Author Archives: Ákody Zsuzsa

Kedves Naplóm!

A cím egy kicsit csalós. Én ugyanis sem azt nem tudom, hány előnye van a falunak a várossal szemben, ahogy azt sem, mennyi van a városnak a faluval szemben. Én csupán egyetlen előnyről szeretnék mesélni, benneteket pedig arra kérlek, írjátok meg kommentben ₋ vagy egyenesen nekem ₋ azokat az előnyöket, amelyeket ti észleltek akár a falu, akár a város javára.

A falu javára szóló história velem történt meg, illetve nem is velem, mert nem én voltam a főszereplője, de mindenképp az én szemem láttára, az én fülem hallatára. Úgy hívják: összefogás. Vagy emberség?

Történhetett mindez azért, mert a faluban az emberek ismerik egymást ₋ ha találkoznak, néhány szót váltanak, de legalábbis köszönnek ₋, és mivel ismerik, felelősséget éreznek a másik iránt.

Ne hidd, kedves Naplóm, hogy valami mesebeli településről szó. Nem. Csupán egy falu a többi között, minden bizonnyal sem nem jobb, sem nem rosszabb náluk. És mégis. Ez a falu a minap emberségből vizsgázott, és jelest kapott. Úgy hívják: Csabrendek.

Ott él egy idős, özvegy barátnőm egyedül egy nagy házban. A minap elesett, az őt látogató Családsegítő Szolgálat két tagja talált rá. Mentő, kórház.

A kórházból mi hoztuk haza Imrével. Nyitnánk a kaput, csakhogy egyik táskájában sem találjuk a kulcsot.

Talán harmadszor pakoltam ki mindhárom táskáját a már szinte elviselhetetlen forróságú autóban, amikor eszembe jutott, mivel mentő szállította a kórházba, annak ellenére nem valószínű, hogy ő zárta be a kaput, hogy azt állítja, igen.

És ekkor fogott össze a falu. A falugondnok, a családsegítők, a körzeti nővér, a barátnőm házától nem messze lakó barátnője, akinek nagylelkű lánya a bevásárlását szokta intézni, és a barátnőm szomszédságában élő önzetlen fiatal pár, akik már eddig is mindenben segítették: a férfi füvet nyírt, kertet rendezett, megjavított ezt-azt, az asszony meleg ételt, saját készítésű süteményt vitt át neki, és időnként rá-ránézett, hogy minden rendben van-e. Az összefogásnak köszönhetően előkerült a kulcs, és a barátnőm végre lepihenhetett a saját ágyában. Az éjszaka folyamán a külföldön élő lánya is megérkezett, hogy gondját viselje.

A barátnőm, akiről ez a történet szól, hetvenhat éves, rákos beteg, és övsömör kínozza. Én mégis irigylem őt. Mégpedig azért, mert azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, törődő közegben élnek.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

„– Gyere ide – mondta Erik, de nem nyújtotta ki a nő felé a kezét, hogy a mozdulattal kérővé tegye a mondatot. Így az felszólítás maradt, már-már parancs, ám Lindát ez sem érdekelte. Boldogan engedelmeskedett.

Az iroda bőrfotelében szeretkeztek. Technikai értelemben Erik figyelmes szerető volt, ám érzelmekből egy apró morzsát sem adott. Nem mondott gyengéd szavakat, kis butaságokat, amelyek nélkül az egész nem más, mint párosodás. Linda sértettnek és megalázottnak érezte magát női mivoltában; szerette volna visszacsinálni, meg nem történtté tenni a történteket.

Ám harmadnap este, amikor Erik telefonált, hogy menjen el hozzá, nem ellenkezett.

– Mondom a címet – közölte Erik olyan közömbös hangon, ahogy a leveleket szokta diktálni.

– Tudom, hol laksz – felelte Linda, és sírni támadt kedve. Persze okosabb volt, semmint megtegye.

Jó pár éve, azután, hogy a nagyanyja meghalt, Erik eladta a házat, és a Fehérvári úton vett lakást. Linda nemegyszer járt nála, és Erik még csak nem is emlékezett.

Aztán az jutott Linda eszébe, hogy ez nem igaz. Erik csak úgy tesz, mintha nem emlékezne. Akkoriban jó barátok voltak, gyakran lógtak együtt, Erik ezt nem felejthette el, hiszen nincs miért elfelejtenie. Akkor meg mire való ez a cirkusz a lakcímmel? Nyilván arra, hogy tudatosítsa, csupán szexuális partner, egyéb elvárásai ne legyenek.

Egy évig tartott a viszonyuk. De az utolsó szeretkezésük is éppúgy zajlott le, mint az első: se bolondos szavak, se önmagukért való, szanaszét szórt puha csókok. Linda eleinte próbált belecsempészni némi valódi intimitást a kapcsolatukba, ám Erik olyan eréllyel utasított vissza minden szerelmes simogatást, hogy leállt róla.

Linda tisztában volt vele, hogy prostituálja magát. Sosem fog kapni érzelmeket, és arra a dologra, amire Eriknek kell, tulajdonképpen bárki megfelel. Mégsem mondott nemet. Várt, várt és várt, bár maga sem tudta, mire. Talán csodára, talán csak a régi Erik felbukkanására. Persze egyik sem következett be.

Aztán egy este – éppolyan este volt, mint a többi, nem bömbölt a szél, nem készülődött vihar –, talán tíz óra lehetett, Erik rátelefonált, és közömbös hangon azt mondta:

– Ne gyere többet.

Se azt nem mondta, hogy vége, se azt, hogy meguntalak, sem semmi mást. Csupán ezt:

– Ne gyere többet.

Egyetlen nyamvadt mondat, három nyomorult kis szó elég ahhoz, hogy letörölje az embert a föld színéről.

Kiabálnia kellett volna. Üvölteni. Most már tudja. Meglehet, akkor is tudta… Mégsem tette meg. Még csak a levegőt sem vette hangosabban, amiből Erik rájöhetett volna, hogy tán még sincs minden rendben. Mert azt felelte. Azt, hogy „rendben”. Egyetlen szóval, egyetlen mukkanással sem többet. Hidegvér, csigavér, hidegvér, csigavér, magában is csak ennyit mondogatott.

Aztán lement az utcára strichelni. Mert azt akart. Odaadni magát az első jöttmentnek. Pénzért. Mindegy, mennyiért, de valamit végre kapni akart a testéért.”

A részlet Zazi című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Ifjúkoromban sok mindenkire felnéztem ₋ ma ez a szám erősen lecsökkent. Kutatom az okokat, elsősorban magamban keresem a hibát, okolom magamat, amiért az éveim számának növekedésével elveszítettem a rácsodálkozás képességét. Rosszabb pillanataimban viszont úgy gondolom, fiatalon naiv voltam, könnyű feladat volt elkápráztatni.

Akárhogy is van, bármi is az igazság, egy dologban akkor és most is felnézek arra, aki azt mondja:

₋ Szeretem az embereket. Az egész emberiséget.

Én nem vagyok ilyen jó, én gyarló vagyok, én nem tudom szeretni az emberiséget. Én csupán K-t és T-ét tudom szeretni, azokat, akiket ismerek, akikkel már váltottam egy-egy szót, vagy legalább egy mosolyt. Ismeretlenek, akikkel semmi kapcsolatom nincs azon kívül, hogy az utcán elmegyünk egymás mellett, legfeljebb szimpátiát váltanak ki belőlem. Azok pedig, akiket sohasem láttam, nos, ők nem váltanak ki belőlem érzelmet.

A híradásokban szereplő idegen embereket, annak függvényében, hogy mit állítanak a hírek, sajnálom vagy elismerem. De szeretni? Nem. Szeretni nem tudom őket.

Néha, amikor azon búslakodom, miért nem tudom szeretni az emberiséget, azzal vigasztalom magamat, hogy nem lehet mindenki Teréz anya. Máskor meg úgy csitítom a lelkiismeretemet, hogy azt mondom:

₋ Bár szeretni nem tudom azt, akihez nem köt semmi, de legalább nem is gyűlölöm.

Aztán jött ez a háború itt, a szomszédunkban, és kezdi átírni a gyűlöletnélküliségemet. Egyelőre „csak” félelemmé változtatta, ám bele sem merek gondolni, mi történne, ha azok kerülnének veszélybe, akiket szeretek. Meggyűlölném az ismeretlen embereket, akik veszélyeztetik őket?

Most akkor hogy is van ez? Ismeretleneket szeretni nem tudok, de gyűlölni igen?

Néha megijedek magamtól, hogy mire lennék képes. És néha féltem önmagától az emberiséget.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Iza szürke kis veréb volt. Seszínű a haja, békaszerű a szája. A férfiak keresztülnéztek rajta.

Az alakjával nem volt különösebb gond, a ruhái mégis esetlenül lógtak rajta, mintha a szükségesnél két számmal nagyobb méretűt hordana. Nem volt különösebben okos sem, de a magyaron kívül anyanyelvi szinten beszélt angolul és olaszul. Nyelvtudását a szülei hánytatott életének köszönhette. Hétéves volt, amikor az apja Amerikában élő testvére rokoni látogatásra hívta meg őket, aztán valahogy ott ragadtak. Egy olasz negyed kellős közepén telepedtek le, és ezt az olaszok sosem bocsátották meg nekik. Mindent elkövettek, hogy elüldözzék őket, ennek ellenére az apja csak tizenhét év után döntött úgy, hogy feladja, és a családjával együtt visszaköltözik Magyarországra.

Iza senkitől nem kapott szeretetet. A szülei a túléléssel voltak elfoglalva, testvérei nem születtek, barátai nem voltak. Talán emiatt történt, hogy semmilyen őt jellemző tulajdonság nem fejlődött ki benne. Nem volt jó, de nem volt rossz sem, nem volt nagylelkű, de kicsinyes sem. Szürke volt kívül-belül.

Nyelvtudásából következően itthon egy utazási irodánál helyezkedett el. Eleinte az irodában dolgozott, majd hamarosan idegenvezető lett. S bár nem szerette a munkáját, kitűnően végezte. Szót értett az összes utassal, a folyton elégedetlenkedő vénkisasszonyokkal éppúgy, mint az otromba vicceket ontó középkorú férfiakkal.

Egy alkalommal harmincas férfi csatlakozott az Olaszországba induló csoporthoz. Leghátul ült a buszban, látszott, hogy senkihez sem tartozik, senkit sem ismer. Iza egy pillanatra ráfeledkezett, és megállapította, hogy nem csupán jóképű, de sosem látott nála szebbet.

A férfi maga sem tudta, hogyan keveredett az utazási irodához. Nem volt sok kedve az utazáshoz, de a válása után egyedüllétre vágyott, s úgy vélte, egy hangoskodó turistacsoport közepén megleli az áhított magányt.

Rómába készültek.

Iza nem szerette Rómát. Az örök város szépsége erősítette benne saját jelentéktelenségének tudatát. Az olaszokat egyébként sem kedvelte, nem felejtette el, hogy gyerekkorában a szomszédok gyerekei hányszor kitoltak vele. Ezzel együtt az általa vezetett utak voltak a legsikerültebbek, mert érdekesen beszélt a látnivalókról, és mindig tudta, mennyi az az ismeretanyag, amit az utasok még jó szívvel fogadnak be.

Természetesen már a buszon megkezdődött a munkája, amit ez alkalommal is tökéletesen végzett, ám a tekintete folyton visszatért az adoniszi férfihoz. S mire Rómába értek, kénytelen-kelletlen belátta, hogy beleszeretett.

Iza huszonkilenc éves volt, és még soha semmit nem akart az élettől: nem akart jobb állást, több pénzt, barátokat, szerelmet. De ezt a férfit akarta. Nem volt mohó. Egyetlen éjszakával is beérte volna.

Az eszébe sem jutott, hogy a külsejét próbálja kívánatosabbá tenni. Tisztában volt vele, hiába rakatja rendbe a haját, vesz fel drága, csillogó ruhát, a szürke veréb énjével ezt a férfit nem hálózza be. Sokat gondolkozott, hogyan kaparintsa meg, végül rájött, számára az egyetlen járható út a sajátja, vagyis a munkája. És abban profi.

Az utazási iroda kétszemélyes szobákat foglaltatott az utasainak, akik véletlenül éppen páros számúan voltak, de Iza elintézte, hogy a férfi egyedül lakhasson. Különféle cserék során minden kívánságot teljesített, s egy nagyszájú, erőszakos nőnek a saját szobájában adott helyet, amiért nemcsak a férfi, hanem a nagyhangú nő potenciális hálótársai is hálásak voltak.

A harmadik nap estéjén egy zajos étterembe vitte vacsorázni a csoportot. Útközben megmutatott a magányra vágyó sármos férfinak egy csendes kis bárt, ahol csupán ráncossá aszalt szilvát, sonkába csavart tengeri rákokat és sós mogyorót szolgáltak fel az ital mellé. A férfi megköszönte a kedvességét, majd még a vacsora feltálalása előtt feltűnés nélkül távozott az étteremből. Iza látta, hogy elmegy, és a torkában dobogott a szíve.

Többször is figyelmeztetőn felhívta a csoport figyelmét, hogy a vacsorához egyetlen pohár bor jár, és hogy ugyancsak borsosak az árak az étteremben. De még így is alig bírta kivárni, amíg az utasok jóllakottan szedelőzködni kezdtek, hogy visszatérjenek a szállásra, s a hazulról hozott pálinkák és borok társaságában folytassák a szórakozást.

A szálláshelyen aztán Iza a hóna alá szorította a táskáját, és elindult a bárba. Eszébe sem jutott átöltözni, megfésülködni, netán fogat mosni, lezuhanyozni. Tisztában volt vele, hogy mindez csupán hívság, haszontalanság, általuk sem teheti kívánatosabbá magát.

A gyönyörű férfi a bárpultnál ült. A kezében pohár, az alján jégkockák csörögtek, azokat figyelte elmélyülten. Iza leült mellé, s egy pohár grappát kért a pincértől. A férfi érdektelen pillantást vetett a mellette ülő nőre, majd tovább bámulta a csörgő jégkockákat. Iza összerezzent, holott megszokta már, hogy az általa vezetett csoportok férfitagjai az utcán gyakran nem ismerik fel.

Iza a második, a férfi az ötödik italnál tartott, amikor is megéhezett, és kézzel-lábbal mutogatva próbált rendelni, de a pincér nem értette, mit akar.

− Két sonkatekercset kér! – fordította olaszra Iza.

A férfi beleharapott az elébe tett tekercsbe, majd köszönetet mormolva a nőre nézett. Most már felismerte, és zavartan fogott bocsánatkérésbe.

− Annyira lekötnek a saját gondolataim, észre sem vettem, hogy ül mellettem valaki.

− Ne zavartassa magát – hárított a nő kedvesen. – Azért választottam ezt a bárt, mert csendre vágyom.

Szótlanul iszogattak tovább. Aztán, ahogy emelkedett az alkoholszint a férfiban, érzelgőssé vált, s kitárulkozni támadt kedve. Ha nincs ott Iza, a bárpincérnek önti ki a szívét, s nem zavarja, hogy az egy szavát sem érti. Ám Iza ott volt.

− Iszonyúan megviselt a válás – panaszkodott a férfi –, szeretem a feleségemet. Hiába mondtam neki, hogy az a nő semmit sem jelentett nekem, látni sem akar többet. Van egy kislányunk, másfél éves…

Megállíthatatlanul dőlt belőle a szó, és lankadatlanul döntötte magába a szeszt. Iza attól félt, egyszer csak összecsuklik, de bírta az italt, csupán vérágas szemén látszott, hogy részeg. Amikor aztán a beszéde is kásássá vált, nekidöntötte a homlokát Iza vállának, és azt motyogta:

− Bocsáss meg, le kell feküdnöm.

Iza vele együtt indult vissza a szállodába. A szobájába érve a férfi belezuhant az ágyba, s rögtön elaludt.

Iza először róla ráncigálta le a ruhát, majd saját magát is lemeztelenítette, és leült a fotelba. Jó órányi alvást engedélyezett a férfinak, majd bevizezett egy törölközőt, bebújt az ágyba, és a törölközővel dörzsölni kezdte a férfi homlokát. Az a hideg víztől magához tért, s ahogy megérezte maga mellett a meztelen női testet, fölébe gördült. Iza tudta, hogy félidőben van, és azt is tudta, ilyen állapotban a férfi nem tud törődni a védekezéssel.

S miközben a rajta fekvő gyönyörű testet becézte, rátalált Izára a béke, az egyetlen ismertetőjegy, amely aztán sosem hagyta el.

A férfi csupán néhány másodpercet töltött az asszonyon, majd legördült róla, s az oldalára fekve elaludt. Reggel fejfájással ébredt, hunyorogva nézte a mellette fekvő nőt, majd elképedve kérdezte:

− Kicsoda maga?

Ám Izát nem lombozta le a kérdés, újonnan szerzett békéjén immár semmi nem törhetett át. Biztosra vette, hogy az éjjel egy gyermek fogant a méhében, s ez mérhetetlenül boldoggá tette.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

„Oszkár nem volt jó hangulatban. Délelőtt Sárváron akadt dolga, és mivel nemrég megígérte egy volt csoporttársának, ha a közelben jár, felkeresi, szerette volna beváltani az ígéretét.

A lány Csabrendeken lakott. Oszkár még sosem járt ott, de közel van Sümeghez, ahol viszont már megfordult, így tudta, merre induljon el.

Akkor még minden rendben volt, jókedvűen vezetett, élvezte, hogy süt a nap, és a természet egy karnyújtásnyira van tőle. Kedve lett volna megállni, futni egyet a réten, vagy odébb, bóklászni az erdőben. Még akkor is fütyörészett, amikor egy félsorompó állta az útját, a jelzőlámpa pedig pirosan lüktetett. Jobb kezével a kormányon, a ballal meg a félig lehúzott ablakon dobolt, ütemesen, ahogy a füttyszó diktálta.

Ekkor látta meg a kutyát. Foxinak nézte, simaszőrűnek, a mozgásán látszott, hogy öreg. Úgy látta, az idős korán kívül is lehet valami baja, talán idegbecsípődése, mert furcsán húzta mindkét hátsó lábát, nem úgy, mint azok az állatok, amelyeknek valamilyen egyéb sérülés miatt fáj, s azért sántítanak. Valahol olvasta is, hogy a hosszú hátú, „harmonikakutyáknak” a porckorongsérv gyakori betegsége.

A kutya a sínek felé tartott, amikor Oszkár észrevette. Éppen a félsorompó alatt álldogált, de csak egy pillanatra pihent meg, és már indult is tovább.

− Vigyázz! − kiáltott utána Oszkár a lehúzott ablakon át. − Elüt a vonat.

A kutya nem fordult hátra a hangra, csak ment tovább lassan, de határozottan.

Oszkár újra kiáltott, és mivel a foxi most sem reagált, kiszállt az autóból. A távolból már hallatszott a vonat semmivel össze nem keverhető zakatolása.

− Hé, süket vagy? − lépett az állat után, de a hangját elnyomta a vonat hosszú füttye. Nyilván a mozdonyvezető is észrevette már a sínekhez közelítő kutyát, és el akarta ijeszteni.

− Te teljesen bekattantál? − futott a félsorompóhoz Oszkár, és dobbantott meg kiáltozva hadonászott, hogy más irányba terelje a foxterriert, vagy felgyorsítsa a mozgását, hogy áttrappoljon a síneken, mire odaér a vonat.

Az állat visszanézett, egyenesen Oszkárra, akinek az volt a meggyőződése, hogy a minden bizonnyal teljesen süket kutya elbúcsúzott tőle.

Amikor visszaszállt az autóba, olyan üresség fogta el, mintha egy közeli hozzátartozóját veszítette volna el, holott az anyján kívül egyetlen rokonát sem ismerte. Borzalmas látvány volt a szerencsétlen jószág halála, mégis megdöbbentette, hogy milyen mélységes veszteségérzet lesz rajta úrrá.

Sohasem volt kutyája, noha régebben többször is gondolt rá, hogy jó volna tartani valamilyen háziállatot, aki repesve várja haza, és aki fenntartás nélkül szereti. Végül azért mondott le erről, mert már előre sajnálta az állatot amiatt, hogy sok időt lenne kénytelen egyedül, a gazdája nélkül tölteni. Ő sokat dolgozik, van, hogy napokig csak aludni jár haza, és így nem neki lenne háziállata, hanem a lakásnak. Az anyjára nem bízhatná, mert Augusztában nincs felelősségérzet.  Persze, ha volna egy nő, akivel együtt él, merőben más volna a helyzet.

A mostani barátnője sajnos nem alkalmas az együttélésre. Olyan, mint valami bábu, arra forgatja, amerre akarja: se önálló véleménye, se önálló akarata nincsen. Hogy miért jár vele? Ezt azért jó volna eldönteni. Ráadásul az anyja nem állhatja, úgy hívja, „penészvirág”. Tény, hogy egy kicsit sápadt, de csinos, ha meg kisminkeli magát, kifejezetten szép. Talán soványabb a kelleténél, de lehet, hogy csak azért látja így, mert az anyja belébeszélte.

− Tudna ez a lány gyereket szülni? Nincsen csípője − fitymálta az anyja.

Ő legalább újabban rendben van. Mármint az anyja. Persze a maga módján, de ez több annál, mint amit vele kapcsolatban bármikor is remélt. Tiszta. Ez a lényeg. Van néhány őrült húzása, de droghoz nem nyúl.

Lehet, hogy mégis vesz egy macskát. Az anyja talán gondját viseli, amíg ő dolgozik.”

A részlet Egy csúnya nő című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

„Meghalt a férfi, aki elhagyott.

Nem zokogtam, amikor megtudtam. Aznap, hogy elhagyott, elsírtam minden könnyemet.

Azóta, hogy utoljára láttam őt, a munkába temetkeztem. A munkamánia nem volt sem új, sem idegen tőlem, de attól a naptól, hogy értesültem a haláláról, már nem csak nappal, hanem éjszaka is dolgoztam. 

Alig ettem, de nem azért, mert nem volt étvágyam. Utáltam enni. Az asztalhoz ülve az agyam azon őrlődött, hogy hol rontottam el.

A hangulatom hullámzott, olykor üvölteni tudtam volna, máskor meg apátiába estem. De se ordítva, se magamba zuhanva egyszerűen nem hittem el, hogy ez megtörténhetett.

Egy-két hét után a koplalás és az álmatlanság okozta kín elviselhetetlenné vált, szédültem és zúgott a fülem, s a testi tüneteim már a munkabírásomat is befolyásolták: szakemberhez kellett fordulnom. Emlékeztem, hogy egy volt iskolatársam apja pszichológus, hozzá jelentkeztem be.

A miliő, amely egy jól fizetett analitikus rendelőjében fogadja a pácienst, nem volt ismeretlen előttem, gyerekként már jártam egy ehhez hasonló helyen. Az elegáns bútorokon és a pszichológus méretre készített öltönyén látszott, nem csak én hiszem azt, hogy jó helyen járok. Néhány szóval elmondta, ő kicsoda, s csak aztán kérdezte meg, miért jöttem. A bemutatkozása a jó benyomást erősítette bennem: szeretem tudni, kivel állok szemben.

E középkorú, a bal keze középső ujján köves pecsétgyűrűt viselő analitikus magyarázta el, hogy a gyásznak különféle szakaszai vannak. Az első a sokk, amikor az itt maradó nem hiszi el, hogy elveszítette, akit szeretett. A második fázis a harag, amikor a gyászoló a felelősöket keresi. A harmadik stádium az alkudozás: felsorolja, mit tenne meg, hogy még élhessen az, akit gyászol. A negyedik periódus a depresszió, melyre a tudatos emlékezés jellemző. Végül az ötödik szakasz következik: az elfogadás.

Többnyire így zajlik le a gyász folyamata, de ez nem törvényszerű. Nálam például felcserélődött, a második szakasszal indítottam, és dühöt éreztem, s majd csupán napok múlva jutottam el az első stádiumi tagadáshoz, amikor nem hittem el, hogy ő nincs többé.”

 A részlet Egy csúnya nő című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.  

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

Egy vallomással tartozom, és már jó ideje. Hogy eddig miért nem jutott eszembe, hogy megírjam? Nem tudom. Ám most pótlom, és elnézést kérek a késés miatt.

Tehát. Ha valaki a Minden harmadik kedden című regényem nyomtatott példányát olvasta, a barátja, barátnője, ismerőse pedig az e-könyvet, nem értik, hogy egyikük miért beszél Zoltánról és Szilárdról, míg a másik Gáborról és Sanyiról.

A titok nyitja pofonegyszerű: másként hívják őket az e-könyvben, mint a nyomtatott kiadásban.

Hogy miért? Elmondom hogyan történt.

Akkoriban, 2014-ben elküldtem a kiadónak a kéziratot, ahol is egy szép külsejű könyvet készítettek belőle, és a szerkesztést is precízen végezték. Ám megkértek, hogy változtassam meg a szóban forgó két férfi nevét, és ötletet is adtak az új elnevezéshez. (Az eredeti, vagyis a kéziratban szereplő nevek: a férfi főszereplő Gábor, a férj pedig Sanyi.) Az első javaslatukat nem fogadtam el ₋ véletlenül a két fiam nevét javasolták ₋, ám ők elszántan nem akarták az eredeti neveket, és újabb javaslatot tettek. Ezt már udvariatlanság lett volna visszautasítani. Így lett nyomtatásban Gáborból Zoltán, Sanyiból pedig Szilárd. E-könyvben akkoriban, 2014-ben nem jelent meg a regény, majd csak 2021-ben.

Vagyis volt hét évem ₋ számmal is leírom: 7 ₋, hogy megszokjam a kiadó által adott neveket. De képtelen voltam rá.

Amikor az olvasók kérdeztek valamit Szilárddal kapcsolatban, előfordult, hogy gondolkodnom kellett, kiről is van szó, mivel magamban mindig is Sanyinak hívtam. (Ahogy Zoltánt Gábornak.) Tudtam, ez a szereplő számomra csakis Sanyi lehet ₋ mondom ezt úgy, hogy ismerek néhány Sándort, és ők kivétel nélkül nagyon rendes emberek ₋, egy kisvárosi sztár, önelégült, nagyképű, beképzelt. Így aztán 2021-ben az e-könyves megjelenéskor megmakacsoltam magamat, és visszaadtam a két férfi eredeti, kéziratbeli nevét.

Természetesen felmerült bennem, hogy ebből azért akadhatnak problémák, de bíztam benne, hogy az olvasók megértik és elfogadják, hogy nem tudtam megbarátkozni a kiadói nevekkel.

Örülnék, ha megírnátok, szerintetek melyik név illik jobban a szereplők jelleméhez! Nem gond, ha a Zoltán-Szilárd verzió mellett voksoltok.

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

„Nézte a törölköző férfit, ahogy piros foltokat dörzsöl a csontszáraz bőrén, és megsajnálta.

– Mondd el, jobban leszel tőle ‒ ajánlotta.

A férfi bambán bámult rá, majd a dereka köré tekerte a vizes törölközőt, leült a fotelba, és mesélni kezdett. …

… Talán két-három hete jártam iskolába, vagyis szeptember közepe-vége lehetett, amikor Emma a lebilincselt kerékpáromon támaszkodva várt rám az iskola előtt.

„Megnőttél, mióta nem láttalak” – mondta nevetve, és én is nevettem, mert nem volt az olyan régen, csupán néhány hete. – „Ha jó fiú leszel, megnézheted, hol lakom.”

– Hogy nézett ki? Az a nő, Emma? – ült fel az ágyon Nikolett.

Rossz érzése volt. Hallott már gyerekmolesztálásról a menedékjogot kérőktől, és nagyon rosszul viselte; törni-zúzni szeretett volna dühében és tehetetlenségében.

– Már nem emlékszem – felelte Gábor.

Aztán Nikolett szemébe nézett, és kijavította magát.

– Minden egyes szeplőjére emlékszem. Csinos nő volt. Szelíd arcú, finom csontozatú, hosszú, vöröses hajú.

„Gyere” – mondta – „Megmutatom, hol lakom.”

Gyönyörű délután volt. Emma összeszerelte a diavetítőt, és a besötétített szobában képeket vetített a fehér falra azokról az országokról, ahol a férjével járt. Én akkor még nem jártam külföldön, teljesen lenyűgözött a látvány.

„Hogy lehet rossz ember, aki ilyen szép képeket készít?” – kérdeztem hitetlenkedve. – „A nővéreim azt mondták, vert a férjed.”

„Majd pár év múlva megérted, hogy van ez” – cirógatta meg az arcomat furcsa, elrévedő mosollyal. – „A volt férjem fotós, az a munkája, hogy fényképez. Ebből él. Nem vagy éhes? Mindjárt hat óra.”

„Farkaséhes vagyok.” – vallottam be.

„Te csak maradj itt, nézegesd a képeket, én kilépek a konyhába, és két perc múlva tálalva a vacsora.”

Isteni vacsora volt. Csirkepörkölt tarhonyával és csalamádéval. Soha életemben nem ettem finomabbat.

„Jó volt?” – kérdezte Emma, amint eltoltam magam elől a tányért.

„Király” – feleltem, mert valóban király volt.

Emma közelebb húzódott hozzám a székével.

„Most csináljunk valami olyasmit, ami neked is, nekem is nagyon jó lesz” – suttogta, és minden átmenet nélkül a nadrágomba nyúlt.

Másnap délután is ott várt rám az iskola előtt. Biztos voltam benne, azért jött, hogy bocsánatot kérjen. Rosszul végződött az este, és nem csak amiatt, hogy kihánytam a vacsorát.

De Emma nem kért bocsánatot. Azért jött, hogy a lakására hívjon. Ekkor értettem meg, hogy jót akar nekem, felnőttként szeret, úgy, ahogyan a nők a férfiakat szeretik. Én pedig gonosz voltam vele, hálátlan. De majd összeszedem magamat, és megmutatom neki, hogy nem hiába pazarolja rám a szeretetét.

És amikor fent a lakásban megint a nadrágomba nyúlt, összeszorítottam a fogamat, hogy visszatartsam a hányingeremet, és igyekeztem elképzelni, mit tesz ilyenkor egy igazi férfi…”

A részlet Minden harmadik kedden című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu

Kedves Naplóm!

„Amióta ismerte, Gábor úgy látta, hogy a józan és a becsípett Nikolett két különböző ember. A józan nő összeszedett volt, ironikus, provokatív és akaratos. Kíváncsiságot ébresztett benne, nem tudott nem figyelni rá, nem foglalkozni vele. A spicces Nikolettel az első alkalommal, a pubból hazafelé menet ismerkedett meg. Szétszórt volt és izgága, de szelíd és játékos. Kedvelte őt, és nagyon kívánta.

A kijózanodó Nikolettel viszont most találkozott először, ám jobb lett volna, ha soha nem ismeri meg. Mint valami hirtelen jött égiháború, olyan volt az egész szituáció. Az asszony az egyik percben még önfeledten nevetett, a másik percben meg már dühödt szikrákat szórt a karsztvíztiszta szeme. Az átváltozás azért volt ijesztő, mert minden átmenet nélkül történt, és egyetlen kérdés váltotta ki.

– Gyakran van külföldön a férjed? ‒ ezt tudakolta Gábor.

Az érdeklődést csupán poénnak szánta, arra akart kilyukadni, hogy olyankor gond nélkül tudnak találkozni. De az asszony nem engedte, hogy megmagyarázza.

– Te tetted alapszabállyá, hogy a házasság tabutéma. Tartsd magadat hozzá – sziszegte a fogai között.

A furcsa suttogásban kitörő indulat ijesztőbb volt, mint ha kiabált volna. A félhomályban megkereste a melltartóját és a bugyiját, ingerülten magára rángatta, aztán ivott két hosszú kortyot a pálinkából. Amint elvette a szájától az üveget, azonmód teljesen józannak látszott. Úgy tűnt, mintha egyenesen a pálinkától józanodott volna ki.

Amikor a blúzáért nyúlt, Gábor is öltözni kezdett.

Elég volt, gondolta. Ez a nő tévedés, nem alkalmas szeretőnek. Leginkább azért nem, mert nem hajlandó szeretkezni. Emellett se nem fiatal, se nem kedves, és mint valami időzített bomba, egyszer csak robban.

– Ennek így nincs értelme – döntötte el. – Hagyjuk abba, Nikolett.

– Ha nem kérdezel ostobaságot, megúsztuk volna – válaszolta az asszony a szokásos hangján.

– Én nem erről beszélek – mondta a férfi.

– Hanem miről?

– Negyvenhárom éves vagyok. A játszadozáshoz se kedvem, se energiám.

– Én nem játszom veled – mondta az asszony.

Nem akart szakítani. Két okból sem. Az egyik ok az volt, ami miatt belement a Gáborral való viszonyba. A másik pedig az, hogy Nikolett konzervatív nő volt. Nem akarta, hogy közte és egy férfi között lévő kapcsolat csupán ideig-óráig tartson. Számára nem volt mindennapos egy férfival olyan közelségbe kerülni, hogy az láthassa a mellét, megérinthesse a meztelen testét… Biztos volt benne, hogy legközelebb képes lesz erőt venni magán, és legyőzi az idegenséget, ami most még visszatartja attól, hogy Gábor szeretője legyen. Ezért most valami meggyőzőt szeretett volna mondani, olyasmit, amivel ráveszi Gábort, hogy ne szakítson vele, hogy adjon számára még egy lehetőséget, és mindent jóvátesz. Ám semmilyen meggyőző érv nem jutott eszébe, ezért csak annyit mondott:

– Te azt hiszed, hogy nagy nő vagyok, hogy tudatosan játszom veled. De ez nem igaz. Én csak egy kis hülye vagyok.

– Tudom – felelte Gábor.

– Mit?

– Hogy egy kis hülye vagy.

Az asszony elmosolyodott. Aztán átkarolta Gábor nyakát, és gyengéden szájon csókolta.

– Legközelebb minden rendben lesz – mondta. – Szavamat adom.

Gábor nem hitt neki, de már nem akart szakítani.”

A részlet Minden harmadik kedden című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu