Igen, igen, jól tudjátok. Az alkoholról lesz szó. Aki netán a szerelemre asszociált, tévúton jár. Habár azt mondják, a fenti szlogen a szerelemre is igaz, lévén az is drog, ám csak az ártalmas szerelem tesz ilyet, ahol nem egyenrangú a két fél. Az igaz szerelem felemel a csillagokig.
Szóval, a pia. Biztosan mindenkinek van egy ismerőse, aki… Aki eljutott a végső pontig. Vagy azon is túl. Ám valahol, valamikor ő sem ivott, vagy csak annyit, mint mások. Valahol, valamikor ő is elítélte azt, aki feláldozta a családját, munkahelyét, egzisztenciáját, saját magát. Valahol, valamikor ő is…
Hogy kezdődik? Hogy lesz valaki „ivós”? És aztán mikor jön el az a pont, amikor már függővé vált?
Hogy miért jutott épp most eszembe az italozás? Holnap a Művészetek Völgyébe megyünk Száraz Paliékkal, és ha lesznek pálinkák, finomak – nem úgy, mint tavaly, amikor mindenki csak azt az egyféle, ráadásul rossz pálinkát árulhatta –, biztos, hogy többet is megkóstolunk. (Tizenöt-húsz éve a szokásos forgatókönyvünk: Imre a sofőr, Böbe vele szolidáris, vagyis – a nevéhez illőn – „száraz” marad, Pali és én pedig pálinkázunk.) Aztán itt van a nyár, telve különféle rendezvényekkel, és némelyiken bizonyára részt is veszünk, és ha már ott vagyunk, valamennyi alkoholt valószínűleg fogyasztunk. És itt jön a kérdésem: Ki mondja meg, hol kezdődik a piálás? Évi négy-öt alkalommal? Vagy tízzel-tizenöttel? Netán a hétvégi, ám rendszeres alkalmakkal?
Az Egy csúnya nő című könyvemben foglalkozom a függőséggel, ám ott egy másik drogról, a kábítószerről és annak hozadékairól van szó. No meg az elvonás borzalmairól. Merthogy az elvonás ugyanolyan szenvedéssel jár, mint a rászokás. Hogy honnan tudom?
Egy barátomtól. Nemrég ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, nyugodtan nevezhetem barátomnak. Tőle tudom, hogy az alkoholistának egész nap egyetlen dolga van: a szinten tartás. Mihelyt ürül az ital a szervezetből, pótolni kell. Bármi áron. Úgy, ahogy az ital iránti szenvedélyt meg titkolni kell. Szintén bármi áron.
− Hihetetlen, milyen leleményességre késztet egy alkoholistát, hová dugja el az üveget – mondta nekem, és egy pillanatig azt hittem, viccel. De nem. A piásüveg dugdosása majdnem ugyanolyan fontos teendője az alkoholistának, mint a szinten tartás.
Ez a kedves, intelligens ember, a barátom többször is volt elvonókúrán. Mesélt az ott megélt megaláztatásokról, hogy úgy bántak velük, mintha dedósok volnának.
− Persze azok is voltunk. Dedósok. Vagy inkább primitívek. Nem értettünk a szóból. A hallgatásból sem. Tudom, elkeserítő, ám a gyógyszerek, a méregdrága „ellenmérgek” semmit sem érnek. Hiába ültetik be a hasad bőrébe – ott, az elvonón tudják, hogy a tablettákat úgysem veszed be –, szart sem ér. Először csak egy kortyot iszol, hogy lásd, megdöglesz-e tőle. Aztán, hogy nem omlott rád az ég, iszol még egy kortyot. Aztán még egyet. Végül ugyanúgy piálsz, mintha ott sem volna a bőrödbe ültetett gyógyszer. Nem létezik külső segítség. A külső segítséget felejtsd el, ha alkoholista vagy. Az alkoholistán csupán egyetlen dolog segíthet: az akarat. Ám annak bivalyerősnek kell lennie. Anélkül neki se fogj a leszokásnak. Akarat nélkül tuti, hogy te vereséget szenvedsz, az alkohol meg győzedelmeskedik. Én négyszer voltam elvonón, tudom, mit beszélek. Aztán meguntam, hogy folyton ott kötök ki. És ma már azt sem számolom, hogy hány éve nem iszom. Talán húsz-huszonöt.
Kicsit később hozzátette.
− Már nem látod rajtam, de végigjártam a pokol összes bugyrát.
Kedves Olvasóim közül azok, akik talán jobban szeretitek az alkoholt, mint az érdemli, de (még) nem vagytok függők, mit választotok? A göröngyös, ám még járható visszautat, vagy a pokol kínjait?
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Öl, butít és nyomorba dönt
Öl, butít és nyomorba dönt
Igen, igen, jól tudjátok. Az alkoholról lesz szó. Aki netán a szerelemre asszociált, tévúton jár. Habár azt mondják, a fenti szlogen a szerelemre is igaz, lévén az is drog, ám csak az ártalmas szerelem tesz ilyet, ahol nem egyenrangú a két fél. Az igaz szerelem felemel a csillagokig.
Szóval, a pia. Biztosan mindenkinek van egy ismerőse, aki… Aki eljutott a végső pontig. Vagy azon is túl. Ám valahol, valamikor ő sem ivott, vagy csak annyit, mint mások. Valahol, valamikor ő is elítélte azt, aki feláldozta a családját, munkahelyét, egzisztenciáját, saját magát. Valahol, valamikor ő is…
Hogy kezdődik? Hogy lesz valaki „ivós”? És aztán mikor jön el az a pont, amikor már függővé vált?
Hogy miért jutott épp most eszembe az italozás? Holnap a Művészetek Völgyébe megyünk Száraz Paliékkal, és ha lesznek pálinkák, finomak – nem úgy, mint tavaly, amikor mindenki csak azt az egyféle, ráadásul rossz pálinkát árulhatta –, biztos, hogy többet is megkóstolunk. (Tizenöt-húsz éve a szokásos forgatókönyvünk: Imre a sofőr, Böbe vele szolidáris, vagyis – a nevéhez illőn – „száraz” marad, Pali és én pedig pálinkázunk.) Aztán itt van a nyár, telve különféle rendezvényekkel, és némelyiken bizonyára részt is veszünk, és ha már ott vagyunk, valamennyi alkoholt valószínűleg fogyasztunk. És itt jön a kérdésem: Ki mondja meg, hol kezdődik a piálás? Évi négy-öt alkalommal? Vagy tízzel-tizenöttel? Netán a hétvégi, ám rendszeres alkalmakkal?
Az Egy csúnya nő című könyvemben foglalkozom a függőséggel, ám ott egy másik drogról, a kábítószerről és annak hozadékairól van szó. No meg az elvonás borzalmairól. Merthogy az elvonás ugyanolyan szenvedéssel jár, mint a rászokás. Hogy honnan tudom?
Egy barátomtól. Nemrég ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, nyugodtan nevezhetem barátomnak. Tőle tudom, hogy az alkoholistának egész nap egyetlen dolga van: a szinten tartás. Mihelyt ürül az ital a szervezetből, pótolni kell. Bármi áron. Úgy, ahogy az ital iránti szenvedélyt meg titkolni kell. Szintén bármi áron.
− Hihetetlen, milyen leleményességre késztet egy alkoholistát, hová dugja el az üveget – mondta nekem, és egy pillanatig azt hittem, viccel. De nem. A piásüveg dugdosása majdnem ugyanolyan fontos teendője az alkoholistának, mint a szinten tartás.
Ez a kedves, intelligens ember, a barátom többször is volt elvonókúrán. Mesélt az ott megélt megaláztatásokról, hogy úgy bántak velük, mintha dedósok volnának.
− Persze azok is voltunk. Dedósok. Vagy inkább primitívek. Nem értettünk a szóból. A hallgatásból sem. Tudom, elkeserítő, ám a gyógyszerek, a méregdrága „ellenmérgek” semmit sem érnek. Hiába ültetik be a hasad bőrébe – ott, az elvonón tudják, hogy a tablettákat úgysem veszed be –, szart sem ér. Először csak egy kortyot iszol, hogy lásd, megdöglesz-e tőle. Aztán, hogy nem omlott rád az ég, iszol még egy kortyot. Aztán még egyet. Végül ugyanúgy piálsz, mintha ott sem volna a bőrödbe ültetett gyógyszer. Nem létezik külső segítség. A külső segítséget felejtsd el, ha alkoholista vagy. Az alkoholistán csupán egyetlen dolog segíthet: az akarat. Ám annak bivalyerősnek kell lennie. Anélkül neki se fogj a leszokásnak. Akarat nélkül tuti, hogy te vereséget szenvedsz, az alkohol meg győzedelmeskedik. Én négyszer voltam elvonón, tudom, mit beszélek. Aztán meguntam, hogy folyton ott kötök ki. És ma már azt sem számolom, hogy hány éve nem iszom. Talán húsz-huszonöt.
Kicsit később hozzátette.
− Már nem látod rajtam, de végigjártam a pokol összes bugyrát.
Kedves Olvasóim közül azok, akik talán jobban szeretitek az alkoholt, mint az érdemli, de (még) nem vagytok függők, mit választotok? A göröngyös, ám még járható visszautat, vagy a pokol kínjait?