy telt az idő, egyre inkább vágytam a társaságodra. Arra a végtelenül kedves személyedre, az intellektusodra, a mélyen szántó beszélgetéseinkre. Hiányoztál és már csak rád tudtam gondolni.

– Péter, eltelt egy év! Nem kereste egyikőtök sem a társaságomat! Se te, se Vanda! És most azzal jössz, hogy szerelmes vagy belém?! Hogy hihetnék neked?

– Mindig is téged szerettelek, de te csak az ovis pajtást láttad bennem. Emlékszel, mikor moziba hívtalak? Kettesben akartam veled lenni, de te ragaszkodtál ahhoz, hogy Vanda is jöjjön.

– De, olyan jól elvoltatok, remekül megértettétek egymást. Én, én nem is sejtettem, hogy mit érzel irántam. Oh, ha tudtam volna… de miért nem mondtad, hogy engem szeretsz.?

– Nem volt bátorságom hozzá, úgy éreztem, te úgy sem viszonoznád. Hiszen te annyira szép vagy és olyan művelt.

– Oh, Péter! Nem kellett volna kételkedned magadban. Titkon reméltem… – Helga kereste a szavakat.

– Mit reméltél? Mondd, hogy ugyanazt érezted és talán még most is ugyanúgy érzel, mint én!

– Bevallom, meglepett, hogy Vandát választottad! Igen, szerettelek, de most nem tudom… nem tudok mit kezdeni a vallomásoddal. Ha tudnád hány álmatlan éjszakát töltöttem a nevedet suttogva a végtelenbe. Sokszor ostoroztam magamat amiatt, hogy összeismertettelek Vandával. Hiba volt.

– Sajnálom, ha megbántottalak. Szeretlek. Őszintén, tiszta szívemből.

– Péter… ez nem ilyen egyszerű. Vanda a barátnőm és nem tehetem meg…

– Elmondtam Vandának mit érzek irántad. Megértette, szerintem ő is rájött, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Bár nem kértem, ő áldását adta a mi szerelmünkre.

– Oh, Péter!

– Helga, szeretlek! Mondd, hogy adsz esélyt kettőnknek! – Péter szavai, meggyengítették Helga szívét és a régóta résnyire hagyott ajtón keresztül beszivárogtak egyenesen a szíve csücskébe.

– Én is szeretlek! Persze, hogy adok esélyt kettőnknek! – suttogja halkan. Péter odakuporodik hozzá és csordogáló könnyeit finoman letörli az arcáról. Szorosan átölelik egymást. Hányszor elképzelte ezt a pillanatot és lám, most valóra vált a legszebb álma. Nincs több szomorúság, nincs több kétely.

Vége

Ha tetszett Kolozsvári Olga Barbara írása, lájkold a facebookon, Instragamon, és kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Értelem és érzelem – Bródy János koncert

Kedves Naplóm!

Igen, igen, jól látod, az a srác ott középen a fényképen, gitárral a kezében, bizony Tini, vagyis a hetvenhét éves Bródy János!

Megpróbálhattam volna jobb képet is készíteni, olyat ahol nem zavarnak be ennyire a fények, de lekötött az előadás, és mire felocsúdtam, már felesleges lett volna a telefonomat „kattogtatnom”.

A bejegyzés címét – Értelem és érzelem – Jane Austentől kölcsönöztem, mert ez a két szó jellemzi leghűbben az előadást és az előadót.

Bródy János koncertje Szigligeten volt a Várudvarban, egy csodaszép helyen. Ugyan néhány kilométerre lakom csak Szigligettől, a Várudvarban most jártam először; a pandémia táján nyitott, valószínűleg ezért kerülte el a figyelmemet.

Szerencsére korán érkeztünk – hogy legyen parkolóhelyünk –, így nyugodtan körül tudtam nézni a gasztroudvarban, a hegy alsó harmadán. Kávézó, lángossütő, minden van, egy sorban, mint a Balaton-parti vendéglátóhelyeken általában lenni szokott, a vendégek elhelyezése viszont különleges. A (mű)füvön szanaszét elhelyezett asztalok-székek, hatalmas babzsákfotel-szerűségek, más ülőalkalmatosságok, az egész barátságos és elegáns, úgy is mondhatnám: barátságosan elegáns. Az árakkal sem szaladtak nagyon el – kivéve talán a paravánnal elválasztott étteremben –, szokásos balatoni árak, ami ugye azért azt is jelenti, nem olcsó. A kilátás páratlan, nem lehet betelni vele. No, ja, a Balaton gyönyörű.

A koncert helyszíne kicsit feljebb van, a vendéglátóhely fölött, lépcsősoron lehet feljutni a nézőtérre, amelytől egy ugrásnyira van a színpad. Minden klassz, hangulatos, letisztult, profi.

A koncert huszonegy órakor kezdődött és negyed tizenkettőig tartott. Tini a koncert előtt még próbált a kísérőzenekarral – fergeteges szólógitáros, bűbájos vokálénekesnő, hegedűs, billentyűs, rajongó harmonikás, fiatal dobos, basszusgitáros –, koncert után pedig még dedikálta a tiszteletére kiadott szövegkönyvét. Ennyi energia, tettvágy, vitalitás egy hetvenhét éves emberben! Lenyűgöző.

A koncert kezdetekor még jó idő volt, aztán ahogy mentünk előrébb az éjszakában, fokozatosan hűlt le. Fázós vagyok. Nagyon. Amikor a férjem egy szál rövid ujjú pólóban futkos otthon, én a hosszú ujjú pulóverem fölé egy kardigánt is kanyarítok. Ám a Bródy koncerten nem fáztam. Olyannyira elmerültem a zenében, a dalok szövegében és a dalokat felvezető mondanivalóban, hogy elfelejtettem reszketni.

Bródy Jánost minden róla szóló írás (a zeneszerző-gitáros-énekesen kívül) szövegíróként jegyzi. Szerintem költő. Méghozzá hatalmas szókinccsel. Minden sora felismeréseket tartalmazó, tanulságos és lírai. No meg társadalomkritika. Nem az a bumfordian odamondogatós fajta, hanem intelligens, érzékeny. Mint maga a szerző.

És ez a hetvenhét éves szerző bátor is, és egyenes derekú. Sem a múltban, sem a jelenben nem hajlik meg és nem alkuszik. Ám köpködés és gyűlölködés nélkül mondja el a véleményét, meg-megcsillantva a humorát. Merthogy az is van neki.

Fantasztikus koncert. Fantasztikus dalok és dalszövegek. Fantasztikus művész, fantasztikus ember.

Tudod azt, Naplóm, mi az a katarzis? Nos, én átéltem.

Búcsúzom, hamarosan találkozunk.

Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Ákody Zsuzsa

Kétely

Helga és Vanda középiskolás koruk óta a legjobb barátnők. S míg Vanda gyakran érzi úgy, hogy elmerül a saját meggondolatlanságában, Helga maga a megfontoltság.

Tizenhat évesek voltak, amikor Helga összeismertette Vandával Pétert, óvodáskori pajtását. Olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy az azt követő két évben mindenhová együtt jártak, és minden apróságon nyerítve nevettek. Nem akadt olyan téma, amit ne vitattak volna meg.

Addig-addig beszélgettek, míg Vanda és Péter szép lassan egymásba szerettek.

Furcsa szerelem volt az övék, megelégedtek azzal, ha egy-egy túlzsúfolt szórakozóhelyen olykor egymáshoz nyomódott a testük. Búcsúzáskor viszont nemcsak arcon csókolták meg egymást, hanem egy villanásnyi időre a szájukat is összeérintették. Ez a röpke csók aztán szertartássá vált, ez jelezte, hogy már nem csak barátok. És bár sosem beszéltek róla, mindketten tudták, hogy együtt akarják leélni az életüket.

Helga nem örült a szerelmüknek. Nem csak a hármójuk barátságát érezte veszélyben: féltette Vandát, és főként Pétert.

Mivel bölcs volt és előrelátó, tisztán látta, hogy Vandának és Péternek nem lehet közös jövője. Ők ketten annyira különböztek egymástól, amennyire két ember csak különbözhet.

Vanda akaratos volt, Péter szelíd. Vanda nyughatatlan, gyorsan fellelkesült, aztán elkedvetlenedett, majd a kétségbeesése mélyén új szomjúság kerítette hatalmába, s ismét örömittasan járta a fellegeket. Az élete olyan volt, mint egy hinta: hol lent, hol fent, sosem állt meg középen.

Ezzel szemben Péter maga volt az állandóság. Nyugalmát nem zavarták meg apró-cseprő problémák, nem lelkesedett és nem búsult. Kedvelte ugyan a napfényt, de csak az árnyékban ülve élvezte igazán.

Péter természetes volt, Vanda teátrális. Vanda szenvedélyes, Péter inkább langyos. Olyanok voltak ők, mint a tűz és a víz, és Helga tudta, ha nem vigyáz, egyszer csak kioltják egymást. Hogy ez ne történhessen meg, megkezdte az aknamunkát.

Vandának arról beszélt, hogy Péter ugyan rendes fickó, de rém unalmas. Péternek meg azt sulykolta, hogy Vanda ugyan érdekes, de egy hisztérika.

Mesterkedését végül siker koronázta. Vanda megismerkedett Károllyal, és azon volt, hogy sikerüljön elfelejtenie Pétert. Károly ideális társ volt a feledéshez. A külseje Péterhez hasonlított: hollófekete haj, hófehér bőr, csupán az aranyszínű pöttyök hiányoztak a barna szeméből. A jelleme viszont Vanda személyiségének tükörképe volt.

Péter pedig találkozott Mártával, aki szőke volt, jóságos és kiegyensúlyozott.

*

Húsz év múlva a két barátnő Helgáék házában ülte meg Helga harmincnyolcadik születésnapját. Nem volt velük se férj, se gyerek, csak ők ketten. Kiültek a teraszra, iszogattak, és a régi időkről nosztalgiáztak.

Helga szinte sosem zárta a bejárati ajtót, s úgy este tíz körül motoszkálást hallottak az előszobából.

‒ Megnézem, ki tört be ‒ állt fel Helga, majd az előszobából örömteli kiáltást hallatott. ‒ Hogy kerülsz ide?

‒ Úgy emlékszem, ma van a születésnapod. Gondoltam, beugrom.

Az ismerős hangra Vanda is előjött, és ujjongva ugrott Péter nyakába.

Mindhárman kiültek a virágokkal borított teraszra, s csupán a hajnal első sugarainál döbbentek rá, hogy átbeszélgették az éjszakát. Az eltelt húsz év csupán egy pillanatnak tűnt, s nem hagyott nyomot a barátságukon.

Péter felállt.

‒ Ideje mennem.

Megölelte Helgát, aztán Vandához lépett. Amikor jobbról-balról megcsókolta az arcát, mindkettejüknek eszébe jutott az a harmadik, szertartásos kis csók, de nem merték megtenni. Sután ácsorogtak, arra vártak, hogy a másik talán bátrabb. Aztán Péter elköszönt.

*

A két asszony kilenc körül ébredt. Kávéjukat kortyolgatva csendes meghittségben üldögéltek a konyhában.

Aztán egyszer csak megszólalt Vanda.

‒ Baj van. Azt hiszem, újra beleszerettem Péterbe.

Helga felnevetett. Gúnyos és felsőbbrendű próbált lenni, és szívből remélte, hogy sikerült.

‒ Ez csak egy hangulat! Becsapod magadat, azt hiszed, megint tizennyolc éves vagy!

Vanda nem reagált a gúnyra, mintha meg sem hallotta volna.

‒ Mindig Pétert szeretted jobban ‒ mondta csendesen.

Helga egy pillanatra meghökkent. Valóban jobban szeretné Pétert?

Valószínűleg ez így nem igaz, bár mindig is hitt Vanda megérzéseiben. Aztán rájött, hogy ez most más. Most nem intuícióról van szó, hanem egy megállapításról, és ebben ő a jobb. Vanda téved.

Vagy mégsem?

‒ Ugyan! ‒ mondta félvállról, hogy elbagatellizálja a barátnője kijelentését.

Ám hiába volt könnyed a hangsúlya, érezte, hogy Vanda nem hisz neki. Ezért aztán erőltetett vidámsággal folytatta.

‒ Egyébként sem értem, hogyan lehet szerelmesnek lenni egy negyvenéves férfiba, akinek magas a vérnyomása, ősz a haja, és emésztési zavarokkal küszködik.

‒ Ne kezd megint! ‒ kiáltott Vanda. ‒ Ezt már eljátszottad húsz évvel ezelőtt! Azt hiszed, annyira ostoba vagyok, hogy nem tudom? Előttem Pétert pocskondiáztad, neki meg engem!

Helga közbe akart vágni, de Vanda nem engedte.

‒ Tudom, tudom, előrelátó vagy, mint valami jós, és bölcs, akár Buddha.

Aztán sírva fakadt.

‒ Sokra mentél az igazlátásoddal! Boldogtalanná tettél! Miért avatkoztál bele az életembe? A korral én is bölcs lettem, és tudom, azért Károly a férjem, mert hihetetlenül hasonlít Péterre, és mégis teljesen más. És Péter azért választotta Mártát, mert egyetlen közös tulajdonságunk sincs!

Kifulladva lihegett, de nem tágított, csupán egy kicsit lassított.

‒ Ám elfelejtem neked, hogy manipuláltál bennünket, ha egyetlen kérdésemre őszintén válaszolsz. A legjobb barátnőd vagyok. Miért álltál mégis mindig Péter mellett, miért védted őt, és nem engem?

Helga érezte, ha most megpróbál kibújni a válasz alól, a barátságuk többé nem lesz a régi. Meglehet, továbbra is találkoznak majd, beszélgetnek, ám a gondolataikat már nem tárják fel egymás előtt. És az szörnyű volna. Így aztán hiába tudta, hogy Vandának nehéz lesz elfogadnia, amit mondani fog, őszintén felelt.

‒ Mert ő sérülékenyebb.

Vandának a döbbenettől egy pillanatra elakadt a szava, aztán felkiáltott.

‒ Sérülékenyebb? Azt mondod, ő a sérülékenyebb? Nézz rám! Hát lehet valaki sérülékenyebb nálam? Másból sem áll az életem, hol lent, hol fent! Az állandóságot hírből sem ismerem!

Hirtelen lecsendesedett, és rémülten nézett Helgára.

‒ Ezért ő a sérülékenyebb. Semmit sem tud az életről.

Egy ideig csendben üldögéltek. Aztán Vanda azt mondta.

‒ Mindig teátrális voltam, szenvedni is csak akkor tudtam igazán, ha volt közönségem. De remélem, azt tudod, az érzéseim valódiak voltak.

‒ Tudom ‒ felelte Helga, és titokban egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Egész szívével sajnálta Vandát, és még soha nem szerette ennyire, mint ebben a percben.

*

Miután Vanda elment, Helga kiült a teraszra, és életében először becsaphatatlan, bölcs lelke mélyére nézett, és felfedezte benne a kételyt. Lehet, hogy rosszul döntött, amikor nem engedte, hogy a szívének legkedvesebb két ember egymásé legyen?

Tisztában volt vele, hogy nem a sírig tartó házasságukat akadályozta meg. Már rég elváltak volna, hiszen olyan különbözőek voltak, mint a föld és az ég.

De talán lett volna pár csodálatos, édenkerti évük… S akad-e a földön oly ostoba ember, aki ne adná akár az életét is néhány tökéletes pillanatért?

VÉGE

KEDVES TE, AKI MÁSKÉNT ÍRNÁD MEG EZT A NOVELLÁT!

A fenti írás az én verzióm. Most Te jössz!

Az eleje, vagyis ez a rész maradjon:

„Helga és Vanda középiskolás koruk óta a legjobb barátnők. S míg Vanda gyakran érzi úgy, hogy elmerül a saját meggondolatlanságában, Helga maga a megfontoltság.

Tizenhat évesek voltak, amikor Helga összeismertette Vandával Pétert, óvodáskori pajtását. Olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy az azt követő két évben mindenhová együtt jártak, és minden apróságon nyerítve nevettek. Nem akadt olyan téma, amit ne vitattak volna meg.

Addig-addig beszélgettek, míg Vanda és Péter szép lassan egymásba szerettek.”

Ezt a fenti részletet másold be a Te írásod elejére, és innen kell Neked folytatnod a novellát, mégpedig a Te elképzelésed szerint! Az írásodat közlöm a blogomon, és megosztom a facebook oldalamon. Az instagram oldalamon is jelzem, hogy Te írtad.

De vigyázz! Ugyanúgy közlöm le, ahogy megírtad. Nézd hát át akár tízszer is, hogy ne legyen benne helyesírási, nyelvhelyességi hiba.

Még valami: rasszista, valamint pornográf írásokat nem közlök.

Pontokba szedtem a teendőidet:

1. Kedveld és kövesd a facebookon az írói oldalamat (https://www.facebook.com/akodyzsuzsairo), kövesd az instagram oldalamat (https://www.instagram.com/zsuzsaakody/)
2. Lájkold Kétely című írásomat a facebookon és az instagramon
3. Írj novellát Kétely című írásom kezdő mondatai alapján (a kezdő mondatokat ne felejtsd el bemásolni a novellád elejére)
4. Adj címet az általad írt novellának
5. A nevedet és a novella általad adott címét írd az írásod elejére (úgy, ahogy én tettem)
6. Az írásod minimum 3000, maximum 7500 karakter legyen szóközökkel együtt
7. Times New Roman betűtípussal írj, 12-es betűméretben, word dokumentumban
8. Nézd át többször, amit írtál
9. Csatolt fájlként küldd el nekem a hello@akody.hu címre
10. A Tárgy mezőbe írd be: Kétely
11. Figyeld a honlapomat (akody.hu), mikor jelenik meg az írásod
12. A beküldés folyamatos (a facebook írói oldalamon jelzem majd, amikor lezárul)
13. Csak azokat az írásokat közlöm, amelyek a kiírásnak megfelelnek

A honlapomon a legtöbb látogató által olvasott írás szerzőjének nyereménye: két regényem, mégpedig a legelső (Földanyácska gyermekei) és a legújabb (A Völgyben).