A családomból csak apám, az öcsém és én élünk a Földbolygón. Anyám, a húgaim és néhány más rokon szanaszét szóródtak a Mindenségben: ki identitása, ki jelleme vagy érzelmi töltése, ki a hobbija szerint választotta a bolygót, ahol élni akart. Születni azonban mindenkinek a Földbolygón kell, ez törvény. Az egyetlen törvény, amely lakóhelyétől függetlenül minden tudattal rendelkezőre vonatkozik.
Anyám a húgaimmal a Boldogságbolygón élt. Ők sosem jöttek hozzánk, ám az öcsém és én gyakran meglátogattuk őket.
A Boldogságbolygó volt sorrendben a harmadik mesterséges planéta.
A műbolygókat azért hozták létre, mert a Földbolygón túlzsúfolttá vált az élet. Amikor elkészült egy új műbolygó, a munkaadók hét napra szabadságra küldtek minden tudattal rendelkezőt, hogy figyelhessék a műbolygók előnyeit bemutató reklámokat. Ilyenkor én az egész hetet arra szántam, hogy azt tegyem, amit tenni szeretnék.
Egy alkalommal például felástam a nagyapám kertjét. (Régen, még a nagyapám életében szőlőskert volt. Apám nem értett a szőlőműveléshez, kedve sem volt hozzá. Az öreg halála után kivágatta az összes tőkét, a támasztókarókat eladta.) Két ásót törtem el munka közben, de megérte. Amikor végeztem, beültettem facsemetékkel.
Emlékszem, nagyapám azt mondta, a tölgy nemes fa, és ha megnő, a lombja menedéket ad nemcsak a nap, hanem az eső elől is. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lassan terebélyesedik. Az akácfa lombjának árnyéka nem sokat ér, ám gyorsan növekszik, akár esőben a gomba. Így aztán a felásott kert felét tölgy, a másik felét akáccsemetékkel ültettem be. Mire végeztem, letelt az új műbolygó reklámozásának idejére kapott szabadságom, a csemetéket a kertgondozóra bíztam. Ügyes szerkentyű volt. Figyelte a fásított terület egészét, és minden egyes csemetéről naponta laborjelentést készített. Amelyik fácska szomjazott, azt megöntözte, amelyik tápanyagra vágyott, azt megtrágyázta. A fákat több jogszabály védte, mint a tudattal rendelkezőket, és a betartatásuk is szigorúbb elbírálás alá esett. Ha például egy újonnan ültetett csemete elhalt, mert a figyelőrobot rosszul gondozta, kártérítés járt a fa tulajdonosának.
A betegsége előtt nagyapám kora tavasztól késő őszig mindennap kiment a szőlőbe. Ha másért nem, körülnézni, mint a többi szőlősgazda, mert akkoriban még volt élet kint a szőlőhegyen. A három kilométeres utat a házunktól a pincéig nagyapám gyalog, én biciklivel tettem meg, naponta többször is.
A gazdák szép sorban elvégezték az aznapra tervezett munkát, aztán összegyűltek a nagyapám pincéje előtti nagy tölgyfaasztal köré borozgatni. Én hallgattam, mit beszélnek, közben pedig rajtra készen álltam a biciklimmel, mert hol egy vekni kenyérért, hol egy tábla szalonnáért küldtek vissza a faluba anyámhoz, vagy valamelyik gazda feleségéhez. Kint a szőlőben sosem mutatkoztak az asszonyok, őket nem vonzotta ez a fajta élet.
Nagyapám generációja volt az utolsó, amely a szőlőhegyen élte az életét. Hogy miért nevezték hegynek azt a majdnem sík területet, senki sem tudta. Talán régen volt ott valamiféle dombocska, ami aztán a műveléstől elkopott, elfogyott, lapállyá zsugorodott, ám a környék lakóinak szavajárásában hegyként élt tovább.
Nagyapám generációja volt az utolsó, amely egyedül a Földbolygót ismerte el életterének.
Kilencéves voltam, amikor meghalt az öreg. Abban a kilenc évben, amíg ide-oda cikáztam a biciklimmel a falu és a szőlőhegy között, boldog voltam.
*
– Fiacskám! – szólított meg anyám. Képtelen voltam megszokni a mesterkélt mosolyát.
Anyán semmi sem volt valóságos: se a mosolya, se a hangja, se a kedvessége, de még a bolygó sem, amelyen élt. Nem értettem, miért utazom el mégis újra hozzá.
A Boldogságbolygón mindenki mosolygott, holott nem volt rá törvény, hogy kötelező a vidámság. Ahogy arra sem, hogy babakék és babarózsaszín ruhákat hordjanak, soha ne emeljék fel a hangjukat, és hogy a halált és a betegséget szalonképtelen szavaknak tartsák, és még suttogva se mondják ki.
A Boldogságbolygón a bolbohák voltak az állandó lakosok – Boldogságbolygó hazafiak –, nők, férfiak, gyerekek.
– Apa szeretné, ha hazajönnél – mondtam.
– Én bolboha vagyok. Itt van az otthonom – felelte anyám rendületlen kedvességgel.
Úgy láttam, a szokásosnál is mesterkéltebb a mosolya.
Apa szereti anyát. Nem érdekli, hogy elhagyta, és nem érdekli a mesterkéltsége sem. Egyszer hallottam, amikor az öcsém megkérdezte tőle, miért szereti anyát, mire apám azt felelte:
– Szeretem, mert szeretem.
Akkor még nem tudtam hová tenni a válaszát, most már sejtem. Apa úgy vélte, a szerelemnek nincs különösebb oka vagy magyarázata, nem lehet kiérdemelni, sem kikövetelni; egyszerűen csak megtörténik velünk.
Apám az a fajta Földbolygó hazafi, akit régi vágásúnak mondanak. Én is fölboha vagyok, vagyis Földbolygó hazafi, nem Utas, de én közlekedem az égitestek között, ellentétben apámmal, aki még soha nem hagyta el a bolygóját. Elismerő oklevelet is kapott érte a főniktől, a Főnök Intéző Központtól.
A Főnök Intéző Központban nem kedvelik az Utasokat. Az Utasok egyik bolygón sem hazafiak, nincs állandó lakóhelyük, és folyton úton vannak az égitestek között. Kilógnak a sorból, és hajlandóságot sem mutatnak rá, hogy valaha is hazafiakká váljanak. Velük szemben a törvényeket is lehetetlen érvényesíteni, mert egy-egy bolygó törvényei csak az adott bolygón élő hazafiak életét szabályozhatják.
Amikor apa megkapta a Hűségért elismerő oklevelet, melyet nagy megtiszteltetésként postai levélben küldtek neki a Főnök Intéző Központból, és amelyet egyenruhás postás kézbesített, megszagolgatta a borítékot meg az oklevelet, aztán az orrom alá dugta.
– Szeretem a papír szagát – mondta –, az ifjúságomra emlékeztet. Érzed, milyen finom?
Én szófogadóan megszagoltam, nem találtam kellemesnek.
– Poros – mondtam.
Apa újra megszagolta. Lassan, élvezettel szippantgatta, még a nyelvével is megnyalta. Aztán darabokra tépte, és a fecniket beszórta a szemétégetőbe.
– Miért? – kérdeztem sután. Ritkán tettem fel kérdéseket az apámnak.
– Ez az oklevél képmutatás ‒ felelte. ‒ A főniknek nem érdekük, hogy hűséges legyek, ők a hűtlenségből élnek. A műbolygókban rengeteg pénz van. Ma ez a legnagyobb üzlet, és műbolygót csakis a főnik gyártathatnak. Ha mindenki hűséges fölboha volna, mint én, mit kezdenének a kizárólagos műbolygó gyártató jogukkal?
A tanodában azt tanították, hogy a főnik tudják, mit miért tesznek, és a hivatalba lépésükkor az igazságra esküsznek fel. Mégsem ezzel érveltem, hanem anyával.
– Anya szerint a hűség fontos ‒ mondtam. ‒ Amióta a Boldogságbolygón él, ő ugyanolyan hű bolboha, mint amilyen hűséges fölboha te vagy. Soha nem hagyja el a bolygóját.
– Engem ellenben elhagyott – felelte apám. – És téged meg az öcsédet is.
A tanodában azt hallottam, hogy műbolygók nélkül megoldhatatlan lenne az élet a Földbolygón, mert nem férnénk el. Anya tehát áldozatot vállalt a Földbolygóért, amikor bolboha lett, és a húgaimat is bolbohává tette.
– A főnik szerint anya hős – mondtam. – Engedi élettérhez jutni a fölbohákat.
– És arról mit mondanak a főnik, hogy ha már úgyis sokan vagyunk fölbohák, miért emelték családonként ötre az elvárt legkisebb gyerekszámot?
Nem tudtam mit felelni. Azok a családok, amelyek teljesítik az elvárt legkisebb gyerekszámot, többféle kedvezményt kapnak. Persze családon kívül is lehet gyereket szülni, az is számos kedvezménnyel jár.
Mára az elvárt legkisebb gyerekszám hatra emelkedett.
*
Az Igazságbolygó volt az ötödik műbolygó; elkészíttetése megosztotta a főniket. A legyártatás ötlete lakossági kezdeményezésre indult, majd népszavazás döntötte el, hogy legyen-e.
Hírközlő e-mailjeimből úgy értesültem, hogy a Főnök Intéző Központban nem hiszik, hogy valaha is benépesül. Én sem hittem. Ennek ellenére érdeklődve figyeltem az eseményeket, a hírek fogadását az Igazságbolygóval kapcsolatos információkra állítottam, és minden érkező levelet elolvastam.
A nyomásnak engedve végül elkészült az Igazságbolygó, és az előrejelzéseket semmibe véve mára ez a legsűrűbben lakott műbolygó. Ez önmagában is elég meglepő, ám van még más is: az igbohák között sokkal több a nő, mint a férfi. Nem gondoltam, hogy ennyire fontos a nőknek a hazugság nélküli élet.
Csupán látogatóként jártam ott, mégis úgy vélem, a Földbolygón kívül ez az egyetlen bolygó, ahol élni tudnék. Persze meglehet, az is hozzájárul, hogy Ana az Igazságbolygón él.
*
– A 14:00 tökéletes lesz. Akkor holnap – mondta az ügyfél az iPhone-ban.
A cég szabályrendszerében az szerepelt, hogy az iPhone-t videotelefonként használni kifejezetten kerülendő. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy tilos, ám a tiltás régóta nem szerepelt a szalonképes intézkedések között. A cég ezzel a szabállyal a kevésbé jóképű üzletkötőit védte: amikor az ügynök a helyszínre ér, a külseje már csupán másodlagos, hiszen akkor már bevetheti kommunikációs és meggyőző képességét, felkészültségét.
Beálltam a céges autóba, és elindultam egy aznapra megbeszélt találkozóra. Útközben már bántam, hogy nem a saját kocsimat használtam. Az ügyfél messze lakott, a cég autóit meg egyébként sem kedvelem. Egyszemélyesek és ülés nélküliek, ráadásul ha beállok a kormányhoz, a legmagasabbra kell állítanom a tetőt, hogy elférjek. A saját autóm kétüléses, így a másik ülésre rápakolhatom a régimódi, nagyképernyős iPademet, amelyen a jegyzeteimet tárolom, és amelyet prezentációra is használok.
Az asszony, akivel a találkozóm volt, a jómódúak domboldalán lakott. Az időpont egyeztetésekor azt kértem tőle, hogy a férje is legyen jelen a tárgyaláson.
Csengettem, és amikor a nő kaput nyitott, előírásosan felé nyújtottam az e-igazolványomat, hogy ellenőrizhesse, valóban az vagyok, akinek a nevére az igazolvány szól. Annak ellenére tettem így, hogy tudtam, akkor is behívna, ha a Kitaszítottak Szövetségétől jöttem volna. Amint meglátott, a szeme a meglepetéstől elkerekedett, aztán megigazította a frizuráját, és szélesre tárta előttem a kaput.
– Jude Barker üzletkötő vagyok, a Bűn és Következményei Zrt.-től jöttem – mondtam, és újra a látóterébe toltam az igazolványomat, kinagyítva.
A kollégáim e-igazolványában tanácsadó szerepel foglalkozásként, én viszont kiharcoltam a cégnél, hogy üzletkötőként jegyezzenek be. Én nem akarok úgy tenni, mintha csakis az ügyfelek érdekét tartanám szem előtt és tanácsokat osztogatnék. Én a magam és az ügyfeleim érdekeire egyaránt figyelve kínálok üzletet. Méghozzá jó üzletet, s erre bármelyik ügyfél mérget vehet.
A jegyzeteimből tudtam, hogy az asszonyt Nicole-nak hívják, azt pedig láttam, hogy harmincas, csinos, gömbölyded. Bevezetett a nappaliba, hellyel és teával kínált.
– A kedves férje csatlakozik hozzánk? – kérdeztem reménykedve.
– Dolgozik – felelte.
Már biztos voltam benne, hogy hosszú délelőtt elé nézek.
– Hallott már a cégünkről, Nicole? – tettem fel az első kérdést.
– Persze, hallottam – felelte, és én reménykedni kezdtem, hogy rövidre zárhatjuk a tárgyalást. Csak hogy Nicole meggondolta magát.
– Azért csak mondja el. Olyan szép a hangja.
Nekifogtam elmondani, mi a cég profilja, és Nicole helyes kis arca egyre érdeklődőbbé vált.
Aznap, amikor beálltam a céghez, és este otthon vázoltam apámnak, mivel foglalkozom, ő azt mondta.
– Ez badarság. Nem hiszem el, hogy bárki pénzt adjon ki ilyesmire. Egyébként is lejátszották már ezt egyszer. A tanodában azt tanították, hogy volt idő, amikor gátlástalan papok búcsúcédulákat árultak jó pénzért, és elhitették a hívőkkel, hogy általuk bűnbocsánatot nyernek, így biztos helyük lesz a mennyországban.
– Én nem búcsúcédulákat osztogatok. Én azt kínálom fel, ha valaki elkövet egy bűnt, aztán megbánja, meglesz a jutalma. Aki meg nem követ el semmi bűnös dolgot, annak az a jutalma, hogy nincs mit megbánnia.
– És ha én most azt gondolom, hogy szívesen kitekerném annak a nyakát, aki ezt az egészet kitalálta?
– Gondolati bűnözés? – kérdeztem vissza az akkor éppen csak betöltött tizennyolc évem minden komolyságával. – Van rá mód, hogy megtedd. Ám ha megbánod, és ezt valami módon igazolod, megillet a jutalom.
Láttam apámon, szeretne hozzáfűzni valami elmarasztalót, végül nem tette. Inkább azt mondta.
– Járj szerencsével!
– Köszönöm ‒ feleltem, és indultam kifelé a konyhából. Apám utánam szólt.
– És mit kezdesz az asszonyok vonzalmával? Ha rád néznek, gondolati bűnözőkké válnak.
– Kerülendő az ügyféllel folytatott viszony – mondtam meggyőződéssel. – Aki mégis megteszi, a jutaléka bánja.
*
– Az alapszolgáltatásunk a hét főbűn valamelyike elkövetésének megbánására vonatkozik – magyaráztam Nicole-nak. – Természetesen kiegészítő szolgáltatást is lehet kötni egyéb bűnök megbánásával kapcsolatosan, ám csak az alapszolgáltatás megkötése esetén. Érthető, amit mondtam?
Ezt a kérdést mosolyogva szoktam feltenni az ügyfeleknek. Nicole-ra nem mertem rámosolyogni. Amúgy se vette le rólam a tekintetét, ha még mosolygok is, estig sem szabadulok.
Huszonhat éves vagyok. Volt időm megszokni, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre. Nem örülök neki, és nem is átkozódom miatta. Anya szerint isten adománya a külsőm, apa szerint az ördögé. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Egyelőre én az előnyeit kamatoztatom, a hátrányait pedig igyekszem kézben tartani.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Tizenhat év I. Jude 1.
Ákody Zsuzsa
Tizenhat év
I.
Jude
1.
A családomból csak apám, az öcsém és én élünk a Földbolygón. Anyám, a húgaim és néhány más rokon szanaszét szóródtak a Mindenségben: ki identitása, ki jelleme vagy érzelmi töltése, ki a hobbija szerint választotta a bolygót, ahol élni akart. Születni azonban mindenkinek a Földbolygón kell, ez törvény. Az egyetlen törvény, amely lakóhelyétől függetlenül minden tudattal rendelkezőre vonatkozik.
Anyám a húgaimmal a Boldogságbolygón élt. Ők sosem jöttek hozzánk, ám az öcsém és én gyakran meglátogattuk őket.
A Boldogságbolygó volt sorrendben a harmadik mesterséges planéta.
A műbolygókat azért hozták létre, mert a Földbolygón túlzsúfolttá vált az élet. Amikor elkészült egy új műbolygó, a munkaadók hét napra szabadságra küldtek minden tudattal rendelkezőt, hogy figyelhessék a műbolygók előnyeit bemutató reklámokat. Ilyenkor én az egész hetet arra szántam, hogy azt tegyem, amit tenni szeretnék.
Egy alkalommal például felástam a nagyapám kertjét. (Régen, még a nagyapám életében szőlőskert volt. Apám nem értett a szőlőműveléshez, kedve sem volt hozzá. Az öreg halála után kivágatta az összes tőkét, a támasztókarókat eladta.) Két ásót törtem el munka közben, de megérte. Amikor végeztem, beültettem facsemetékkel.
Emlékszem, nagyapám azt mondta, a tölgy nemes fa, és ha megnő, a lombja menedéket ad nemcsak a nap, hanem az eső elől is. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lassan terebélyesedik. Az akácfa lombjának árnyéka nem sokat ér, ám gyorsan növekszik, akár esőben a gomba. Így aztán a felásott kert felét tölgy, a másik felét akáccsemetékkel ültettem be. Mire végeztem, letelt az új műbolygó reklámozásának idejére kapott szabadságom, a csemetéket a kertgondozóra bíztam. Ügyes szerkentyű volt. Figyelte a fásított terület egészét, és minden egyes csemetéről naponta laborjelentést készített. Amelyik fácska szomjazott, azt megöntözte, amelyik tápanyagra vágyott, azt megtrágyázta. A fákat több jogszabály védte, mint a tudattal rendelkezőket, és a betartatásuk is szigorúbb elbírálás alá esett. Ha például egy újonnan ültetett csemete elhalt, mert a figyelőrobot rosszul gondozta, kártérítés járt a fa tulajdonosának.
A betegsége előtt nagyapám kora tavasztól késő őszig mindennap kiment a szőlőbe. Ha másért nem, körülnézni, mint a többi szőlősgazda, mert akkoriban még volt élet kint a szőlőhegyen. A három kilométeres utat a házunktól a pincéig nagyapám gyalog, én biciklivel tettem meg, naponta többször is.
A gazdák szép sorban elvégezték az aznapra tervezett munkát, aztán összegyűltek a nagyapám pincéje előtti nagy tölgyfaasztal köré borozgatni. Én hallgattam, mit beszélnek, közben pedig rajtra készen álltam a biciklimmel, mert hol egy vekni kenyérért, hol egy tábla szalonnáért küldtek vissza a faluba anyámhoz, vagy valamelyik gazda feleségéhez. Kint a szőlőben sosem mutatkoztak az asszonyok, őket nem vonzotta ez a fajta élet.
Nagyapám generációja volt az utolsó, amely a szőlőhegyen élte az életét. Hogy miért nevezték hegynek azt a majdnem sík területet, senki sem tudta. Talán régen volt ott valamiféle dombocska, ami aztán a műveléstől elkopott, elfogyott, lapállyá zsugorodott, ám a környék lakóinak szavajárásában hegyként élt tovább.
Nagyapám generációja volt az utolsó, amely egyedül a Földbolygót ismerte el életterének.
Kilencéves voltam, amikor meghalt az öreg. Abban a kilenc évben, amíg ide-oda cikáztam a biciklimmel a falu és a szőlőhegy között, boldog voltam.
*
– Fiacskám! – szólított meg anyám. Képtelen voltam megszokni a mesterkélt mosolyát.
Anyán semmi sem volt valóságos: se a mosolya, se a hangja, se a kedvessége, de még a bolygó sem, amelyen élt. Nem értettem, miért utazom el mégis újra hozzá.
A Boldogságbolygón mindenki mosolygott, holott nem volt rá törvény, hogy kötelező a vidámság. Ahogy arra sem, hogy babakék és babarózsaszín ruhákat hordjanak, soha ne emeljék fel a hangjukat, és hogy a halált és a betegséget szalonképtelen szavaknak tartsák, és még suttogva se mondják ki.
A Boldogságbolygón a bolbohák voltak az állandó lakosok – Boldogságbolygó hazafiak –, nők, férfiak, gyerekek.
– Apa szeretné, ha hazajönnél – mondtam.
– Én bolboha vagyok. Itt van az otthonom – felelte anyám rendületlen kedvességgel.
Úgy láttam, a szokásosnál is mesterkéltebb a mosolya.
Apa szereti anyát. Nem érdekli, hogy elhagyta, és nem érdekli a mesterkéltsége sem. Egyszer hallottam, amikor az öcsém megkérdezte tőle, miért szereti anyát, mire apám azt felelte:
– Szeretem, mert szeretem.
Akkor még nem tudtam hová tenni a válaszát, most már sejtem. Apa úgy vélte, a szerelemnek nincs különösebb oka vagy magyarázata, nem lehet kiérdemelni, sem kikövetelni; egyszerűen csak megtörténik velünk.
Apám az a fajta Földbolygó hazafi, akit régi vágásúnak mondanak. Én is fölboha vagyok, vagyis Földbolygó hazafi, nem Utas, de én közlekedem az égitestek között, ellentétben apámmal, aki még soha nem hagyta el a bolygóját. Elismerő oklevelet is kapott érte a főniktől, a Főnök Intéző Központtól.
A Főnök Intéző Központban nem kedvelik az Utasokat. Az Utasok egyik bolygón sem hazafiak, nincs állandó lakóhelyük, és folyton úton vannak az égitestek között. Kilógnak a sorból, és hajlandóságot sem mutatnak rá, hogy valaha is hazafiakká váljanak. Velük szemben a törvényeket is lehetetlen érvényesíteni, mert egy-egy bolygó törvényei csak az adott bolygón élő hazafiak életét szabályozhatják.
Amikor apa megkapta a Hűségért elismerő oklevelet, melyet nagy megtiszteltetésként postai levélben küldtek neki a Főnök Intéző Központból, és amelyet egyenruhás postás kézbesített, megszagolgatta a borítékot meg az oklevelet, aztán az orrom alá dugta.
– Szeretem a papír szagát – mondta –, az ifjúságomra emlékeztet. Érzed, milyen finom?
Én szófogadóan megszagoltam, nem találtam kellemesnek.
– Poros – mondtam.
Apa újra megszagolta. Lassan, élvezettel szippantgatta, még a nyelvével is megnyalta. Aztán darabokra tépte, és a fecniket beszórta a szemétégetőbe.
– Miért? – kérdeztem sután. Ritkán tettem fel kérdéseket az apámnak.
– Ez az oklevél képmutatás ‒ felelte. ‒ A főniknek nem érdekük, hogy hűséges legyek, ők a hűtlenségből élnek. A műbolygókban rengeteg pénz van. Ma ez a legnagyobb üzlet, és műbolygót csakis a főnik gyártathatnak. Ha mindenki hűséges fölboha volna, mint én, mit kezdenének a kizárólagos műbolygó gyártató jogukkal?
A tanodában azt tanították, hogy a főnik tudják, mit miért tesznek, és a hivatalba lépésükkor az igazságra esküsznek fel. Mégsem ezzel érveltem, hanem anyával.
– Anya szerint a hűség fontos ‒ mondtam. ‒ Amióta a Boldogságbolygón él, ő ugyanolyan hű bolboha, mint amilyen hűséges fölboha te vagy. Soha nem hagyja el a bolygóját.
– Engem ellenben elhagyott – felelte apám. – És téged meg az öcsédet is.
A tanodában azt hallottam, hogy műbolygók nélkül megoldhatatlan lenne az élet a Földbolygón, mert nem férnénk el. Anya tehát áldozatot vállalt a Földbolygóért, amikor bolboha lett, és a húgaimat is bolbohává tette.
– A főnik szerint anya hős – mondtam. – Engedi élettérhez jutni a fölbohákat.
– És arról mit mondanak a főnik, hogy ha már úgyis sokan vagyunk fölbohák, miért emelték családonként ötre az elvárt legkisebb gyerekszámot?
Nem tudtam mit felelni. Azok a családok, amelyek teljesítik az elvárt legkisebb gyerekszámot, többféle kedvezményt kapnak. Persze családon kívül is lehet gyereket szülni, az is számos kedvezménnyel jár.
Mára az elvárt legkisebb gyerekszám hatra emelkedett.
*
Az Igazságbolygó volt az ötödik műbolygó; elkészíttetése megosztotta a főniket. A legyártatás ötlete lakossági kezdeményezésre indult, majd népszavazás döntötte el, hogy legyen-e.
Hírközlő e-mailjeimből úgy értesültem, hogy a Főnök Intéző Központban nem hiszik, hogy valaha is benépesül. Én sem hittem. Ennek ellenére érdeklődve figyeltem az eseményeket, a hírek fogadását az Igazságbolygóval kapcsolatos információkra állítottam, és minden érkező levelet elolvastam.
A nyomásnak engedve végül elkészült az Igazságbolygó, és az előrejelzéseket semmibe véve mára ez a legsűrűbben lakott műbolygó. Ez önmagában is elég meglepő, ám van még más is: az igbohák között sokkal több a nő, mint a férfi. Nem gondoltam, hogy ennyire fontos a nőknek a hazugság nélküli élet.
Csupán látogatóként jártam ott, mégis úgy vélem, a Földbolygón kívül ez az egyetlen bolygó, ahol élni tudnék. Persze meglehet, az is hozzájárul, hogy Ana az Igazságbolygón él.
*
– A 14:00 tökéletes lesz. Akkor holnap – mondta az ügyfél az iPhone-ban.
A cég szabályrendszerében az szerepelt, hogy az iPhone-t videotelefonként használni kifejezetten kerülendő. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy tilos, ám a tiltás régóta nem szerepelt a szalonképes intézkedések között. A cég ezzel a szabállyal a kevésbé jóképű üzletkötőit védte: amikor az ügynök a helyszínre ér, a külseje már csupán másodlagos, hiszen akkor már bevetheti kommunikációs és meggyőző képességét, felkészültségét.
Beálltam a céges autóba, és elindultam egy aznapra megbeszélt találkozóra. Útközben már bántam, hogy nem a saját kocsimat használtam. Az ügyfél messze lakott, a cég autóit meg egyébként sem kedvelem. Egyszemélyesek és ülés nélküliek, ráadásul ha beállok a kormányhoz, a legmagasabbra kell állítanom a tetőt, hogy elférjek. A saját autóm kétüléses, így a másik ülésre rápakolhatom a régimódi, nagyképernyős iPademet, amelyen a jegyzeteimet tárolom, és amelyet prezentációra is használok.
Az asszony, akivel a találkozóm volt, a jómódúak domboldalán lakott. Az időpont egyeztetésekor azt kértem tőle, hogy a férje is legyen jelen a tárgyaláson.
Csengettem, és amikor a nő kaput nyitott, előírásosan felé nyújtottam az e-igazolványomat, hogy ellenőrizhesse, valóban az vagyok, akinek a nevére az igazolvány szól. Annak ellenére tettem így, hogy tudtam, akkor is behívna, ha a Kitaszítottak Szövetségétől jöttem volna. Amint meglátott, a szeme a meglepetéstől elkerekedett, aztán megigazította a frizuráját, és szélesre tárta előttem a kaput.
– Jude Barker üzletkötő vagyok, a Bűn és Következményei Zrt.-től jöttem – mondtam, és újra a látóterébe toltam az igazolványomat, kinagyítva.
A kollégáim e-igazolványában tanácsadó szerepel foglalkozásként, én viszont kiharcoltam a cégnél, hogy üzletkötőként jegyezzenek be. Én nem akarok úgy tenni, mintha csakis az ügyfelek érdekét tartanám szem előtt és tanácsokat osztogatnék. Én a magam és az ügyfeleim érdekeire egyaránt figyelve kínálok üzletet. Méghozzá jó üzletet, s erre bármelyik ügyfél mérget vehet.
A jegyzeteimből tudtam, hogy az asszonyt Nicole-nak hívják, azt pedig láttam, hogy harmincas, csinos, gömbölyded. Bevezetett a nappaliba, hellyel és teával kínált.
– A kedves férje csatlakozik hozzánk? – kérdeztem reménykedve.
– Dolgozik – felelte.
Már biztos voltam benne, hogy hosszú délelőtt elé nézek.
– Hallott már a cégünkről, Nicole? – tettem fel az első kérdést.
– Persze, hallottam – felelte, és én reménykedni kezdtem, hogy rövidre zárhatjuk a tárgyalást. Csak hogy Nicole meggondolta magát.
– Azért csak mondja el. Olyan szép a hangja.
Nekifogtam elmondani, mi a cég profilja, és Nicole helyes kis arca egyre érdeklődőbbé vált.
Aznap, amikor beálltam a céghez, és este otthon vázoltam apámnak, mivel foglalkozom, ő azt mondta.
– Ez badarság. Nem hiszem el, hogy bárki pénzt adjon ki ilyesmire. Egyébként is lejátszották már ezt egyszer. A tanodában azt tanították, hogy volt idő, amikor gátlástalan papok búcsúcédulákat árultak jó pénzért, és elhitették a hívőkkel, hogy általuk bűnbocsánatot nyernek, így biztos helyük lesz a mennyországban.
– Én nem búcsúcédulákat osztogatok. Én azt kínálom fel, ha valaki elkövet egy bűnt, aztán megbánja, meglesz a jutalma. Aki meg nem követ el semmi bűnös dolgot, annak az a jutalma, hogy nincs mit megbánnia.
– És ha én most azt gondolom, hogy szívesen kitekerném annak a nyakát, aki ezt az egészet kitalálta?
– Gondolati bűnözés? – kérdeztem vissza az akkor éppen csak betöltött tizennyolc évem minden komolyságával. – Van rá mód, hogy megtedd. Ám ha megbánod, és ezt valami módon igazolod, megillet a jutalom.
Láttam apámon, szeretne hozzáfűzni valami elmarasztalót, végül nem tette. Inkább azt mondta.
– Járj szerencsével!
– Köszönöm ‒ feleltem, és indultam kifelé a konyhából. Apám utánam szólt.
– És mit kezdesz az asszonyok vonzalmával? Ha rád néznek, gondolati bűnözőkké válnak.
– Kerülendő az ügyféllel folytatott viszony – mondtam meggyőződéssel. – Aki mégis megteszi, a jutaléka bánja.
*
– Az alapszolgáltatásunk a hét főbűn valamelyike elkövetésének megbánására vonatkozik – magyaráztam Nicole-nak. – Természetesen kiegészítő szolgáltatást is lehet kötni egyéb bűnök megbánásával kapcsolatosan, ám csak az alapszolgáltatás megkötése esetén. Érthető, amit mondtam?
Ezt a kérdést mosolyogva szoktam feltenni az ügyfeleknek. Nicole-ra nem mertem rámosolyogni. Amúgy se vette le rólam a tekintetét, ha még mosolygok is, estig sem szabadulok.
Huszonhat éves vagyok. Volt időm megszokni, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre. Nem örülök neki, és nem is átkozódom miatta. Anya szerint isten adománya a külsőm, apa szerint az ördögé. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Egyelőre én az előnyeit kamatoztatom, a hátrányait pedig igyekszem kézben tartani.